Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sárkányok Tarkir-ja

Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2016.02.24 14:05
Sarkhan Vol hazament.
Igen. Teljes bizonyossággal érezte, ahogy keresztülcsapódott a végtelen örökkévalóságon. Bármilyen erő lökte vissza az időben most eltervezte, hogy visszatérjen a – hova is megy? A jövőbe? A jelenbe? A mostba? Nem számit hogyan hívták, az otthona volt.
Az idő megszámolhatatlan éveivel elhaladt mellette, elfeledett évszázadok; Tarkir történelme egy szívdobbanásnyi idő alatt keresztültépte magát Sarkhan-on.

Ahogy a szilárd talaj egybeolvadt a talpa alatt és a világ alakot öltött körülötte. Sarkhan először lélegzett fel ezen a most új Tarkir-on. Gyomrának mélysége felkavarodott annak teltségétől.

A hedrongubó előtt állt, pontosabban ott, ahol egy pillanattal ezelőtt állt – nem, több száz, vagy talán ezernyi évvel ezelőtt. Ha kevésbé figyelmes ember lenne, ha nem értette volna meg az idő láncolatát, akkor talán úgy találná, hogy sose hagyta el, azt feltételezné, hogy megszédült vagy egyszerűen megzavarodott. De még akkor is, hogyha nem is volt összhangban az ideiglenes erők és a történelem folyamával, nem téveszthette el a nyomokat gubon magán, amik a számtalan évek elmúlásáról beszéltek.

Jégtakarók borították a hedron oldalait, jégcsapok lógtak a kiszögelésekről és a szélekről, hó gyűlt össze az omladékokban, rovátkák és hasadékok által megvilágított részei a sziklának megkoptak az időtől. Mindenhol ott voltak a bizonyítékok, az igazság elkerülhetetlen volt: az idő és a történelem Sarkhan szemei előtt egy szempillantás alatt jött és ment.
- Ugin. - Sarkhan remegve mondta ki a sárkány nevét, mintha az új időnek a hitelességét tesztelné.
- Itt vagyok Ugin. Itt vagyok. - Remegő ujjaival kinyúlt a hedron felé.

Egy pillanatig az egyedüli válasz a szél fütyülése volt.
Aztán egy bömbölés hallatszott felülről.
Sarkhan a tekintetét az égre szegezte és a mellkasában egy szédületes robbanás tört elő – egy seregnyi sárkány! Sárkányok köröztek a feje fölött.
- Ha ha! – kiáltotta. – Nézd! Nézd csak őket!
Nem tévedett a reményében. Megtörtént. Működött. A hedronszilánk ami megmentette Ugin életét, megmentette Tarkir sárkányait.
Könnycsepp bujt elő Sarkhan szeméből, nedves és forró.  Igazi volt.
- Ezt látnod kell! – szólt Sarkhan Ugin-hoz. – Megcsináltam! Az idő lánca újrakovácsolódott!
De a Szellem Sárkány nem moccant.
Nem számít. Sarkhan itt volt. Visszahúzta a fejét és egy óriási kiáltást eresztett ki magából, ami keresztülrobbant a tájon. Ahogy a kiáltás visszhangja visszatért hozzá, üvöltéssé alakult, torokhangú üvöltésé, egy sárkányüvöltéssé. És Sarkhan Vol sárkányformájában felugrott az égbe.
Fellőtte magát, fel, egyre magasabbra, olyan gyorsan emelkedett fel, hogy a bőre az orrán visszanyomódott a szemének. Fejjel előre megdöntötte a sárkány seregletett a magasban, nekiverődött a vastag bőrüknek, körülöttük körözött, elárasztotta őket a szárnycsapásaival okozott örvényléssel.
Felismerte a sárkányokat; szarvaik voltak és széles válluk. Ahhoz az alomhoz tartoztak amit Yasova és a kardfogúja megtámadott – mikor is? Egy évezreddel ezelőtt?

Yasova. Szívós, hatalmas Yasova. Amit tett az nem az ő hibája volt. Ő csak ugyanúgy játszotta a szerepét, mint ahogy ő is tette egykor. Nem volt dühös, nem volt Yasovára dühös, senkire sem volt dühös, többé nem. Nem, minden túl tökéletesnek érződött. A feje tiszta volt, a gondolatai a sajátja voltak, és Tarkir-ja tele volt sárkányokkal.
Sárkányok!
Sarkhan meg akarta ragadni a nősténybestiát az oldalánál, meg akarta rázni és azt mondani neki – Itt vagy! Itt vagy Tarkir-on mert én megcsináltam! De a sárkány szája nem tudott szavakat formálni, ehelyett ő egy mellette lévő sárkány mellé fordult és teljes erejével felordított.
A nősténysárkány óriási szemével rápislogott.
Megértette? Képes volt megérteni, hogy milyen csodálatos, milyen nagyszerű, milyen lehetetlen volt?
Újra felüvöltött és újra, ahogy ide-oda keresztül cikkázott a seregnyi sárkány között.
Az energiája olyan volt, mint egy szikra a szénakazalban, lángra lobbantotta a többi sárkányt maga körül.

A többiek csatlakoztak Sarkhan hangjához, a hangjuk találkozva fülsüketítő üvöltésé változott. Az egyik kilégzés töltötte fel a következő belégzést, egyre nagyobb intenzitással, hanggal, és sebességgel, ahogy haladt, növekedett egy mindent elnyelő erővé, ami minden sárkányt a falkában megragadott és egységesítette őket egy pillanatba, egy kollektív leheletben. Egyként üvöltöttek fel, és egész Tarkir megremegett.
-

Ahogy Sarkhan feljebb szállt az örökbefogadott csordájával bevette Tarkir új világát. Nagyon sokat felismert, nagyon sokat tudott, de mégis minden más volt. Látott más csordákat a távolban, néhányan ugyanúgy néztek, ki mint az agancsos csorda, akikkel repült, míg mások teljesen különbözőek voltak. Ott voltak a lapos kinézetű sárkányok, akik úgy siklottak, mint a tollpihe az áramlatokban; ott voltak a vastag páncélozott pikkelyes sárkányok, amik sokkal lejjebb és közelebb repültek egymáshoz. És voltak azok, amik leginkább úgy viselkedtek, mint a kígyók, lápi, nagy templomokban töltötték az idejüket, amiket Sarkhan futólag pillantott meg alant.

A föld is megváltozott. Ahol egykor romok és sárkányok csontkupacai voltak, ott most mezők és erdők voltak. A havas tundrát egy másik korszakban végtelen fehérség takarta, most csak részben volt letakarva; nagy maroknyi része feketén elszenesedve feküdt. Sárkánytűz! Vidám merülő spirálba dobta magát Sarkhan, hagyta, hogy az elégett aljnövényzet aromája ellepje az orrlikát. A föld megváltozott, mert a sárkányok itt voltak!

Ahogy visszasietett a csordába, nem kevesebb, mint egy felszakadt sárkányvihar látványa üdvözölte. Amiből még több sárkány bukkant elő.
Sarkhan felordított az eksztázistól.
A csorda utána üvöltött.
És az új fiókák csatlakoztak a kiáltáshoz.
Dicsőséges volt.
Ez volt minden, amit csak Sarkhan akart.
Örökké tudna így élni.
Micsoda világ! Micsoda idő! Micsoda tökéletesség.
De Sarkhan tökéletes pillanata hirtelen széttört egy csikorgó harangkongástól.

Éles, fémhang vágta keresztül magát a csordán, mint valami kés, újra és újra felzengve. A sárkányok szétszóródtak, szétrebbentek és elillantak, zaklatott rikoltásokat kibocsátva. Sarkhan orrát szárnyak és vastag elrugaszkodó lábak csapkodták.
Érezte a szorongásukat, de nem tudott segíteni. De a harangnak, gondolta, nem kéne, hogy ekkora feldúltságot okozzon a hatalmas sárkányok csordájában.

Letekintett a tolakodó hang irányába. Ott a földön, ott állt annak a közepén, ami leginkább egy gyér Mardu tábornak nézett ki, egy alak, aki a harangot ütötte.
Csak egy ember. Vagy egy ork? Még így is, milyen fenyegetés képes egy ilyen jelentéktelen lény jelenteni egy olyan csordának, mint ez?

A válasz a következő pillanatban érkezett meg. Mint vulkáni magma, sárkányok folyama tört elő a táborból, felfelé az ég felé iramodva.
A haranggal egy időben verték a szárnyaikat – a harang, amit a Mardu ork vert. Még a riadalom állapotában is Sarkhan-t ez felvillanyozta. Sárkányok és klántagok ugyanabban a táborban élnek, sárkányok és klántagok együtt dolgoznak! Ez pont olyan amilyennek lennie kell.

De nem tudott sokáig örülni, ennek a Mardu sárkány csordának, ez már az ötödik egyedi alom volt, amit eddig még nem látott, gyorsabbak voltak, mint a lángoló íjvesszők sorozata.
A támadást egy ősi és hatalmas sárkány vezette, bőrszerű rojt ölelte körbe az arcát, szarvak barázdálták végig a nőies orrát és hátát. A nőstény felgyorsított, teste mozgékony és elegáns volt, a szárnyai erősek… és egyenesen Sarkhan felé száguldott.

Az idő egy pillanatra megállt. Sarkhan belenézett a nagy sárkány szemébe. Felismerte az arcát, a pofájának a formáját, az állkapcsának metszetét. Nagyon ismerős volt. De hogyan lehet ez? Sosem látta még ezt a sárkányt. Nem láthatta. És mégis… ahogy lepillantott a nőstényre, a harang kongatása előhozott egy képet az elméjéből. Egy emlék volt a régi időből. Két szívdobbanásnyi idő között Sarkhan két Tarkir-t látott, az egyik illeszkedett másikon. Ennek a most állapotának mindkettő sárkánya felé száguldott, hús, vér és pikkely, és a most sárkánya ami örökre elveszett, semmi más mint egy üres trón, egy rothadó koponya, a khán trónja. Ezért ismerte ezt a sárkányt.

Oh, hogy mennyire megváltozott a világ!

Egy brutális üvöltéssel esett össze a két történelem eggyé, és Sarkhan kirázta magát annak fogságából épp időben ahhoz, hogy kitérjen az ősi sárkány útjából. Ahogy a nősténysárkány felfelé vezette a csordáját, Sarkhan lefelé száguldott. Elég pici volt, hogy eltévesszék, elég pici hogy figyelmen kívül hagyják, és ezért hálás volt. Nem kívánt csatázni az ősi sárkánnyal.

Szíve kalapált és elméje pörgött, Sarkhan leszállt és emberformát vett fel a tábor szélén. Menedéket keresett a felszínre bukkanó sziklák védelme alatt, amíg a két sárkánycsorda összecsap az égen felette. Hallgatta testük összeverődéseinek visszhangját, megdicsőült annak eszmélésében, hogy mit is tett igazából. Ezek a sárkányok csak az ő tette miatt vannak itt. Még a legerősebb is közöttük Sarkhan Vol-nak köszönheti a létezését. Ő hozta létre ezt a Tarkir-t. Ő tette és ez nagyszerű volt.

- Betolakodó! Betolakodó!
Sarkhan a hang irányába indult. Ami inkább jött lentről, mint fentről.
- Betolakodó! Támadás! - Egy mérges goblin rohamozott ki a jobb oldali bokorból… egy goblin akit Sarkhan felismert.
- Bokaszár?
A goblin nő másképp volt felöltözve mintahogyan emlékezett rá. Nem viselt ujjatlan köpenyt, és penge helyett egy vastag üvegcsét suhogtatott, de ő volt. Pontosan ő! Sarkhan szíve felragyogott, ahogy meglátta őt – látni ebben az időben, az ő új Tarkir-jában, és élve!

- Bokaszár! - Sarkhan kifutott a földből kinyúló sziklakupac alól, és szélesre nyitotta ki karjait így az őrjöngő goblin nekivágódott ölelésének. Nem volt elragadtatva. Lelkesen megrázta a goblint.
- Itt vagy! Élsz! Mint a sárkányok.
- Tégy le! Őrült! Őrült! Tégy le!
- Egy sárkány mentett meg téged? Annak kellett lennie. Vagy a te életed sose került veszélybe ebben az időben?
- Fenyegetés! Életellenes fenyegetés! - Bokaszár leköpte Sarkhan-t, a meleg nyála elkezdett lefelé csorogni az arcán. - Az őrült élete véget fog érni! Szabadon enged Üvegcse Zúzót! Most!
- A te neved! Haha! Még a neved is megváltozott! – Sarkhan agya küzdött, hogy értelmet adjon mindennek. Milliónyi változások, különbségek, részletek. – Várjunk csak. Azt mondtad betolakodó vagyok? Nem ismersz engem?
- Behatoló! – Bokaszár, akit Üvegcse Zuzóként ismernek, megharapta őt. A goblinnő belemélyesztette lapos fogait Sarkhan csuklójába, és állkapcsával egy erőset harapott.
Sarkhan eldobta és fájdalmában felüvöltött, de a kiáltása nevetéssé, örömteli nevetésé alakult át.
- Még erősebb is vagy, mint azelőtt. Erősebb és élőbb vagy!
- Mániákus! Eszetlen! Maradj távol vagy a Zúzó zúz! Üvegcse Zúzó megcsörgette az üvegcsét amit fogott. Karján a szőrszálak égnek álltak, ahogy azok elektromosan feltöltődtek.

Sarkhanban tudatosult, hogy az üvegcsében lévő izzó folyadéktól töltődött fel. Felismerte. A goblinnő kezében egy üvegcse –
- Sárkánytűz, - suttogta Sarkhan. – Ők megosztották veletek? A sárkányok odaadták a tüzüket a klánnak? Ez tökéletes. Minden nagyon tökéletes!
- Zúzó zúzz! – felrázta.
- Állj! - mondta Sarkhan, de már késő volt.
A goblin elhajította az üvegcsét.
Ahogy széttört a földön, Sarkhan átalakult sárkánnyá és szembehajolt Üvegcse Zúzóval, széttárta a szárnyait, hogy védelmező pajzsot formázzon a goblinnő körül.
A goblin üvöltése azonnal elhallgatott és Sarkhan érezte a reszketését maga alatt. Lenézett rá, ahogy visszaváltozott emberré.
A goblinnő arcra borult, meghajolt előtte. – Sárkányember. Felpillantott rá és hátraugrott.
- Nincs zúzás. Zúzó nem zúz sárkányembert. Zúzó nem tudta. Zúzó sajnálja. Ne bántsd Zúzót. - elhátrált, a szemei menekülési útvonal után fürkésztek körbe.

- Mi történik odalent? – egy ork menydörgő hangja mindkettőjüket megfordította.
- Láttam egy sárkánytűz villanását, de úgy tudom, minden sárkány fent van az égen. Mit mondtam neked a pazarlásról… - az ork megállt, hogy Sarkhan-t szemügyre vegye.
Sarkhannak is megakadt a lélegzete. Zurgo.
Zurgo felröffent. – Nehogy azt mond, Üvegcse Törő, hogy valami szánalmas ürügy miatt erre a lovasra pazaroltad a sárkánytűzet.
- Zúzó! Üvegcse Zúzó, nem Törő! Zurgo a Harangverő tudja. – a goblin ökölbe szorította a kezét és morgott. – Zurgó Harangverő rossz ork. Rossz.
- Harangverő? – Sarkhan csalódottan kérdezte. – Zurgo, Harangverő? Zurgó-ról az Üvegcse Zúzóra nézett aztán vissza.
– Ő egy – te egy harang-kongató vagy? Ahogy a szeme ráakadt Zurgó kardjára tudta, hogy igaz. A kard tompa volt, nem harcra, hanem inkább óriási fémharangot csapkodásra volt kitalálva. Zurgo volt az az alak, akit fentről látott.
- Ha! - kiáltott fel Sarkhan.
- Ki merészelsz nevetni te nyomorult?
Sarkhan végighúzta az ujjait a haján közben pedig egybesodorta őket. – De te voltál Sisakzúzó, te voltál –
- Nem Zúzó. Ő Harangverő – szakította félbe a goblin. Magára mutatott – én Zúzó.
Sarkhan figyelmen kívül hagyta a goblint. Zurgo arcát kutatta. – Egykor te vezetted a Mardu-t.
- Elég! - ordított fel Zurgo. – Elég volt a tiszteletlenségedből.
- Mardu ki? – kérdezte Üvegcse Zúzó.
- A te klánod. A mi harcos klánunk. – mondta Sarkhan. – Ki most a khán?
- Nincs khán! Nem mond khán! – ezzel a goblin felugrott Sarkhan-ra és a kezével befogta a száját.
 – Kolaghan Sárkánynagyúr öli meg a khán mondókat.
- Sárkánynagyúr – visszhangzott Üvegcse Zúzó meleg kezén keresztül. A goblin most már Sarkhan oldalán csimpaszkodott. – Sárkánynagyúrak vannak és nincsenek khánok?
- Nem mond khán! – próbálta védeni a goblin.
- Tűnj el tőle Törő – köpött egyet Zurgó, majd arrébb csapta a goblint. – Azt mondom, hagyjuk beszélni az embert, ha a halált kívánja. Gyerünk, idegen, mond ki a szavaidat az égre. Sértegesd Kolaghan-t.
Nyugtalanító érzés fészkelődött be Sarkhan beleinek mélyébe, - Te azt gondolod, hogy én is idegen vagyok? – kérdezte – Nem ismersz engem Zurgó?
- Miért ismernék egy szakadt csavargót?
- Nem vagyok csavargó. Én – hogy-hogy nem emlékszel? Hogy-hogy nem tudod? Én vagyok Sarkhan Vol!
- Nem mond khan, nem mond khan. – Üvegcse Zúzó befogta a fülét és előre hátra himbálózott.
- Vol? – Zurgó felnevetett. – Ez egy puhány Atarka név?
- Nem, ez az én nevem – Sarkhan hangja halk volt. – Egész végig nem is tudtad? –semmilyen felismerésnek a jele nem jelent meg az ork arcán. Hogyan is lehetne? A dolgok mások, igen, de mennyire mások? Hogy-hogy senki sem ismeri? Lehetséges lenne, hogy ezek voltak Sarkhan első pillanatai itt ebben a pillanatban? Amikor megcsinálta az új mostat, az ő múltja elveszett?
- Vol egy szánalmas név egy szánalmas embernek. Vol könnyedén elbukik. – mondta Zurgo.
Sarkhan Zurgo hangját mintha egy nagyon távoli helyről hallaná; az elméje túlságosan elfoglalt volt, hogy kibogozza az idő csomóját, hogy tettének következményeit kielemezze.
Zurgo felemelte a pengéjét pont akkor amikor Sarkhan gondolkodás nélkül felvette a sárkányformáját. Sarkhan gondolatai tömören megállapodtak a tompa használhatatlan ork pengéjének a szélén. Ez egy harangverő penge volt.
- De te egykor khán voltál. – mondta miközben átalakult. Vagy talán pusztán csak gondolt ezekre a szavakra, míg Üvegcse Zúzó fel nem sikoltott.

Mind az ork és a goblin nyugodtan megdermedve álltak, ahogy Sarkhan Vol kilőtte magát az égbe.

Még fel sem ért az első hegygerincre, amikor meghallotta Zurgo Harangverő harangjának kongását a messzi távolból.
-

Szétesett gondolatok kavarogtak keresztül-kasul Sarkhan elméjében, ahogy felemelkedett Tarkir égboltján. Ez volt az ő Tarkir-ja, a Tarkir amit készített, és mégis senki sem ismeri itt.
Olyan volt mintha mindezek mellett nem létezne, mintha nem lenne történelme.
A gyomra felkavarodott és egy pillanatra arra gondolt, hogy beteg lesz az égbolton. De lenyelte és megkísérelte megzabolázni az ügyetlen gondolatait.

Számít?
Számít is valójában, hogy nem ismerik?
Itt van most, nem? És Tarkir tökéletes volt. Ez az, ami számít.
Még ha senki sem ismeri itt, még ha nincs is történelme, Tarkir briliáns, mert ő megcsinálta.
A sárkányok túlélték… nem, ők harsogtak. Ahogy a klánok is; Üvegcse Zúzó volt erre a bizonyíték. Ő itt élt miközben egy másik időben meghalt. Ezzel a gondolattal Sarkhan lélegzete bennragadt és szárnycsapásai is abbamaradtak. Ha Üvegcse Zúzó sorsa megváltozott, és Zurgoé is, a nagy sárkányé is, ez hasonlóan igaz lehet másra. Ez hasonlóan igaz lehet… Narset.

Igen! Narset!
Hát persze. Egyértelmű volt. Miért nem gondolt erre korábban? Zurgo nem akarná megölni Narset-et ebben az időben, ezzel a tompa használhatatlan kardjával. Az útjaik sose kereszteződnek a szakadéknál. Sose vezette el oda Sarkhan-t. Sose kellene feláldoznia magát. Itt kell lennie. Életben kell lennie!
Sarkhan kihozta magát a megdermedt zuhanásból.
Narset! Keresztülcsaholta a nevét a vidéken.
Ez a világ, a csoda, az egyensúly, a tökéletesség, Narset ezt tudná. Narset örvendezne ezen. És elmondaná neki, hogy ezt ő is csinálta.
-

Sarkhan a Jeskai területre sietett. Úgy hitte itt megtalálja Narset-et, aki egy másik időben a folyó mellett lakók khánja volt. De amint megérkezett megtudta, hogy egy Ojutai-nak hívott sárkány uralkodik helyette. Úgy tűnt most mindenhol sárkányok uralkodtak, úgy ahogy lennie kellett volna.

Ojutai követőitől megtudta, hogy a fényes, fürge sárkány a legöregebb és legbölcsebb lény Tarkir-on. Azok akik Ojutai területén laktak, Hatalmas Tanító-nak hívták és nagy becsben tartották őt, és vágyakoztak az ő megvilágosodásáért. Cserébe a sárkány elismerte a diákjait. Megtanította őket arra, amit tudott, megosztotta éleselméjűségét és bölcsességét, hogy segítsen mindegyikőjüknek erősebbé és ravaszabbá válniuk.

Sarkhan tudta, hogy Ojutai összes tanítványai közül, Narset lenne a legjobb. A legmagasabb helyre kerülne. Természetesen igaza volt. Követte nevének szavát fel és fel, egyre közelebb Ojutai fészkéhez. A sárkány ülőrúdja a torony tetején volt, amit Sarkhan erődnek ismert, de most úgy hívták a Sárkány Szemének Szentélye.

Minél közelebb ért a csúcshoz, annál helyesebbnek érzet mindent. Ez az a hely ahol lennie kellett; Narset a terület legmagasabb ülőrúdján; Narset az égben a sárkánnyal. Sarkhan bensője megmozdult ennek a gondolatától.

Amint Sarkhan elérte a legfelső szobát, először arra gondolt, hogy üres. De a szemével apró mozgásra, minimális légzéshez szükséges mellkas emelkedésére lett figyelmes. Egy alak ült ott meditáló pozícióban, mint egy szobor a szoba távolabbi oldalában. Már majdnem keresztülfutott a szobában hogy átölelje a nőt, de aztán feltűnt, hogy az alak nem Narset. Rövidre fogta.
- Ki vagy? – gondolkodás nélkül törtek fel belőle a szavak.
Az alak a fény felé emelte a fejét, Sarkhan ki tudta venni a férfi arcvonásait. Tökéletes példánya volt a – mindannak az embernek, akit egy sárkány képez ki. Erő áradt körülötte.

- Taigam Mester vagyok. – az ember hangja olyan sima volt, mint a fején lévő bőr. – És te pedig egy diák vagy, aki tudást és bölcsességet keres. Hosszú utat tettél meg, utazó. Üdvözöllek a Sárkány Szemének Szentélyében.
- Nem, én-én nem vagyok diák. Azért jöttem, hogy megtaláljam. Ő hol van? Sarkhan másodszorra is körbenézett a szobában, de sehová sem lehetett elbújni a tiszta nyitott térben. – Valahol magasabban? – közben felnézett.
- Magasabban? – kuncogott fel Taigam Mester. – Nincs semmi magasabban Ojutai-n kívül.
- Akkor hol van Narset?
Taigam Mester szemei csíkká szűkültek össze aztán lassan becsukta. Egy pillanatig így maradtak aztán megnyugodtak.
Sarkhan izgatottsága kérdésé alakult, majd aggódássá. Addig várt, amíg tartoztatni tudta magát.
- Ismered őt? Narset-et? Meg kell találnom. Meg fogja érteni. Ő mindent meg fog érteni.
Taigam Mester a szemeit még lassabban nyitotta, ki mint ahogy becsukta majd egy picit felhajtotta a fejét, hogy Sarkhan szemeibe nézzen.
- Narset nem szívesen látott a Sárkány Szemében. Ő eretnek volt, és éppen ezért a törvény teljes szigorával meg lett büntetve. Ne keresd itt. Már régen elment.
- Elment? Hová? El kell, mond nekem.
Taigam Mester szabályozott levegőt engedett ki. - Narset nincs többé.
- Nincs többé? A vér kifutott Sarkhan fejéből, megtántorodott. – De ez nem lehet.
- Úgy van, ahogy van. - Taigam Mester ajka megrándult. – Találkozott a sorsával. És bárki, aki keresi az eretneket, hasonló sorsban osztozhat.
- Ő nem eretnek. Ő… ő minden.
- Nem hallgatom tovább. – Taigam Mester egy jelet intett a kezével, ami olyan erős volt, hogy annak ereje Sarkhan-t az ajtó felé tolta.

Sarkhan belemarkolt a falba, erőlködött, hogy ellenálljon Taigam mester erejének.
- Te ezt nem érted. Neki itt kell lennie. Ez a világ érte van. Sárkányok világa - az övé.
- Távozz eretnek. – Taigam mester egy újabb intésével Sarkhan keresztülesett az ajtón és lebukdácsolt a lépcsőn.
Sarkhan elméje megtántorodott, ahogy a lábai megindultak, vitték lefelé, lefelé,lefelé. Nem tudta, hogy melyik erő tolja most lefelé – Taigam Mesteré vagy a félelme.
Ez nem lehetséges. Narset-nek nem szabadna halottnak lennie. Ebben az időben nem. Ezen a Tarkir-on nem.
Itt sárkányok vannak.
Kirohant a fényre, keresztülbotorkált a piactéren.
Ez nem lehet.
- Nem. – megrázta a fejét, meghúzta a hajánál fogva. – Nem, nem, nem. – Futásnak eredt. Mozognia kell. El kell mennie. Meg kell ezt változtatnia. – Nem!
Egy kiáltással Sarkhan sárkányformát vett fel és felszállt.
Ha Üvegcse Zúzó él, ha a rég kihalt sárkányok még mindig repülnek az égbolton, hogyha Zurgó a khán egy harangverő, Narset-nek itt kell lennie. Itt kell, hogy legyen.

Ahogy Tarkir felett repült nem tudott rá letekinteni. A világ, ami oly tökéletesnek tűnt előtte, oly dicsőségesnek, mostanra megsérült és romossá vált. Nélküle ez a hely semmi.
Sarkhan haragjában felüvöltött. Hogyan engedhette meg ezt a sors? A láncnak újra kellett kovácsolódnia. A lehelete, ami megmentette Ugin-t annak…
Ugin.
Sarkhan reszkető elméje belekapaszkodott a Szellem Sárkány gondolatába.
Ugin tudni fogja. Ugin akinek a hangja keresztülvezette az időn Sarkhan-t. Ugin akinek az ereje mostanra visszatért. Ugin tudni fogja.
Igen.
Ugin tudni fogja, hogyan kell rendbe hozni ezt a helyzetet.
Sarkhan új elhatározással telve csapott a szárnyaival. Itt az idő hogy felkeltse a Szellem Sárkányt.

A fordítás Snike és Oleeware munkája!