Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Theros - Kiora Követői

Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2014.05.18 10:02

 Minden tenger más, de mindegyik csatlakozik egymáshoz

Ó, vannak szokásos változatok. Hőmérséklet. Sótartalom. Nyomás. Ösztönösen tudta, mint bármelyik merfolk. Egy földhözkötött óceántudós egész életét arra fordíthatná, hogy megtanulja mérni azt, amit egy merfolk gyerekkora óta tud.

Még egy indok arra, hogy valóban alsóbbrendűek.

De vannak más dolgok is, amire a földhözkötötteknek nincs szavuk, egy másfajta érzékelés, ami plusz színeket adott a világához. A kóstolni a legközelebbi szó, habár igazából nem állt közel ahhoz. Ennek a világnak a vize a kopoltyúján keresztüláramolva teljesen más ízű, mint bármelyik másik világé.

És egyiknek sincs olyan íze mint az otthoninak.

Ez a sík elég kellemes volt. A tengerei melegek, manában gazdagok, és vadvilágban bőségesek, még ha egy kicsit… picik is. Az egyik helybéli megmutatta neki, hogy a sárkánygyíkok hogyan buknak alá az égből egyenesen a tengerbe, majd vissza, és ékesszólóan dícsérte képességüket a világok közötti mozgásra.
Erre nem mondott semmit. Ez tűnt az udvarias megoldásnak. Akárhogy is, az illető nyilvánvalóan nem tudott neki segíteni.

Zendikar

Otthon. Vágyott arra, hogy visszatérjen a saját világába, annak vadságával és kíméletlen vérmérsékletével együtt. A legtöbb világ bálna volt – elegáns, barátságos, fogatlan. Zendikar cápa volt, és már túl rég nem érezte az erejét úszás közben.
De nem térhetett vissza Zendikarra. Még nem. Nem térhet vissza olyan fegyver nélkül, amivel felveheti a harcot az Eldrazinak nevezett szörnyekkel. Így hát kutatása folytatódik.


Ők síkjárásnak hívják. Ha!

Kiora úszott.
Mélyebbre ment, a sötétségbe, a hidegbe a nagyobb nyomás felé. Segített neki összpontosítani, hogy az egyik világot maga mögött hagyva egy másikat találjon. Összegyűjtötte a mélységben lévő nehézkes manát, és nekifeszült a világ falának.
Veszélyes volt belesodródni a Vak Örökkévalóságba úgy, hogy az illető elméjében nincs úticél. De a tenger segített. A tenger vezetett. Kirobbant az ürességbe, és az egyik óceánból a másikba úszott.
Az univerzum széttört körülötte, és ő belehullott a sűrű, végtelen semmibe. Olyan volt, mintha mélyen a tenger alatt lenne, a legsötétebb helyeken. A nyomás óriási volt, minden érzéke megvakult. Csak a mozgás és a dolgok, világok bizonytalan érzése maradt; hatalmas és öntudatlan világoké, ahogy csöndesen keresztülsiklott a tengeren, amely nem tenger volt.
És aztán – valahol. Fény, hang és mozgás. Víz. Egy másik óceán. Kiora úszott, és ízlelgette az új világot.

Meleg, tiszta sós víz áramlott keresztül a kopoltyúján, mesterséges szennyeződéstől mentesen. Halványan a kén íze is jelen volt – vulkanikus, a szárazföldön vagy a mélyben. Egy aktív világ. A nap száz láb mélyen keresztülragyogott a kristálytiszta vízen, és erős áramlatok húzták őt tovább.

Háta mögött fentről evezőlapátok lusta csapása és a nyikorgó, halott fa hangja érkezett. Itt is, mint máshol, a földhözkötöttek kicsiny tutajokba kapaszkodva kúsznak világának bőrén – szükségük van az óceán nyújtotta bőségre, de félnek annak rejtélyeitől. Felpillantott a hajó piciny tojáshéjára, a távoli folt sután kelt át a tengeren. Egy pillantás. Csak ennyit érdemelt a dolog.
Egy ilyen bárka nem mehet messzire a parttól – és valóban, a távolban elmosódottan megpillantotta a felszín felé toronyként magasodó sziklákat.


Kiora az ellenkező irányba úszott, az új helyet ízlelgette, kitapasztalta a manáját. A távolban a helyi vadvilág néhány tagja fickándozott a felszínen – valamilyen vízi csikók lehettek, két elülső patás lábbal és hosszú pikkelyes farokkal. Már hallott ilyen lényekről, még azt is hallotta, hogy a merfolkok meglovagolták őket, de még sosem látta őket. Most már elmondhatja, hogy igen. Ennél jobban viszont nem érdekelték őt.

Kiora mélyebbre, a sötétebb vizekre úszott, kinyúlt minden érzékével, elkezdte keresni a hatalmasok nyomát, akik majdnem minden világ mélyén ott éltek. Semmi nem volt ott, csak a határtalan mély sötétség. Egy manahullámmal hívást küldött feléjük, de nem hallott választ.

Erre nincs időm

Kiora egy vízoszlopban lebegve megállt, és elkezdett manát gyűjteni. Megpróbálta óriási állatok figyelmét felhívni magára, és ehhez néha nagyon-nagy varázslat kell.

Kiora behunyt szemmel lebegett, gerince és uszonyai megfeszültek az erőlködéstől. Mélyen alatta a mélységben, ahová a napfény sem ér el, a víz mozgásba lendült. Óriási és lusta áramlatok folytak egymásba pontosan alatta, egyre hevesebben, ahogy még több víz jött mozgásba. Egy masszív vízoszlop tört fel feltartóztathatatlanul.

Néhány, órának tűnő pillanat múlva Kiora a felszín felé úszott, hatalmas víztömeget húzva maga mögött. Kiora óriási felhajtást okozott, és tapasztalatai szerint a mélység titánjai ilyenkor előmerészkednek búvóhelyükről körülnézni.

A rohanó víz áthaladt rajta, beborította, felgyorsult, ahogy a felszín felé csapott. Hideg volt, kegyetlenül hideg, idegennek és idősnek érződött. Kiora rövid ideig szabadon sodródott ide-oda, ízlelgette az óceán valódi élményét –nem azokat a csapkodó hullámokat, amiket a földhözkötötteknek eszébe jutott a "tenger" szóról, hanem a hatalmas víztömeget és sötétséget, amelyben rengeteg élet és mana bújik meg észrevétlenül.

A víztorony felfelé sodorta, amint kiszélesedve a felszínhez közeledett, és kifelé mozgott, mint egy masszív hullám. Kiora a felszínre ért, pislogva próbált hozzászokni a napfényhez és a levegőhöz, és figyelt. A távolban, a bárka, amit nem régiben vett észre, a hullám alatt hánykolódott, a tengerészek belekapaszkodtak az árbocba és a hajókorlátba.
Kiora lebukott a víz alá és hallgatózott. Nem láthatta, ahogy a hullám nekicsapódik a korábban látott tengerpartnak, de hallotta. Az óceán úgy kongott, akár egy harang.

Kiora várt, hallgatott és figyelt.
Hullámok csapkodtak. Delfinek csevegtek. A víz felszíne hamarosan ugyanúgy nézett ki, és ugyanolyannak érződött, mint amikor megérkezett.

A tenger ősi, de rövid az emlékezete.

Nem hallott további mozgolódást a mélyben, nem érzékelte a hús és éhség feltámadó áramlatát, amely azért emelkedne fel, hogy találkozzon vele. Tudta, hogy lent vannak. Hol voltak? Több információra van szüksége, és itt nem kaphatta meg.

Még inkább fokuszálni. Még több mana. Egy hatalmas, sötét test öltött formát alatta, egy leviatán egy másik világból. Síkjárás, hullámgerjesztés, és most idézés – Kiora a határait feszegette. De most nincs abban a helyzetben, hogy várjon.

A leviatán felemelkedett, és Kiora belekapaszkodott a hátába. Vadul felkacagott, mielőtt a leviatán vele a hátán kiugrott, majd visszacsapódott a vízbe. Kiora a távoli partok felé irányította, és az farkával ide-oda csapkodva előrelendült a hullámokon. Víz és szél söpört keresztül rajta, ahogy a lény hatalmas tömege felszínre tört, előre lökte magát, aztán visszasüllyedt, hogy újra kiemelkedjen.
Csak néhány perce lovagol, amikor az útjában néhányan kidugták a fejüket a vízből. Helyiek. Nagyszerű. Most lehet, hogy végre válaszokat kap. Utasította a leviatánt, hogy álljon meg, és felállt, míg az türelmesen elhelyezkedett a vízben a helyi merfolkok fölé magasodva.

Mindegyik merfolk fején hosszú taraj volt, ami aztán hosszúra nyúlt a fejük mögött. Idegennek nézett ki a számukra, ahogyan ők is a számára, de ez lehet előny is. Tucatnyi szempár kémlelt fölfelé félelemmel vegyes tisztelettel telve. Ez jó kezdet.


– Hol vagyok? – kérdezte Kiora.
A helybéliek egymásra néztek, az egyikük előreúszott, hogy beszéljen.
– Közel az emberek poliszához, Meletis-hez. – válaszolta
Lényegtelen. Lenézett a lényre és várt.
– A Szirén-tengeren – válaszolta a lény.
Összehúzta a szemöldökét, körbeforogva a tengerre, a földre és az égre mutogatott majd újra megkérdezte. – Hol vagyok?
A szószoló szeme szélesre nyílt, a társai egymással motyogtak. A beszélgetésük morajlásából a Nyx és Thassa szavakat vette ki, és valamit a Csendről.
- Theroson vagy. – mondta – A halandók világában.
Elmosolyodott, de nem mondott semmit, hagyta, hadd beszéljenek egymás közt. Volt valami furcsa ebben a világban, és nem engedhette, hogy megtudják: ő ezt nem érti.
„…maga Thassa tért vissza közénk!”
„…nem hordja magán Nyx jelét. Hogyan lehetne ő…”
„Bolond! Az istenek képesek megjelenni, habár ő…”
Isten. Na ez kezd érdekes lenni.
– Elég! – mondta Kiora. – Kérdéseitek vannak.
A szószoló megfontolta a szavait. Akkor nem hülye. Jó.
– Ki vagy? – kérdezte a lény.
– Tényleg kételkedsz bennem?
- Természetesen nem. – válaszolta, szemei a leviatán szája körül kalandoztak. – Mi, tritonok mindig is a te szolgálatodban álltunk. Csak…
- Ez úgy hangzik, mintha kételkednél. - mondta Kiora.
- Hogyan tudtál a Csenden felülkerekedni, úrnőm?
- A Csenden?
- Amikor Kruphix szólt, és az istenek visszavonultak Nyx-be. –mondta – Mi az ő hiányukat – a te hiányodat – Csendnek hívjuk. Az imáink válasz nélkül maradtak. Az éji égbolt sötétséggel és mozdulatlan csillagokkal telt meg. Féltünk.
Úgy látszik, több dolog van ebben a világban, amit nem ért. Lehet, hogy később talál egy embert, és eljátssza az egyszerű merfolkot. De addig is…
- Az áramlatokkal jöttem – mondta. – A Csend rám nem vonatkozik.
- Azt hittük, hogy minden istenre vonatkozik. – mondta a szószoló.
- Az emberek bűne hozta el a Csendet. – mondta egy másik triton. A Nap Bajnoka lemészárolta Nylea kedvenc hidráját. Mit számit az Thassának vagy nekünk? Miért kell szenvednünk a szárazon sétálók vétsége miatt?
Kiora mosolygott.
- Tényleg, miért?
Csendben utasította a leviatánt, hogy a hajtsa le a fejét, így a víz már a lábát nyaldosta.
- Te – mutatott rá a szószolóra. – Velem jössz.
Kinyújtotta a karját. A triton megfogta, és fellépett a leviatán fején. Magasabb volt, mint Kiora, és furamód jóképű. A leviatán újra kiemelte a fejét a hullámokból, így ketten négyszemközt tudtak beszélni.
- Hogy hívnak? – kérdezte Kiora.
- Kalemnos vagyok, úrnőm.
- És úgy hiszed, én vagyok Thassa?
- … nem. –válaszolta. – Nem hinném, hogy Thassa hetvenkedne azzal, hogy szembeszállt a legősibb istennel.
- Jó. - mondta. – Akkor mit gondolsz, ki vagyok?
- Úgy hiszem, te a követe lehetsz, akit azért küldött, hogy vezess minket a távollétében.
- És ha visszatér?
- Akkor, feltételezem, megtudjuk, hogy ki is vagy valójában – mondta a triton.
Kiora szélesen mosolygott.
- Kedvellek – mondta Kiora. – És van egy tengeri szörnyem is. Segítesz?
A triton lenézett az összegyűlt többi tritonra. A leviatán egy falásra felfalhatta volna mindegyikőjüket.
- Ez minden vágyam.
- Jó! - válaszolta. – Nos, akkor Thassa legerősebb gyermekeit keresem – leviatánokat, tengeri kígyókat, ilyesmiket. Hívtam őket, de egy sem jött. Hol vannak?
- A tenger hatalmas, még a tritonok sem ismerik a határait – mondta Kalemnos. A krakenek akkor jönnek, amikor csak akarnak, vagy amikor Thassa akarja.
- Akkor tekintsük ezt Thassa küldetésének – mondta Kiora. – Hogyha ő nincs itt, hogy lemerüljön helyetted, akkor magadnak kell felfedezned a mélységet. Kapaszkodj valamibe, jó?
Kalemnos belekapaszkodott a leviatán egyik uszonyába, ahogy az megfordult és a fejét víz fölött tartva elindult.
- Kövessetek! – kiáltotta tritonoknak. Azok eltűntek a víz alatt, majd meglovagolva a leviatán által keltett áramlatot, úsztak mögöttük.
Kiora Kalemnos felé fordult, aki kétségbeesve, de bátran tapadt a titán rücskös hátához.
- Nos hát... – mondta Kiora. – Mesélj nekem ezekről a krakenekről.

Kalemnos pedig beszél, olyan lényekről, akik romba tudják dönteni a szárazföldet épp úgy, ahogy a tengert is, félelmetes szörnyekről, akiknek úgy látszik, csak az istenek tudnak parancsolni.

Ezt még meglátjuk.

Kiora elnyúlt a leviatán fején. Kifárasztotta a varázslás, de túlságosan büszke volt, hogy kimutassa. A nap melegítette a bőrét, és a tenger vize permetezte. Csendben lovagolt, élvezte Kalemnos ritmusos hangját és a mesék által ígért erőt. A leviatán egyenletes csapásokkal úszott, távol a parttól, egyenesen a nyílt víz és az általa rejtegetett titkok felé.

Csak arra várnak, hogy elvegye őket. Ehhez pedig csak kérdeznie kellett.

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!