Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az Új Öreg Tarkir
Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2015.06.16 12:50- Kimberly J. Kreines –
…
Habár Sarkhan még nem tudta, hogy amikor átlépett a kapun, 1280 évet utazott vissza az időben Tarkir múltjába.
Sarkhan maga mögött hagyta a sárkánynélküli Tarkir-t amit ismert, és maga mögött hagyta Narset-et a jólelkű barátját, aki Zurgo keze által halt. Sarkhan Tarkir múltjában van, egyedül.
-
Sötétség.
Csend.
Most csak a szívdobbanás van ott, ahol ezelőtt lobogó láng és fájdalommal teli üvöltés volt.
Az üvöltés, ami az övé volt; Sarkhan szájából eredt, a szája még nyitva volt, a levegő még mindig áramlott kifelé belőle – de most már csak hangtalan leheletként. Olyan volt mintha a hangját kiszakították volna a tüdejéből és a világ kifordult a lába alól.
Mindössze egy pillanatig tartott, míg átfutott Ugin csontjain, a lángok felé futva. De most nyugodtan állt a sötétségben, egy pusztaság közepén a havas Temur tundrán. Nem voltak ragyogó csontok a lába alatt. És a tűz?
Sarkhan megfordult, visszatekintett az útra ahonnan jött.
Nem volt lángoló kapu sem.
Zurgo nem volt ott. És a nő sem.
Narset.
A lélegzetvétele megakadt.
Neki nem kellett volna meghalnia.
- Miért? - ezúttal a kérdése hanggal járt. A nyugodt éjben visszhangzott a fájdalommal teli hang.
- Miért kellett meghalnia?
Nem érkezet válasz.
Nem volt semmi – Sarkhan szédítő rohanásában fogta fel – semmi sem volt. Az állandó suttogás, Ugin szavainak állandó folyama a fejében – a hang eltűnt!
A hirtelen jött csend zavarba ejtő volt. A sárkány suttogása nélkül, ami támaszt nyújtott neki, Sarkhan elakadt. Rátámaszkodott a botjára, de az nem adott neki olyan mérvű támaszt, mint amit Ugin szavai tudtak adni.
A világ megbillent, és Sarkhan végigbotladozott a havas földön, zihált.
Előtte az üres, fullasztó végtelenség.
- Ugin! – kiáltotta.
Várta a választ, de nem érkezett.
- Hol… vagy? – elmélázva ejtette kissé a szavakat. – Hol vagyok?
Semmi.
Szédülés fogta el, és a térdére esett. A botja a kövön zörögve esett el mellette, az Ugin Szeméből származó a hedronszilánk valahogy még mindig világított a sötétségben. Sarkhan remegő ujjait végigfuttatta a szilánkon. Ugin itt volt, természetes hogy itt volt, mindig is itt volt.
- Ugin. – suttogta Sarkhan – Kérlek.
Semmi.
Semmi.
- Nem!
Hogyan lehet semmi? Hogyan lehet képes a sárkány, ebben a pillanatban, mindazok után, mindazon világok után, az évek… minden után, hogyan hagyhatta el most a sárkány?
- Beszélj hozzám! – kiáltotta Sarkhan. Fogta a fejét, hízelgett, könyörgött a hanghoz hogy térjen vissza.
- Keresztülmentem a kapun. Nem ezt akartad? De igen! Én tudtam! Akkor miért hagytál el?
Csengő csönd borult rá válaszként, fullasztással fenyegetve őt.
A hízelgése veszekedésbe fordult, kétségbeesett hajat tépő rángatózásba. A fájdalom átsugárzott a fejbőrére, de nem kapott választ. A fejében egyedül csak békés nyugalom honolt.
- Ha! – nevető ugatás hagyta el Sarkhan ajkait, ami keresztültépte a csendet és gátat szakított fel; hisztérikus görcsbe tört ki.
Az irónia; már milyen régóta vágyott arra, hogy a suttogás maradjon abba, viaskodott annak mágneses ereje ellen, most eltűnt.
– Nem teheted ezt! Hallasz? Nem hallgathatsz el most! – nedves kezét végig húzta a száján, nyálat húzva maga után.
– Narset ezért halt meg.
Miért halt meg?
Csak a sárkány tudja.
- Miért? Miért küldtél engem ide? Hol vagyok? Beszélj hozzám!
A hirtelen jött menydörgés – egy válasz? – magához vonzotta Sarkhan tekintetét, és a látvány, ami fogadta, magához láncolta.
Fényes felhők vastag szirtje gyűltek egy kupacba az égen. Toronymagas hegyek sorozataként dagadtak a horizont egyik végétől a másikig. Egy éles roppanással, egy zöld villám csapott keresztül az egyik taréjon. Ezt követte még egy, majd egy másik. A villám végigcikázott és robbant a láthatáron, úgy tűnt tűzbe borítja az éjszakát.
Aztán egyszerre mindegyik felhő felrepedt. Fagyos eső folyama zuhogott lefelé, hasadt szét Sarkhan arcán, folyt szét a szeménél. De nem nézett félre, nem tudott, mert a felhők épp most keltek életre; most kezdtek el kavarogni.
Szirtek és csúcsok kapaszkodtak fel egymásra, nyomták egymást és harcoltak egymással, lökdösődtek a helyért. Egymást kaszabolták a hosszú hátsó farkukkal, állkapcsukkal oda-oda kaptak, és tépték szét az égboltot a borotvaéles karmukkal.
Azt gondolta, hogy az égbolton – nem az nem lehet. Sarkhan hunyorgott, kezével árnyékot próbált képezni az arca előtt. Oh, de az volt! Az volt!
Egy szárnypár!
Egy széles, bőrszerű nyúlvány csapkodott a viharral szemben keményen és keményen, alacsony morajló villámcsapások hullámait keltve. Amik azzal küzdöttek, hogy formát vegyenek fel, a kavargásból kifelé csomózódtak és csavarodtak. Egy alakká olvadt össze ahogy kiemelkedett a szárnyak mögül, kinyitotta a száját és egy hatalmas harsogó üvöltésben felrikoltott.
Egy sárkány!
Sarkhan megmarkolta a botját és megpróbált lábra állni, csakhogy újra térdre essen, levegő után kapkodott, a mellkasát szorította, máskülönben a szíve áttörte volna a bordáit.
Egy második sárkány született meg a viharban, aztán egy harmadik.
Csodálatosak voltak, káprázatosak, gyönyörűek. Olyan sárkányok voltak, amikhez foghatóakat még sosem látott.
Sarkhan szeme sarkában könnycseppek gyűltek össze, hogy aztán az esőcseppekkel elvegyülve folyjanak le az arcán. Kipislogta őket, mert csak elhomályosították a látást, és ő látni akart, neki látnia kellett.
A hatalmas vadállatok vidáman incselkedtek, önmagukat tanították először a fiókák. Végig száguldottak az égbolton, összecsaptak az agancsaikkal a tüzes harcban - agancsaik voltak! Sarkhan jókedvűen felnevetett. Tarkir sárkányainak agancsaik voltak.
Sárkányok Tarkiron.
Lehetetlenség.
Egy látomás. Egy álom. Annak kell lennie…
És mégis –
Sarkhan földre eresztette magát, a hófödte sziklára helyezte a tenyerét. Összegyűjtötte a fehér, havas latyakot, összeszorította azt ujjai között, összepréselte, amíg a keze el nem zsibbadt.
A látomása érezteti vele a hideget?
Az álom, képes arra, hogy az egyik ujja sebes legyen?
Egy magasból jövő sikoltás átszúrta a dobhártyáját. Kézzelfogható volt a hang; olyannyira valódi volt, mint a hó.
A pompás lényeket nézte, amik betöltötték az égboltot. Most már vagy tucatnyian lehettek, nem két tucat… - még többen.
A szárnyaik az éjszaka ellenében vertek, örvénylő széllökést kavartak lefelé, oda ahol Sarkhan térdelt. Sarkhan élénken zihálva lélegezte be a szagukkal megtelt széllökéseket. Ami felkavarodott benne, megtöltötte a tüdejét, átkarolta a lelkét. Aztán megérezte az igazságot benne. Sárkányok voltak. Igaziak voltak. És itt voltak.
- Hol? - Suttogta el a kérdést, habár nem hangot kérdezte meg a fejében, választ sem várt, tudta a választ. Narset elmondta. Az ősi tekercsektől érkezett a válasz: Nézz a múltba és nyisd ki az ajtót Ugin-hoz.
A lángoló kapuboltozat.
Kinyitotta az ajtót.
Aztán átsétált rajta.
És az a múltba vezette őt. Ide vezette.
Ide az öreg Tarkir-ba. Ide a sárkányok Tarkir-jába.
A mellkasa dagadozott.
– Ugin. Köszönöm.
Felette az égbolt nemes vadállatai felüvöltöttek, és Sarkhan Vol felemelte a hangját, hogy csatlakozzon a kórushoz.
-
Milyen régóta követte a repülésüket – játékos, lusta körözéseiket az égbolton – Sarkhan nem tudta. Az árnyékukban sétálna örökké és nem érezné szégyennek. Ez volt az ő útja, az út amit Ugin állított fel neki, a síkja gyógyításának az útja. Ide. Hallani. Gyógyulni.
A sárkányok ismerték az utat.
- Mutassátok meg.
Hallaniuk kellett őt, mert begyorsították és fokuszálták a repülésüket.
Sarkhan felvette a lépést velük, keresztülfutott a havas határon; támolygott, meg-megszakította a futását tántorgással és gyorsítással. Elszórt köveken és lehullott ágakon szökdécselt és botladozott keresztül, mert a szemét az égboltra szegezte és nem figyelt a földre, elutasította, hogy a tekintetét levegye odafent szárnyaló csodálatos lényekről.
Tudta, hogy azok a sárkányok nyugtalanok és éhesek voltak. Egymás nyakába csíptek és egymást csapkodták a farkukkal. Az a kettő, aki a csapatot vezette, harcba keveredett egymással, keresztülbukfenceztek az égen, a vezetés megszerzéséért sziszegtek és köpködtek egymásra.
A harcuk örömmel töltötte el Sarkhan-t, de ugyanakkor érezte annak jelentéktelenségét is. Érezte, hogy jön valami, valami hatalmas. A fiókák ereje nagyon új volt még, nagyon határolt, semmi olyannal nem hasonlították össze, amivel később szembenézhetnek.
Elhelyezkedett egy kidőlt fa tuskóján, ahogy a hatalmas sárkány berepült. Az éjszakai levegő sötét indáiban született, ő volt a legfigyelemreméltóbb nősténysárkány, akit valaha is látott Sarkhan.
A vadállatias üvöltése, fülsüketítő és mindent elpusztító volt, beborította az egész tarkir-i tundra területét.
A fiókák figyelme egyszerre erre a fenséges sárkányra irányult, minden csipkelődésük, pusztán az óriási szemének pillantására eltűnt. Körberepülte őket, szaglászott és csipkelődött. Próbálgatta és üdvözölte a fiókákat.
Amikor aztán megelégedett, felmorgott és a fiókák élére zuhant, hogy vezesse őket. A fiókák pedig alakzatban buktak mögötte.
Újra felüvöltött, kettétépve az éjszakát.
A sárkányai – számára ők voltak a sárkányfiókái: nem volt kérdés hogy a fiókák hozzá tartoznak –magas sikolyokkal és rikácsolásukkal válaszoltak neki.
A rend helyreállt, a szándék ki lett nyilatkoztatva. Eljött, hogy vezesse őket. Most vadászni fognak.
Sarkhan felkapaszkodott egy szirt szélére, szemével követte a sárkányok merülését az alattuk lévő völgybe. Hasra vágta magát a földön, majd kikúszott a szirt szélre, tökéletes kilátási pont volt az élvezetes portya megtekintésére.
A lenti medencében egy pici tábor volt. Őrjöngő alakok már szétszóródtak, hallaniuk kellett az uralkodó éjszakát felemésztő kiáltását. De az nem figyelmeztető kiáltás volt; hanem a végzet elhatározott kiáltása volt. A lényeg nem az volt, hogy milyen gyorsan futnak odalent, sosem tudnák lehagyni a bestiákat.
Az fiókák, mint a lángoló íjvesszőkből álló zárótűz zuhantak alá. Az uralkodó tüzes lehelete vezette a rohamot. A fiókák tüze rövid robbanásokban tört elő, ahogy tesztelték a képességüket, tanulták a mesterségüket.
Aztán már a földön voltak. Szakítottak és téptek. A fogaikat mélyesztgették, megsuhogtatták az agancsaikat, és könyörtelenül csapkodtak a farkukkal.
Egy tánc volt, megkoreografált előadás. Időnként felszálltak az égre majd visszabuktak a táborba egy újabb támadásért egy újabb gyilkolásért.
A tiszta erő!
Sarkhan szórakoztatónak találta. Ilyennek kellene lennie a világnak. Ilyennek kellene lennie Tarkirnak.
Ez nagyszerű volt.
Felszállás közben az egyik fióka közel egy lábnyira repült el Sarkhan-tól. Meredten nézett rá, fogva tartotta a lángoló sárga szemeivel.
Abban a pillanatban a sárkány megérintette Sarkhan bensőjét. Köszöntötte a világában, a fajtársai között.
Sarkhan átalakulása észrevétlenül, az engedélye nélkül kezdődött meg, de örült a vállaknál megjelenő szárnyak ismerős érzéseinek, a meghosszabbodott pofa feszes élességének, annak hogy a sárkány, rohanó tekintetű szemein keresztül láthatja a világot.
A karmos lábaival lépett egyet majd széttárta a szárnyait. Csatlakozhatna hozzájuk a fosztogatásukba. Itt és most, Sarkhan Vol végre repülhetne Tarkir sárkányaival.
Csapott egyet a szárnyaival, felkészült az elrugaszkodásra, de rövidre sikerült. Vérvörös villámként egy mágikus, ragyogó karom hasította keresztül az égboltot, beletépett a magasba röppenő fióka oldalába.
A fiatal sárkány Sarkhan előtt felvisított a fájdalomtól mielőtt visszazuhanva csapódott be a lenti talajra.
A vörös karom újra kitámadott, ezúttal feltépte a lény hasát. Aztán újra, irgalmatlanul, belsőségeket dobálva ki a hóra.
Egy kijózanító üvöltés követte, és egy nagy bestia, egy kardfogú, nagyobb, mint amit Sarkhan valaha is látott, a rávetette magát a sárkányra. A harc befejeződött mielőtt még elkezdődött volna.
Sarkhan szive megállt.
- Gyerünk! Futás! –egy ember hangja vágta keresztül a vérontás üvöltését. Sarkhan sárkány fülei érzékelték ezt, de a beszédnek nem volt értelme.
- Visszatartom őket! – ezúttal a sorba fűzött szavak, és a tenor – ami erős és egyhangú volt – rántotta vissza az emberi tudatosságba.
Vicsorogva a kiáltás felé fordult.
- Gyerünk! Ez egy női hang volt, egy emberi nőé, aki a medence közepén állt. Lemezpáncélt viselt, mastadon bőrrel volt körbetekerve a nyaka, és sárkány aganccsal volt felfegyverezve a válla és a karja. Ő volt az egyik, aki a vérvörös karmot forgatta.
Ahogy szólt a többieknek, hogy keressenek menedéket, belemártotta a lángoló karmokat a második fióka szárnyaiba, aki éppen egy emberből falatozott.
A fiatal sárkány összerezzent. Ösztönösen, megpróbált elmenekülni, de törött szárnyaival képtelen volt a levegőbe szállni. Rikoltozott, és verdesett, mint egy partra vetett hal.
A harcos nem vesztegette az idejét. Ahogy a lezuhant sárkány felé fordult, szemétől az álkapcsáig tépte fel annak arcát. A sárkányfióka vonagló kupaccá esett össze.
- Ne! –tört fel a sikoly Sarkhan szájából, a teljes szájából újra – a pofája eltűnt, a szárnyai eltűntek, a pillanat eltűnt, az a nő és a vadállata ellopta tőle.
A nő az óriási macskájával együtt megfordult, hogy egy másikat gyilkoljon le, de sem ő sem a kardfogú tigrise nem tudták bevinni az ütésüket, mert hirtelen óriási sárkánytűz tépte keresztül magát a havas medencén, végtelenül ömlött ki az uralkodó szájából.
A nő futásnak eredt a tűz elöl.
A túlélők szétszóródtak.
Az uralkodó felüvöltött a fiókáinak hogy szálljanak fel.
Szárnyak és rikoltozó kiáltások iramával, a falka eltűnt az éjben.
Sarkhan hátrahökkent, sötét érzelmek hullámoztak keresztül rajta, a vérét az utálat tüze fűtötte. Megölné azt a nőt, véget vetne a harcos életének ezért.
Megmarkolta a pengéjét és ugrásra készült a peremről, de valami megállította.
Egy hang. Amikor a sárkányok éltek, egyensúly volt. Egy magabiztos gyengéd hang. A sík nem szenvedett. A hang megtelt bölcsességgel. Amikor sárkányok éltek, minden Tarkir-on lakó hatalmasabb volt.
A szavak szünetet adtak neki.
Ránézett a harcos nőre, az egyedüli alakra, aki a medencében maradt. A nő a botja végén lévő ragyogó vörös karmokat használta arra, hogy szimbólumot véssen a hatalmas sziklába.
Sarkhan dühöngése átalakult – mivé? Félelemmel vegyes bámulattá? Felemelkedett hangulattá?
A nő nagyszerű volt. Sokkal nagyszerűbb, mint bármelyik ember, akit csak ismert. Ő egy túlélő –nem, egy hódító – követte a csatát a sárkányokkal. Sárkányok! Libabőrös lett Sarkhan karja.
Sarkhan figyelte, a nőt a medencében. Aki a győzelmét hirdetve még több kőbe mart bele.
A nő elnyerte a jogot ehhez a szertartáshoz.
- Olyan, mint ahogy mondtad, hogy lennie kellene. A klánok erősebbek, az ember hatalmasabb. – Sarkhan Narset felé fordult – Ez egy tökéle.. – de Narset sehol sem volt.
Lenyelte a fájdalom frissen feltörő hullámát.
Narsetnek nem kellene halottnak lennie.
Látnia kellene ezt. Megérdemelné, hogy lássa.
És fogja is. Sarkhan ebben a pillanatban elhatározta, hogy megteszi. Bármit megtenne, ami az erejéből telik, hogy biztos legyen abban, hogyha eljön Narset ideje, amikor Narset újra élni fog Tarkiron, akkor sárkányok várni fogják.
Elmosolyodott, elképzelte Narset új sorsát. Ahogy a sárkányokkal együtt fejlődik, erőssé és hatalmassá. És nem halna meg Zurgo keze által. Egyikük sem történt még meg, sem tévedés, sem a megbánás.
A múlt többé már nem múlt. Egyszerűen csak… elveszett.
Elveszett örökre.
Sarkhan érezte, hogy az évek súlya felemelkedik a válláról. Százak, ezrek, nem tudja. Mind felolvadtak, amikor keresztüllépett Ugin tűzén.
Annyi minden van most előtte.
Ez volt az új kezdet, az új Tarkir – az ő Tarkirjáé.
A fordítás Snike és Oleeware munkája!