Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sarkhan őrülete
Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2014.12.11 12:54-Jennifer Clarke-Wilkes-
Sarkhan Vol síkjárónak sosem volt könnyű dolga. Szél fújta, háború dúlta területen született, ahonnan már réges-rég eltűntek a sárkányok, fiatalember volt mikor síkjáróvá vált és kezdettől kereste a multiverzum leghatalmasabb sárkányát, akit imádhat.
A véletlenül sodorta össze az egyik legöregebb és leghatalmasabb sárkánnyal, aki valaha is létezett: az ősi és rosszindulatú síkjáró sárkánnyal, Nicol Bolassal. Megtört akarattal és megbomlott elmével Bolas szolgájává vált. Bolas alárendeltjeként utazott Zendikarra, ahol belépett az Ugin Szemének hívott misztikus csarnokba, és önmaga tudtán kívül segített kiszabadítani a síkpusztító Eldrazikat.
Képtelen hinni a saját elméjébén, félve Bolas megtorlásától, Sarkhan Vol visszatért Tarkirba ahol a saját népe száműzte.
Szóval újra itthon vagyok. Végig tekintek a csipkés csúcsú hegyeken a kormos, füves pusztákon. Ez a világ életet üvölt, és halált síkit, a küzdelem és erőszak látképe. Erős lehetne. Mégis tele van fájdalommal. Sérült, pont úgy ahogy én is.
Nagyon sokáig kóboroltam. Milyen célok lehetnek még előttem? A Szem üres. A világok üresek. Kegyvesztettenként tértem vissza, mert semelyik másik síknak nincs rám szüksége.
És mégis… hallok valamit. Gondolat visszhangjait. Mit mondanak? A Nevemen szólítanak?
Minden a sárkánytűzzel kezdődött, Sarkhan. És a sárkánytűz lesz a végének is a szemtanúja.
Ki vagy te, kéretlen hang? Túl régóta suttogsz az agyamba, de most üvöltesz. A múlt visszhangja vagy? A mosté ami sosem volt? Vagy talán örült vagyok, pont ahogy Bolas mondta.
Bolas küldött a Szemhez. Azt mondta várjak. Álljak és figyeljek. De amikor a többiek jöttek, és amikor a… Többiek… elmentek, megvakulva hagytak. Elaltatva. És mikor beismertem a bűnömet, úgy éreztem végig csak szemtanú voltam.
A Szem bezáródott. A saját szemeim űztek tréfát velem. Otthagyott, hogy figyeljek. Figyeljek de mit? Pusztán a barlangrajzokat, amik gyötörtek és beszéltek hozzám. Suttogások a sötétben. És amikor a kihívás elérkezett, minden, amit tenni tudtam az volt, hogy elbuktam. Elbukni, mégis ez lenne a siker?
Úgy gondoltam Bolas volt az egyetlen. Öreg, hatalmas, fajtájának a legerősebbje. Kerestem a szolgálatát, és ő biztosította számomra azt. Bolondság volt azt hinni, hogy a kedvence voltam. Pusztán egy játékszer. Most már értem: egy olyan értelem, ami oly határtalan, mint maga a Multiverzum, az összes világot a saját játékszerének tekinti.
Elbocsátva, a sárkány játéka, félrelökve és haszna vehetetlen. Gondolatok foszlányai a meggyalázott csontokon. Ez volt a jutalmam a szolgálatért.
De a sárkány már egyszer szolt hozzám. Suttogj hozzám, Király. Mi az áldozat természete?
Meg tudod gyógyítani ezt a helyet. Meg tudod gyógyítani magadat.
Sárkányok után vágyakozva nőttem fel. A világomat folyamatos harcok tépték – tépik - szét. A klánok az öreg egy csontjain csaptak össze, mely már olyannyira Tarkir részévé váltak, mint a véráztatta csataterek. Vadak voltunk, de egy részem még mindig rácsodálkozott: mennyi kegyetlenség fér el az öreg egyben?
Mint a népem többi tagja, én is a háborúra születtem. Néhányakat felkarolt a harcosok ösvénye. Ők a tomboló rohamban és a vérfürdőben lelték örömüket, a legjobban Mardu csatáinak frontvonalaiba vetnék magukat. Mások a kötelesség és szolgálaton kívül helyezkedtek. Nem mintha csak a harc által lehetne kegyetlen halát halni a hadurak miatt. Aztán ott voltak a hullarablók, akik a lovak lábai között mozogtak, és amit képesek voltak azt hirtelen elragadták elhunyt harcosok mellől.
Egyikük sem voltam. A szívemet nem töltötte meg a csata dala. Számomra a hadviselés nem volt más mint az élet valósága. Az egyik nyugszik, az egyik lovagol, az egyik harcol. Ez a Horda napi léte. A túlélés a győzelemtől függ: hogy hódíts, ahhoz enned kell.
Mégis, én a gyilkosok útját jártam. A tehetségem és a harci mágiában való jártasságom és természetes vadságom a Horda tagjai között félelmetessé tettek. Rést hasítottam az ellenséges vonalakban és a haragommal sújtottam le. Azok, akik mellettem harcoltak, átragadt az őrjöngésem és elsöpörték az ellenséges csapatokat. Nagyapám azt mondta az akaraterőm páratlan a népünkben.
A hátországiak. Felperzseltük a klánjaikat.
Mi végett harcoltunk? Egy darabka földért? Élelmiszerek értéktelen raktáraiért? Az ilyen konfliktusok mindig nagyon jelentéktelenek voltak, habár nagyon sokan harcoltak és nagyon sokan haltak meg érte. Akárhol is győztünk, nem maradtunk sokáig. Mindig felpattantunk és a széllel portyáztunk tovább.
Beteggé váltam a végeérhetetlen vértől. Habár nagyapám figyelmeztetett ez ellen, letettem a lándzsámat és elhagytam a sátort. Fel, a Qal Sisma Hegyekbe utaztam, azoknak a hívását kutattam, akiknek a szavát sem értettem. Egyedül kóboroltam a havon keresztül, néha arra portyázó hatalmas vadállatokkal küzdöttem meg, de nem tudtam meg, mi volt az, amit hallottam.
Tudod, hogy mit keresel.
Tényleg? Nem, ne beszélj a hanghoz. Valahogy… mégis ismerősnek tűnik.
Aztán az egyik éjjel, a szivárványos függöny alatt egy furcsa dolgot találtam, olyan volt mintha egy szőtt teknősbékapáncél pihenne a befagyott folyón. Ahogy közelébe értem, egy figura emelkedett ki a jégből és az alakomat vette fel! Szavakat suttogott hozzám, amik mélyen, belül visszhangoztak bennem, sárkányokról és az erejükről beszélt. Kinyúltam, hogy hozzáérjek, megpecsételve ezáltal egy olyan esküt, amit fel sem fogtam, de megtettem.
Az alak eltűnt és egy jégen ülő fiatallal néztem szembe, ruhátlanul, miközben egy kagylószerű fejvédő takarta az arcát. Felkelt és betakarta magát medvebőrrel. Aztán csendesen jelzett. Követtem Őt a fák közé.
Ott volt egy barlang ahol már sokan mások összegyűltek. Némán üdvözöltek a csuklyájuk alól, míg a fiatal beszélni nem kezdett és tett felém egy mozdulatot. Aztán mindannyian felfedték az arcukat és halk mormogó kántálásba kezdtek. A korok hangja volt benne. A királyok hangja.
Emlékeztek az öreg egyre. Habár sárkányok már nem szállnak, ez a népség hallotta a karmok és vér üvöltését és suttogó dalát. Volt egy szó. Egy emlék. Egy név, amit ismernem kéne. Most is hallom?
Jó néhány holdat eltöltöttem a suttogók között, de végül nem maradtam. Emlékek beszédei, hangok visszhangjai: ezek kevésnek bizonyultak számomra, hogy maradjak. Mindamellett egyfajta békét is találtam. Talán magammal vihetem.
A suttogások nem visszhangok.
Maradj távol az elmémtől, szellem! Megtagadlak téged! Az öreg egy eltávozott. Most már csak az egy maradt. És Ő hamis.
Visszatértem a klánomhoz harcosaim üdvözlésétől kísérve, kivéve a hordafőnököt. Zurgo arca sötét volt, ahogy megjelentem.
- Van merszed visszatérni?
- Pihenésre és elmélkedésre van szükségem.
- Te valamiféle Jeskai szandál vagy, hogy ülj és gondolkodj? Teljes engedelmességet követelek!
- Szárnyvezető vagyok. Hogy a legjobban irányítsak, biztosnak kell lennem magamban.
- Az uralkodáshoz vérre van szükség. Így szól a Rendelet. Vérezni fogsz a Hordáért.
A Sisakzúzó fintorogva előre küldött a lovas szárnnyal hogy küzdjünk meg Sultai-al, azon a határterületen ahol a bűzös mocsaraik beszennyezik a mi vad földterületeinket.
Talán a Horda hulladékát jelölte ki számomra Zurgo. Talán nem értékelték a vezetői képességeimet. Akármi is volt az oka, amikor csatlakoztunk a csatába, nem söpörtük a kígyókat a komposztba. A két oldal úgy csapot össze, mint ahogy a hangyák a háborúban. Senki sem került fölénybe. Végül, reményvesztetten keresztül rohamoztam a káoszon és széthasítottam a varázslót, aki a Sultai sereget vezette.
Ez véget kellett, hogy vessen a csatának, de mint a kígyó, aminek levágják a fejét, az ellenség nem tudta azt, hogy ők már halottak. A cél nélküli csata csak folytatódott tovább.
Düh tört fel bennem. És ezzel együtt egy belső hang is, ami a nyugodtságról beszélt. A mészárlás közepette találtam egy csendes pontot.
Aztán meghallottam a hangot. Tudtam, hogy ősi. A régmúlt korokat hallottam a szavaiban
Most már hallod, Sarkhan?
A hang sárkányok nyelvén szólalt meg. És én válaszoltam.
A kezeim lángra lobbannak. A lelkemből indulva, tiszta tűz lénye robbant ki az ég felé. A sárkány körberepült a csatatér fölött, felperzselve mindent az útjában. Hús sült ropogósra, csontok hasadtak szét. Senki sem úszta meg: lovak, lovasok, naga-k. Őrjöngés és erőszak megtestesülése született meg bennem. Üdvözöltem az izzó gyermekemet. És felüvöltöttem.
Éreztem a kiáramló sárkány tűzet, a pusztítás dicsőségét. Tiszta élvezet egy végtelennek tűnő pillanatáig a világ lángba borult körülöttem. Micsoda szenvedély! Sosem éreztem magam ennyire élőnek.
Valaminek hívnia kellett engem a világomon túlról: egy ragadozó visítása talán? Lehet, hogy mindig is hallottam a sárkányt az elmémben. De melyik sárkányt?
Végtelen sivatag közepén álltam. A vörös nap karmolta a vállamat. Az égbolt lila volt. Ez nem az a vidék volt, amit ismertem vagy akár el tudtam volna képzelni.
Ahogy felmértem az idegen környezetet, egy óriási árnyék borult rám. A magasban egy vadállat óriási formája keringett, amit én még sosem láttam, kivéve transzban vagy a sámán festményein. Csodálkozás és öröm töltött el. Kiragadva a saját világomból végre megtaláltam az igazi fajtámat.
Az elkövetkező éveket azzal töltöttem, hogy megfigyeljem és kövessem őket, megtanuljak mindent a sárkányokról, amit csak lehet. Úgy gondoltam, akit az első pillanatban megláttam az ég ura. Milyen bolond és naiv voltam akkor. Fajtájának csak egy kisebb alfaja volt. Hamarosan felfedeztem a gyengeségeiket. Egy hatalmasabb vadállat tüze által érezve. Követtem a győztest.
Évek múltak, és mindig nagyobbat, öregebbet, és még ravaszabb egyéniséget kerestem. Követtem a nyomaikat. Megtanultam a nevüket. Megjelöltem a fészküket. Láttam, ahogy mindegyikük találkozik a végzetükkel. De mindegyikük halála arra sarkalt, hogy találjak egy még hatalmasabbat, akire ráillik az igazi királyi méltóság.
Az egyik nap egy ádáz új világba érkeztem. Salak ropogott a bakancsom alatt. Az égbolt a viharoktól zengett. Sáros latyakon összegabalyodott fák csúsztak le a forró kátránytavakba. Vörös folyok karmoltak keresztül magukat a megkínzott sziklákon.
Ahogy felmértem a kíméletlen vidéket, számtalan vadállat visítását hallottam. A levegő, de még a föld is beleremegett a húsevők morgásától és a prédáik halálsikolyától. Forró szél dörzsölte végig az arcomat, felnéztem. A levegő tele volt óriási szárnyakkal és tűzzel.
Ah, ő nagyszerű volt. Még így távolból is, az ereje nyilvánvaló volt, a nyakán lévő vastag izmok és a szárnyainak erőteljes csapása által. Hamuszínbe volt öltözve, mint egy khan-i királyi palást.
Aztán az óriási ragadozó megállt valamilyen láthatatlan áldozatnál. Olyan nyers sikolyt eresztett ki magából, ami mintha magát a földet tépné fel. Tűz lobbant fel a hegycsúcsoknál, ahogy a levegő ura alámerült, hogy találkozzon az áldozataival.
A paradicsomba érkeztem.
Még Jundon is találtam emberi törzseket, befont és kifestett vadászokat, akik becserkészték a sárkányokat és trófeaként vették az erejüket. Az útjuk egyszerű volt, de a szellemük és a merészségük páratlan volt még a saját népemmel szemben is. Egy egész vadászó csapat odaveszhet az üldözésben, hogy aztán mások buzgón kövessék őket. Erősek voltak, úgy ahogy mások nem. Időnként kereszteztem az utam velük, de sosem csatlakoztam a vadászatukban.
Kivéve egyszer. Öreg Malactoth –ő igazi kihívás volt. Az egy, akivel szemben megméretethettem magam, hogy felajánljam a hűségemet. De még ő is elbukott.
Jund égi bestiái, függetlenül attól, hogy mennyire voltak erősek, pusztán vadállatok voltak. Egyikük sem kívánta a szolgálatomat. Eltűnődtem azon, hogy él-e egyáltalán olyan sárkány a világokban akit én keresek. Aki vezethetne, tanítana, előhozná a képességeimet.
Egy megtette. De nem hallgattál rá.
„Én eldobtam őt amint hazudott.” Nem Bolas mondta ezt nekem? Vagy Bolas volt az, aki hazudott. Melyik sárkányt hallottam? Kit hallok most? Lehet, hogy a hegy látnokának igaza volt. A világ emlékszik arra, amit az emberek elfelejtettek.
Egy nevet.
Ugin.
Itt vagyok fantom. Azt mondtad térjek vissza. Arra a világra ami elutasított engem, ahogy a mesterem is elutasított? Mi vár rám itt?
Találj ajtónyílást.
Bármit csak fejtörőt ne! Trükkös! Milyen ajtónyílást? Ez a világ egy csatatér. Semmi sem marad meg sokáig. Mit kellene megtennem neked?
Tarkir az a hely, aminek nincs jövője és megfelelő jelenje. A távoli múltban, habár… az emberek építettek valamit, hogy kitartsanak. A civilizációnk évszázadokig kitartott a sárkányok folyamatos támadásainak ellenére. Vagy éppen miattuk? Egymással versenyeztünk az erős ellenfél ellen – ezt tett minket erőssé. De amikor a vihar elült, és az égi királyok lehullottak, akkor kezdődött el a mi végzetes gyengülésünk.
Hallom a vadászok kürtjeit. Érzem az íjvesszők által keltett szelet. Számtalan pata homokot söpör a látóterem elé. Harcba keveredtem, ahogy ez lenni szokott. A válasz itt van, valahol a világomban, de nem ezen a helyen. Az utam még nem ért véget.
Hallom a hangodat. Újra át fogom nézni a hegytetők suttogásait. Lehet, hogy ők is hallanak téged. Megtalálom az ajtót.
Újra erőssé teszem magunkat.
A fordítás Snike és Oleeware munkája!