Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Utazás az átjáróhoz
Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2015.04.09 11:41-Jennifer Clarke-Wilkes-
Sarkhan Vol félt az ellenfeleitől, az ősi Nicol Bolas-on át a mardui khán Zurgo-ig aki megvetette őt. Mégis követte Ugin a szellemsárkány hangját, - a régóta halott sárkány síkjáróét, aki Nicol Bolas ellensége és talán Sarkhan megváltásának kulcsa.
Sarkhan nem tudta hova megy, vagy mit fog találni, amikor odaér. Egy dolgot tudott csak: Ez a világ ugyanúgy sérült, mint ő, és talán még van remény a dolgokat helyrehozni.
-
A szél végigsikított a sivár dűnéken. Csontpettyek törtek elő a múltból, gigantikus csontvázak és a mindenhol jelenlévő homok örvénylett a viharban. A horizont alig volt kivehető, elveszett a súroló homokfúvásban.
Távolban egy pont mozgott.
Talán egy délibáb. Ki és be mozgott a látótérbe, alig volt kivehető a formája.
Aztán lassan növekedni kezdett. Fodrozódó formája alakot öltött. Egy szárnyas lény? Egy ember talán. Sétál. Az alakja hullámzik, lebeg kifelé a szélben.
Közelebb jön. A férfi nehéz köpenye, mint valami szárny a háta mögött hullámzik, ahogy keresztülvánszorog a durva földön. Egy botot markol.
Közelebb ér. A sétáló alak vadul mutogat a szabad kezével. A levegőbe kiállt. Megrázza a botját. A bot tetejéről, mint valami kiszáradt csont, egy csörgő tárgy lóg le.
A férfi már itt van. Vad, torzonborz hajjal, bozontos szakállal, és őrülettől csillogó szemekkel. Beszél. Senki sincs mellette.
- Hagyj békén, szellem! – kiabálja. Úgy fogja a fejét, mintha fájna.
– Mit akarsz tőlem?
Megáll, megfordul, felméri a vad területet. Némán elbukik. Aztán lassan biccent magának. Az eget kémleli. Kihúzza a vállát. Egy távoli csúcs felé tekint, és újra sétálni kezd, a lépései most már magabiztosabbak.
Hamarosan már csak a sekély lábnyomok maradnak, és lassan azok is eltűnnek, ahogy az üvöltő homok beléjük ömlik.
-
Narset meditált, ahogy napkeltekor szokta. A lélegzetvételére fokuszált, aztán mélyebbre ment, egy nyugodt pontot keresett az életritmusa mögött. A csend tökéletes volt, lélekmélységű.
Csendes elmélkedésbe lebegett, az ősi misztikumokat szemlélve. Az érthetetlen Szellem Sárkány rúnái a szemei előtt lebegtek, ahogy előhívta a tanait. Az írásjegyek mozogtak, mindig épp csak annyit, hogy kívül essenek az megértésen.
Egy kevésbé fegyelmezett diák csalódott lenne, de Narset több éve fejlesztette a türelmét. A megvilágosodáshoz idő és hosszú csend kell, hogy a rejtett tartalmak beszélni kezdjenek. Erősebben fokuszált, és figyelt. Rengeteg hónapot fordított erre, nagyon közel ért a lényegéhez, de sosem tudta igazán elérni.
Az a nap más volt. A nyugodtság középpontjában elkapott egy villanást, a szó leghalványabb nyomát. Gyógyítás. Fizikai kényszert érzett, olyan volt mintha penge feszülne a lapockái közé. Aztán kijött a transzból és bámulni kezdte a pirkadat színárnyalatait a hegytetőn.
A csúcsok közelében lévő felhőkből kirobbant egy tiszteletre méltó forma: egy kirin, a sors üzenethordozója. A szemei és a szarvai földöntúli tűzzel lángoltak. Tűzcsúcsos patáival végigfutott a levegőben. Majd a mágikus lény megállt és a fejével Narset felé billentett, elkapva a tekintetét az övével.
Narset elismerően biccentett. Aztán a kirin megfordult, ágaskodva-bakugrálva megindult északkeletre.
Narset felállt, megértette. Tarkir, Ugin rejtett szavain és a megjelent hírnökén keresztül szólt hozzá. A világ végzete itt fekszik valahol a kirin tüzes csapásán.
Ki kellene jelölnie valakit aki, felügyeli a klán ügyeit a távollétében. Az ilyen vándorút a bölcsesség keresésében minden Jeskai-nak a hivatás része. Elmosolyodott és felmarkolta a botját.
-
Sarkhan közel volt a hegyekhez. Látta a monumentális épületeket a csúcson, zászlók csattogtak a csípős szélben. Egy zuhatag bukott át a csúcs közelében elhelyezkedő vízikeréken, és hegytetőn lévő mély szakadékokat kötélhidak sűrű pókhálója lepte el.
- Miért vezettél ide? – kiáltotta az ég felé. A hangja visszatért hozzá: ide, hallani, gyógyulni.
- Egy újabb trükk? Egy másik hazugság? A csontjaim azokhoz a sárkányokhoz fognak csatlakozni, hiányosan és törötten? Sarkhan beletépett a hajába és csikorgatta a fogait. A botjának végét a lejtőhöz csapta. Majd térdre rogyott, motyogni kezdett.
Egy hang szolalt meg felette.
– Megfáradt vándor, nyugalmat keresel?
Sarkhan hátra majd előre lendítette a fejét, mintha vizet akarna magáról lerázni. Aztán lassan felnézett. Egy karcsú hölgy állt ott, sáfrányszínű köntösbe öltözve, fenn a fejmagas vándorkövön pózolt. Fényes szemszerű pecsét ragyogott a homlokán.
- Ez a valóság? – morgott Sarkhan. - Vagy te csak ugyanúgy kigúnyolod a szemeimet, ahogy a füleimet?
A nő lelépett a vándorkőről és könnyedén lábujjhegyen ért földet. Lassan, kinyújtott kézzel közelített.
- Itt vagyok.
Sarkhan hátrahúzódott, de aztán teljesen nyugodt maradt, ahogy a nő ujjai hozzáértek a homlokához. A nő finoman hozzáérintette a tenyerét a lángoló homlokához. Hideg volt és száraz.
Ott tartotta a kezét és belenézett Sarkhan szemébe.
- Látok… másvalakit… veled. Körülötted. Mint egy árnyék visszhangja. – ezzel hátralépet, megszakítva a kapcsolatot.
Sarkhan a botjára támaszkodva felállt.
- Te is hallod? A hangot benne. A gondolatot, ami nem a tiéd. – a csodálkozástól kisimult az arca, és a szemei ráfokuszálódtak az előtte lévő nyugodt arcra.
- Azt mondják mind, hogy őrült vagyok. Senki más nem hallja. A véget nem érő suttogást. Egy pillanatnyi nyugalmat sem ad. Honnan ismered ezt a hangot?
- Én csak az aurádban érzékelem, a szellő visszhangját. Egy gondolat. Egy kép. A te érkezésed meg lett jövendölve, utazó.
- Narset vagyok. Itt tartózkodom a többi megvilágosodást keresők között. Egy magasabb rendeltetés felé vezetem a klánomat.
Sarkhan biccentett.
- A Jeskai. Halottam már azokról a hegytetei bölcsekről, habár eggyel sem találkoztam a csatában. A mi klánunk gyengének hiszi őket, valamilyen képzeletbeli igazságot keresnek vég nélkül.
- Az igazi erő nem jelenik meg teljes formájában, amíg nincs rá szükség. – ezzel Narset megpördült és egy rövid szúró mozdulattal, három ujjal ráütött a vándorkőre. A kő szépen kettéhasadt, félbetört, mint a friss tojás.
– A hegyeinkben még állnak az erődjeink, habár sokan megpróbálták bevenni őket.
Narset visszafordult.
- Mondd el a nevedet, utazó. Hadd halljam a történetedet.
-
- Ugin Szeme óta Sarkhan keveset beszélt másokkal. És az is fájdalmasan rövid volt. Rövid csokrokba kötötte a szavait, megállt, néha megszakította félig elfeledett dalokkal és gyerek versekkel. Néha pedig egyszerűen csak megállt és percekig bámult maga elé.
De aztán lassan, gyötrelmesen, összerakta az utazásának részleteit amióta maga mögött hagyta Nicol Bolas meditációs birodalmát. A hangról, ami folyamatosan beszélt hozzá, mindig előre vezette addig, amíg visszamenekült Tarkirba. Az útra, ami meggyógyítja a világát. Ami egyszer az otthon volt. Most a küldetésévé vált.
Narset hallgatta. Néha feltett egy kérdést, sosem szakította félbe, de mindig megvárta Sarkhan lelki szenvedésekkel teli szüneteit. Amikor Sarkhan beszélt neki a síkok közötti vándorlásáról, Narset szemei összeszűkültek egy pillanatra, de aztán biccentett magának úgy gondolva, hogy valami értékeset fedezet fel. Megkérte Sarkhan-t hogy hadd vizsgálhassa meg a csorba kődarabot, ami a botjáról lógott. Narset alaposan áttanulmányozta az idegen jeleket, amik a kő épen maradt felületét borították be.
- Már láttam ehhez hasonló szimbólumokat. – mormolta. – Ősiek. Egyedül a legelrejtettebb tan említi őket. Titkok, amiket csakis a sárkány tüze tud felfedni. Hogyan került ez a relikvia a kezeid közé?
- A Szemből származik. A tiszta tűz törte szét. Legyőzött engem. De megmentettem ezt. Ez minden, amit tenni tudtam.
- Mi az a Szem?
- Ugin Szeme. Ő szól hozzám. Még mindig.
Narset szeme hirtelen újra összeszűkült. – Te ismered Ugin-t? Voltál a szentélyében?
- Csapda volt. Aztán egy trükk. Most már nincs többé. De a Szellem Sárkány halott. Bolas mondta. Vagy hazudott?
- Nem hazudott. Ugin halott. És vele együtt az egész faja, a sárkányok. Te ezt nem tudtad?
- De ő beszél hozzám! Folyamatosan gyötör. Azt mondja, hogy kutassam fel. Ő küldött ide. Egy dolgot mond csak: Gyógyulni.
- A Szellem sárkány hangja vezetett el téged hozzám. Én talán képes vagyok enyhülést hozni arra, ami bánt Téged. De ez talán ennél többet jelent. Ez a világ teli van fájdalmakkal, Vol. Érzed, ugye?
Narset csendben beszélt, a szemei távolba révedtek.
- A klánok évszázadokig harcoltak. Amikor a sárkányok éltek, a túlélésért küzdöttünk ellenük. De amint az utolsó sárkány elhullott, egymás ellen fordultunk. Amilyen egységesen harcoltunk közösen az már régen elveszett.
- Még a csendes erődítményeink is ismerik a háborús üvöltést. Az Abzániak elhagyták a robosztus erődjeiket, hogy ellenséget keressenek a sztyeppén. A Sultaiak a gyalázatos holtak seregeiket küldik előre. Még a kemény Temurok is leereszkednek a hegyeikből. És minden föld felett a Marduiak lovagolnak, fosztogatnak és pusztítanak.
- Elvesztettük a célunkat. Félek, hogy hamarosan a klánok már csak csontok lesznek a pusztaságban, amiket a vadállatok rágcsálnak. Minden, amit építettünk szét fog porladni, míg végül a múlt is eltűnik.
Sarkhan vállai összerogytak.
- Akkor újra elbuktam. Ez a világ már halott. A múlt elveszett. Ugin csak egy álom.
Narset megrázta a fejét.
- Ugin többet jelent mindennél. Ő ennek a világnak a lelke. Amikor ő elveszett Tarkir kevesebbé vált. De talán még maradt valami ott. Valami, amit felébreszthetsz. A kő, amit viselsz talán egy kulcs.
- A kulcs… - Sarkhan a távolba révedt. – Igen, így hívtam. Úgy gondoltam a Szellem Sárkány titkait nyitja meg előttem. – Aztán a szemei újra fókuszra találtak és keményen nézni kezdte a csorba kődarabkát. Majd felnézett Narsetre.
- A Titok, amit csak a sárkány tüze képes felfedni. Hogyan is felejthettem el.
Megmarkolta a szilánkot és mélyen a torkából egy vadállati hang tört fel. A szemei fellobbantak, majd füstölni kezdtek. A keze pedig egy sárkány szájává változott. Tűz hömpölygött elő belőle. A jelek ragyogni, örvényleni kezdtek, szavakat kezdtek formálni.
Narset a hő ellenére előre hajolt. Az arca kíváncsivá lett, izgatott, ragyogó, mint egy friss penge a kovács üllőjéről.
- Ez egy szólás a hatalmasok nyelvén. Az ősi tekercsek használják ezt. Azt mondja: néz a múltba és nyisd ki az ajtót Uginhoz.
Sarkhan megrázta a fejét. – De Bolas azt mondta ő tette Ugin-t oda ahol most fekszik.
Narset visszanézett rá. – Te nem tudod, hol fekszik Ugin?
- Az én klánom sose maradt sokáig egy helyen. Minket nem érdekelnek a tekercsek a térképek vagy az ősi mesék. A Mardu mozgásban van. Ez minden.
- És akkor még így is nagyon keveset láttál a világból.
- A hang egy ajtóról beszél. Én kerestem ezt, noha nem volt vezetőm, aki megmutatta volna nekem.
- Most már van egy. – mondta Narset, majd rátette nemesi kezét Sarkhan vállára. – A hely ahol Ugin elbukott kevesen ismerik. De fel van jegyezve a Bölcsek Szemének Krónikájában. A Krónikák őrzőjeként én olvastam a tanokat benne. El tudlak vinni a Szellem Sárkány sírjához.
-
Az éjszakai égbolt ellenpontként vibrált és sziszegett, a Sarkhan fejében mormogó hanggal. A furcsa fény többszínű árnyékokat varázsolt végig a hóra, ahogyan ő és Narset lassan felmásztak a Qal Sisma nyúlványra, és ahogy a föld is ők is emlékek alapján követték az ösvényt.
Sarkhan Narsetre nézett a tábortűz izzó zsarátnokain keresztül. Narset lehajtotta a fejét egy pici teabögre fölé. Ahogy az illat közéjük szállt Sarkhan érezte a bensőséget, valamit, amit ez eddig nem érzett más emberi lénytől amióta csak emlékszik. Narset felnézett és őszintén elmosolyodott.
- Ez luxus, de én mindig hordok magamnál egy kis maroknyi levelet. Csatlakozol hozzám?
Elfogadva a gőzölgő bögrét Sarkhan mélyet lélegzett belőle. Belekortyolt és felnézett az égre, ahogy ízlelgette a teát.
- Jártam ezekben a hegyekben régebben, – mondta. – hallgattam azokat, akik a régmúltról beszéltek.
Narset bólintott.
- Temur sámánjai egyfajta különleges kapcsolattal rendelkeznek a világ lelkéhez. Hallják a halottak szellemét és az idő visszhangját mind a múltból, mind pedig a még eljövendőből, amit ők meg nem írottnak hívnak. Talán az Átjáróhoz való közelségük biztosítja számukra ezt az áldást.
- Az Átjáró?
- Az egy pont, mélyen a hegyszorosban ahol Ugin csontjai pihennek. Ahol a valóság állandóan mozog és csavarodik, mintha a végleges formáját keresné, de sose találná meg azt. A kutatók mindig megjelennek a helyen, de senki sem képes belépni. Az a néhány, aki megpróbálkozott egyszerűen szétszakadt. A túlélő vándorok mesélték el, hogy mit láttak, de ezen kívül nem tudok többet.
- Ez az ahová megyünk?
Narset bólintott.
- Nálad van a talizmán. – mondta – a Szellem Sárkány szavait hordozod. Talán csak olyan valaki, mint te, aki képes a világok között mozogni, képes ellenállni az Átjáró erőszakosságának.
Utolsót kortyolt a teájából.
Ezután csendben sétáltak tovább. Nem volt semmi más, amit szükséges lett volna elmondani.
Ugin hangja volt az, ami megtörte a csendet.
- Beszél hozzám. – motyogta Sarkhan – A hangja most erősebbnek tűnik.
Narset egy pontra mutatott. A csipkés csúcsok között kiemelkedett egy spirálisan megcsavarodott szikla, furcsa izzásban fürdött, ami túlragyogta a hideg fényt a magasban.
- Az a megcsavarodott szikla jelzi a kanyon bejáratát, a kaput Ugin sírjához.
Kísérteties foszforeszkáló fény kapta el Narset arcát és úgy tűnt átalakítja őt egy hűvös zöldeskék jádévé. Sarkhan lángoló szemei hűvös fénnyel ragyogtak. Alattuk mérföldnyi széles kifeszített hasadék, ősi kövek merültek bele mélyen a jégbe.
Sárkánycsontok feküdtek odalent, ahogy tették ezt egész Tarkir-on, ezek itt azonban mások voltak. A roppant hosszú farok csúcsától, végig a bordacsontok boltíves átjáróján át száz láb hosszan hátborzongató kéken ragyogtak. A kanyon kanyarulatának fala eltakarta a többi részét.
Sarkhan elméjében egyszerre minden elnémult. Hirtelen megállt.
Narset oda ment mellé.
- Légy nyugodt utazó. Megtaláltad az utadat. Látod a Szellem Sárkány megmutatta neked az utad.
Egy új fény vetült Sarkhan árnyékára, végig lefelé a hosszú lejtőn, ami a sárkány farkához vezetett. Felnézet a szilánkra, ami a botjáról lógott. Meleg, narancs ragyogással pulzált a jelekből, amik bele voltak kaparva a felületére.
Hirtelen egy vadállatias üvöltéssel, egy orvgyilkosnak kinéző ork ugrott elő mögöttük.
- Megvagy áruló! – üvöltötte Zurgo ahogy lecsapott a hentesbárdjával.
Narset megpördült, gyorsabban mintsem Sarkhan szeme követni tudta volna. Narset felemelte a botját, és a gyilkos csapás csattanva állt meg rajta, mintha kőbe ütközött volna. Zurgo felüvöltött és olyan erőteljeset ütött ami egy loxodont is felborított volna. Narset felemelte a tenyerét mintha csak egy akaratos gyereket akarna csendre inteni. Az ork ökle pedig belecsapódott, és újra felüvöltött ahogy annak újízületei darabokra törtek.
- Most menj. – Narset hangja sürgető volt, lélegzetnélküli. - Még innen is érzem az Átjáró erejét. Úgy tűnik erősebb, mint ezelőtt. Őrködök, amíg eléred.
- Nem engedhetem, hogy az én harcomat vívd meg.
Narset szeme fellobbant. – Menned kell. Itt van a pillanat. Bármit is tartogat számodra Ugin sorsa, itt az idő, hogy szembenézz vele.
Fájdalom és szégyen futott végig Sarkhan arcán. De megfordult és futásnak eredt ösvényen. A hófedte kövek síkosak voltak és minden lépésre figyelnie kellett nehogy leessen. Egy vonalba került a ragyogó farok csúcsával. Ki tudta venni a kerek köveket a boltíves bordában, ami egy ragyogó átjárót formázott. Nyomás hulláma pulzált keresztül rajta, és a táj ugyanolyan ritmusban remegett vele együtt. Érezte, ahogy a sors ereje bele rántja, hajthatatlanul húzza előre.
Visszanézett a hegytetőre ahol Narset és Zurgo küzdött. Úgy tűnt Narset elkapta a tekintetét, még mosolygott is, ahogyan a kecses botja gyilkos ívvel kilengett. Zurgo legyőzöttnek tűnt. Sarkhan látta.
De aztán hatalmas ork váratlan gyorsasággal félreugrott a bot suhintásából. Majd kicsapott a kardjával. Vér spriccelt elő.
Narset nyugodtan állt. Úgy tűnt mintha újra meditálna. De aztán elkezdett összerogyni, mint egy vágott virág. Fejét Sarkhan felé fordította. Sarkhan halotta, ahogy felé kiált. – Menj!
Sarkhan világa karmazsinvörösbe váltott. Düh, szomorúság és bosszú harcolt egymással. hogy előtörjön, ezáltal csendbe fogva Sarkhan-t. Megbotlott, tántorogni kezdett vissza a feljáróhoz ahol Zurgo várta, társának vérétől megdicsőülve.
- Zurgo! Te szörny! Bosszút fogok állni! – sikoltotta Sarkhan.
De a Szem szilánkja élénken felvilágított. Körülötte a világ nyöszörögni kezdett. A föld megcsavarodott. Sarkhan elfordult, ahogy a kezei lángba törtek ki elkeseredetten üvöltött. A sárkánytűz beleordított az előtte lévő örvénybe, és egy kapu jelent meg.
Az az ajtó volt, amit mindig is várt.
Igen.
Sarkhan megfordult Zurgoról Narset összegyürködött testére nézet és aztán vissza a kapura.
Igen.
Üvöltve, ami egyaránt volt harag és felszabadulás, Sarkhan belerohant a lobogva égő boltozatba.
A fordítás Snike és Oleeware munkája!