Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A múlt felbolygatása
Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2015.07.04 09:22A Selesnya Konklávé szent ligete újdonság erejével bírt Jace számára. A természet által megformázott, ápolt templomkert volt. A fák és a kúszó borostyánok szabadon nőttek és fejlődtek, azonban szemrevaló mintában voltak rendezve a fehér márványoszlopok előtt. A kert szélén körben éber Selesnya katonák álltak, meghajtották a fejüket Emmara előtt, ahogy elhaladtak mellettük.
Jace még sosem látta, hogy Emmara ilyen személyisége lenne a ligának. Még amikor együtt utaztak, a földalatti mocsok és sérülések mellett is nemesi kiállása volt – nem az az olcsó nemesség aki csak a címet viseli, ez valahonnan belőle eredt. A konklávé igazi hőse volt, és minden őr csodálattal bámulta, ahogy keresztülhaladt a Selesnya kapukon.
Egy Selesnya öregekből álló csoport tiszteletbeli vendégként üdvözöltek őket. Virágfüzérrel díszitették fel Emmara-t és meghajoltak előtte. Jace jelenlétét gyanús tekintettel színezett udvariassággal fogadták. Amint Jace-re szegeződtek a szemek az arcok szigorúvá és a békés mosolyuk erőltetetté vált. Talán tudták, hogy Jace egyszer már elutasította, hogy a ligájuk tagjává váljon, vagy talán őt hibáztatták azért, mert a Rakdosiak megtámadták Emmara-t.
Mégis, a Selesnya öregek közül az egyik fehér talárú ráncos apró nő, egy fa elementál segítségével, egy pici ajándékot tett Jace kezébe. Egy faragott falevél volt, olyasmi amit Emmara adott neki korábban. Ennek azonban más volt a formája, hosszúkás és elvékonyodó, finoman felpöndörödött szélekkel, de egyformán törékeny és mesterien megmunkált – az üdvözlés értékes ajándéka. Jace meghajolt az alkotója előtt.
Egy magas elf férfi, Selesnya harci felszerelésben kilépett a sorból és elindult Emmara és Jace felé. Szélesen elmosolyodott Emmarára, és amint Emmara is meglátta őt úgy tűnt a két elf egymás felé siet, a mozgásuk olyan szimmetrikus volt, mint a táncpartnerekké tánc közben. Amint elérték egymást, megfogták egymás kezét és egy jelentőségteljes pillanatra egymás szemébe néztek. Aztán egy formálisnak tűnő, de nagyon lágy mozdulattal egymáshoz érintették a homlokukat, ami sokkal meghittebb volt, mint egy csók.
Ez eszébe jutatta Jace-nek hogy Emmara sosem tűnt boldognak. Sosem érezte magát ennyire naívnak hogy azon gondolkodik, Emmara-nak igazából lehet hogy voltak gyengéd érzelmei felé.
Természetesen Emmara soha sem mondott olyat, ami romantikusnak határozta volna meg a kapcsolatát Jace-el. Barátként jött hozzá, olyasvalakit keresett, aki neki és a ligájának segíteni tudna.
És ami a személyes elveket illeti, Jace sosem pásztázta Emmara elméjét a felszíni gondolatok suttogásainál mélyebb szinten. Tudta, hogy egyszer azt mondta neki Emmara, nem érdeklik az emberek. Jace tudta, hogy csak barátok. Egészen biztosra azért nem lett volna képes megmondani, hogy Emmara-nak van-e valakije, de az egyértelműen lényegtelen volt, hogy egy önkéntesre volt szüksége.
Végül az elf férfi kinyújtotta a kezét Jace felé.
– Jace, ugye?
Jace inkább kábán mintsem határozottan kezet rázott, megpróbált a helyzetnek megfelelő etikettre visszaemlékezni. Mint egy követ úgy nyelte le a megaláztatását.
Emmara látta az arcát.
– Oh, elnézést – mondta szégyenlősen Emmara. - Calomir Kapitány, ő a barátom Jace Beleren.
Emmara a szemeivel megpróbált elnézést kérni Jace-töl, de az arca közben örömmel telt meg.
– Egy picit közösen kalandoztunk.
Jace keményen küzdött nehogy hibákat kezdjen keresni a férfiban. Önkéntelenül elképzelte, hogy a férfi bőre hideggé válik, hideggé, mint a gyíkok pikkelye, olyan hideggé, mint azé a vámpiré aki – de ez elképzelhetetlen volt. Jace-nek sötét megérzése volt Calomirral kapcsolatban, egy beteges vágy ébredt fel benne, hogy kiderítse mi lapul a riválisa mögött, de ez volt minden, végül is, igy érezhette a féltékenységet.
- Elnézést, Calomir, Emmara nem említett téged – hallotta magát beszélni Jace. Ez gyerekes volt, gondolta. Megragadta a pillanatot, kicsinyes élvezet volt kimondani ezt.
Calomir nem harapott.
– Köszönöm, hogy visszahoztad nekem. – mondta. - De te nem egy elmemágus vagy? Azt hittem, nem könnyű bármit figyelmen kívül hagyni annak, aki képes az elmékben olvasni.
- Az én mágiám nem így működik. – motyogta Jace. De ez pont ugyanúgy hatott , ahogy a többiek gondoltak rá: az elme megtámadója, valaki, aki titkok után kutatja végig azt, akivel találkozik. Csoda hogy Emmara még barátjának tekinti, hogy ha elhiszi ezt neki. Emmara azt akarta, hogy csatlakozzon a Selesnya ligához – inkább fegyvernek tekintette Jace-t mintsem barátnak, egy veszélyes előnynek, ami jobb ha inkább biztosítja a saját szervezetét, mintsem hogy az ellenség kezébe hulljon.
Jace megpróbált nem elmerülni zsémbeskedésben, de elbukott, és nem nagyon foglalkozott tovább vele. Elhagyottnak érezte magát, mintha leválasztotta volna magát erről a beszélgetésről és most már csak szabadon lebegne.
- Megsérültél? – kérdezte Calomir.
- Rendben vagyok, – mondta Emmara élénken. – bárcsak a többiek nem kérdeznék ezt többet.
- A Rakdosiak nem számoltak Emmara-val, ugye barátom? – Lökte meg könyökével Jace karját Calomir. Ez a kézmozdulat szokatlanul ismerős volt az elf kapitánytól.
- Nem Rakdosiak voltak. – mondta Jace. Dimir bérelte fel őket. Ugye ez történt Emmara?
Emmara óvatosan bólintott.
- Egy Dimir ügynök elkapott minket. Egy vámpír, akit azért küldtek, hogy raboljon el minket. Úgy tűnt leginkább Jace érdekli őt.
- Milyen lehetséges értékkel rendelkezik a Dimir számára? – kérdezte Calomir. - Nem támadásként értem, természetesen.
- Jace valamilyen nagyon jelentős dolog után kutatott, valami, ami kapcsolódik a ligák történelméhez. – mondta Emmara.
- Oh? És mi az, ami ilyen fontos?
- Nem emlékszem. - mondta Jace szánalmasan.
Calomir még csak illemből sem nevetett, túltette magát a sértésen.
- Jace kitörölte a kutatását az elméjéből – mondta Emmara.
- Ah, egy üres tár - mondta Calomir és udvarias csalódottsággal csettintett a nyelvével.
Jace-t egy újabb gyanús érzés kerítette hatalmába. Valahol hallotta már ezt az „üres tárat” ezelőtt.
- Sajnálatos, hogy nem emlékszel. – folytatta Calomir. - Ez gyakori az elmemágusoknál, hogy ilyen könnyen elfelejtenek valamit? Lényegtelen. A ligapaktum nélküli világban a spekuláció semmit sem ér. Itt az idő a háborúra, nekünk most arra kell koncentrálni, hogy megvédjük magunkat a többi ligával szemben.
Emmara felhúzta a szemöldökét.
– Itt az idő, hogy elkerüljük a háborút. A mi célunk az, hogy megelőzzük a ligák összecsapását.
- Te alábecsülöd azt, hogy mennyire nagyra tart Téged a liga, Emmara, - mondta Calomir. – Az elrablásod nagyon mélyen érintette a Konklávét. Nagyon sokan úgy érzik, hogy ez az incidens nem maradhat büntetlenül. És ha a Dimir-ek is belekeverednek, az Izzet akciójának a tetejében a végén bolondok leszünk nem pedig a szemfülesek. De beszélhetünk erről Trostani-val. A ligamester türelmetlenül vár téged.
Trostani driádjai Jace fölé magasodtak. Az egység megtestesülési voltak egy lénynek, amelybe három egyéniség olvadt bele. Kecsesen szőtt formájuk a finom falevélre emlékeztette őt, amit a Selesnya nő adott át neki a kapuknál, a szerves minták egy teljes egésszé fonódtak össze. Elgondolkodott azon, hogy vajon a faformáló mágia, ami a fa varázstárgyat formálta meg lenne a felelős Trostani összetett alakjáért.
- Emmara, – mondta Trostani – megkönnyebbültünk, hogy biztonságban vagy.
- Trostani – mondta Emmara – hadd mutassam be Jace Beleren-t.
Jace kissé ügyetlenül meghajolt.
A három driád lemosolygott rá.
– Boldogak vagyunk, hogy visszahoztad a barátunkat Emmara-t hozzánk, Jace.
Felváltva, egymás után beszéltek, így tették teljessé a mondatot.
- Mi hiszünk a teljesség jóságában, ami a személy szükségletei felett áll – senki sem különlegesebb, mint a többi. De ahogy tudod, Emmara egyedi, és nagyon fontos számunkra.
- Tudom – mondta Jace.
- Köszönöm Trostani – mondta Emmara.
- Ezért fenntartások nélkül hittünk benne, akkor is amikor elhagyta a feladatát azért, hogy megtaláljon téged. – mondta Trostani. – Én kockáztatva is de bíztam benne, végül is megérte?
- Jace elmondhatná mindezeket, de mindent elfelejtett – mondta kuncogva Calomir.
- Jace elvesztette néhány emlékét, ami hasznos lehet a számunkra – mondta Emmara.
- Mi végre való volt mindez?– kérdezte Trostani
- Valóban. – mondta Calomir – Ez gyakori, hogy az elmemágusok ilyen könnyen felejtenek?
Jace zavara papírvékonyságra volt a fizikai fájdalomtól. Nem nézet Calomir szemébe, félt attól, hogy az öklét a szemei közé teszi.
- Jace képességei még mindig értékesek lehetnek. – mondta csendben Emmara.
- Biztos vagyok benne, hogy lehetnek. – mondta Calomir. – Biztos vagyok benne, hogy a képességei el tudják mondani, hogy az Izzet titkos tervbe kezdet, és hogy a Rakdos nyíltan ellenséges, és azt hogy Azorius nyugtalanul fél, ahogy a hangulat lángrakap a ligák között. De mi mindezeket már tudjuk, ugye barátaim?
- Tovább is van, – mondta Emmara. – csak a kutatásait elpusztította.
- Nos, akkor az nem is lehetett olyan fontos. –vigyorgott Calomir, majd megmarkolta Emmara kezét.
- De ha megbocsátasz, néhányan közülünk a tettek, nem pedig a gondolatok embere. Rakdos már mozgásban van, és az [dölt]én[/dölt] képességeimre szükség van. Ligamester Trostani. – ezzel meghajolt.
A triád Trostani kissé meghajtotta a fejét. – Fizettesd meg az ellenfeleinkkel – mondták.
Calomir Jace felé fordult és újra megrázta a kezét.
– Uram. Öröm volt találkozni önnel. Remélem, helyrehozza az emlékét. Igazán remélem.
Jace nem tudott ezen segíteni. Ahogy Calomir megrázta a kezét, Jace megidézett egy gyors varázslatot, amivel épp hogy csak megérintette az elf elméjét. Találni akart valami hibát a férfiban, valamit, ami igazolja Jace belsejében meglévő gyanakvást.
Meglepetésére a varázslata nem jött létre. Olyan volt, mint egy bevehetetlen erőd faláról visszapattanó íjvessző. Az elmemágiája még csak be sem hatolt az elf felszíni gondolatai közé.
Jace megszorította a férfi kezét és közel húzta magához úgy, hogy a mellkasuk összeért, egyenesen a szemébe nézet. Újra megpróbálkozott az elmemágiájával. De semmi sem történt. Az elf elméje kiolvashatatlan volt, láthatatlan volt Jace belső érzékei számára, egy sötét üresség. Jace még csak egy kóbor gondolatot se észlelt.
Calomir ajka egy vékony vonal volt, a szélei egy picit felkanyarodtak.
Csak néhány élőlény volt képes kizárni Jace-t teljesen, és azok a lények mérhetetlen erővel rendelkeztek. Egy kiolvashatatlan elme nem véletlen – ez azoknak a varázslata volt, akik olyan titokkal rendelkeznek, amit el kell rejteni.
- Mi vagy te? – kérdezte Jace.
- Jace, - mondta Emmara.
Calomir felhúzta a szemöldökét.
- Nem tudom kiolvasni. – mondta Jace. – Semmit nem tudok kiolvasni az elméjéből. Miért nem tudok belenézni?
Emmara hihetetlenkedve nézett Jace-re.
– Jace te vendég vagy itt. Fejezd ezt be. Több évtizede ismerem már Calomir-t, és segget csinálsz magadból.
Jace elengedte a kézszorítását, de a szemét nem vette le róla.
– Ő nem az akinek mondja magát.
- Jace, - csattant fel Emmara – Te, mint mindig, most is tévedsz.
- Gyere barátom –szolt Calomir Jace-hez. - Tovább vendégeskedtél már a kelleténél. Kikísérlek a ligakapuhoz.
Villámcsapásként hasított egy gondolat Jace-be.
– Ne támadjátok meg Rakdos-t – mondta Trostaninak. – Ne tegyétek. Ez az, amit akarnak.
Trostaniék hangja váltakozva szólalt meg ahogy Jace-t elutasította.
- Hogyha a Selesnya része lennél, talán figyelembe venném a tanácsodat, hogy meghatározd az irányvonalunkat. Ahogyan Calomir Kapitányét, aki hűséges harcosom és tanácsadóm már évek óta.
Ez volt az. Meg akarják támadni a Rakdosiakat Calomir javaslatára. Ennek az áthatolhatatlan elmével rendelkező férfinak hangja van a Selesnya Ligavezető felé és kapcsolata van Emmara-val. Jace úgy érezte talált valamit, de nem látta a teljes képet – bárcsak meglennének azok az emlékek. Annyit tudott, hogy Emmara egy csápokkal teli massza közepén van, amik egyre erősebben szorítják.
- Úgy gondolom veszélyben vagy itt, – mondta Jace – gyere velem.
- Nem Jace. – mondta Emmara. – A ligámnak szüksége van rám. Természetes hogy maradok.
Calomir mosolygott és megrázta a fejét, úgy tűnt inkább szórakoztatónak találja mindezt, mint felháborítónak.
Trostani fateste kiegyenesedett, és mind a három driád karba tette a kezét.
- Calomir Kapitány szolgálata a Konklávéban sokkal régebben kezdődött mintsem, hogy megszülettél volna ember. Nem fogjuk ezt a ligánk elleni sértést, és a személyedet sem eltűrni a ligetünkben. Távozhatsz azon az úton, amin jöttél.
Jace Emmara-ra tekintett de Emmara arca olyan éles volt, mint a penge, elvágja a kettőjük közötti köteléket. Jace belenyúlt a köpenyébe.
– Fogd –mondta, ezzel belenyomta a faragott Selesnya levelet Emmara kezébe. – Minden eshetőségre. Amikor szükséged lesz rám.
Nem tudta, hogy ez az apróság csinál egyáltalán valamit. Emmara a levéllel a kezében hangtalanul nézte Jace-t.
- Gyerünk ember – mondta Calomir, ezzel megragadta Jace karját.
A hely földig volt rombolva. Ral Zarek a lábával megtaposott egy elszenesedett darabot a megmaradt falon mire az a porrá mállott. Az épület téglasarka, mint egy furcsa négyes zárójel a hely körül még mindig állt, de ezen kívül minden más elégett vagy összeomlott.
Hogyha a Hatalmas Lángelme több információt akar erről a misztikus emberről, akkor csalódni fog.
Skreeg az Izzet goblin megvakarta a fejét, hamu csíkokat hagyva ezzel az arcán.
– Lehet, hogy ez rossz hely? – kérdezte reménykedve.
- A szomszédok meggyőzőeknek tűntek, - mondta Ral – Ez az a hely hol az emberünk az idejét töltötte.
- Talán a tűz nem pusztított el mindent. – mondta Skreeg. – Meg kell néznünk a hamu alatt, hátha valami túlélte.
- Az Azorius és a Boros már itt voltak, hogy nyomokat találjanak. Nem hagytak semmit sem.
- Talán valamit nem vettek figyelembe – mondta Skreeg.
Skreeg optimizmusa felvillanyozta. De csak egy másik Ral gondolhatta azt, hogy itt véget ért a kutatás és üres kézzel tér vissza Niv-Mizzet-hez.
– Talán megpróbálhatjuk. Írott anyagok után kutatunk: kutatási papírok, térképek, jegyzetek.
Skreeg izgatottan megrázta az öklét. Aktiválta a mizzium kesztyűjét és, kincs után túrva belenyomta a közelben lévő hamukupacba. Ral keresztülsétált a hamukupacok és a törött elszenesedett gerendák között. A földszint teljesen leégett, felfedve így a vékony pinceteret a földszint alatt. Ral leereszkedett majd felemelte a kezét a sötétségbe, villámívvel játszadozva az ujjai között megvilágította a sötét teret. De még mindig semmi sem volt ott. Akárki is pusztította el ezt a helyet brutálisan tette.
Skreeg, levegőért jött, az orrából és a szájából port köhögött fel, a könnyes szemeivel kancsalított.
– Egy sorozatnyi detektáló varázslatot sütöttem el. Nincs írott, vésett, vagy rúnaminta bármely ismert nyelvezetből a szentély határain belül. Mindent elégettek.
Ral nyom nélkül nem állhat Niv-Mizet elé. Továbbá, képtelen volt elfogadni, hogy ez a Beleren mágus túljárt az eszén. Gondolkodóan összeérintette egymással az ujjhegyeit és létrehozott egy elektromos szikrahálót.
– Minden elégett. – mondta.
Figyelte, ahogy az apró villámtincsek szétszóródnak a keze körül.
– Eléget, igen. Égett. De még mindig itt van minden. Ezzel összecsapta a kezét, széteresztve a villámokat.
– Skreeg. Levitáltasd a hamut.
Skreeg oldalra fordította a fejét. Szemivel végigpásztázta a romokat.
- Levitáltassam, uram?
- Igen. Igyekezz. Levitáltasd. Mindet. –mondta Ral, közben tudta, hogy a goblin habozása nem tart sokáig.
- Alapesetben ez a fajta kockázat nem igényelne többet, mint pontosan egy goblint, uram.
- Csak csináld!
- Igenis uram!
Skreeg vett egy mély levegőt, erőt gyűjtött, majd egy gravitációmódosító varázslatot hozott létre. A hamu és az elszenesedett fa fellebegett a levegőbe, először csak vékony forgácsba, majd vastag felhőbe állt az egész. A goblin kesztyűje világítani kezdett az energiától, és a pici kezei remegni kezdtek az erőfeszítéstől. Izzadság csillant fel a szemöldökénél. A goblin körül fellebegtek a törmelékek, zavaros törmelékek vihart formáztak, ami körbe-körbekeringett az egykor volt szentély krátere fölött. Végül, Skreeg is fellebegett a törmelékfelhőbe, miközben fenntartotta a varázslatot cigánykerekezett a levegőben. Ral a verem szélén állt, ahol a romkupac volt, maga előtt nézte a törmelékek felhőjét.
- Most dobj le mindent, ami kő vagy tégla – mondta Ral.
- Uram?
- Halottad mit mondtam. Nincs szükségünk semmi olyanra, ami eredetileg kő vagy tégla volt. Hagyd a hamut.
Ahogy Skreeg keresztülúszott a felhőn, reszketett a megterheléstől miközben módosításokat végzett el a kesztyűjén. A törmelék nagy része imbolyogni kezdett, és a sitt egy része a verem aljára lebegett, különválva a hamu finom részétől.
- Aha! –a rikoltott goblin. – Uram, gondoltam, hogy meg tudom csinálni.
- Most pedig, szabadítsd meg az üvegtől vagy vastagabb fadaraboktól, - mondta Ral az állát cirógatva.
Skreeg röviden nyafogott. – Természetesen uram.
Újra megváltoztatta a varázslatát, megszűrve ez által a felhő más darabjait. Már csak finom hamupehely maradt, ami úszott és forgott a légáramlatban.
Ral egy apró szálú elektromos mátrixot szőtt a tenyerei között, kinyújtotta és széthúzta egy még vékonyabb szállá, fátyolszerű elektromos hálóvá formázta.
– Most pedig tereld egymáshoz a hamut. És menj onnan.
Skreeg morgolódott a varázslat összetettsége miatt. A hamufelhő egyenes paplanná sűrűsödött össze, Skreeg pedig arrébb pörgött a lebegő testével. Ral egy elektromos szállal kicsapott a hamukupac felé. Elektromosság cikk-cakkozott keresztül a felhőn, részecskéről részecskére pattogott, úgy nézett ki, mint egy miniatűr vihar.
- Megvizsgálom az anyag természetes rezonanciáját – mondta Ral. – Lebegtesd tovább.
Ral egy másik finom elektromos hálót küldött keresztül a hamun. Megfigyelte, ahogy az apró villám részecskéről részecskére ugrik, ahogy a hasonló anyagokhoz kapcsolódik.
- Jaj! – kiáltott fel Skreeg ahogy az elektromos ív átsercegget rajta. A lebegő hamvak remegtek, ahogy goblin megrázkódott és fogát csikorgatta a varázslat fenntartásának erőfeszítésétől.
Ral a mizzium kesztyűjén módosította az irányítást, összegyűjtötte a mana erős áradását, és még egyszer elektromos áramot vezetett a lebegő törmelékbe. Ezúttal a villámcsapása nem csak táncolt az elégett darabkák között, de összehúzta a kiválasztott darabokat egymáshoz, egy tartós, összeolvadt rácsba. Ami aztán ott keringett, lebegett előtte, az elektromos fonál sercegő mintájaként.
- Rendben van, Skreeg. Minden dobj le, kivéve ezt.
Skreeg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és recsegve-ropogva keresztülesett a kiégett padlón le a pincébe. A hamu pedig utána szállt. A goblin és a törmelékek különféle darabjai zörögtek-csattogva értek a veremben aljába Ral lába alatt.
Ral megszerezte, amire szüksége volt.
– Útvonalak – mondta a kirakót fürkészve, ami még mindig önmagát gyűjtötte össze a levegőben előtte. A hamu egymáshoz kapcsolódó részei a saját elektromos mezejükben egyesültek egyé, így alkotva meg a jegyzet olvasható formáját.
- Beleren felfedezte az útvesztő útvonalainak egy részét. Kezdetlegesen, de megfejtette őket. Majdnem megfejtette az egészet. Skreeg, merre vagy?
Egy pár pici kéz jelent meg a verem szélénél. A goblin felhúzta magát, és oda puffant a talajra Ral lábához, kiterülve és köhögve.
– Most már meg tudjuk találni Beleren-t, uram?
Ral szája széles mosolyra húzódott.
- Tudod, Skreeg, úgy gondolom nincs többé szükségünk Beleren-re.
És Niv-Mizzetre sem, gondolta.
A fordítás Snike és Oleeware munkája!