Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Return to Ravnica II

Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2013.12.29 10:57

A történet előzményét itt olvashatjátok

 

Ameddig a törvény ér



Jace egy ismeretlen szoba padlóján riadt fel. Csúnyán lüktetett a feje, és volt egy lyuk az emlékezetében. Fura volt számára, hogy feküdt, vagy hogy miért volt a földön, habár nem emlékezett rá, hogy miért ne kellett volna ott lennie. Úgy érezte, hogy telt az idő, de nem emlékezett rá hogy miért.

Feltűnt, hogy valaki beszél hozzá.

– Uram – mondta egy hezitáló hang. – Uram, jól van?

Ahogy Jace kapaszkodónak használva a falat, félig-meddig felhúzta magát, szúró fájdalmat érzett a halántékánál. Reflexszerűen a fejéhez nyúlt, és mikor visszahúzta, az ujjai véresek voltak. Egy ember állt fölötte karba tett kézzel. Jace megpróbálta felismerni az arcát. Furcsa érzés volt, hogy erőfeszítést kellett tennie egy olyan dologért, ami ezelőtt automatikus volt, mint például egy arc egyszerű felismerése.

– Attól tartok, elvitték a barátját – mondta a férfi. – Nagyon sajnálom.

– Elnézést, de elmondaná újra, hogy hívják önt? – kérdezte Jace. Rekedt volt a hangja, mintha órák óta egy szót sem szólt volna.

– Andrek vagyok, a fogadós.

Fogadós.

– A Macskakő – mondta Jace.

– Pontosan, uram.

Jace felállt, és azonnal megbánta a mozdulatot, mert úgy érezte, a fájdalomtól megbomlik az elméje. Dülöngélve az ablakhoz ment. Az épület egyik felső emeletén volt, odakint az éjszakai utca látszott. Eszébe jutott, hogy a szentélyével szemközti oldalon van – amelyik most rémületes lángokban állt.

Jace nem emlékezett rá, hogy így hagyta volna ott az épületet.

– Attól tartok, meg kell térítenie a károkat – mondta Andrek, a fogadós.

Jace-nek körbenézve feltűnt, hogy a szoba romokban hever. Az ágy felborítva, darabokban hevert a falnál, mellette egy összetört szék, a lambériát pedig késsel dühösen összevagdalták. Egy ismeretlen tűzvarázslat nyomán keletkezett hamu pelyhei szóródtak a padlón fekete konfettiként. Jace egy koszos érmét vett észre a padlón – másmilyet, mint ami a Tizedikben van forgalomban. Olcsó szerencsepénznek tűnt. Az egyik oldalán vigyorgó démoni arc volt, a másikon pedig egy „TARTS A DURVA BANDÁVAL” felirat.

Jace elgondolkodva zsebre vágta az érmét. – Mi történt itt?

– Ahogy már mondtam, uram, elvitték a barátját. Az elf nőt.

Emmara. Emlékezett arra, hogy vele volt, de arra már nem emlékezett, hogy miért.

– Ki vitte el?

– A Rakdos volt, uram. Egy egész tömeg volt belőlük. Nagyon sajnálom.

Jace megragadta a fogadós ingét. A következő két szavát nyomatékosan, nagyon közelről mondta. – Hová mentek?

– Nem tudom, uram. Mellesleg néhány Azorius tiszt kérdezősködik az alsó szinten. Tud valamit az utca túloldalán lévő égő épületről?

Jace épp indult volna lefelé a lépcsőn, amikor belebotlott az Azorius tisztekbe, akik a fogadó alsó szintjéről jöttek felfelé.

– Uram, ön Jace Beleren, aki a szemközti házban lakik? – kérdezte a tiszt, egy magas nő, ragyogó páncélban. A köpenyén lévő jel egy egyenlő oldalú háromszögben lévő rúnakört ábrázolt. Az Azorius liga jele. Mögötte két lovag állta el a lépcsőt, kezük a kardhüvelyükön pihent.

– Elraboltak valakit – mondta Jace. – Egy Rakdos kultista banda elrabolta a barátomat ebből a fogadóból.

– A fogadós tájékoztatott minket az incidensről, és a kérelmet iktatták a nyomozati minisztériumnál – mondta a tiszt. – Maga Jace Beleren?

– Igen, az én épületem áll lángokban, de nem tudom, miért. Meg… megtámadtak, azt hiszem. Később megpróbálok válaszolni a kérdéseire az épülettel kapcsolatban, de most szükségem van segítségére, hogy megtaláljam a barátomat.

Jace feje lüktetett, vér folyt le a homlokáról a szemöldökére.

– Jelenleg nem vagyok felhatalmazva arra, hogy ezt kinyomozzam, uram. A vonatkozó törvényeknek és rendeleteknek megfelelően ki fognak rendelni egy nyomozót. Velünk tudna jönni?

Jace el sem tudta képzelni, hogy a tisztek hogyan találták meg őt, honnan tudják a nevét, és mióta ég az épület. Általában heteket vesz igénybe az Azoriusnak, hogy a kérvényeket keresztülvigyék az érthetetlen engedélyek és szabályok rendszerén. Most meg itt voltak, és kérdéseket szándékoztak neki feltenni.

Összeszorította az öklét, és azt kívánta, bárcsak emlékezne arra, hogy hogyan került ide.

– Ha maga nem keresi meg, akkor én fogom – mondta Jace.

Jace elszabadított egy varázslatot, hogy harcképtelenné tegye az Azorius tiszteket, de ők erre csak szigorúan összeráncolták a szemöldöküket. A varázslata nem sikerült. Az egyikük törvénymágus lehet, és már elfojtották a mágiát ezen a területen – pontosan ezt tette volna ő is, ha tudná, hogy egy elmemágus van a területen.

– Jace Beleren gyanúsított – mondta az Azorius tiszt, miközben a kezeit egymáshoz közelítve izzó mágikus rúnákból álló spirált hozott létre. – Cselekedete kimeríti az ellenállás tényállását, ezért a mágikus erő használata ezennel engedélyezett Ön ellen. Azonnal jöjjön velünk. – Jace felé lépett. – Együtt kell működnie velünk.

Jace kifutott az időből és a lehetőségekből. Itt az idő, hogy feladja magát. De ehelyett azon vette észre magát, hogy nekifutva kiveti magát a folyosó másik végén lévő ablakon. Nekirugaszkodott az ablaktáblának, és áttörve azt egy emeleti tetőre esett. Legurult a tető lejtőjének teljes hosszán, majd egy alacsonyabb szintre zuhant, ahol továbbgurult egy másik lejtős háztetőn, végül félemeletnyi zuhanás után a bokrok között kötött ki. Miközben kibotorkált, gallyakat és töviseket köpködött.

Jace azt várta, hogy az Azorius tisztek már a fogadó hátuljában készen állva várják őt, de ehelyett csak egy pár hatalmas lábat látott. Ahogy felfelé nézett, a lábfejek izmos, fatörzsszerű lábakban folytatódtak, amik egy masszív testhez kapcsolódtak, ami elállta az utat. Az ogre épp két szögből nézett rá lefelé, mégpedig azért, mert két feje volt. A kétfejű ogre egyik alkarját egy hatalmas, odarögzített balta pótolta, illetve inkább javította, végtagjain pedig elnagyolt klántetoválások futottak végig.

– Te vagy az – mondta torokhangon morogva az egyik ogrefej.

– Ez ő – helyeselt a másik fej az agyarai alól morajló szavakkal.

Jace-nek nem volt ideje feldolgozni ezt. Kijárat után kutatott, de az Azorius-tagok már utolérték, az épületet megkerülve közelítettek felé. Már többen voltak, de amikor meglátták az ogrét, elbizonytalanodtak. Az ogre mindkét állatias feje gúnyos mosollyal nézett körbe, majd mély morgás tört elő a mellkasából.

– Lavinia vagyok, a Tizedik kerület tisztje – mondta az Azorius tiszt, ugyanaz a nő, akivel a lépcsőn vitatkozott. – Jace Beleren, le van tartóztatva a Legfelsőbb Bíró, Isperia fennhatósága és az Új Prahv kormányzata értelmében. Ön pedig, polgár – tette hozzá az ogréra mutatva – maradjon ott és ne avatkozzon közbe.

Jace végignézett a páncélozott Azorius tisztek és törvénymágusok gyűrűjén. Ez nem segít neki megtalálni Emmarát, de nem látott kiutat. Előrelépett, csuklóit feltartva, Lavinia, a vezető pedig őrizetbe vette egyszerűen úgy, hogy a vállára tette a kezét. Érintése hűvösségét a köpeny anyagán keresztül is érezni lehetett.

Hirtelen lomhának és szolgálatkésznek érezte magát. Bármilyen harciasság volt is benne, az gyorsan elhagyta.

Ekkor az ogre Lavinia jobbjára kerülve mindkét fejével egyszerre lefejelte, úgy hogy a sisakja is mindkét oldalról belezengett. Ahogy Lavinia összeesett, a törvénymágusok fogvatató varázst lőttek a masszív ogre felé, de ezzel alig lassították le a szörnyeteget. Katonák mozdultak, hogy kardokkal és lándzsákkal támadják meg a kétfejű ogrét, de az baltájának egy suhintásával kettészelte őket, úgy hajítva el páncélozott testüket, mintha konzervdobozok lennének.

Miután az Azorius vezetőt földre döntötte az ogre, és egész csapatának elvonta a figyelmét, Jace megpróbált oldalra lépni és kiosonni a kavarodásból. Az ogre mindkét fejével felüvöltött, majd egy újabb Azorius katonát kent fel a falra. Jace egy pillanatra elgondolkodott, hogy segít ezen a váratlanul jött ogre harcoson, de aztán úgy gondolta, inkább mégse, és elillant a közelharc forgatagából.

Jace maga mögött hagyta a Macskakő fogadót meg a törmelékkupacot, ami egykor a szentélye volt, és kicaplatott a Tizedikbe. Ahogy sétált, újrajátszotta magában a jelenetet, megpróbálta visszapergetni, hogy mi történhetett vele, mielőtt felébredt. Figyelte magát, ahogy felébred a földön, megérinti a sebet a fején, felnéz, és meglátja a fogadóst, ahogy fölötte áll. Az előtte lévő pillanatok sötétek és üresek voltak – csak az üvöltő semmi. Olyan volt, mintha az előtte lévő napokat, mint valami kévét, erővel tépték volna ki belőle.

Jace talált egy kihalt sikátort, és betántorgott. Az útja egyfajta városi barlangba vezette, aminek a falait magas téglaépületek és szeméttároló faládák alkották.

Hátát a téglafalnak vetette, és hagyta magát lecsúszni a földre. Csuklyáját a fejére húzta, térdeit átfogta, minden egyes testrészét olyan közel húzta a súlypontjához, amennyire csak lehetett. Hogyha picivé válna, gondolta, akkor valahogy beleesne egy repedésbe. Mindenki figyelmen kívül hagyhatná, és akkor elhihetné azt, hogy ami történt, abból semmi sem igaz.

A térdét bámulta. A nadrágján lévő varrás felszakadt. A lyukon keresztül egy durva horzsolás látszódott a térdén, amit a kerületen belüli kóborlás során szerzett. Összeszedte magát, és megpróbált gondolataival áttörni az elméje nyúlós sötétségén. De az üresség kitartott. Visszaemlékezett egy évvel és néhány hónappal ezelőttre, és aztán az elméje átcsúszott egy bizonytalan idő foltja felett. Alig emlékezett arra az időre, amit a szentélyében töltött, vagy hogy mi történt, mielőtt Emmara láthatóan eltűnt.

Jace belenyomta a tenyerét a szemgödreibe. Levegőért küzdött, de csak rövid zihálással jutott levegőhöz.

Kinyitotta a szemét és körülnézett. Érzékelte az embereket, amint a Tizedik tornyai között lévő égi hidakon át haladnak, hallotta őket, ahogy a sikátorban csoszognak, látta, ahogy felé pillantanak. Ez a hely többé már nem a befogadó otthona, már nem menedék a multiverzum végtelenségével szemben. Ez már a vádló szemek labirintusa. Belehasított a gondolat, hogy legjobb lenne, ha egyszerűen elhagyná ezt a síkot, és a valóság egy másik helyére menne. Egy síkjáró számára a visszavonulás mindig a lehetőségek között szerepel.

Négy emelettel fölötte a falban egy ablakot húztak el. Kinyúlt két kéz, és valakinek a vacsoramaradékát öntötte ki – legalábbis remélte, hogy vacsora volt – egy lábasból. A moslék lehullott az égből, és a járdán mellette placcsant szét, elég közel, hogy a köpenye is kapjon belőle. Gumópörkölt volt egy kis hússal, hideg, de otthon főzött, az élet és a normális idők jele. Felnézett az ablakra, ahol épp kialudt a fény, de mozgó alakok árnyéka gyakran haladt el mögötte.

Jace felküldte az érzékeit az ablakhoz, kitapogatva az épületen belüli elmék formáját. Részletek folytak az elméjébe. Két ligán kívüli embert érzékelt. Egy pár volt az, akiknek egy pékségük volt a környéken. Mindketten különböző műszakban dolgoztak. Jace nem hallotta a fülével a hangjukat, de az elméjével ki tudta olvasni a kimondott szavakat.

– Még csak nem is mondtad, milyen volt – mondta az egyik.

– Nem tudom – mondta a másik. – Hosszú és unalmas, mint bármelyik másik nap. Jobban megy az üzlet, most hogy visszajöttek a ligák. De még sincs annyi vásárló, amennyi kéne ahhoz, hogy kifizessük az új sütőt.

– Én a pörköltre gondoltam. Nem mondtál róla semmit.

Jace belecsimpaszkodott a szavaikba, saját tudatában egyensúlyozva a két elmét, melegedve otthonos beszélgetésük mellett.

– Nos, az hideg volt, a marhahús pedig rágós.

– Későn értél haza.

– Tiszta őrület, mi ment az utcákon. Ma este a ligák újra felvonultatták az erejüket az utcán. Boros rendészek, Rakdos bajkeverők… alig tudtam hazajönni.

Jace visszarántotta a tudatát az elméjébe. Megsajnálta ezt a párt, kettőt a számtalan ártatlanból, akiknek az életét naponta alakítja a ravnicai ligák tevékenysége. Az elméjébe bevillant a Rakdos torzszülöttek képe, ahogy betörnek a fogadóbéli szobájába, és Emmara, ahogy dacosan áll előttük. Ezek tényleges emlékek vagy csak összerakottak – a képzelete rakta össze a nyomok alapján arról, hogy mi történhetett? Jace az ujjhegyeit a halántékához nyomta, mintha csak ki tudná facsarni a gondolatait a fejéből, vagy be tudná tömni az emlékezetében tátongó lyukat. Mereven bámulta a semmit, és próbált nem törődni vele, hogy a köpenye széle valamilyen meghatározhatatlan tócsában ázik.

Beletúrt a kezeivel a köpeny zsebébe, és valamit érzett benne. Előhúzott egy szépen megmunkált, fából készült levelet, amit még Emmara adott neki.

Haloványan érződött rajta Emmara bőrének illata. Emmara elmondta neki, hogy ezzel léphet kapcsolatba vele, de Jace nem tudta, hogy Emmara képes lesz-e egyáltalán válaszolni. Még csak azt se tudta, elárulja-e a levél, hogy az üzenet megérkezik-e hozzá vagy sem – vagyis hogy Emmara él-e vagy már meghalt.

Hagyta, hogy a tárgy a tenyerébe simuljon. Nagyon kecses volt, és együtt mozgott a pulzusával.

– Szükségem van rád – suttogta.

A levél fehér fénnyel fellobbant egy pillanatra, a tekervényesen faragott erezetek felragyogtak, mint fehéren izzó drótok, csiklandozó érzés járta át Jace bőrét.

Aztán a levél elhalványult, az erezetek cérnavékonyságúra és olyan törékenyre zsugorodtak, mint a hamu, aztán a levél szétporladt a kezében.

Remélte, hogy Emmara meghallja, akárhol is van. Reménykedett benne, hogy ha meghallja, akkor tudni fogja, hogy Jace meg fogja találni őt. De legalább ha meghallja őt, gondolta, akkor azt jelenti, hogy kimondta a szavakat.

Aztán belenyúlt a másik zsebébe a szerencsepénzért, amit a rommá tört fogadóbeli szobájában talált. Lehet, hogy a támadók ejtették le. Megvizsgálta az önelégülten vigyorgó démoni arcot az érmén – talán a Rakdos jele lehet, hiszen ők kapcsolatban állnak a démoni erőkkel. A másik oldalon pedig ez állt: TARTS A DURVA BANDÁVAL. Lehet, hogy ez egyfajta csatakiáltásuk a Rakdos kultistáinak, gondolta, vagy esetleg egy toborzó szlogen.

Vagy valami más.

Egyszer csak felállt. Hirtelen tudta, hogy merre keresse.

Lavinia tisztviselő egy kétszárnyú ajtó előtt állt, ami az Új Prahv legmagasabb csúcstornyába, a ligamester lakhelyére vezetett. Ránézésre minden rendben volt vele: a köpenye elegánsan omlott le tiszti páncéljáról, a kardja olyan fényesen ragyogott, mintha egy kandalló felett kitett finom darab lenne, háromoldalú kitüntetései pedig az egész kerületre kiterjedő rangját mutatták. De szemöldöke reszketett, ami inkább a frusztráció, mintsem a félelem jele volt. A kezében egy összetekert üzenetet gyűrögetett, amiben az állt „Őméltósága, a Legfelső Bíra szót kíván váltani Önnel”.

Amint a huszárok kinyitották az ajtót előtte, fellépett az azúrkék szőnyeggel borított emelvényre, és a hagyományos tiszteletadás jeléül meghajtotta a fejét. A hatalmas Azorius jel alatt – ami a labirintusszerűen rendezett rúnákat zárta tökéletes háromszögbe – foglalt helyet a ligamestere, a leghatalmasabb bíró: Isperia, a szfinx. Egy csuhában lévő írnok állt mellette, akinek szürke szemöldöke beborította a fél arcát. Írásra kész tollal a kezében egy hosszú tekercs papír fölé magasodott.

– Méltóságod – mondta Lavinia.

Az írnok éles karmolászó hanggal írni kezdett a papírra, majd megállt.

Isperia hatalmas tollas szárnyai összecsukva takarták oroszlánhátsóját. Nemesen ívelt háttal ült. A mancsát hajlítgatva piszkálni kezdte a karmaival a szőnyeg szálait.

A szfinx szemei Laviniára szegeződtek. Egyesek azt mondták, hogy a ligamester sosem pislog, és Lavinia nem tudta megerősíteni ennek ellenkezőjét.

– Visszatért a gyanúsított felkutatásáról – mondta Isperia.

– Igen, Méltóságod – mondta Lavinia.

– Csakhogy Jace Beleren még sincs itt előttem. Hogy lehet ez?

Az írnok folytatta az írást. Lavinia nem bírta ki, hogy idegesen rá ne pislantson.

– Kijátszotta az őrjáratunkat. Több huszárra és törvénymágusra van szükségünk.

A szfinx összeborzolta hatalmas szárnyait. – Több forrással sem tartom biztosítottnak a sikerét.

Lavinia a fogát csikorgatta. Nem jó ötlet ellenkezni egy szfinxszel, még kevésbé a ligamesterével.

– Talált valamit a helyszínen?

– A bizonyítékok világosnak bizonyultak, Méltóságod. Tanúink vannak, akik tanúsíthatják, hogy a gyanúsított elmenekült a helyszínről, miután megkísérelt mágiát alkalmazni a tisztjeinken.

– Ez az ember veszélyesnek tűnik, Lavinia tisztviselő. Hogyan üldözte?

– Az üldözést egy független személlyel való összetűzés késleltette. Mire kivágtuk magunkat a helyzetből, a gyanúsított elmenekült. De meg fogjuk találni.

– Egy személy késleltette a teljes nyomozást?

– Egy ogre volt, Méltóságod. Egy Gruul. Félelmetes harcos.

– És az előírások szerint természetesen le lett tartóztatva?

– Természetesen, Méltóságod. De csak ideiglenesen.

– Ideiglenesen?

– Megtörte a fogvatartó varázslatot.

– Felbontotta az Ön törvényrúnáit?

– Inkább… szétverte őket, Méltóságod. Egyelőre még ő is szabadlábon van.

Isperia fenyegetően nézett. – Lavinia tisztviselő – csattant fel, – amikor felteszek Önnek egy kérdést, kizárólag a tökéletes, tiszta igazságnak megfelelően válaszolhat. Értette?

Laviniának minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne lépjen hátra. Az írnok halkan maga elé motyogva írt, a tolla előre-hátra mozgott.

Lavinia kihúzta magát. – Igenis, Méltóságod.

– Milyen információ vezette Önt az épülethez?

– Tippet kaptunk egy hírvivőtől. Az üzenetet névtelenül küldték. A tipp forrását illetően még nem végeztünk nyomozást, de hamarosan gondoskodom erről.

– Lavinia tisztviselő, tudatában van annak, hogy Beleren ismerősét, Emmara Tandrist a bejelentés szerint ugyanaznap éjjel rabolták el?

– Igen.

– Tudatában van annak, hogy ő a Selesnya Konklávé méltósága… vagy életében az volt?

– N… nem, Méltóságod.

– Tudatában van annak, hogy a Selesnya Konklávéban néhányan az elf eltűnését a Tizedik nem megfelelő biztonságának fogják betudni?

Lavinia prüszkölve próbált meg védekező szavakat formálni. A szfinx visszaült, és megigazította a szárnyait. Sosem pislogó szemei elkalandoztak, a csarnokot bámulta. Lavinia úgy érezte, abban a pillanatban elvesztette a ligamester érdeklődését.

– Mit tett a Boros ebben a helyzetben? – kérdezte Isperia.

– Amint újjászerveződtünk, a Boros Légió hamarosan kiküldte a saját nyomozóit. Szokás szerint maguknak követelik a nyomozást, és szokás szerint nem továbbították eme kérésüket a megfelelő csatornán.

– Hadd foglalkozzanak ők Beleren letartóztatásával.

Lavinia ledermedt. – Méltóságod, nem értem.

– Világos és igaz szavakat szóltam.

– Ön… Ön átadja ezt a Borosnak? De ők csak el fogják fuserálni ezt a munkát. Utcai háborút fognak gerjeszteni belőle, és sose fogják megtalálni az igazságot.

– De lehet, hogy megtalálják Belerent.

Lavinia elvesztette a higgadtságát. Körbenézett a csarnokban, keresett valami harangot, amit megkongathat, vagy ajtót, amit becsaphat. Az írnok felnézett rá, pillanatnyilag nem volt mit írnia, de amikor meglátta Lavinia arcát, azonnal visszabújt a papír mögé.

– Az előírásnak megfelelően kérvényezem, hogy kiterjeszthessem a nyomozást – mondta Lavinia. – Beadom a megfelelő okiratokat.

– Emlékeztessen engem – mondta a szfinx. – Mire is terjed ki az Ön hatásköre?

– Az egész Tizedikre, Méltóságod, és a hozzá tartozó külső kerületek néhány részére.

– Az Ön hatásköre mostantól fogva e tornyok felügyelete és őrzése. A Belerennel kapcsolatos összes iratot és anyagot bocsássa a Boros Légió elnöklő nyomozójának rendelkezésére.

Laviniának leesett az álla. – Dicsőség számomra, hogy az udvar őre lehetek.

A szfinx nem pislogott. – Nem látok ebben semmiféle dicsőséget.

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!