Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Return to Ravnica IV
Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2014.04.22 13:47A történet előzményeit itt, itt és itt olvashatjátok.
A lenti út
A hályogos szemű, idős viashino az utcalámpának dőlve állt. Egykor égővörös pikkelyei mára fakók és töredezettek voltak.
- Szép esténk van – mondta Jace.
A vishino a hang felé fordította a fejét. A szeme egyenesen előre tekintett. – Egyetértek - morogta a viashino. – Minden jel arra mutat.
Az Exavával való találkozás a Durva Bandánál ide vezette Jace-t, a sötét, Golgarik uralma alatt álló városrészhez. A díszítőelemek megegyeztek azzal, amit vérboszorkány emlékszilánkjaiban látott. Valahol itt, a közelben le tud menni a város alá, és megtalálhatja a csarnokot, ahová a Rakdosok Emmarát vitték.
Jace rápislogott a viashinóra. – Nem tudja véletlenül, merre van a legközelebbi lejárat a város alá?
- Véletlenül tudom – mondta a gyíkember –, igen.
- Közel vagyok hozzá?
- Helyénvalóbb a kérdés, hogy egyedül vagy-e. Nem olyan hely, ahová kíséret nélkül érdemes lemerészkedni. Az árnyékok odalent életre kelnek. A neveden szólítanak. Láthatatlan pókok másznak végig a bőrödön. Harapós dolgok falják fel az elmédet.
- Egyedül is elboldogulok.
- Tényleg? Akkor jó. Megtiszteltetés, hogy én vagyok az utolsó élő dolog, amit látsz. Van valami utolsó mondanivalód, amit megjegyezhetek?
- Nem, köszönöm.
- Ez minden, amit magaddal viszel? – A viashino bizonytalanul forgatta a fejét, gyíkszáját lebiggyesztette. - Nekem mindegy. Nem mintha számítana.Nem foglak újra figyelmeztetni. Majd újra a lámpának dőlt. Szemei a semmibe bámultak.
- Uram, kérem, a bejárat?
- Úgy gondolom, rajta állsz.
Jace lenézett. Az utca közepén állt, de a cikkcakkos, macskaköves minta alig észrevehető spirállá változott ott, ahol állt. Jace most már érzékelte a varázst az úton, egy misztikus kapcsolómechanizmus, amit bármilyen mágus aktiválni tud. Csak az nem volt világos, hogy pontosan mit kapcsol be.
Jace felkészítette magát. Itt volt az idő, hogy megerősítse a védelmet. Megidézett egy varázslatot, és hagyta, hogy átmossa a testét. Figyelte, ahogy árnyékai eltűnnek az utcalámpák fényéből, aztán a teste is.
–Készülj fel, mielőtt lemész oda – mondta a viashino.
- Láthatatlan vagyok az érzékek számára – mondta Jace. - Egy elmetakaró varázslat.
A viashino felköhögött. – Egy csomó olyan dolog van lent, mint én – mondta. Nincs szükségük szemre, hogy megtaláljanak. Elmére pedig végképp.
- Megteszi. – felelte Jace.
Jace egy manaszálat irányított az utcán lévő spirális mintára. Kő csikordult kőnek, és az utca spirál alakban lefelé csavarodott, egyfajta csigalépcsőt formázott, ami lefelé vezetett, a sötétbe. A földalatti város áporodott levegőt lehelt.
- Nos… estét. – mondta Jace.
Az öreg viashino biccentett, és Jace maga mögött hagyva a felszínt lesétált a lépcsőn. Láthatatlansággal vagy anélkül, Jace meztelennek érezte magát.
A varázslat trükkjének hatására az érzékei szerint a lába átlátszó volt, de mégis, a nagy, mozdulatlan tócsákban, amik az alagút padlóját borították, tovaterjedő, koncentrikus köröket hagytak maguk után.
A teste nem vert vissza fényt, de a pókhálók függönyét testformában tépte szét. A lehelete felmelegítette a hűvös levegőt, ami így ködpamacsként hagyta ott a nyomát.
Érezte a Golgarik város alatt megbújó mágiáját, ami úgy lappangott, mint egy spóra, ami mindent túlél. Úgy tűnt, keresztül kellett mennie egy egykori hatalmas könyvtáron, aminek romjait ma a gombák uralták; a törött, fehér márványoszlopokat úgy ellepték a taplók, mint a kidőlt fatörzseket, a kitépett polcokat fészekként tornyozták fel, hogy megvédjenek valamit, a csarnok vermeiben és mélyedéseiben sós medenceként gyűltek össze a salakká bomlott több száz kötet maradékai.
A földalatti város hemzsegett a fekete kitinpáncélú rovaroktól, amik a romok fölött kúsztak-másztak, méretük pedig akkora volt, mint Jace ökle. Néhányuk egy pár ollószerű szárnnyal rendelkezett, és ott zizegtek Jace feje körül a csápjaikat lóbálva. Az árnyékok olyan hangokat kiadva mozogtak, mintha túlságosan nehéz test tartozna hozzájuk valahol a sötétben. Foszforeszkáló növénylények másztak egyik tócsából a másikba, meg- megállva, hogy a szennyből táplálkozzanak. Valahol, valaki egy fém lépcsőfokra lépett, aminek csengő hangja úgy visszhangzott az alagúton keresztül, mintha egy vízcsepp hangja lett volna.
Furcsa volt így navigálni. Jace Exava halvány emlékképeit egyfajta térképként használta fel, de az rossz minőségű volt. Néhányszor vissza kellett mennie, amikor kezdett egyre inkább elveszni. De amikor egy hatalmas, nyirkos csarnokban találta magát, amit a fenti csatornarostélyon keresztül átszüremlő, táncoló fénycsík világított meg, egyfajta déja vu érzés kerítette hatalmába. Az őrületes szögekben csavarodó bronzcsövekben a víz csendesen suttogva haladt. Jace előhívta az elárasztott csarnok dohos szagának emlékét a vérboszorkány emlékei közül, de személyesen megtapasztalva az félelmetesebb volt. Ez volt az a hely, ahová a Rakdos harcosok lehozták Emmarát. De semmi jele nem volt Emmarának.
Továbbsétált.
Jace az egyik kiemelkedő kőről a másikra lépett, elkerülve a sötétvizű tócsákat.
Az egyértelmű Golgari befolyás ellenére az Izzet liga jelenléte is ugyanolyan erős volt idelent. Az Izzet liga félőrült feltalálóinak mérföldnyi hosszú, város alatti csőhálózata biztosította a szükséges elemeket a kerületnek. Valahol roppant, dohogó generátoroknak is lennie kell; a sík pumpáló szívei, ahol a mágusok és elementálok különítménye a praktikus mágia segítségével működtetik Ravnica infrastruktúráját. Még több csővezeték, amik csillogó rézszegecsekkel voltak rögzítve a moha borította falra, a szegecsek pedig újnak tűntek. Jace a ligák közötti viszály feléledésére gondolt, és itt is volt: az Izzet mérnökök munkái itt futnak a Golgarik alagútjaiban, a ligák hatalomért folyó küzdelmeinek fizikai megjelenéseként. Jace követte a csöveket a szomszédos alagútba, hallgatta a folyadék morajló, bugyogó hangját.
Bogarak másztak Jace láthatatlan testén. Nem volt világos, hogy vajon a láthatatlansági varázslat, amely az elme befolyásolásával működött, egyáltalán működött-e rajtuk, vagy csak egyszerűen nem érdekelte őket, és lelkesen mászkáltak láthatatlan felületeken is, mint amilyenek most a lábai. Láthatóan vagy sem, nedves köpenye a testéhez tapadt, és a hely bűze átható volt.
Jace végighúzta a kezét az alagútban végigfutó új Izzet csövön. Nem csak víz folyt a csővezetékekben. Manát érzékelt, nyers és erős volt, ugyanúgy folyt benne, viszont mágusként ezt csak ő érezhette. Pontosabban azt érezte, hogy a mana párhuzamosan áramlik a csövekkel, a mágikus energia nem a csövekben futott. Vagyis inkább, a cső volt a manaáramlás köré építve. A mana nem csak egy egyszerű irányú áramlat volt, hanem összetett mágikus potenciálok fonata, ami végigkanyargott az alagúton, és a másik csarnokba vájta a saját útját.
Ahol a csarnok újból kiszélesedett, a manaáramlat felfutott az árkádsoros mennyezetig, amelyet az ősi Golgari ligaszimbólumot ábrázoló kőfaragás koronázott. Jace azon gondolkodott, hogyha Ravnicában mindig is megvolt ez a különös manafolyam, ami itt fut, akkor hány mágus tudott róla.
És akkor meglátta a testeket.
Szarvas maszkjukból és tüskés harlekinmintázatú páncéljukból ítélve Rakdos harcosok lehettek egykor. Az egyikük a szemközti falra volt felkenve. A másikuk arccal lefelé feküdt egy törmelékkupacban. Egy újabb a derekánál ketté volt tépve és különböző helyre volt dobva. Nem több, mint egy órája halhattak meg, a vérük még szivárgott a sebeikből, és húsuk sem indult bomlásnak.
A testek annyira lekötötték a figyelmét, hogy észre sem nem vette, amint egy hatalmas csatornatroll majdnem keresztülsétált rajta.
Ral Zarek egy forgalmas tér közepén állt, és savanyú ábrázattal nézett egy mizzium fémrudak által közrefogott tekercset. Körülötte a többi Izzet kutató kísérletezett, csevegett, és furcsálló tekinteteket vonzott az elhaladóktól. Ral átfutotta a tekercsre firkált karaktereket. Egy sor követelés volt a ligamesterétől, de a sárkány szavai gyakran rejtvénynek tűntek. Sosem volt egyszerű a sárkánygéniusszal való kommunikáció. Niv-Mizzet sosem volt Ral mentora vagy példaképe, csak zavaró tényező volt Ral szemében. Ralt csak gondolkodása kiszélesítésére kényszerítette, de így is többet tud, mint Niv-Mizzet valaha megtudhat: tud más síkok létezéséről.
- Elnézést, Zarek ligamágus?
Egy női kutató, akinek egy összetett lencsés készülék volt a fején, a kesztyűjével jelzett. A kesztyű egy alkímiai úton létrehozott fémből, mizziumból készült, ami épp pattogott az energiától, így a nő fehér tincsekkel tarkított haja az égnek állt.
- Igen? Mit találtál?
- A manafonat a közelben megszakadt - mondta.
- Merrefelé megy? – kérdezte Ral. – A csatornába?
- Nem, azt már leellenőriztük. Skreeg háromemeletnyi mélységig átnézte. Úgy tűnik, csak úgy eltűnt.
Ral a homlokát ráncolta. – Nem tűnhet csak úgy el. – mondta
A fél kerületet át kellett kutatniuk a kanyargó manafonalért. Ez új fejlemény volt. Úgy tűnik, ez a láthatatlan manafonal lesz az, ami felfedi a Rejtett útvesztő útvonalát. A jelenséget végigkövették a főútvonalakon, ami aztán teljesen véletlenszerűen továbbhaladt cikk-cakkban, félbevágva épületeket, felfutott a városi park lombjain, keresztülment az ipari kerület fojtogató füstjén, le a város alatti alagútba. De most nyoma veszett.
Ral újra szemügyre vette a rejtvényt a rendeleten. Az a megszállott sárkány tényleg azt gondolta, hogy ez egy fontos városrész a kutatásban. Ahogyan keresztül-kasul minden irányban szerepeltek a jegyzetek a tekercsen, az Ral számára egy önelégült mosolynak tűnt. Összetekerte a tekercset és becsúsztatta a tokjába.
Ral keresztülsétált a kikövezett úton, a mintára figyelve, közben félig-meddig remélte, hogy valami üzenetet ki tud olvasni az utcából. Semmit nem talált. A többi mágus őt figyelte.
Ral pislogott. Szemét összehúzva a napba nézett, amelyik úgy alkotott kört a magas torony körül mintha a glóriája lenne. Madárszerű alakok repkedtek a torony körül az égbolton.
– Ellenőrizzétek le a tornyot. - mondta
A többi mágus felnézett, kezüket a szemük elé tették, és egymást közt mormogtak.
- A manafonál lehet, hogy valójában itt megy vertikálisan valamerre. – válaszolta a kutató a kesztyűjét nézve. – De Zarek ligamágus, ezt egyszerűen nem tehetjük.
- Egyszerűen csak... – levegőt vett – egyszerűen csak Zarek. Nem ligamágus. Érthető voltam? És bocsánat, de jól hallottam, hogy egy Izzet mágus azt mondta, hogy képtelen megkísérelni valamit?
- Csak az... az egy Azorius sasfészek. A huszárok griffjeit nevelik ott.
Ral megvonta a vállát. – Idézzétek meg a robbanó szerkezetet. Hajítsátok fel a felső toronyba. Ez már érdemes kísérletnek hangzik, Ligamágus?
A kutatók a többi mágusra néztek, aztán fel a toronyra, végül vissza Zarekre.
- Közvetlenül a Lángelmével beszéltem. Ez a feladat a legfontosabb a számára. Tudod, hogy ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy számodra is. Mi megfejtjük ezt az útvesztőt, és az Izzet fogja irányítani az egyik legnagyobb... – megállt és lehalkította a hangját – Mindent irányítani fogunk.
- De uram, - egy másik mágus szólalt fel. – Nem csak az Azorius a gond. Ezek griffek.
Felhők rajzottak az égen, kitakarva a napot. Ral arca árnyékba borult.
- Mindegy. Bízzátok rám.
Ral feltartotta a kezeit, és csikorgatni kezdte a fogait. Egy pillanat múlva azúrkék villám sercent keresztül a felhőkön. A villám szerteágazott, és négy épület tornyába csapott bele négy különböző negyedben. A villámcsapás visszapattant a tornyokról, majd egy fülsüketítő égzengés kíséretében összegyűlt az égen egy pontban. Ott, ahol a villámcsapások egyesültek, egy lény öltött alakot, aminek a testét a vihar alkotta. A teste sűrű szürke felhő volt, a szemei és a szája villámok.
Ral kinyúlt az egy háztömbbel arrébb lévő elementál felé, és az válaszolt. A hangja maga volt a hurrikán üvöltése, a lábai pedig a tornádó szelei voltak. Ral a karjával az Azorius fészek felé suhintott. A viharelementál újra válaszolt, egy villám dörrenésével vette tudomásul a parancsot. Végigmorajlott az égen az Azorius épület felé. Viharos szél kapott bele a levegőbe. Ral látta, ahogy a fiatal griffek szárnyukat bontják a viharos szélben, és tovasodródnak, mint az elhajított gyerekjátékok.
A többi Izzet mágus üdvrivalgásba kezdett Ral felé, de a szélvihar miatt nem hallhatta őket.
Ral parancsára a viharelementál leereszkedett a csúcsra. A lény harapásra nyitotta a száját, villámcsapásokat engedett ki, amik egy pillanat alatt lekúsztak az épületre. Az épület teteje szikrázva robbant szét. A villámok és a szél zaja mellett Ral hallotta a griffek sikoltását.
A torony oldala felrobbant, darabjai a térre zuhantak. Az emberek szétfutottak, fejüket védték az aláhulló romoktól.
Huszárok falanxa jelent meg, csillogó fegyvereikkel készen állva. A csapat szárnyaiban adminisztrátorok, néhány különböző alminiszter vagy törvényhozó, akik egyből elkezdték felolvasni azoknak a panaszoknak és törvényeknek a listáját, amiknek megszegésével Ralt gyanúsították. Ez nagyon jó mókának tűnt Ral számára.
Fölöttük a viharelementál viharujjaival csapkodta a tornyot, szétszabdalt köveket hagyott maga után, griffek maradványait szórta szerte-szét. Az elementál elektromos tekintetével lenézett, Ral pedig feltekintett és bólintott felé. Az válaszként menydörgött egyet, és leereszkedett; a teret vad, mágikus áramlatokkal teli kaotikus szél lepte el.
Egy alminiszter kötelességtudóan olvasta fel szabályszegések listáját, amíg a szél ki nem fújta kezéből, és fel nem kapta a levegőbe a tekercsét, amit aztán egy villám hamuvá nem égetett. Az Azoriusok arca grimaszba rándult. Egytől egyig meghátráltak.
Amikor a tér az Izzet mágusok kivételével kiürült, Ral összeszorította majd kinyitotta az öklét. A viharelementál tovatűnt az égben, köddé vált. Valahol a távolban menydörgés hallatszott.
- Ligamágus – vagyis Zarek, uram – mondta egy fiatal mágus, miután a vihar elült.
Ral nem fordult meg.
- Igazad volt. A manafonat nyoma, amit eddig követtünk, folytatódik felfelé az ég irányába. Keresztülmegy a tornyon, és aztán egy bizonyos szögben lefelé folytatódik a szomszédos háztetőkön.
- Akkor haladjunk – mondta Ral.
- Van még valami, uram. Klama kutatónő meghalt, mialatt az Azoriussal harcoltunk, uram. Csapdába került az egyik feltartoztató varázslatukban. És amikor mi, ööö, szétkergettük a törvénymágusaikat, nem tudott kijutni belőle. Megfulladt.
- Van még mit tennünk – mondta Ral. – Ne hagyjuk újra kihűlni a nyomot.
A troll arcára a Golgari liga jele fehéren volt felfestve, amitől úgy nézett ki, mint valami albínó rovarmaszk. Elég magas volt, így Jace a mellkasát nézte. Taplók tenyésztek az óriási lény hátán és a vállán. Az izmos testet keresztül-kasul sebek borították – a vállán egy égett seb díszelgett, egy cikkcakkos vágott seb volt a combján, és valamiféle szúrásból maradt heg éktelenkedett a feje oldalán – mindegyik begyógyult már, és durva heget hagyott maga után. Tisztán látszott, hogy ez a troll rengeteg harcban vett részt, és úgy látszott, a teste elég jól regenerálta magát, még ha nem is szépen.
Mivel a troll keresztül akart sétálni Jace-en úgy, hogy nem is tudott róla, ez alapján úgy tűnt, az elmetakaró varázs jól tette a dolgát. Jace olyan csendben, ahogy csak tudta, visszatartotta a lélegzetét, és próbált kitalálni egy tervet arra, hogy meglépjen, mielőtt észreveszik, de az utat elállta a méretes troll.
A troll beleszagolt a levegőbe, majd az orrcimpáján keresztül hatalmas erővel kifújta. A bicepszei kidagadtak, ahogy bunkósbotját előre hátra suhogtatta a sötét barlangban, széttépve az ujjnyi vastag pókfonalakat. Jace olyan csöndben maradt, ahogy csak bírt. Tudta, hogy nyugton kell maradnia, nem szabad izzadnia, széterjesztenie a szagát a csarnokban, és szívdobbanásai is elárulhatják. Bármilyen jel, amivel felfedné magát, csak gyengítené az eltérítés illúzióját és lehetővé tenné, hogy a troll észrevegye őt. De úgy tűnik, a teste úgy gondolta, ez pont egy jó alkalom lenne, hogy pánikba essen. Egy ökölnyi méretű bogár épp kezdett felkapaszkodni Jace-en, mintha Jace csak egy szokásos akadály lenne. Ha a troll észre is vette ezt, nem adta jelét.
A troll minden figyelmeztetés nélkül az alagút falára vágott bunkósbotjával, péppé csapva egy másik óriási bogarat. Megragadta a zöldes színű maradványokat, ami kiszivárgott a széttört kitinvázból, és a nyelvére kente. Lenyelte, majd élvezettel lenyalta a szája szélét. Jace a szájához szorította a kezét, de nem volt képes elfojtani a nyögést.
A troll körbefordult. – Ki jár itt? – ordította. – Gyere elő, bujkáló. Érzem a húsodat.
Jace úgy érezte, az illúziója szétfoszlik. A troll érzékei túl jók voltak, hogy egy megtévesztő illúzióval meg lehessen zavarni, Jace pár pillanat alatt újra láthatóvá vált. Végiggondolta, milyen más varázslat tudna neki segíteni itt, de a pillanatnyi pánikban nem tudott gondolkodni. Nekinyomta a hátát az Izzet csöveknek, hallotta, ahogy a nagy nyomással benne keringő tartalmak sziszegnek, és megpróbálta elkerülni a troll bunkósbotját.
- Itt vagy, pici bujkáló – mondta a troll.
Szemkontaktus. Látható volt. Jace azonnal előkészített egy ellenvarázst, de az semmit sem érne a troll masszív bunkósbotja ellen.
- Te betörtél a kapumhoz? Ugye? Idehoztad a húsodat a Raj földjére, úgy gondoltad, legyőzöl, és elveszed, ami a miénk?
Jace körbenézett, és felkapott egy csorba tőrt az egyik halott Rakdos harcostól, csak azért, hogy úgy érezze, fel van fegyverezve. Aztán eszébe jutott valami.
A troll felnevetett.
– Gyerünk – mondta. – Moss be egyet Varolznak. Üss meg olyan erősen, ahogy csak bírsz.
Ezzel szélesre tárta a karjait, megmutatva a heg borította mellkasát, és hegyes fogait villogtatva mosolyogni kezdett.
Jace a háta mögötti falhoz fordult, a rézcsövekbe vágta a tőrt, és odébb vetődött. Nagynyomású, szuperforró víz tört ki a repedésből, telibetalálva a trollt. Jace arrébb gördült, megpróbálta körbemanőverezni az őrjöngő trollt, és talpra állni.
A vízsugár elvesztette erejét és már csak csordogáló erecskévé vált. A gőzfelhő felszállt, a troll még mindig ott állt, mélyen kuncogott, majd mellkasrázó röhögésbe kezdett. A forró víz a troll mellkasának néhány rétegét lemarta, megmutatva ezáltal a csillogó izomzatát, de a bőre máris regenerálódásnak indult a seb körül.
- Most Varolz következik – mondta a troll.
- Jace! – kiáltotta egy nő hang a sötétből. – Hajolj le!
Feleslegesen, a troll bunkósbotja eltalálta a célpontját. Jace világa a fájdalom vakító robbanásává vált, aztán a sötét üresség vette körbe, ahogy a kőre rogyott.
Amikor Jace felébredt, egy szörny arcába nézett. De ez nem Varolz, a troll volt.
A lény, amelyik lenézett rá, óriási volt, bizonytalanul emberi alakja volt indákból, levelekből és fehér márványból. Jace még mindig a nyirkos Golgari csarnokban volt, de ez a szörny nem Golgari volt. Élettel telten virágzott, növényből készült alkotás volt, amit egy belső fény mozgatott.
Egy kéz érintette meg. Jace óriási megkönnyebbülésére Emmara volt az, ott térdelt mellette.
- Azt hittem, nem fogod túlélni, - mondta Emmara, miközben varázslatot szőtt, hogy meggyógyítsa Jace sebeit. Úgy, mint a régi szép időkben.
Jace újra felnézett a gigantikus természetelementálra, majd visszanézett Emmarára.
– Azt hittem, elraboltak.
- Közelítsd meg egy másik oldalról – mondta szárazon Emmara. – Ebben jó vagy, ugye?
- A Rakdos… nem a Rakdos rabolt el?
- Nos, velük mentem, de én döntöttem így. Betörtek a szobába és látványosan szétverték a helyet. Tudták a nevemet, és megpróbáltak megfenyegetni. Azt mondták, menjek velük. Ez nem az ő stílusuk, a Rakdosok gyilkosok, nem emberrablók. Azt hiszem, valaki felbérelte őket.
Jace a csuklyás figurára gondolt, akit a vérboszorkány emlékeiben látott. – Valaki felbérelte őket, de még nem tudom ki volt az. De miért mentél velük?
- Miattad. Ha csak én lettem volna a fogadóban, azonnal kiosztottam volna őket. De te el voltál foglalva azzal, hogy megsemmisítsd az elmédet.
- Én… mit?
- Szétverték a szobát, te leestél, de nem keltél fel. Aztán az egyikük torkon ragadott. Meg akartak ölni. Így hát alkut kötöttem velük.
- Békén hagytak. – folytatta Emmara. – És én hagytam, hogy ide hozzanak. Idehoztak és vártunk. Úgy gondolom, át akartak adni valakinek. De én ehelyett megidéztem a barátomat, és ő mindegyikőjüket megölte. Elegendő volt ahhoz, hogy a trollt is elintézze.
Jace ránézett a masszív Selesnya elementálra. A magas mennyezet ellenére is meg kellett rogynia, hogy elférjen. Erőteljes mágia kell egy ilyen lény megidézéséhez. Jace látta Emmara megidézett kicsi lényeit ezelőtt, de azok játékok voltak ehhez képest. Jace még sosem látott tőle ilyen idézést.
Emmara felnézett az elementálra, és meghajtotta előtte a fejét. A lény is meghajtotta hatalmas fejét, aztán Emmara hagyta, hogy az idéző varázslat elmúljon. A lény felragyogott, egy pillanatra bevilágítva a csarnokot. Aztán a masszív lény áttetszővé vált, ahogy a mágia kiszivárgott belőle. Majd az elementál eltűnt a levegőben, csak néhány zöld levelet hagyott maga után, amik szépen leereszkedtek a csarnok földjére.
Jace-nek, sokmindent kellett a helyére tennie, és biztos volt benne, hogy nem mindent értett. De volt egy részlet, amit Emmara említett, és azt értette a legkevésbé. Azt mondta, hogy amikor a fogadóban voltak, ő elpusztította az elméjét. Mielőtt Jace-nek esélye lett volna megkérdezni, hogy mire gondolt Emmara, egy lény jelent meg mellettük.
Egy vámpír bukkant elő a sötétből, olyan halkan mint egy szellő. A földalatti csípős hideg ellenére derékig volt csak felöltözve, a szemei pedig mint egy macskának, úgy verték vissza a fényt. Könnyedén lelebegett a csarnok tetejéről, és leereszkedett közel hozzájuk a csarnok padlójára.
- Mirko Vosk vagyok – mondta a vámpír. – Úgy tűnik, csúnyán helybenhagytad ezeket a Rakdos talpnyalókat. Köszönöm, megspóroltad nekem a munkát.
- Te Dimir vagy – mondta Emmara.
- Igen, és ez számodra sajnos nem jó hír. De itt az idő, hogy begyűjtselek kedvesem, mivel a mesterem nem szereti, ha megvárakoztatják. És te, Beleren, te leszel a ráadás – mivel a mesterem már egy ideje figyel téged.
Kavin fokról fokra mászott fel a ragyogó lépcsőn, ami lassan tekergőzött felfelé Új Prahv egyik tornyában. Egy belépési engedély volt a kezében, amit az Azorius kapuőrök vezetője írt alá, ezt sorban megmutatta minden egyes bürokratának, írnoknak, törvénymágusnak, akivel csak találkozott. Bárki, aki a vedalken férfira nézett, azt mondhatta volna, hogy az arca nyugodtnak néz ki, de emögött olyan keménység volt, ami akár porrá őrölné a követ is.
A párban álló ajtónállók kinyitották előtte az ajtót. Lavinia irodája meglepően kicsi volt.
- Rég találkoztunk, Kavin. – mondta Lavinia tisztviselő. – Teát?
Kavin besétált és leült Laviniával szemben a kis asztalhoz. – Köszönöm, hogy fogadsz.
- Azt mondtad, információid vannak számomra Jace Belerenről.
- Igen.
- Hol van?
- Jelenleg nem ismerem a tartózkodási helyét.
- Mikor láttad utoljára?
- Három nappal ezelőtt. Elvitt egy fogadóba, ami közel van a szentélyéhez, ahol neki dolgoztam egy kutatásban. De a szentélye elpusztult.
Feltételezem, ezeket már tudod.
- Milyen fajta kutatásokat vezetett ott?
- Nem emlékszem több részletére. Amikor utoljára találkoztunk, elpusztította a legtöbb emlékemet a felfedezésünkkel kapcsolatban.
- Képes olyan mágiára, ami elpusztítja az emlékeket?
- Igen.
- És ezt a mágiát használta fel arra, hogy megvédjen téged attól, hogy emlékezz a kutatásaidra?
- Igen. De mielőtt végrehajtotta volna az emlékpusztító varázslatát, elmenekültem. Képes voltam néhány sort lejegyzetelni, mielőtt a varázslat kisült.
Kavin elővett egy gyorsírással telefirkált tekercset, amit aztán letett az asztalra. – Nem értem minden részét, de a saját kezemmel írtam le. Írok arról, hogy vésett nyomokat találtunk a város épületeiben, egy üzenetről, amit ősi Azorius kóddal írtak. Írtam egy ösvényről, amit az Izzet megpróbál felfedni, ami egy olyan erőhöz vezet, ami felborítja a ligák közötti egyensúlyt. És végül leírtam a nevedet.
- Nagyon örülök, hogy megtetted.
- Ugye tudod, hogy nem lehetek biztos benne, hogy mindaz, amit írtam, igaz-e. Olyan érzésem van, hogy amiket leírtam, azok valamilyen bonyolult vicc részei lehetnek. De úgy gondoltam, hogy ez valami olyasmi, amire fel kell hívni a megfelelő hatóság figyelmét.
Lavinia letette a teáscsészéjét, és összekulcsolta a kezét. – Vissza kellene jönnöd hozzánk, Kavin. Jó törvénymágus voltál. Hasznodat vennénk.
- Az már nem az én életem. Mellesleg a Ligapaktum felbomlott. A Régi Prahv is a múlté. A ligában számomra nincs hely.
- Biztos vagy benne, hogy ez nem szentimentalitás, Kavin? Lojálisnak lenni ahhoz az emberhez, akit Beleren mesternek hívsz?
- Ne sértegess. Hogyan lehetnék lojális? Itt vagyok, nem?
- Igen, itt vagy. Kavin, érdekelne téged, hogy segíts nekünk kapcsolatba lépni Belerennel?
- Úgy érted, csapdát állítani?
- Úgy értem, olyat tenni, amivel visszaállítjuk a rendet ebben a kerületben.
- Lehet, hogy nem sok hasznát vennénk. Azt tervezte, hogy ugyanúgy elpusztítja a saját emlékeit is. Kevesebbet tudhat, mint én.
- Tudtad, hogy egy magas rangú Selesnya hivatalnok is Belerennel volt, amikor este a szentély elpusztult?
- Igen emlékszem. Ő a barátja, Emmara Tandris.
- Trostani driádnővérek kedvence. Tudtad, hogy ugyanaznap este elrabolták őt? És azóta egyikkőjüket sem látták?
- Nem. Megerősítést nyertek ezek a hírek?
- Sokkal több történik itt, mint amiről tudsz, Kavin. Gyere vissza hozzánk.
- Már mondtam, Lavinia. Ő semmit sem tud az útvesztőről. Hogyha ugyanolyan, mint én, akkor elvesztette az elméjét.
- Lehetséges. És lehet, hogy ez a legjobb a számára. Úgy tűnik, jelenleg ez az egy dolog, ami életben tarthatja.
vége az első könyvnek
A fordítás Aequinox és Snike munkája!