Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az újrakovácsolt lánc2015.10.19 11:27

Szerző:admin

 

Sarkhan a tundra fölött szárnyait csapva hideg égbolton, a kavargó vihar irányába repült. Gondolatok cikáztak keresztül-kasul az elméjében, a villámok dörrenése és a mana által megvilágított vihar tükörképként, a gondolatai rideg hamuként törtek bele a semmibe. Így utazott végig az útján, széttörte az idő és történelem törvényét – mindezt miért? Talált egy időt, amikor a sárkányok még éltek, amikor a sárkányvihar hatalmas égi türranniszokat szült még a világába, amikor a harcosok azzal keresték a dicsőséget, hogy összecsaptak a sárkány fajtákkal – de ez mit sem ért, mert Nicol Bolas árnyéka még itt is feltűnt. Még ezen az értékes helyen is, hosszú idővel Tarkir történelmének hibái előtt, a menedék által elrejtett évszázadok, mielőtt Sarkhan saját téves ítélkezései miatt – Bolas befolyása valahogyan megelőzte őt. Sarkhan tüzet köpött maga elé a levegőbe majd keresztülrepült rajta.

 

Most már érted, sárkánymágus? A kérdés üvöltve robbant az elméjébe, mintha az előtte lévő vihar menydörgése szolalt volna meg – de csak a saját elméje üvöltött önmagával. Látod, hogy miért vezetett téged ide Ugin, hogy szemtanúja legyél ennek?  Felfogtad végre a leckét? Józan válasz kúszott elő Sarkhan elméjében: talán ennek az egész küldetésnek az a leckéje, hogy a végzet elkerülhetetlen. Talán át kéne ölelnie az elkeseredettséget és el kell fogadnia az idő vasmerevségét, és Bolas uralmát önmaga fölött.

 

Hirtelen, nyomasztó, mindennek önmagába visszafutó tréfája vett alakot Sarkhan előtt. Bolas már megölte Ugin-t néhány ősi viszályban. Ugin halála véget vet a Tarkir-i sárkányviharnak, ami kipusztítja a sárkányokat Tarkir-on, sokkal korábban minthogy Sarkhan megszületett volna, és a klánok felemelkednek, hogy uralják a síkot. A klánok emlékei a sárkányokról vezette a fiatal Sarkhan-t arra, hogy tisztelje az ősi bestiákat, ami oda vezette Sarkhan-t egy gyenge pillanatban, hogy hűségesen fejet hajtson Bolas előtt, az első igazi sárkány előtt, aki lehetővé tette Sarkhan megszállottságát már a lehetséges első helyen. A láncszem visszafutott önmagába, elkerülhetetlenül és eltörhetetlenül. Sarkhan azért volt itt, hogy szemtanúként láthassa amint a legkorábbi láncszem megkovácsolódik.

Úgy érezte, hogy a kölcsönkapott szárnyai lehullnak, megakadt a repülése a levegőben. Egyszerűen csak lezuhanhatna innen, ahogy Ugin is tenné majd. Néhány része le akart merülni, hogy a gravitáció legyen a végső mestere, hogy olyan sebességgel találkozzon a talajjal, hogy átérezze azt, hogy minden összeomlik.

De e helyett felemelte a fejét és mintha mászna a szárnycsapásaival kalapálta az eget. A hideg beletépett, az ózon megtöltötte a tüdejét, de folytatta mászást egyre feljebb, megpróbálta megbüntetni a felhőket a haragjával. Még mindig volt esélye. Még megvolt a hedron szilánkja, egy darabka a Zendikar-i Ugin csarnokból, és ezzel a gondolattal elő is húzta. Hogyha ő még itt van, életben van, akkor megvan az esélye, hogy újrakovácsolja a láncot. Hogyha még tartogat levegőt a mellkasában, - akkor talán Ugin is képes lesz erre.

 

Sarkhan keresztülrepült a viharon. Érezte más sárkányok szárnyait körülötte a viharban, ahogy elhaladnak mellette, és hallotta üvöltésüket is. Keresztültörte magát a robajló felhőtarajon és elakadt a lélegzete attól, amit látott. A csillogó, szellemszerű sárkány Ugin, meteorként repült keresztül az atmoszférában, magával húzva a farkával készített vihart. Sarkhan azonnal felismerte Ugin-t, olyan magabiztosan, mint ahogy a napot vagy a földet. Sápadt kék füst gomolygott elő a sárkány alól, és olvadt össze a viharral, mint egy körgallér, ami szétterült, hogy hozzá és egész Tarkir-hoz kapcsolódjon.

Sarkhan elfelejtett mindent, ami ehhez a pillanathoz vezette őt, és a lelke felélénkült. Ez Ugin volt – és nem Bolas – ami létrehozta az elragadtatását a sárkányok irányába. Ugin volt az igazi kezdete a láncnak, ami azzá tette Sarkhan-t ami – és tette Tarkir-t amilyennek kellene lennie. Sarkhan úgy érezte, hogy örökké sárkányformában tudna maradni, táncolva a felhőkben az ő bámulatos és bölcs ősapja körül. Sarkhan, Ugint-tól távol repült, és csak nézte, ahogy Ugin-t a szárnyai milyen könnyedén tartják az égben.

Előtte volt a célja. Ez volt az oka, amiért itt volt. Meg tudja állítani azt ami megváltoztatja Tarkir útját. Bármit meg tenne, amire szükség van. Meg tudná –

 

Ölni Nicol Bolas-t.

 

Vagy legalábbis segíthetne harcolni Uginnak Bolas ellen, amikor eljön az ideje, vagyis Ugin túléli és Tarkir sárkányai sose halnának ki. Sarkhan megiramodott Ugin felé, egy apró kisbolygó elérte a hatalmas csillagot. Sarkhan felé üvöltött, de a hangja elveszett a villám és a sárkányhangok kórusában, amik a lenti felhőkből gyűrűztek fel.

 

Ugin feje megbillent, ami arra késztette Sarkhan-t, hogy észrevegye odalent a földön egy varázslat létrejöttét. Sarkhan követte Ugin szemét. A felhők közötti réseken letekintve zöld elementális energiájú vonalakat látott, amik görbe mintát követtek a havon és jégen keresztül, bizonyos csomópontokhoz voltak lehorgonyozva, mint valami kipányvázott villám. Ahogy Sarkhan jobban megnézte, láthatta, hogy a csomópontok nagy sziklatömbökre voltak belevésve, csapott karom mintával megjelölve.

 

Sarkhan elátkozta az elméjében a nevet. Yasova.

 

Együtt, a karom-rúna helyek egy útvonalat formáltak. Az útvonal a sárkányvihar pontos útját követte –és egyébiránt kijelölte Ugin útját. Yasova követte a vihart annak az utasításnak megfelelően, hogy kövesse a szellem sárkányt.

De Yasova útja odalent a tundrán nem csak a saját hasznára volt. Ez egy útbaigazító varázslat volt, de nem a kardfogú tigrisé vagy a Temur harcosok számára, hogy kövessék azt. A minta alapján, ezt a levegőből kell néznie – Nicol Bolas-nak.

Epe és düh tört fel Sarkhan torkában. Ebben a pillanatban egy égi fodrozódásból Nicol Bolas bukkant elő, mint egy visszafelé ejtett kavics, a világ utat engedett ennek a lénynek.

Bolas szándékosan Ugin útjába pozícionálta magát. A szárnyait hullámzó köpenyként bontotta ki, sötét sima pikkelyeivel elárnyékolta a napot. A hatalmas koronaszerű felfelé söprő szarvai között ott lebegett egy drágakő. A hatalmas ősi sárkány figyelme Ugin-ra összpontosult, arra, akit elpusztítani jött. Sarkhan még mindig túl messze volt ahhoz, hogy Bolas észrevegye – talán ez az ő esélye a csapásra.

 

Ugin izgatottan felhúzta szárnyait, fogadta Bolas érkeztet, és a két sárkány Síkjáró egymásra nézett.

 

Bolas mondott valamit Ugin-nak, durva szavakat alacsony hangszínnel amit Sarkhan nem hallott a szél miatt. Ugin visszaválaszolt, nyugodtan és komolyan, figyelmeztető megjegyzéssel, amire Bolas mosolya foltként áradt szét az arcán. A sárkányok spirális alakban köröztök egymás körül, hatalmas tüdők és szárnyak kavarták fel a levegőt, szemeik gyenge pontról gyenge pontra cikáztak. A viharfelhők körülölelték őket, két titán a hurrikán szemében.

Sarkhan olyan gyorsan repült, ahogy csak tudott, de a szárnyai cserbenhagyták. A vállai égtek, ahogy a szárnyait pumpálta, mindeközben vesztett a magasságából, a farka már felhőket kavarta. Most hogy újra látta Bolas-t, ezer évvel azelőtt, hogy megpillantotta volna először – vagy ez volt az első alkalom, a mostani? – tudatosult benne, hogy semmi olyat nem tudna tenni, ami hatással lenne erre a hatalmas lényre. Bolas olyan volt, mint egy isten, Sarkhan pedig egy féreg. De arra gondolt, talán ha a jobboldali szögből repülne be – talán ha tűzzel robbantaná be a megfelelő pillanatban – megtudná zavarná annyi időre, hogy Ugin bevigye neki a végzetes ütést. Fogát csikorgatta és repült tovább.

 

Bolas és Ugin egymás körül sülyedtek és merültek, alkalomadtán irányt váltottak, egy hirtelen ütéssel és cselezéssel mindegyikük alkalmazkodott a másik mozgásához. Bolas az orrából füstöt fújt ki és megcsapta Ugin szárnyát. Ugin kitért oldalra és próbakép odakapott az állával. Varázslatokkal dobálóztak, de nem egymásra – csak vibráló rúnákat az égre, misztikus vázlatok raktak le a harchoz. Újra összegabalyodtak, karommal vagy forró lehelettel csaptak ki, igazából sosem a felülkerekedés stratégiájával, sosem tették meg az első igazi lépést.

 

Aztán Ugin felüvöltött, és ez a természet erejének üvöltése volt, az egész sík üvöltése.

Az üvöltéssel együtt, Sarkhan felrázó impulzus visszhangját érezte a lelkében. Ahogy az üvöltés lénye legmélyéhez szolt az érzés szétáradt a sárkány testében, feltöltötte és arra ösztökélte, hogy Ugin oldalán csatlakozzon a harchoz. Lényének néhány része tudatában volt annak, hogy milyen furcsa érzés volt ez, de a sárkány agyát buzgó ellenállhatatlan késztetés vezette.

Sarkhan azon vette észre magát, hogy válaszként felüvölt, és az izmai válaszoltak. Ahogy felüvöltött a viharon keresztül hallotta az összes sárkány hívását. Sárkányok jelentek meg nagy tömegben, repültek ki a sárkányviharból és a harc felé vették útjukat. Sarkhan szíve megdobbant – ez Ugin előnyére válhat. Tarkir ősapja a fajtáját hívja, hogy harcoljanak az ő oldalán, és ők válaszoltak a hívásra.

 

Bolas mosolya lehervadt. Teljes erejével csipkéző zárótűzzel támadott ki, felöklelte Ugin-t a furcsa hangképzésével. Sarkhan látta, hogy Ugin megtorpan, egy jókora csillogó pikkelydarab robbant ki a testéből, valamilyen egyidejű mentális támadástól a feje előre hátra csapódott, a szárnyaival közben a levegőben csapdosott, hogy tartani tudja a magasságot.

 

Ugin megpördült a levegőben és visszacsapott a saját mágiájával. Láthatatlan tűzfolyammal ívet vágott Bolas testén keresztül, egy sápadt füstszerű lehelettel folytatta, ami úgy csapott le, mint egy villám. Megpördült, még több láthatatlan csapással tüzelt előre. Bolas a támadások felét félreütötte, de a legtöbbje becsapódott és Sarkhan látta Bolas arcán az erőfeszítést.

 

Elhatározódás áramlott át Sarkhan-on, a bőre hővel bizsergette végig. Ez lehet a történelem keresztútja, ez a pillanat. Tarkir sárkányai minden irányból körbezárták, egy köröző sereg zuhanta körbe a vezért. Sarkhan látta, hogy fiatal sárkányok jönnek létre a felhőben, mindegyik azzal a küldetéssel születik, hogy harcoljon Ugin-ért.

 

Sarkhan és a többi sárkány éppen összegyűlt, hogy harcra keljen. Lecsapott, teli mellkasnyi leheletfegyverével csapására készen indult Bolas ellen, de aztán -

 

- sistergő elementális energiák a földből, mint valami újjak nyúltak fel –

- egy pillantás lefelé, látta, hogy Yasova valamilyenfajta elementális erejű heves mágiát szőtt, a karom-rúna varázslatának nem csak annyi értelme volt, hogy vezette Bolas-t, hanem valami más is, más bomlasztó célú –

- test-pusztító hullám, ahogy az elementális varázslat becsapódott, megcsapta őt is, tucatnyi sárkányt csapott meg egyszerre -

- egy új impulzus ragadta meg Sarkhan lelkét, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltése, harcba hívta -

- egy furcsa vérszomj lobbant fel a szívében, ami arra késztette, hogy semmit se akarjon jobban minthogy –

 

Ölje meg Ugin-t.

 

Igen,  mondta a sárkány szíve.  Igen, elpusztítani mindennek az atyját. Elpusztítani az ősapát, aki irányit minket. Elpusztítani és szabaddá válni az uralma alól.

Nem,  mondta egy pici része Sarkhan-nak. Nem! 

 

Körülötte a többi Tarkir-i sárkányt ugyanaz a varázslat ragadta meg. Yasova hatalma elszívta Ugin hívásának erejét és a sárkányok Ugin-on gyűltek össze Bolas helyet.

 

Sarkhan közel volt mostanra. Érezte, hogy a bordája megtelik hővel. Úgy érezte, hogy Ugin-ra kell kieresztenie a tűzét, Tarkir legbelső sárkány szellemének forrására, a leginkább sárkányra, aki elhozta őt ide ebbe a pillanatba.

 

Kifújta magát. De a felbukkanó tűzlehelete helyett azt üvöltötte erőszakosan;

- Nem! – egy emberi szó, amit emberi hang üvöltött ki, ahogy erővel hozta ki magát a sárkány formájából. A szárnyai beleroskadtak a testbe. Az arca borostássá vált az egymást átfedő pikkelyek helyett. És ami arra késztette, hogy megölje Ugin-t szétolvadt, ahogy a varázslat már nem tudta megragadni a sárkányelméjét.

 

Ami megragadta helyette az a gravitáció volt. Zuhanni kezdett.

És ez egy hosszú zuhanás lesz.

Keresztülzuhant Tarkir sárkányai között, akik tüzüket, villámukat és halálukat minden oldalról Uginra lehelték.

Elzuhant Bolas mellett, aki egyszer sem pillantott a zuhanására, egyedül Ugin-t figyelte, ahogy a saját leszármazottai rosszindulatúan visítanak és támadnak az ősapjukra.

Keresztülzuhant a tajtékos fellegeken, keresztül a lélegzetnélküli üres levegőn.

 

Hallotta a villámhasadás hangját magasan fölötte, egy rettenetes hangot, kétségtelen fontosságú – Bolas végzetes csapását, a csatavégi halálos csapást, ami megtörte Ugin testét.

 

Ahogy Sarkhan végigszáguldott a levegőben, mint a madarak távol a kavarodástól elkapta más sárkányok futó pillantásait.

 

Mielőtt meglátta Ugin-t teljes valójában, volt egy brutális, hirtelen roppanás, ahogy a teste visszapattant egyszer, és aztán émelyítően, másodszorra nekiesett az óriási spirális sziklának.

 

Kaotikusan zuhant az egyik hófödte sziklától a másikig, és gördült lefelé a lejtős sziklafalon, ahogy az elméje is együtt forgott combjaival.

Villámmozdulat és a lavina roppanó hangja követte, majd a zúzó érzés. Aztán a világ jéggé és hóvá lett.

Aztán megállt. Egy hókupacban akadt el, egy lábra vagy mérföldnyire a levegőtől, tüdeje összenyomva, fuldoklott. Az öntudat szálába kapaszkodott, eléggé ahhoz, hogy elmondja neki, haldoklik.

Amikor is egy karom söpörte el a havat róla. Sarkhan arra gondolt egy pillanatig, hogy ez Bolas, eljött, hogy befejezze a munkát, hogy végre győzzön. De nem Ő volt. Yasova kardfogú tigrise volt, aki mancsának nagy söpréseivel takarította el a havat. Agyaraival beleharapott a hátsó gallérjába, tarkón ragadta, és fájdalmasan kihúzta a hóbuckából. A macska a hátára fektette a tundrán.

 

Sarkhan egy löttyedt valami volt, egy zsák csont vegyes csontdarabokkal.  A kancsal szemein keresztül látta, hogy Yasova lenéz rá. Yasova a botját fogta, amiről a hedron szilánk himbálódzott lefelé.

- Ne próbálj meg mozogni – mondta Yasova – Ne próbálj meg beszélni.

Halk hangon mondott még néhány más szót is, és Sarkhan úgy érezte, hogy a belseje kezd kifelé jönni.

- Ugin, - nyögte ki.

- Ne próbálj meg beszélni, - ismételte magát Yasova. De közben ő is felnézett az égre, és aztán újra vissza Sarkhan-ra.

- Mindjárt vége. Az Íratlan most végre szabad lesz sárkányok mételyétől.

Sarkhan elforgatta a szemeit az egyik oldalra, hogy annyit lásson, amennyit csak tud. Amit látott az volt, ahogy Ugin teste csíkot húzva aláhullott a felhőkből és a föld felé zuhan.

Ugin legyőzetett. A sárkányok a kihalás útjára léptek. Tarkir sorsa megpecsételődött.

Sarkhan felnyögött.

- Nem tudom mi vagy – mondta Yasova. – De úgy nézel ki, mint akiben ott lapul néhány válasz. Szóval tégy egy szívességet nekem azzal, hogy nem halsz még meg. Elcipellek a sámánomhoz és meglátjuk mi is vagy te.

 

A gyógyító varázslat még nem fejezte be a munkáját, de Sarkhan eldőlt az egyik oldalára. Mindene fájt – az öntudata volt a fájdalom fala – de valahogyan a térdére és a kezére fordult.

 

- Mit csinálsz, valami bolondságot? – kérdezte Yasova

 

Ebben a pillanatban Sarkhan felemelte a fejét, hogy lássa, ahogy Ugin nekicsapódik a tundrának.

Volt egy pillanat, amikor a becsapódás ereje megütötte őket, Sarkhan és Yasova egymásra pillantott. Mindketten érezték. Valami megbillent Tarkir-on. A világ egyensúlya örökre megváltozott. Egy pillanatig, Sarkhan úgy hitte, hogy látja az aggodalom árnyékát végigfutni Yasova arcán.

Aztán az erő hulláma, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltésének ereje, megütötte őket. Hó robbant rájuk, és a föld megremegett. Sarkhan, Yasova és a kardfogú feldőltek. Sarkhan botja megpördült és a hóra esett.

Sarkhan leguggolt, ahogy az ezer szívdobbanásnak érzett hórobbanás felöklelte. A hórobbanás és rengés után, négykézlábra állt, de aztán újra felborult, ahogy kő és jégdarabok záporoztak lefelé az égből.

 

Amint a törmelékeső véget ért, Sarkhan felköhögött és megremegett. A krátert kereste, hogy megtalálja hol ért földet Ugin teste. Látta a helyet ahová Ugin lezuhant, de az nem csak egy kráter volt – egy egész szakadékot ütött a talajba, egy masszív hasadék jött létre az összetört földben Ugin testével valahol mélyen odalent a hó alatt. Ez ugyanaz a hely volt ahol Sarkhan a saját idejében érkezett ide – az ideiglenes összeköttetés helye.

 

Sarkhan felpillantott, hogy lássa Nicol Bolas az égbolt felé fordul és menni készül. Az égbolt fodrozódni kezdett és utána eltűnt, ahogy Sarkhan esélye is, hogy elpusztítsa őt.

 

Sarkhan a lábaira támaszkodott, kimászott a hó és törmelék alól. Kihúzta a botját a hóból, és erős késztetést érzett arra, hogy elinduljon amint meglátta a botjára illesztett hedront.

- Mit gondolsz, hová mész? – kérdezte Yasova, aki épp lesöpörte a havat magáról.

- Hogy megmentsem őt, – mondta Sarkhan, ezzel megfordult és trappolva elindult a hasadék felé. Az egyensúlya megbillent, az izmai és csontjai tiltakozni kezdtek, de Yasova gyógyító varázslata még mindig dolgozott a csontjaiban, tompította a fájdalmat.

- Te nem akarhatod ezt – figyelmeztette Yasova. – Nem engedhetem, hogy ezt tedd.

Sarkhan gyorsan megpördült Yasova körül. Kezével vádlón kicsapott az ősi Temur khánra.

A keze sárkányfejjé alakult át, és olyan forró tüzet lehelt ki, mint amilyen Sarkhan haragja volt, telibe csapva ezzel Yasova mellkasát. Yasova hátrarepült a varázslat forrásától, repülő bakancsával a feje fölött esett a hóba. Yasova földre szállt, összeesett majd felnyögött.

A kardfogú Yasova fölé ugrott, megszaglászta a lélegzetvételét, és aztán körbeugrotta Sarkhan-t, hogy rávicsorogjon. Sarkhan jeges lélegzettel telve tízszer intenzívebben visszavicsorgott rá, a kezei és lábai kifelé álltak a viadaltól. A nagymacska visszahátrált, aztán lassan fejét leeresztve, vonakodva behódolt, az eszméletét vesztett mesterének közelében maradt.

Még egy figyelmeztető vicsorgás után, Sarkhan menetelni kezdett Ugin felé.

 

A hasadék szintjére való ereszkedés inkább volt ügyetlen csuszás, mint mászás. Sarkhan nem foglalkozott vele, hogy biztos pontokat keressen a talpának, és félig csúszva tette meg az utat a göröngyös szurdokfalon, újrasértve ezáltal a már így is roncs csontjait. A testét olyannak érezte, mint valami törött marionett bábu, de erővel folytatta a mozgást, mankónak használva a botját.

 

Ugin kiterülve feküdt a hasadék alján, minden felülete égett és széthorzsolt volt, a becsapódás törmeléke szemétként borította be öt. A szemei csukva voltak. Sarkhan szíve nagyot dobbant amint meglátta, hogy egy lassú kilégzés hagyja el az orrlyukait.

 

Volt még némi lélegzetvétel benne, gondolta. Van még idő.

 

Sarkhan odafutott a sárkányhoz. Elsöpörte a törmeléket a megcsavarodott, rúnákkal végig rótt nyakáról, és nekinyomta a saját arcát Ugin-éhoz. Behunyta a szemét és megpróbálta megérezni az óriási sárkány esszenciáját, megpróbálta meghallani ugyanazt a hangot, ami visszahívta őt az otthoni síkjára.

De nem volt ott semmi. Nem volt ott hang, csak egy megtört titán hosszú, szakadozott lélegzése. Sarkhan-nak elszorult a szíve.

 

Egyedül Sarkhan elméjéből jövő kéretlen hang, egy visszhang kínozta őt régi kérdésekkel. Most már érted, sárkánymágus? A kérdés harangként visszhangzott a fejében. Felfogtad a leckét? Látod miért kellett eljönnöd?

- Nem! – suttogta Ugin arcába. – Nem értem! Mond el! Vezess engem!

Most már látod? Megértetted a leckét?

- Nem! Nem tudom! Nem vagyok rá képes! Gyengén megcsapta Ugin pikkelyeit a kezével.

– Ugin, kérlek, segíts. Segíts nekem…

Érted, hogyan buksz el mindig?

Sarkhan a fogait csikorgatta és megmarkolta a botját. – Nem! Én-én nem vagyok rá képes!

Érted, hogy mindig el fogsz bukni, amíg a célod nem az igazság, hanem az útmutatás?

- Mit jelent ez? Nem értem! Nem látom!

…addig amíg a sárkányokat kutatod magad körül, sosem fogsz belülről sárkánnyá válni?

Sarkhan neki nyomta a homlokát Ugin pikkelyéhez és szorosan behunyta a szemét. Megfeszítette minden izmát az összevert testében, megpróbálta kierőltetni a választ, valamilyen hiányzó igazságot az agyából. Érezte, hogy a botjának fája kezd szilánkosra hasadni a fehérré vált ökölbeszorított kezétől.

Aztán ahogy Ugin végső lélegzetvétele lassan véget ért, Sarkhan szétnyitotta a kezét. A teste elernyedt, és gyengéden Ugin arcára nyomta. Vett egy mély levegőt és lassan kiengedte. Ezzel a lélegzetvétellel, kiengedte az összes fájdalmát, minden bizonytalanságát, minden viaskodását, ami elborította a testét. Egyenesen állt, kinyitotta a szemét és újra lélegezni kezdett.

- Ugin, hoztam neked valamit – mondta.

Leszedte a hedronszilánkot a botjáról, ez a pici kő maradt amit Ugin Szeméből hozott, Ugin csarnokából a messzi Zendikar-ról. Kezébe fogta a követ. A hedrondarabkán a rúnák bágyadt kéken izzottak fel az érintésére, formájukat tükrözve maratták Ugin arcára és nyakára. Ez egy darabkája volt Ugin menedékének egy másik világból, egy darabka Ugin épületéből amit saját maga számára építet. Ugin Szeme volt a hely a visszavonulásra, igen, egy hely ahol olyan varázslatra lehet koncentrálni ami visszatartja az Eldrazit – de szintén egy hely a gyógyulásra, egy menedék a hatalmas erők által megtépett világban.

Sarkhan felemelte a hedronszilánkot. A rúnák világosabb kezdtek el ragyogni, és körözni kezdtek a levegőben közte és a szilánk között. Sarkhan a kezeit a szilánkra tette, gyengéden maga felé húzta, és arra koncentrált, amire vágyott. Mélyet lélegzet vett, és lassan kifújta a levegőt a hedronra - nem egy sárkány leheletét, nem igazán egy férfi kilégzését, hanem Sarkhan Vol a sárkánymágus lélegzetét.

Elengedte a hedronkövet. A hedron lebegett, lassan forgott a levegőben. A felülete egyre világosabban kezdett el ragyogni, és aztán tágulni kezdett – széthajtogatta magát. A kő felülete másolatot készített magáról, elmozdult és elcsúszott kifelé a szilánkról, mint egy végtelenségig nyíló virág. Lehetetlen felületek bomlottak és nyíltak ki, összekapcsolódó struktúrát hozva létre, ami egyre inkább nőt, megismételve a rúnákat Ugin Szeméből, Ugin által személyesen, újra meg újra.

 

Sarkhan hátralépett a hasadék falához. A varázslat létrejött. A hedronszilánk most már gyorsabban bontotta ki magát, egy építményt hozott létre Ugin teste körül, mint egy óriási gubó úgy burkolta be őt. Sarkhan ámulva nézte ennek a szépségét. Elkapta, ahogy Ugin szeme résnyire nyílik egy pillanatra és aztán látta, ahogy újra lecsukódik. A védelmező gubó most már összeállt Ugin körül, elrejtve Sarkhan elől, körbezárta a hatalmas sárkányt egy áthatolhatatlan misztikus vázzal.

 

- Mit tettünk? – jött egy visszhangzó kiáltás, Yasova hangján, a hasadék tetejéről.

Sarkhan felnézet, hogy lássa, ahogy a hasadék széléről Yasova rémült kifejezéssel az arcán bámulja őt.

Yasovát keretbe helyezve magasan fenn az égen, a sárkányvihar új élettől kavargott. Új sárkányok bújtak ki belőle, egyszerűen rikoltva a szabadon a létezés dicsősége által.

Sarkhan hamiskás mosollyal felmosolygott Yasova-ra, amit a hála és egyszerű néma öröm késztetett.

- Amit tennünk kellett – üvöltötte fel. – Köszönöm neked Yasova khan.

 

Yasova meghökkenve szemrevételeztet a hedrongubót, közben Sarkhan pedig nevetett. Sarkhan-ba belévillant, hogy az események láncolata, ami idehozta öt az végül is nem egy körkörös tréfa – egy lánc volt, tervvel. A sors, ami cselt szőtt arra, hogy idehozza, erre a történelmi kereszteződésre, hogy esélyt adjon neki cselekedni. Hogyha sose szolgálta volna Bolas-t, hogyha sose küldte volna el Ugin Szeméhez, hogyha sose jött volna Tarkirra a hanggal, ami ott zengett a megtört elméjében –mindezen megpróbáltatások nélkül, nem lett volna esélye, hogy új láncot kovácsoljon ennek a világnak.

Hosszú idő óta most először Sarkhan a koponyáját a sajátjának érezte. Egy ismeretlen világosság és diadalérzett áradt szét rajta, mintha egy álomból ébredt volna fel ahol a szemei nem működtek tökéletesen. A gondolatai egyszerűen áramlottak, a szokásos kesze-kuszasága nélkül, a tudata egységes és épp volt.

 

Aztán egyszer csak –

- ahogy Sarkhan jelenléte lehetetlenné vált –

- ahogy az utazása a múltba a saját világából a törvény és a történelem folyamát megsértette –

- ahogy a cselekedete visszavonhatatlanul megváltoztatta azokat a körülményeket, ami ebben a hasadékban lévő halott sárkány összekötetési pontjához vezette –

- ahogy minden esemény, ami ehhez a világtörténelmi ponthoz vezette, és a saját létéhez vezette, érvényét vesztette –

- ideiglenes erők eltüntették Sarkhan-t

Hópehely hullott Yasova-ra, fehér cseppek pettyezték be a meghitt építményt a hasadék aljától. Yasova kardfogúja mancsával nyúlt felé és orrával bökdöste, mire ő a kezét a kardfogúja fejére tette. Magasan felette, sárkányok rikoltoztak és vitorláztak keresztül az égen.


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A megnemirt2015.07.24 11:07

Szerző:admin

 

Hó ropogott Sarkhan Vol bakancsa alatt. Ő és a vezetője egyre magasabbra mentek. A hideg hegyi levegő égette a tüdejét, ízlelgette ezt az érzést, olyan volt mintha visszafelé lehelné a tűzet.

Talán a nő nem tudta, hogy vezeti őt, de az biztos, hogy könnyen követhetővé tette magát Sarkhan előtt.

 

Minden egyes vagy második mérföldnél a nő talált vagy megtisztított egy kopár kőösvényt és belevésett két görbe zárójelet, a magával cipelt a karmos botjával. Amikor először meglátta arra gondolt, hogy azokat a helyeket jelöli meg ahol sárkányokat győzött le. Most ahogy hosszúra nyúlt a gyalogút, már nem volt biztos benne hogy mit gondoljon róla.

Talán ő Ugin hírnöke, aki előre vezeti. Talán ezek a jelek igazából neki szóltak. De még semmit sem jelentettek neki. Mindegyik ugyanolyan.  Bölcsebb szemekkel láthatná… de nem mert sárkány alakot felvenni ott ahol a nő láthatja, nem teheti, amíg reménykedhet benne, hogy beszélni tud vele. 

Ez az ösvény még mindig meleg volt, a jelek a nő botjának vörös hőjétől ragyogtak. Utol fogja érni. A nő Temur volt, ezek a hegyek az ő otthona. Sarkhan pedig Mardu, hely és idő nélküli.

A nő azt akarta, hogy utolérje.

Aztán volt egy fütty, mint egy madáré, mögötte. Nem kapott több figyelmeztetést. Valami hátulról neki csapódott, hatalmas, élő és meleg. Arccal lefelé, kiterülve feküdt a fagyos hóban, óriási mancsnak tűnő valami a földhöz szegezte. Hatalmas agyar, és meleg lehelet feszült a nyakának. Képtelen volt harcolni.

Egy újabb fütty, ez most másmilyen volt. Az agyar felemelkedett, de a súly a hátán még mindig mozgásképtelenné tette. Nem látta mi az, ami fogva tartja, de gyanította.

Hó ropogott, nehéz csizma hagyott félkörben nyomokat körülötte, amíg a nő a látóterébe nem ért.

A nő idősebb volt, mint ő – sokkal idősebb, suttogta valamelyik belső része – zömök testfelépítésű, zord, de ráncnélküli arccal. A botja végén lévő karom vörösen ragyogott, a nő szemei hidegek voltak és fürkészőek. Sárkány karmok, sárkány szemek.

- Te követtél engem, - mondta. A hangja telt és remegő volt.

- Nyomot hagytál, hogy követhesselek. – válaszolta Sarkhan. A hangja fuldokló levegővétellel volt tele, össze volt passzírozva a ki tudja milyen súlyos kardfogú tigris alatt. Sarkhan gyengén mutogatta el az ujjaival a jeleket, amiket csinált. – Jeleket hagytál.

- Nem a te szemednek, csavargó, - mondta.

A hangja nyugodt volt, de közben sűrűn az ég felé tekintgetett.

- Te követtél engem, - mondta újra. – Miért?

Hideg hó, hideg szemek, forró lehelet. A válaszán gondolkodott ameddig merte.

 

- Követtem a… a hangot, a szellem suttogását, - mondta. Habozott, majd folytatta: - Én a hatalmas sárkányt keresem, Ugin-t. Úgy gondolom… úgy gondoltam, ez egy látomás lehet, és te vagy az én szellemi vezetőm.

A nő egyszer csak durván felnevetett.

- Azt hittem nem vagy eszednél, – mondta a nő.

- Lehet, - mondta Sarkhan – Majd az idő eldönti.

A nő füttyentett egyet, és a súly felemelkedett Sarkhan hátáról.

- Kelj fel, - mondta a nő.

A látszólagos őrülete átragadt rá? Vagy Ugin említése?

Mint egy koldus térden csúszva ment a botjához. A hedron szilánk amit Ugin Szeméből hozott el még mindig biztonságban volt odakötve. Keresztülesett a nő misztikus jelén, és egy pillanatra, amikor megmozdult, úgy látta a jel és a szilánk is felvillant.

A botjára támaszkodva felállt.

A nő kisebb volt, mint Sarkhan. Nyugodtan hívhatta volna aprótermetűnek. De a körülötte köröző kardfogú tigrisével, a tűzmágiától ragyogó a karmos botjával, a halálos sárkányszemeivel, mindennek látszott csak aprónak nem.

 

- Ki vagy? – kérdezte a nő.

- Sarkhan Vol-nak hívnak. – mondta Sarkhan.

 

Látta a nő szemében a fura ruháját és a csapzott haját. A nő botján a karom vörösen kezdett el izzani.

Sar-khán, hatalmas khán. A Fenséges khán, égi-khán. Mindenki másnak Tarkir-on ez egy abszurd jogformálás lenne bármelyik részére, a legtöbbje ismeretlen vándorlóktól származott. Sarkhan-nak jobban kellene tudnia ezt, de ezt már elfelejtette. Az elméjében ez volt a neve. A hang a fejében Sarkhan-nak hívta mielőtt elhallgatott. De Bolas, Vol-nak hívta.

 

- Sar-khán – mondta a nő egyszerűen. Széles mozdulattal meghajolt előtte, majd iróniával a hangjában folytatta – Ez esetben a Temur-ok Sárkánykarmos Yasova-ja tiszteleg előtted. O khánok khánja, és ezennel meghív a földjére.

Sárkánykarom! Még a saját Tarkir-ján, nem ez volt a rangja a Temur khánnak?

- És mi véget, - kérdezte, minden egyes szavát óvatosan ejtve ki, - formálsz jogot a birodalomra?

 

Már egyezkedett khánokkal ezelőtt. Zurgo-val. Bolas-al. Sem khán, de még egy barát sem tolerálná ezt a tiszteletlenséget. Ők egy nyelvet ismertek, a mézzel megkent hízelgés nyelvét, és annak idején Bolas szolgájaként jól meg tanulta beszélni ezt.

Vol mindig is a te szolgád, mondta egy hang a fejében. Az ő hangja volt, szánalmasan vonaglott elő az elméjének csendjéből. Ez emléket ébresztett fel benne, önmaga visszhangja volt az, ami válaszolt a khán kérdésére.

 

- Semmi és semmiért – mondta sietve, elfordította a szemét és meghajolt. – Ez egy becenév, viccből adták nekem, az arroganciámat kigúnyolva. Sajátomként kezelem.

- És a te khánod eltűri ezt?

 

Nem. De Ugin…

 

- Nincs khánom, - mondta. – Messzire utaztam az otthonomtól.

- Egy száműzött, - mondta a nő megvetéssel. – Nem csoda hogy ócska ruhákban vagy.

A nő leeresztette a botját felé. A karom izzása felerősödött.

- Követtél engem – mondta. – Jelenléted sértett engem. És átkeltél a földemen. Adj egy okot, hogy megkegyelmezzek neked Vol, vagy megöllek és folytatom az utamat.

Sarkhan térdre rogyott.

- Kérlek, bocsásd meg udvariatlanságomat, - mondta – Ahogy korábban mondtam, messziről érkeztem, és még a Temur hatalmas khánját is csak hírnevéről ismerem. Világos, nem azért vagy itt, hogy vezess engem. Talán én vagyok azért itt, hogy szolgáljalak téged. Te khán vagy. Én egy senki, egy koldus…

A nő egy hosszú pillanatig nézte, aztán vállat vont és felemelte a botját.

- Elég, - mondta nyilvánvaló undorral. – kelj fel.

 

Sarkhan felkelt, lesöpörte a havat a ruhájáról.

- Köszönöm –mondta.

A nő összeráncolt a szemöldökét.

- Köszönöm, khán – javította ki a nő. – A tévedésed meg van bocsátva, de nem tűrök további tiszteletlenséget.

- Köszönöm, khán – mondta Sarkhan, egy pici lázadással – és elnézésedet kérem.

A fülei számára émelyítőnek hallatszott a saját hangja. A nő egy biccentéssel elfogadta.

 

- Yasova Sárkánykarom vagyok – mondta. A Temur Határvidék khanja, hosszú idők óta sárkánygyilkos és ennek a vidéknek az ura. – ezzel szélesen végigsöpört maga előtt. – Vol, a kitaszított, a semmi és senki khánja… üdvözöllek.

Sarkhan végighordozta tekintetét hegyvidéken, új szemmel nézet rájuk. Igen, ezek Temur földek voltak. Nem messze onnan ahonnan jött amikor… amikor az idő megtört. Ott kevesebb hóra emlékezett, sokkal inkább kopárabb és gőzölgő sziklákkal telire.

Megfordult és látta, hogy Yasova már elsétált. Utána sietett, de egy vicsorgás a háta mögött megállította ott ahol volt. Átmosta az irdatlan nagymacska undorító lehelete.

 

- Kövess engem, ha biztos vagy benne, hogy ez a te utad. – mondta Yasova anélkül, hogy megfordult volna. – De én nem sétálnék túl közel. Anchin nagyon védelmező, és másodszorra nem lesz ilyen barátságos.

 

Egy ideig csendben haladtak. Sarkhan küzdött, hogy kövesse – de ne túl közel – ahogy Yasova teljes sebességgel felkapaszkodott a durva terepen, Sarkhan lehelete, gőzölögve tört elő, ahogy levegő után kapkodott.

Yasova, a magas hegygerinc vaskos fák által barázdáltak oldalába vezette fel. Mögötte, a kardfogú pont olyan hangosan jött fel hogy még halhatta.

 

Yasova megállt egy széles sziklapárkányon. Sarkhan észben tartva, hogy a nagymacska mögötte van, tartotta a tiszteletteljes távolságot. Nehezen vette a levegőt. Yasova-ra úgy tűnt nem hatott a mászás, figyelmen kívül hagyta Sarkhan zihálását.

A sárkánykarom, Yasova botja végén újra izzani kezdett, és Sarkhan egy pillanatra megijedt, hogy Yasova mindezek után mégis meg akarja ölni. De aztán lehajtotta a botjának tűzforró fejét, és seprő mozdulatokat tett a havas párkány felületén. A hó szisszenve elolvadt, csordogáló erecske futott le a hegyoldalon, aminek végén már csak a puszta szikla maradt. Megfordította a botját és újra csinált egy jelölést – két hosszú, lendületes zárójelet, szimmetrikusat, vésett bele a kőbe.

Sarkhan várt, amíg befejezte.

- Mi ez a szimbólum? – kérdezte Sarkhan – Miért csinálod folyamatosan őket?

Yesova megfordult. A szemei hűvösek voltak, hidegek és forróak egyszerre.

 

- Nincs kérdés, Vol, - mondta. A szájából a születési neve átokként hangzott. – Nincs, amíg nem mesélsz nekem ezekről a suttogásokról, amiket követsz.

Miért bocsát meg neki? Mi haszna származna Yesova-nak egy őrült összefüggéstelen beszédjéből?

- Én voltam… - Elakadt, bizonytalanná vált abban, hogy hogyan fordítsa le a történetét olyan szavakká amiket Yesova elfogad. – Én egy távoli helyen voltam, messze az otthonomtól és messze ettől a helytől. Egy barlangot látogattam meg amit Ugin Szemének hívnak – 

- Hol? – kérdezte élesen Yasova. Szóval a név jelentett számára valamit.

- Ahogy már mondtam, nagyon messze van. Keresztül az… - majdnem azt mondta, hogy az óceánon, mielőtt eszébe jutott, hogy ezt a szót egy másik világon tanulta. – Keresztül egy végtelen nagy tavon, ami olyan széles, hogy te az egyik partjáról nem látod a másikat.

Yesova felhorkantott.

- Nincs ilyen tó.

- Mégis, - mondta – átkeltem rajta.

- És aztán?

- Miután meglátogattam a Szemet, személyesen Ugin hangját hallottam szólni hozzám. Ő hozott erre a helyre. De aztán… minden megváltozott. Ugin hangja elhallgatott, és én magamra maradtam, vezető suttogások nélkül. Én meg összetévesztettelek Ugin hírnőkével.

Yasova Sarkhan-nak háttal állva kitekintett a völgyre.

- Kérdezhetek valamit Yasova khán? – kérdezte Sarkhan.

- Veheted a bátorságot.

- A vihar, ami a sárkányokat szülte… mi az?

Megfordult és tátott szájjal Sarkhanra bámult.

- Bocsásd meg tudatlanságomat, khán, - mondta – A szülőföldemen nincs ilyen.

- Akkor honnan jönnek a sárkányok? – kérdezte Yasova.

Sokáig gondolkodott mielőtt válaszolt. – Nálunk nincsenek sárkányok.

- Végtelen tavak, és üres fellegek, - mondta Yasova, szemeit összeszűkítette. – Te tényleg őrült vagy.

- Tudom, hogy hogyan hangzik, - mondta. – De nincs ilyen vihar, és ezek közül sincs…

- Sárkány vihar - mondta, mintha gyerekhez beszélne.  – Minden sárkány forrása. Hogy-hogy nem tudsz erről? Honnan jöttél?

 

Mint egy fantom, kétség örvénylette körül. Ugin hangja elhallgatott, a gondolatai a sajátja, és mégis kevésbé látott tisztán, mint annak előtte. Tényleg őrült? Mindezt csak álmodta? Most is csak álmodik?

 

- Ismertem egyszer egy Temur sámánt, – mondta, - aki megtanított engem a sárkányok szellemével kapcsolatos hatalmas megállapodásról.

- Ismered a Temur-t, de nem ismered az ő khánjukat? Vannak Temurok ebben a te távoli hazádban is?

- A megbocsátásodért esedezem – mondta Sarkhan. Megpróbált emlékezni, hogy valaha is mondta pontosan ezeket a szavakat Bolas-nak. – A történetem zavarosnak tűnik, de ez az egy történetem van, amit el kell mondanom.  Tekints rá pusztán látomásként, egy lázálom, ha segíti a türelmedet.

Yesuva bólintott, hogy folytassa.

 

- Ez a sámán és a csapata sok dolgot megmutatott nekem. Halottam egy sárkány halk egyenletes hangját, aki rég halott, akinek a szelleme még kísért. Évekkel később, amikor a Szemhez érkeztem újra hallottam ezt a hangot. Ugin Szeméhez, khánom. Ugin hangját.

- Ugin él – mondta Yasova egyszerűen. A kardfogú felkelt a hangmagasság változásra és Yasova mögött helyezkedett el.

 

Sarkhan hátrébb állt, kezeit szélesre tárta, tenyerét kifordította.

- Khánom, - mondta - mindez nagyon zavaró a számomra, de… az otthonom, az életem… úgy hiszem nincsenek még megírva.

A most meg nem írt egy Temur elképzelés, azokról a dolgokról, amik bekövetkeznek.  A most által eltakarva, ami úgy köröz körös-körül, mint egy vadállat, a lehetséges jövők voltak a leíratlanok.

 

- Semmi sem él a leíratlanban. – mondta Yasova. – Az nem egy hely. Nem tudom, hogy az a sámán mit mondott neked, de az egyszerűen nem úgy működik.

- Akkor talán én jöttem visszafelé, - mondta Sarkhan. – talán én vagyok a te szellemi vezetőd – a leíratlan fantomja, azért vagyok itt, hogy elmondjam neked az egyik lehetséges útját a mosttól a következőkig. Kérdezz. És elmondok neked bármit.

 

Yasova előrehajolt Sarkhan felé miközben a botja ropogva életre kelt.

- A hely, amiről beszéltél, a te feltételezett otthonod, – mondta – az egy hely ugye? Tarkir de a mosttól távolabbi?

Sarkhan biccentett.

- Igen, - mondta – Egykor, Mardu voltam, és keresztülvándoroltam a Temur-on. De az én khán nevem és az a Temur khán neve nem lenne ismert a számodra. Ők még nem születtek meg.

 

- És ott nincsenek sárkányok? – kérdezte Yasova. A szemei türelmetlenül csillogtak. – Egy sem?

- Egy sincs egész Tarkiron – mondta Sarkhan. – Csak csontok.

- És Ugin?

- Rég halott – válaszolta. – Csak a suttogások maradtak. A suttogások hoztak ide engem.

 

- Akkor ez igaz, - mondta - ha Ugin meghal, a viharok elmúlnak. A sárkányok elbuknak.

Ugin és a viharok kapcsolatban állnak egymással! Nem csoda hogy az egyik ilyen viharral üdvözölte Ugin a megérkezését. Ugin már nem csak egy suttogás, és nem tud, vagy nem akar beszélni vele, ahogy ezelőtt. De küldött egy vihart útmutatásul Sarkhan-nak. Hogy vezesse őt… Yasova-hoz?

- Hol halottad ezt? – kérdezte Sarkhan, a szíve hevesebben kezdett el verni.

-A saját látomásomban, - mondta, de nem tűnt megrettenve. – Mesélj nekem most erről a leíratlanról. Mesélj nekem az emberekről. Nagyszerű lehet.

 

Mostanra felismerte a szemeiben lévő csillogást. Sóvárság volt, ugyanaz a sóvárság, amit minden egyes khán szemében látott, akivel csak találkozott. Zurgo a vért és a bosszút kereste, Bolas az elképzelhetőség fölötti hatalmat kutatta, és még az előkelő Narset is kereste a tudást mindezeken felül… és Yasova, az ő szellemi vezetője, minden sárkány bukása után kutatott.

 

- Nem, khánom, - mondta sietve. – Az emberek, a khánok, az enyémek… nem olyanok, mint te. Gyengék, bolondok, a múlt árnyékait markolják. Nem kell harcolniuk az életért, ezért ők a dicsőségért vagy a kapzsiságért vagy a semmiért harcolnak.

- Nem olyanok, mint te – mondta Sarkhan újra, esedezve – te jobb vagy.

 

Yasova Sarkhan felé lökte a botját. A hőség fala megütötte öt, a karom veszélyesen közel került hozzá, hátratántorgott, elvesztette az egyensúlyát és elesett. Sarkhan elterült a jelzésen amit Yasova a sima köve vésett, a kőbe vésett barázda még mindig kényelmetlenül meleg volt, olyannyira, hogy a szőrmekabátján keresztül is érezte.

 

- Jobb, - köpött Yasova – Mi reménytelenül nézzük, ahogy az otthonunkat lerombolják, és a gyermekeinket legyilkolják. Ijedt nyúlként tekintünk az égre, az életünk pusztán a túlélésről szól, úgy kapargatjuk össze a fenntartásunkhoz szükséges dolgokat, mint ahogy a kényeskedő parasztok valaki másnak a birtokán.

 

Yasova Sakhan fölé állt, a szemei dühhel voltak telítve, fogta a karmot, amit egy sárkányból tépett ki, amit most a mágiája tüze által izzót és a haragja fűtött.

- És ezért hívsz minket jobbnak?

- Kérlek, - mondta –én láttam a leíratlant–

- Nem tudom mi vagy, – mondta Yasova – nem tudom hogyan jöttél ide, vagy mit jelentenek mindezek. De én láttam a leíratlant magam is, láttam a világot sárkányok nélkül. És az maga volt a paradicsom.

 

- Én szellemi vezetőd szerepét játszottam – mondta Sarkhan – mondtam neked, úgy igaz, ahogy tudom, amit láttam. Kérlek, könyörgöm, tedd meg értem ugyanezt. Meséld el azt a látomást, ami téged vezérel.

 

Yasova letette a botját.

- Egy mezőt láttam, amit sárkányok csontjai leptek el, - mondta miközben a szemei a távolba révedtek. – Az égbolt megtisztult ezektől az átkozott viharoktól. Nem volt több harc. Nem volt több háború. A Temur megszabadult a hódításaitól, és az én leszármazottam, a lányom, aki sokszor költözött, volt a sar-khán, egész Tarkir ura. Az emberek távoli vidéken éltek, vadásztak és pásztorkodtak, elegendő mennyiség volt mindenből. És halottam egy hangot, hízelgő és csöndes volt, ami elmondta nekem, hogy hogyan érhetem el mindezt.

 

- Ez nem így történt, – mondta Sarkhan. Zavarodottság uralkodott el rajta. – nincs sar-khán. Nincs béke. Ugin mutatta meg neked ezeket a dolgokat?

- Nem- mondta – habár Ugin-ról beszélt. Azt mondta nekem, hogy térképezzem fel a viharokat, derítsem fel őket, hagyjak nyomot.

 

Yasova jelezte a karmolást a kövön alattuk.

- Azt mondta, hogyha megmutatom neki a szellem sárkány fészkéhez vezető utat… meg fogja ölni Ugin-t.

Epe tört fel Sarkhan torkában.

- Kicsoda? – suttogta – Ki beszélt hozzád?

- Egy hatalmas sárkány – mondta Yasova, hangja telve volt áhítattal. – A legesleghatalmasabb, annyira nem hasonlít azokhoz, akiket a khánok hátasuknak használnak. Igazi szavakkal szólt, nem sárkányüvöltéssel, fölém magasodott, nagyobb volt, mint Atarka, égetett arany pikkelyei voltak. A feje felett, a szarvai között ott lebegett egy tojás, és a lázálmomban úgy gondoltam összetörhet és egy új világ kell ki belőle.

- Nem, - mondta Sarkhan. – Nem.

 

Zárójelszerű szarvak, olyanok mint Yasova a dupla zárójeles jelei. Pedig látnia kellett volna. De honnan is tudhatta volna?

Bolas

 

Bolas követte őt. Nem - lehetetlenség. Bolond. Bolas már itt volt! Mit mondott a sárkány? Én tudom, hol fekszik a sárkány. Én tettem oda, nem is olyan régen. Nemrégen. Átkozott! Mit jelent száz év egy olyan lény számára, mint Bolas, vagy ezer, vagy tízezer?

 

Itt történik! Most!

Tűz futott végig rajta. Elégette a puha rózsaszínű bőrét és elvette a hangját, egy üvöltést kényszerített ki belőle, ami a lelökte havat a fákról. Most Yasova volt az, aki hátratántorodott, összekuporodott előtte.

Sarkhan állkapcsa lángolt és megnyúlt, kinyitotta a száját, teljes lélegzettet vett a hideg hegyi levegőből, készen állt, hogy kilélegezzen egy leheletnyi tiszta fenséges lángot.

De Yasova nem egy falatnyi étel volt, mint ahogyan kinézet. A macskája sziszegve elhátrált Sarkhan-tól, Yasova máris talpra ugrott. Majd botja felizzott, ahogy visszahúzta, Sarkhan a sárkány elméjében homályosan gondolt vissza a láng karomra, amivel Yasova belekarmolt az égboltra és a szemei előtt ölte meg az egyik sárkányfiókát.

Ugin veszélyben van. Bolas itt van, most, vagy hamarosan. Nem kockáztathat meg egy sérüléssel járó harcot ezzel a pici teremtménnyel. Nem, amikor ilyen közel jár.

Láng bukott fel a szájából, ahogy kilélegzett, de ez nem tűzsugár volt. Yasova hátrabukott, megpörkölődött, de minden kétséget kizáróan életben maradt.

 

Erőtől duzzadó lábaival Sarkhan Vol elrugaszkodva az égbe emelkedett.


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...