Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sárkányok Tarkir-ja2016.02.24 14:05

Szerző:admin

Sarkhan Vol hazament.
Igen. Teljes bizonyossággal érezte, ahogy keresztülcsapódott a végtelen örökkévalóságon. Bármilyen erő lökte vissza az időben most eltervezte, hogy visszatérjen a – hova is megy? A jövőbe? A jelenbe? A mostba? Nem számit hogyan hívták, az otthona volt.
Az idő megszámolhatatlan éveivel elhaladt mellette, elfeledett évszázadok; Tarkir történelme egy szívdobbanásnyi idő alatt keresztültépte magát Sarkhan-on.

Ahogy a szilárd talaj egybeolvadt a talpa alatt és a világ alakot öltött körülötte. Sarkhan először lélegzett fel ezen a most új Tarkir-on. Gyomrának mélysége felkavarodott annak teltségétől.

A hedrongubó előtt állt, pontosabban ott, ahol egy pillanattal ezelőtt állt – nem, több száz, vagy talán ezernyi évvel ezelőtt. Ha kevésbé figyelmes ember lenne, ha nem értette volna meg az idő láncolatát, akkor talán úgy találná, hogy sose hagyta el, azt feltételezné, hogy megszédült vagy egyszerűen megzavarodott. De még akkor is, hogyha nem is volt összhangban az ideiglenes erők és a történelem folyamával, nem téveszthette el a nyomokat gubon magán, amik a számtalan évek elmúlásáról beszéltek.

Jégtakarók borították a hedron oldalait, jégcsapok lógtak a kiszögelésekről és a szélekről, hó gyűlt össze az omladékokban, rovátkák és hasadékok által megvilágított részei a sziklának megkoptak az időtől. Mindenhol ott voltak a bizonyítékok, az igazság elkerülhetetlen volt: az idő és a történelem Sarkhan szemei előtt egy szempillantás alatt jött és ment.
- Ugin. - Sarkhan remegve mondta ki a sárkány nevét, mintha az új időnek a hitelességét tesztelné.
- Itt vagyok Ugin. Itt vagyok. - Remegő ujjaival kinyúlt a hedron felé.

Egy pillanatig az egyedüli válasz a szél fütyülése volt.
Aztán egy bömbölés hallatszott felülről.
Sarkhan a tekintetét az égre szegezte és a mellkasában egy szédületes robbanás tört elő – egy seregnyi sárkány! Sárkányok köröztek a feje fölött.
- Ha ha! – kiáltotta. – Nézd! Nézd csak őket!
Nem tévedett a reményében. Megtörtént. Működött. A hedronszilánk ami megmentette Ugin életét, megmentette Tarkir sárkányait.
Könnycsepp bujt elő Sarkhan szeméből, nedves és forró.  Igazi volt.
- Ezt látnod kell! – szólt Sarkhan Ugin-hoz. – Megcsináltam! Az idő lánca újrakovácsolódott!
De a Szellem Sárkány nem moccant.
Nem számít. Sarkhan itt volt. Visszahúzta a fejét és egy óriási kiáltást eresztett ki magából, ami keresztülrobbant a tájon. Ahogy a kiáltás visszhangja visszatért hozzá, üvöltéssé alakult, torokhangú üvöltésé, egy sárkányüvöltéssé. És Sarkhan Vol sárkányformájában felugrott az égbe.
Fellőtte magát, fel, egyre magasabbra, olyan gyorsan emelkedett fel, hogy a bőre az orrán visszanyomódott a szemének. Fejjel előre megdöntötte a sárkány seregletett a magasban, nekiverődött a vastag bőrüknek, körülöttük körözött, elárasztotta őket a szárnycsapásaival okozott örvényléssel.
Felismerte a sárkányokat; szarvaik voltak és széles válluk. Ahhoz az alomhoz tartoztak amit Yasova és a kardfogúja megtámadott – mikor is? Egy évezreddel ezelőtt?

Yasova. Szívós, hatalmas Yasova. Amit tett az nem az ő hibája volt. Ő csak ugyanúgy játszotta a szerepét, mint ahogy ő is tette egykor. Nem volt dühös, nem volt Yasovára dühös, senkire sem volt dühös, többé nem. Nem, minden túl tökéletesnek érződött. A feje tiszta volt, a gondolatai a sajátja voltak, és Tarkir-ja tele volt sárkányokkal.
Sárkányok!
Sarkhan meg akarta ragadni a nősténybestiát az oldalánál, meg akarta rázni és azt mondani neki – Itt vagy! Itt vagy Tarkir-on mert én megcsináltam! De a sárkány szája nem tudott szavakat formálni, ehelyett ő egy mellette lévő sárkány mellé fordult és teljes erejével felordított.
A nősténysárkány óriási szemével rápislogott.
Megértette? Képes volt megérteni, hogy milyen csodálatos, milyen nagyszerű, milyen lehetetlen volt?
Újra felüvöltött és újra, ahogy ide-oda keresztül cikkázott a seregnyi sárkány között.
Az energiája olyan volt, mint egy szikra a szénakazalban, lángra lobbantotta a többi sárkányt maga körül.

A többiek csatlakoztak Sarkhan hangjához, a hangjuk találkozva fülsüketítő üvöltésé változott. Az egyik kilégzés töltötte fel a következő belégzést, egyre nagyobb intenzitással, hanggal, és sebességgel, ahogy haladt, növekedett egy mindent elnyelő erővé, ami minden sárkányt a falkában megragadott és egységesítette őket egy pillanatba, egy kollektív leheletben. Egyként üvöltöttek fel, és egész Tarkir megremegett.
-

Ahogy Sarkhan feljebb szállt az örökbefogadott csordájával bevette Tarkir új világát. Nagyon sokat felismert, nagyon sokat tudott, de mégis minden más volt. Látott más csordákat a távolban, néhányan ugyanúgy néztek, ki mint az agancsos csorda, akikkel repült, míg mások teljesen különbözőek voltak. Ott voltak a lapos kinézetű sárkányok, akik úgy siklottak, mint a tollpihe az áramlatokban; ott voltak a vastag páncélozott pikkelyes sárkányok, amik sokkal lejjebb és közelebb repültek egymáshoz. És voltak azok, amik leginkább úgy viselkedtek, mint a kígyók, lápi, nagy templomokban töltötték az idejüket, amiket Sarkhan futólag pillantott meg alant.

A föld is megváltozott. Ahol egykor romok és sárkányok csontkupacai voltak, ott most mezők és erdők voltak. A havas tundrát egy másik korszakban végtelen fehérség takarta, most csak részben volt letakarva; nagy maroknyi része feketén elszenesedve feküdt. Sárkánytűz! Vidám merülő spirálba dobta magát Sarkhan, hagyta, hogy az elégett aljnövényzet aromája ellepje az orrlikát. A föld megváltozott, mert a sárkányok itt voltak!

Ahogy visszasietett a csordába, nem kevesebb, mint egy felszakadt sárkányvihar látványa üdvözölte. Amiből még több sárkány bukkant elő.
Sarkhan felordított az eksztázistól.
A csorda utána üvöltött.
És az új fiókák csatlakoztak a kiáltáshoz.
Dicsőséges volt.
Ez volt minden, amit csak Sarkhan akart.
Örökké tudna így élni.
Micsoda világ! Micsoda idő! Micsoda tökéletesség.
De Sarkhan tökéletes pillanata hirtelen széttört egy csikorgó harangkongástól.

Éles, fémhang vágta keresztül magát a csordán, mint valami kés, újra és újra felzengve. A sárkányok szétszóródtak, szétrebbentek és elillantak, zaklatott rikoltásokat kibocsátva. Sarkhan orrát szárnyak és vastag elrugaszkodó lábak csapkodták.
Érezte a szorongásukat, de nem tudott segíteni. De a harangnak, gondolta, nem kéne, hogy ekkora feldúltságot okozzon a hatalmas sárkányok csordájában.

Letekintett a tolakodó hang irányába. Ott a földön, ott állt annak a közepén, ami leginkább egy gyér Mardu tábornak nézett ki, egy alak, aki a harangot ütötte.
Csak egy ember. Vagy egy ork? Még így is, milyen fenyegetés képes egy ilyen jelentéktelen lény jelenteni egy olyan csordának, mint ez?

A válasz a következő pillanatban érkezett meg. Mint vulkáni magma, sárkányok folyama tört elő a táborból, felfelé az ég felé iramodva.
A haranggal egy időben verték a szárnyaikat – a harang, amit a Mardu ork vert. Még a riadalom állapotában is Sarkhan-t ez felvillanyozta. Sárkányok és klántagok ugyanabban a táborban élnek, sárkányok és klántagok együtt dolgoznak! Ez pont olyan amilyennek lennie kell.

De nem tudott sokáig örülni, ennek a Mardu sárkány csordának, ez már az ötödik egyedi alom volt, amit eddig még nem látott, gyorsabbak voltak, mint a lángoló íjvesszők sorozata.
A támadást egy ősi és hatalmas sárkány vezette, bőrszerű rojt ölelte körbe az arcát, szarvak barázdálták végig a nőies orrát és hátát. A nőstény felgyorsított, teste mozgékony és elegáns volt, a szárnyai erősek… és egyenesen Sarkhan felé száguldott.

Az idő egy pillanatra megállt. Sarkhan belenézett a nagy sárkány szemébe. Felismerte az arcát, a pofájának a formáját, az állkapcsának metszetét. Nagyon ismerős volt. De hogyan lehet ez? Sosem látta még ezt a sárkányt. Nem láthatta. És mégis… ahogy lepillantott a nőstényre, a harang kongatása előhozott egy képet az elméjéből. Egy emlék volt a régi időből. Két szívdobbanásnyi idő között Sarkhan két Tarkir-t látott, az egyik illeszkedett másikon. Ennek a most állapotának mindkettő sárkánya felé száguldott, hús, vér és pikkely, és a most sárkánya ami örökre elveszett, semmi más mint egy üres trón, egy rothadó koponya, a khán trónja. Ezért ismerte ezt a sárkányt.

Oh, hogy mennyire megváltozott a világ!

Egy brutális üvöltéssel esett össze a két történelem eggyé, és Sarkhan kirázta magát annak fogságából épp időben ahhoz, hogy kitérjen az ősi sárkány útjából. Ahogy a nősténysárkány felfelé vezette a csordáját, Sarkhan lefelé száguldott. Elég pici volt, hogy eltévesszék, elég pici hogy figyelmen kívül hagyják, és ezért hálás volt. Nem kívánt csatázni az ősi sárkánnyal.

Szíve kalapált és elméje pörgött, Sarkhan leszállt és emberformát vett fel a tábor szélén. Menedéket keresett a felszínre bukkanó sziklák védelme alatt, amíg a két sárkánycsorda összecsap az égen felette. Hallgatta testük összeverődéseinek visszhangját, megdicsőült annak eszmélésében, hogy mit is tett igazából. Ezek a sárkányok csak az ő tette miatt vannak itt. Még a legerősebb is közöttük Sarkhan Vol-nak köszönheti a létezését. Ő hozta létre ezt a Tarkir-t. Ő tette és ez nagyszerű volt.

- Betolakodó! Betolakodó!
Sarkhan a hang irányába indult. Ami inkább jött lentről, mint fentről.
- Betolakodó! Támadás! - Egy mérges goblin rohamozott ki a jobb oldali bokorból… egy goblin akit Sarkhan felismert.
- Bokaszár?
A goblin nő másképp volt felöltözve mintahogyan emlékezett rá. Nem viselt ujjatlan köpenyt, és penge helyett egy vastag üvegcsét suhogtatott, de ő volt. Pontosan ő! Sarkhan szíve felragyogott, ahogy meglátta őt – látni ebben az időben, az ő új Tarkir-jában, és élve!

- Bokaszár! - Sarkhan kifutott a földből kinyúló sziklakupac alól, és szélesre nyitotta ki karjait így az őrjöngő goblin nekivágódott ölelésének. Nem volt elragadtatva. Lelkesen megrázta a goblint.
- Itt vagy! Élsz! Mint a sárkányok.
- Tégy le! Őrült! Őrült! Tégy le!
- Egy sárkány mentett meg téged? Annak kellett lennie. Vagy a te életed sose került veszélybe ebben az időben?
- Fenyegetés! Életellenes fenyegetés! - Bokaszár leköpte Sarkhan-t, a meleg nyála elkezdett lefelé csorogni az arcán. - Az őrült élete véget fog érni! Szabadon enged Üvegcse Zúzót! Most!
- A te neved! Haha! Még a neved is megváltozott! – Sarkhan agya küzdött, hogy értelmet adjon mindennek. Milliónyi változások, különbségek, részletek. – Várjunk csak. Azt mondtad betolakodó vagyok? Nem ismersz engem?
- Behatoló! – Bokaszár, akit Üvegcse Zuzóként ismernek, megharapta őt. A goblinnő belemélyesztette lapos fogait Sarkhan csuklójába, és állkapcsával egy erőset harapott.
Sarkhan eldobta és fájdalmában felüvöltött, de a kiáltása nevetéssé, örömteli nevetésé alakult át.
- Még erősebb is vagy, mint azelőtt. Erősebb és élőbb vagy!
- Mániákus! Eszetlen! Maradj távol vagy a Zúzó zúz! Üvegcse Zúzó megcsörgette az üvegcsét amit fogott. Karján a szőrszálak égnek álltak, ahogy azok elektromosan feltöltődtek.

Sarkhanban tudatosult, hogy az üvegcsében lévő izzó folyadéktól töltődött fel. Felismerte. A goblinnő kezében egy üvegcse –
- Sárkánytűz, - suttogta Sarkhan. – Ők megosztották veletek? A sárkányok odaadták a tüzüket a klánnak? Ez tökéletes. Minden nagyon tökéletes!
- Zúzó zúzz! – felrázta.
- Állj! - mondta Sarkhan, de már késő volt.
A goblin elhajította az üvegcsét.
Ahogy széttört a földön, Sarkhan átalakult sárkánnyá és szembehajolt Üvegcse Zúzóval, széttárta a szárnyait, hogy védelmező pajzsot formázzon a goblinnő körül.
A goblin üvöltése azonnal elhallgatott és Sarkhan érezte a reszketését maga alatt. Lenézett rá, ahogy visszaváltozott emberré.
A goblinnő arcra borult, meghajolt előtte. – Sárkányember. Felpillantott rá és hátraugrott.
- Nincs zúzás. Zúzó nem zúz sárkányembert. Zúzó nem tudta. Zúzó sajnálja. Ne bántsd Zúzót. - elhátrált, a szemei menekülési útvonal után fürkésztek körbe.

- Mi történik odalent? – egy ork menydörgő hangja mindkettőjüket megfordította.
- Láttam egy sárkánytűz villanását, de úgy tudom, minden sárkány fent van az égen. Mit mondtam neked a pazarlásról… - az ork megállt, hogy Sarkhan-t szemügyre vegye.
Sarkhannak is megakadt a lélegzete. Zurgo.
Zurgo felröffent. – Nehogy azt mond, Üvegcse Törő, hogy valami szánalmas ürügy miatt erre a lovasra pazaroltad a sárkánytűzet.
- Zúzó! Üvegcse Zúzó, nem Törő! Zurgo a Harangverő tudja. – a goblin ökölbe szorította a kezét és morgott. – Zurgó Harangverő rossz ork. Rossz.
- Harangverő? – Sarkhan csalódottan kérdezte. – Zurgo, Harangverő? Zurgó-ról az Üvegcse Zúzóra nézett aztán vissza.
– Ő egy – te egy harang-kongató vagy? Ahogy a szeme ráakadt Zurgó kardjára tudta, hogy igaz. A kard tompa volt, nem harcra, hanem inkább óriási fémharangot csapkodásra volt kitalálva. Zurgo volt az az alak, akit fentről látott.
- Ha! - kiáltott fel Sarkhan.
- Ki merészelsz nevetni te nyomorult?
Sarkhan végighúzta az ujjait a haján közben pedig egybesodorta őket. – De te voltál Sisakzúzó, te voltál –
- Nem Zúzó. Ő Harangverő – szakította félbe a goblin. Magára mutatott – én Zúzó.
Sarkhan figyelmen kívül hagyta a goblint. Zurgo arcát kutatta. – Egykor te vezetted a Mardu-t.
- Elég! - ordított fel Zurgo. – Elég volt a tiszteletlenségedből.
- Mardu ki? – kérdezte Üvegcse Zúzó.
- A te klánod. A mi harcos klánunk. – mondta Sarkhan. – Ki most a khán?
- Nincs khán! Nem mond khán! – ezzel a goblin felugrott Sarkhan-ra és a kezével befogta a száját.
 – Kolaghan Sárkánynagyúr öli meg a khán mondókat.
- Sárkánynagyúr – visszhangzott Üvegcse Zúzó meleg kezén keresztül. A goblin most már Sarkhan oldalán csimpaszkodott. – Sárkánynagyúrak vannak és nincsenek khánok?
- Nem mond khán! – próbálta védeni a goblin.
- Tűnj el tőle Törő – köpött egyet Zurgó, majd arrébb csapta a goblint. – Azt mondom, hagyjuk beszélni az embert, ha a halált kívánja. Gyerünk, idegen, mond ki a szavaidat az égre. Sértegesd Kolaghan-t.
Nyugtalanító érzés fészkelődött be Sarkhan beleinek mélyébe, - Te azt gondolod, hogy én is idegen vagyok? – kérdezte – Nem ismersz engem Zurgó?
- Miért ismernék egy szakadt csavargót?
- Nem vagyok csavargó. Én – hogy-hogy nem emlékszel? Hogy-hogy nem tudod? Én vagyok Sarkhan Vol!
- Nem mond khan, nem mond khan. – Üvegcse Zúzó befogta a fülét és előre hátra himbálózott.
- Vol? – Zurgó felnevetett. – Ez egy puhány Atarka név?
- Nem, ez az én nevem – Sarkhan hangja halk volt. – Egész végig nem is tudtad? –semmilyen felismerésnek a jele nem jelent meg az ork arcán. Hogyan is lehetne? A dolgok mások, igen, de mennyire mások? Hogy-hogy senki sem ismeri? Lehetséges lenne, hogy ezek voltak Sarkhan első pillanatai itt ebben a pillanatban? Amikor megcsinálta az új mostat, az ő múltja elveszett?
- Vol egy szánalmas név egy szánalmas embernek. Vol könnyedén elbukik. – mondta Zurgo.
Sarkhan Zurgo hangját mintha egy nagyon távoli helyről hallaná; az elméje túlságosan elfoglalt volt, hogy kibogozza az idő csomóját, hogy tettének következményeit kielemezze.
Zurgo felemelte a pengéjét pont akkor amikor Sarkhan gondolkodás nélkül felvette a sárkányformáját. Sarkhan gondolatai tömören megállapodtak a tompa használhatatlan ork pengéjének a szélén. Ez egy harangverő penge volt.
- De te egykor khán voltál. – mondta miközben átalakult. Vagy talán pusztán csak gondolt ezekre a szavakra, míg Üvegcse Zúzó fel nem sikoltott.

Mind az ork és a goblin nyugodtan megdermedve álltak, ahogy Sarkhan Vol kilőtte magát az égbe.

Még fel sem ért az első hegygerincre, amikor meghallotta Zurgo Harangverő harangjának kongását a messzi távolból.
-

Szétesett gondolatok kavarogtak keresztül-kasul Sarkhan elméjében, ahogy felemelkedett Tarkir égboltján. Ez volt az ő Tarkir-ja, a Tarkir amit készített, és mégis senki sem ismeri itt.
Olyan volt mintha mindezek mellett nem létezne, mintha nem lenne történelme.
A gyomra felkavarodott és egy pillanatra arra gondolt, hogy beteg lesz az égbolton. De lenyelte és megkísérelte megzabolázni az ügyetlen gondolatait.

Számít?
Számít is valójában, hogy nem ismerik?
Itt van most, nem? És Tarkir tökéletes volt. Ez az, ami számít.
Még ha senki sem ismeri itt, még ha nincs is történelme, Tarkir briliáns, mert ő megcsinálta.
A sárkányok túlélték… nem, ők harsogtak. Ahogy a klánok is; Üvegcse Zúzó volt erre a bizonyíték. Ő itt élt miközben egy másik időben meghalt. Ezzel a gondolattal Sarkhan lélegzete bennragadt és szárnycsapásai is abbamaradtak. Ha Üvegcse Zúzó sorsa megváltozott, és Zurgoé is, a nagy sárkányé is, ez hasonlóan igaz lehet másra. Ez hasonlóan igaz lehet… Narset.

Igen! Narset!
Hát persze. Egyértelmű volt. Miért nem gondolt erre korábban? Zurgo nem akarná megölni Narset-et ebben az időben, ezzel a tompa használhatatlan kardjával. Az útjaik sose kereszteződnek a szakadéknál. Sose vezette el oda Sarkhan-t. Sose kellene feláldoznia magát. Itt kell lennie. Életben kell lennie!
Sarkhan kihozta magát a megdermedt zuhanásból.
Narset! Keresztülcsaholta a nevét a vidéken.
Ez a világ, a csoda, az egyensúly, a tökéletesség, Narset ezt tudná. Narset örvendezne ezen. És elmondaná neki, hogy ezt ő is csinálta.
-

Sarkhan a Jeskai területre sietett. Úgy hitte itt megtalálja Narset-et, aki egy másik időben a folyó mellett lakók khánja volt. De amint megérkezett megtudta, hogy egy Ojutai-nak hívott sárkány uralkodik helyette. Úgy tűnt most mindenhol sárkányok uralkodtak, úgy ahogy lennie kellett volna.

Ojutai követőitől megtudta, hogy a fényes, fürge sárkány a legöregebb és legbölcsebb lény Tarkir-on. Azok akik Ojutai területén laktak, Hatalmas Tanító-nak hívták és nagy becsben tartották őt, és vágyakoztak az ő megvilágosodásáért. Cserébe a sárkány elismerte a diákjait. Megtanította őket arra, amit tudott, megosztotta éleselméjűségét és bölcsességét, hogy segítsen mindegyikőjüknek erősebbé és ravaszabbá válniuk.

Sarkhan tudta, hogy Ojutai összes tanítványai közül, Narset lenne a legjobb. A legmagasabb helyre kerülne. Természetesen igaza volt. Követte nevének szavát fel és fel, egyre közelebb Ojutai fészkéhez. A sárkány ülőrúdja a torony tetején volt, amit Sarkhan erődnek ismert, de most úgy hívták a Sárkány Szemének Szentélye.

Minél közelebb ért a csúcshoz, annál helyesebbnek érzet mindent. Ez az a hely ahol lennie kellett; Narset a terület legmagasabb ülőrúdján; Narset az égben a sárkánnyal. Sarkhan bensője megmozdult ennek a gondolatától.

Amint Sarkhan elérte a legfelső szobát, először arra gondolt, hogy üres. De a szemével apró mozgásra, minimális légzéshez szükséges mellkas emelkedésére lett figyelmes. Egy alak ült ott meditáló pozícióban, mint egy szobor a szoba távolabbi oldalában. Már majdnem keresztülfutott a szobában hogy átölelje a nőt, de aztán feltűnt, hogy az alak nem Narset. Rövidre fogta.
- Ki vagy? – gondolkodás nélkül törtek fel belőle a szavak.
Az alak a fény felé emelte a fejét, Sarkhan ki tudta venni a férfi arcvonásait. Tökéletes példánya volt a – mindannak az embernek, akit egy sárkány képez ki. Erő áradt körülötte.

- Taigam Mester vagyok. – az ember hangja olyan sima volt, mint a fején lévő bőr. – És te pedig egy diák vagy, aki tudást és bölcsességet keres. Hosszú utat tettél meg, utazó. Üdvözöllek a Sárkány Szemének Szentélyében.
- Nem, én-én nem vagyok diák. Azért jöttem, hogy megtaláljam. Ő hol van? Sarkhan másodszorra is körbenézett a szobában, de sehová sem lehetett elbújni a tiszta nyitott térben. – Valahol magasabban? – közben felnézett.
- Magasabban? – kuncogott fel Taigam Mester. – Nincs semmi magasabban Ojutai-n kívül.
- Akkor hol van Narset?
Taigam Mester szemei csíkká szűkültek össze aztán lassan becsukta. Egy pillanatig így maradtak aztán megnyugodtak.
Sarkhan izgatottsága kérdésé alakult, majd aggódássá. Addig várt, amíg tartoztatni tudta magát.
- Ismered őt? Narset-et? Meg kell találnom. Meg fogja érteni. Ő mindent meg fog érteni.
Taigam Mester a szemeit még lassabban nyitotta, ki mint ahogy becsukta majd egy picit felhajtotta a fejét, hogy Sarkhan szemeibe nézzen.
- Narset nem szívesen látott a Sárkány Szemében. Ő eretnek volt, és éppen ezért a törvény teljes szigorával meg lett büntetve. Ne keresd itt. Már régen elment.
- Elment? Hová? El kell, mond nekem.
Taigam Mester szabályozott levegőt engedett ki. - Narset nincs többé.
- Nincs többé? A vér kifutott Sarkhan fejéből, megtántorodott. – De ez nem lehet.
- Úgy van, ahogy van. - Taigam Mester ajka megrándult. – Találkozott a sorsával. És bárki, aki keresi az eretneket, hasonló sorsban osztozhat.
- Ő nem eretnek. Ő… ő minden.
- Nem hallgatom tovább. – Taigam Mester egy jelet intett a kezével, ami olyan erős volt, hogy annak ereje Sarkhan-t az ajtó felé tolta.

Sarkhan belemarkolt a falba, erőlködött, hogy ellenálljon Taigam mester erejének.
- Te ezt nem érted. Neki itt kell lennie. Ez a világ érte van. Sárkányok világa - az övé.
- Távozz eretnek. – Taigam mester egy újabb intésével Sarkhan keresztülesett az ajtón és lebukdácsolt a lépcsőn.
Sarkhan elméje megtántorodott, ahogy a lábai megindultak, vitték lefelé, lefelé,lefelé. Nem tudta, hogy melyik erő tolja most lefelé – Taigam Mesteré vagy a félelme.
Ez nem lehetséges. Narset-nek nem szabadna halottnak lennie. Ebben az időben nem. Ezen a Tarkir-on nem.
Itt sárkányok vannak.
Kirohant a fényre, keresztülbotorkált a piactéren.
Ez nem lehet.
- Nem. – megrázta a fejét, meghúzta a hajánál fogva. – Nem, nem, nem. – Futásnak eredt. Mozognia kell. El kell mennie. Meg kell ezt változtatnia. – Nem!
Egy kiáltással Sarkhan sárkányformát vett fel és felszállt.
Ha Üvegcse Zúzó él, ha a rég kihalt sárkányok még mindig repülnek az égbolton, hogyha Zurgó a khán egy harangverő, Narset-nek itt kell lennie. Itt kell, hogy legyen.

Ahogy Tarkir felett repült nem tudott rá letekinteni. A világ, ami oly tökéletesnek tűnt előtte, oly dicsőségesnek, mostanra megsérült és romossá vált. Nélküle ez a hely semmi.
Sarkhan haragjában felüvöltött. Hogyan engedhette meg ezt a sors? A láncnak újra kellett kovácsolódnia. A lehelete, ami megmentette Ugin-t annak…
Ugin.
Sarkhan reszkető elméje belekapaszkodott a Szellem Sárkány gondolatába.
Ugin tudni fogja. Ugin akinek a hangja keresztülvezette az időn Sarkhan-t. Ugin akinek az ereje mostanra visszatért. Ugin tudni fogja.
Igen.
Ugin tudni fogja, hogyan kell rendbe hozni ezt a helyzetet.
Sarkhan új elhatározással telve csapott a szárnyaival. Itt az idő hogy felkeltse a Szellem Sárkányt.

A fordítás Snike és Oleeware munkája!
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az Új Öreg Tarkir2015.06.16 12:50

Szerző:admin

- Kimberly J. Kreines –

 

Habár Sarkhan még nem tudta, hogy amikor átlépett a kapun, 1280 évet utazott vissza az időben Tarkir múltjába.

 

Sarkhan maga mögött hagyta a sárkánynélküli Tarkir-t amit ismert, és maga mögött hagyta Narset-et a jólelkű barátját, aki Zurgo keze által halt. Sarkhan Tarkir múltjában van, egyedül.

-

 

Sötétség.

Csend.

Most csak a szívdobbanás van ott, ahol ezelőtt lobogó láng és fájdalommal teli üvöltés volt.

Az üvöltés, ami az övé volt; Sarkhan szájából eredt, a szája még nyitva volt, a levegő még mindig áramlott kifelé belőle – de most már csak hangtalan leheletként. Olyan volt mintha a hangját kiszakították volna a tüdejéből és a világ kifordult a lába alól.

Mindössze egy pillanatig tartott, míg átfutott Ugin csontjain, a lángok felé futva. De most nyugodtan állt a sötétségben, egy pusztaság közepén a havas Temur tundrán. Nem voltak ragyogó csontok a lába alatt. És a tűz?

Sarkhan megfordult, visszatekintett az útra ahonnan jött.

Nem volt lángoló kapu sem.

Zurgo nem volt ott. És a sem.

Narset. 

A lélegzetvétele megakadt.

Neki nem kellett volna meghalnia.

- Miért? - ezúttal a kérdése hanggal járt. A nyugodt éjben visszhangzott a fájdalommal teli hang.

- Miért kellett meghalnia?

Nem érkezet válasz.

Nem volt semmi – Sarkhan szédítő rohanásában fogta fel – semmi sem volt. Az állandó suttogás, Ugin szavainak állandó folyama a fejében – a hang eltűnt!

A hirtelen jött csend zavarba ejtő volt. A sárkány suttogása nélkül, ami támaszt nyújtott neki, Sarkhan elakadt. Rátámaszkodott a botjára, de az nem adott neki olyan mérvű támaszt, mint amit Ugin szavai tudtak adni.

A világ megbillent, és Sarkhan végigbotladozott a havas földön, zihált.

Előtte az üres, fullasztó végtelenség.

- Ugin! – kiáltotta.

Várta a választ, de nem érkezett.

- Hol… vagy? – elmélázva ejtette kissé a szavakat. – Hol vagyok?

Semmi.

Szédülés fogta el, és a térdére esett. A botja a kövön zörögve esett el mellette, az Ugin Szeméből származó a hedronszilánk valahogy még mindig világított a sötétségben. Sarkhan remegő ujjait végigfuttatta a szilánkon. Ugin itt volt, természetes hogy itt volt, mindig is itt volt.

- Ugin. – suttogta Sarkhan – Kérlek.

Semmi.

Semmi.

- Nem!

Hogyan lehet semmi? Hogyan lehet képes a sárkány, ebben a pillanatban, mindazok után, mindazon világok után, az évek… minden után, hogyan hagyhatta el most a sárkány?

- Beszélj hozzám! – kiáltotta Sarkhan. Fogta a fejét, hízelgett, könyörgött a hanghoz hogy térjen vissza.

- Keresztülmentem a kapun. Nem ezt akartad? De igen! Én tudtam! Akkor miért hagytál el?

Csengő csönd borult rá válaszként, fullasztással fenyegetve őt.

A hízelgése veszekedésbe fordult, kétségbeesett hajat tépő rángatózásba. A fájdalom átsugárzott a fejbőrére, de nem kapott választ. A fejében egyedül csak békés nyugalom honolt.

- Ha! – nevető ugatás hagyta el Sarkhan ajkait, ami keresztültépte a csendet és gátat szakított fel; hisztérikus görcsbe tört ki.

Az irónia; már milyen régóta vágyott arra, hogy a suttogás maradjon abba, viaskodott annak mágneses ereje ellen, most eltűnt.

– Nem teheted ezt! Hallasz? Nem hallgathatsz el most! – nedves kezét végig húzta a száján, nyálat húzva maga után.

– Narset ezért halt meg.

Miért halt meg?

Csak a sárkány tudja.

- Miért? Miért küldtél engem ide? Hol vagyok? Beszélj hozzám!

 

A hirtelen jött menydörgés – egy válasz? – magához vonzotta Sarkhan tekintetét, és a látvány, ami fogadta, magához láncolta.

Fényes felhők vastag szirtje gyűltek egy kupacba az égen. Toronymagas hegyek sorozataként dagadtak a horizont egyik végétől a másikig. Egy éles roppanással, egy zöld villám csapott keresztül az egyik taréjon. Ezt követte még egy, majd egy másik. A villám végigcikázott és robbant a láthatáron, úgy tűnt tűzbe borítja az éjszakát.

Aztán egyszerre mindegyik felhő felrepedt. Fagyos eső folyama zuhogott lefelé, hasadt szét Sarkhan arcán, folyt szét a szeménél. De nem nézett félre, nem tudott, mert a felhők épp most keltek életre; most kezdtek el kavarogni.

Szirtek és csúcsok kapaszkodtak fel egymásra, nyomták egymást és harcoltak egymással, lökdösődtek a helyért. Egymást kaszabolták a hosszú hátsó farkukkal, állkapcsukkal oda-oda kaptak, és tépték szét az égboltot a borotvaéles karmukkal.

Azt gondolta, hogy az égbolton – nem az nem lehet. Sarkhan hunyorgott, kezével árnyékot próbált képezni az arca előtt. Oh, de az volt! Az volt!

Egy szárnypár!

Egy széles, bőrszerű nyúlvány csapkodott a viharral szemben keményen és keményen, alacsony morajló villámcsapások hullámait keltve. Amik azzal küzdöttek, hogy formát vegyenek fel, a kavargásból kifelé csomózódtak és csavarodtak. Egy alakká olvadt össze ahogy kiemelkedett a szárnyak mögül, kinyitotta a száját és egy hatalmas harsogó üvöltésben felrikoltott.

Egy sárkány!

Sarkhan megmarkolta a botját és megpróbált lábra állni, csakhogy újra térdre essen, levegő után kapkodott, a mellkasát szorította, máskülönben a szíve áttörte volna a bordáit.

Egy második sárkány született meg a viharban, aztán egy harmadik.

Csodálatosak voltak, káprázatosak, gyönyörűek. Olyan sárkányok voltak, amikhez foghatóakat még sosem látott.

Sarkhan szeme sarkában könnycseppek gyűltek össze, hogy aztán az esőcseppekkel elvegyülve folyjanak le az arcán. Kipislogta őket, mert csak elhomályosították a látást, és ő látni akart, neki látnia kellett.

 

A hatalmas vadállatok vidáman incselkedtek, önmagukat tanították először a fiókák. Végig száguldottak az égbolton, összecsaptak az agancsaikkal a tüzes harcban - agancsaik voltak! Sarkhan jókedvűen felnevetett. Tarkir sárkányainak agancsaik voltak.

Sárkányok Tarkiron.

Lehetetlenség.

Egy látomás. Egy álom. Annak kell lennie…

És mégis –

 

Sarkhan földre eresztette magát, a hófödte sziklára helyezte a tenyerét. Összegyűjtötte a fehér, havas latyakot, összeszorította azt ujjai között, összepréselte, amíg a keze el nem zsibbadt.

A látomása érezteti vele a hideget?

Az álom, képes arra, hogy az egyik ujja sebes legyen?

 

Egy magasból jövő sikoltás átszúrta a dobhártyáját. Kézzelfogható volt a hang; olyannyira valódi volt, mint a hó.

A pompás lényeket nézte, amik betöltötték az égboltot. Most már vagy tucatnyian lehettek, nem két tucat… - még többen.

A szárnyaik az éjszaka ellenében vertek, örvénylő széllökést kavartak lefelé, oda ahol Sarkhan térdelt. Sarkhan élénken zihálva lélegezte be a szagukkal megtelt széllökéseket. Ami felkavarodott benne, megtöltötte a tüdejét, átkarolta a lelkét. Aztán megérezte az igazságot benne. Sárkányok voltak. Igaziak voltak. És itt voltak.

- Hol? - Suttogta el a kérdést, habár nem hangot kérdezte meg a fejében, választ sem várt, tudta a választ. Narset elmondta. Az ősi tekercsektől érkezett a válasz: Nézz a múltba és nyisd ki az ajtót Ugin-hoz.

A lángoló kapuboltozat.

Kinyitotta az ajtót.

Aztán átsétált rajta.

És az a múltba vezette őt. Ide vezette.

Ide az öreg Tarkir-ba. Ide a sárkányok Tarkir-jába.

A mellkasa dagadozott.

– Ugin. Köszönöm.

Felette az égbolt nemes vadállatai felüvöltöttek, és Sarkhan Vol felemelte a hangját, hogy csatlakozzon a kórushoz.

-

 

Milyen régóta követte a repülésüket – játékos, lusta körözéseiket az égbolton – Sarkhan nem tudta. Az árnyékukban sétálna örökké és nem érezné szégyennek. Ez volt az ő útja, az út amit Ugin állított fel neki, a síkja gyógyításának az útja. Ide. Hallani. Gyógyulni.

A sárkányok ismerték az utat.

- Mutassátok meg.

Hallaniuk kellett őt, mert begyorsították és fokuszálták a repülésüket.

Sarkhan felvette a lépést velük, keresztülfutott a havas határon; támolygott, meg-megszakította a futását tántorgással és gyorsítással. Elszórt köveken és lehullott ágakon szökdécselt és botladozott keresztül, mert a szemét az égboltra szegezte és nem figyelt a földre, elutasította, hogy a tekintetét levegye odafent szárnyaló csodálatos lényekről.

 

Tudta, hogy azok a sárkányok nyugtalanok és éhesek voltak. Egymás nyakába csíptek és egymást csapkodták a farkukkal. Az a kettő, aki a csapatot vezette, harcba keveredett egymással, keresztülbukfenceztek az égen, a vezetés megszerzéséért sziszegtek és köpködtek egymásra.

A harcuk örömmel töltötte el Sarkhan-t, de ugyanakkor érezte annak jelentéktelenségét is. Érezte, hogy jön valami, valami hatalmas. A fiókák ereje nagyon új volt még, nagyon határolt, semmi olyannal nem hasonlították össze, amivel később szembenézhetnek.

 

Elhelyezkedett egy kidőlt fa tuskóján, ahogy a hatalmas sárkány berepült. Az éjszakai levegő sötét indáiban született, ő volt a legfigyelemreméltóbb nősténysárkány, akit valaha is látott Sarkhan.

A vadállatias üvöltése, fülsüketítő és mindent elpusztító volt, beborította az egész tarkir-i tundra területét.

A fiókák figyelme egyszerre erre a fenséges sárkányra irányult, minden csipkelődésük, pusztán az óriási szemének pillantására eltűnt. Körberepülte őket, szaglászott és csipkelődött. Próbálgatta és üdvözölte a fiókákat.

Amikor aztán megelégedett, felmorgott és a fiókák élére zuhant, hogy vezesse őket. A fiókák pedig alakzatban buktak mögötte.

Újra felüvöltött, kettétépve az éjszakát.

A sárkányai – számára ők voltak a sárkányfiókái: nem volt kérdés hogy a fiókák hozzá tartoznak –magas sikolyokkal és rikácsolásukkal válaszoltak neki.

A rend helyreállt, a szándék ki lett nyilatkoztatva. Eljött, hogy vezesse őket. Most vadászni fognak.

Sarkhan felkapaszkodott egy szirt szélére, szemével követte a sárkányok merülését az alattuk lévő völgybe. Hasra vágta magát a földön, majd kikúszott a szirt szélre, tökéletes kilátási pont volt az élvezetes portya megtekintésére. 

 

A lenti medencében egy pici tábor volt. Őrjöngő alakok már szétszóródtak, hallaniuk kellett az uralkodó éjszakát felemésztő kiáltását. De az nem figyelmeztető kiáltás volt; hanem a végzet elhatározott kiáltása volt. A lényeg nem az volt, hogy milyen gyorsan futnak odalent, sosem tudnák lehagyni a bestiákat.

Az fiókák, mint a lángoló íjvesszőkből álló zárótűz zuhantak alá. Az uralkodó tüzes lehelete vezette a rohamot. A fiókák tüze rövid robbanásokban tört elő, ahogy tesztelték a képességüket, tanulták a mesterségüket.

Aztán már a földön voltak. Szakítottak és téptek. A fogaikat mélyesztgették, megsuhogtatták az agancsaikat, és könyörtelenül csapkodtak a farkukkal.

Egy tánc volt, megkoreografált előadás. Időnként felszálltak az égre majd visszabuktak a táborba egy újabb támadásért egy újabb gyilkolásért.

A tiszta erő!

Sarkhan szórakoztatónak találta. Ilyennek kellene lennie a világnak. Ilyennek kellene lennie Tarkirnak.

Ez nagyszerű volt.

 

Felszállás közben az egyik fióka közel egy lábnyira repült el Sarkhan-tól. Meredten nézett rá, fogva tartotta a lángoló sárga szemeivel.

Abban a pillanatban a sárkány megérintette Sarkhan bensőjét. Köszöntötte a világában, a fajtársai között.

Sarkhan átalakulása észrevétlenül, az engedélye nélkül kezdődött meg, de örült a vállaknál megjelenő szárnyak ismerős érzéseinek, a meghosszabbodott pofa feszes élességének, annak hogy a sárkány, rohanó tekintetű szemein keresztül láthatja a világot.

A karmos lábaival lépett egyet majd széttárta a szárnyait. Csatlakozhatna hozzájuk a fosztogatásukba. Itt és most, Sarkhan Vol végre repülhetne Tarkir sárkányaival.

 

Csapott egyet a szárnyaival, felkészült az elrugaszkodásra, de rövidre sikerült. Vérvörös villámként egy mágikus, ragyogó karom hasította keresztül az égboltot, beletépett a magasba röppenő fióka oldalába.

A fiatal sárkány Sarkhan előtt felvisított a fájdalomtól mielőtt visszazuhanva csapódott be a lenti talajra.

A vörös karom újra kitámadott, ezúttal feltépte a lény hasát. Aztán újra, irgalmatlanul, belsőségeket dobálva ki a hóra.

 

Egy kijózanító üvöltés követte, és egy nagy bestia, egy kardfogú, nagyobb, mint amit Sarkhan valaha is látott, a rávetette magát a sárkányra. A harc befejeződött mielőtt még elkezdődött volna.

Sarkhan szive megállt.

 

- Gyerünk! Futás! –egy ember hangja vágta keresztül a vérontás üvöltését. Sarkhan sárkány fülei érzékelték ezt, de a beszédnek nem volt értelme.

- Visszatartom őket! – ezúttal a sorba fűzött szavak, és a tenor – ami erős és egyhangú volt – rántotta vissza az emberi tudatosságba.

Vicsorogva a kiáltás felé fordult.

- Gyerünk! Ez egy női hang volt, egy emberi nőé, aki a medence közepén állt. Lemezpáncélt viselt, mastadon bőrrel volt körbetekerve a nyaka, és sárkány aganccsal volt felfegyverezve a válla és a karja. Ő volt az egyik, aki a vérvörös karmot forgatta.

 

Ahogy szólt a többieknek, hogy keressenek menedéket, belemártotta a lángoló karmokat a második fióka szárnyaiba, aki éppen egy emberből falatozott.

A fiatal sárkány összerezzent. Ösztönösen, megpróbált elmenekülni, de törött szárnyaival képtelen volt a levegőbe szállni. Rikoltozott, és verdesett, mint egy partra vetett hal.

A harcos nem vesztegette az idejét. Ahogy a lezuhant sárkány felé fordult, szemétől az álkapcsáig tépte fel annak arcát. A sárkányfióka vonagló kupaccá esett össze.

- Ne! –tört fel a sikoly Sarkhan szájából, a teljes szájából újra – a pofája eltűnt, a szárnyai eltűntek, a pillanat eltűnt, az a nő és a vadállata ellopta tőle.

 

A nő az óriási macskájával együtt megfordult, hogy egy másikat gyilkoljon le, de sem ő sem a kardfogú tigrise nem tudták bevinni az ütésüket, mert hirtelen óriási sárkánytűz tépte keresztül magát a havas medencén, végtelenül ömlött ki az uralkodó szájából.

A nő futásnak eredt a tűz elöl.

A túlélők szétszóródtak.

Az uralkodó felüvöltött a fiókáinak hogy szálljanak fel.

Szárnyak és rikoltozó kiáltások iramával, a falka eltűnt az éjben.

 

Sarkhan hátrahökkent, sötét érzelmek hullámoztak keresztül rajta, a vérét az utálat tüze fűtötte. Megölné azt a nőt, véget vetne a harcos életének ezért.

Megmarkolta a pengéjét és ugrásra készült a peremről, de valami megállította.

Egy hang. Amikor a sárkányok éltek, egyensúly volt. Egy magabiztos gyengéd hang. A sík nem szenvedett. A hang megtelt bölcsességgel.  Amikor sárkányok éltek, minden Tarkir-on lakó hatalmasabb volt. 

A szavak szünetet adtak neki.

Ránézett a harcos nőre, az egyedüli alakra, aki a medencében maradt. A nő a botja végén lévő ragyogó vörös karmokat használta arra, hogy szimbólumot véssen a hatalmas sziklába.

Sarkhan dühöngése átalakult – mivé? Félelemmel vegyes bámulattá? Felemelkedett hangulattá?

A nő nagyszerű volt. Sokkal nagyszerűbb, mint bármelyik ember, akit csak ismert. Ő egy túlélő –nem, egy hódító – követte a csatát a sárkányokkal. Sárkányok! Libabőrös lett Sarkhan karja.

Sarkhan figyelte, a nőt a medencében.  Aki a győzelmét hirdetve még több kőbe mart bele.

A nő elnyerte a jogot ehhez a szertartáshoz.

- Olyan, mint ahogy mondtad, hogy lennie kellene. A klánok erősebbek, az ember hatalmasabb. – Sarkhan Narset felé fordult – Ez egy tökéle.. – de Narset sehol sem volt.

Lenyelte a fájdalom frissen feltörő hullámát.

Narsetnek nem kellene halottnak lennie.

Látnia kellene ezt. Megérdemelné, hogy lássa.

És fogja is. Sarkhan ebben a pillanatban elhatározta, hogy megteszi. Bármit megtenne, ami az erejéből telik, hogy biztos legyen abban, hogyha eljön Narset ideje, amikor Narset újra élni fog Tarkiron, akkor sárkányok várni fogják.

Elmosolyodott, elképzelte Narset új sorsát. Ahogy a sárkányokkal együtt fejlődik, erőssé és hatalmassá. És nem halna meg Zurgo keze által. Egyikük sem történt még meg, sem tévedés, sem a megbánás.

A múlt többé már nem múlt. Egyszerűen csak… elveszett.

Elveszett örökre.

Sarkhan érezte, hogy az évek súlya felemelkedik a válláról. Százak, ezrek, nem tudja. Mind felolvadtak, amikor keresztüllépett Ugin tűzén.

Annyi minden van most előtte.

Ez volt az új kezdet, az új Tarkir – az ő Tarkirjáé.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Utazás az átjáróhoz2015.04.09 11:41

Szerző:admin

-Jennifer Clarke-Wilkes-

 

Sarkhan Vol félt az ellenfeleitől, az ősi Nicol Bolas-on át a mardui khán Zurgo-ig aki megvetette őt. Mégis követte Ugin a szellemsárkány hangját, - a régóta halott sárkány síkjáróét, aki Nicol Bolas ellensége és talán Sarkhan megváltásának kulcsa.

 

Sarkhan nem tudta hova megy, vagy mit fog találni, amikor odaér. Egy dolgot tudott csak: Ez a világ ugyanúgy sérült, mint ő, és talán még van remény a dolgokat helyrehozni. 

-

A szél végigsikított a sivár dűnéken. Csontpettyek törtek elő a múltból, gigantikus csontvázak és a mindenhol jelenlévő homok örvénylett a viharban. A horizont alig volt kivehető, elveszett a súroló homokfúvásban.

 

Távolban egy pont mozgott.

Talán egy délibáb.  Ki és be mozgott a látótérbe, alig volt kivehető a formája.

Aztán lassan növekedni kezdett. Fodrozódó formája alakot öltött. Egy szárnyas lény? Egy ember talán. Sétál. Az alakja hullámzik, lebeg kifelé a szélben.

Közelebb jön. A férfi nehéz köpenye, mint valami szárny a háta mögött hullámzik, ahogy keresztülvánszorog a durva földön. Egy botot markol.

Közelebb ér. A sétáló alak vadul mutogat a szabad kezével. A levegőbe kiállt. Megrázza a botját. A bot tetejéről, mint valami kiszáradt csont, egy csörgő tárgy lóg le.

 

A férfi már itt van. Vad, torzonborz hajjal, bozontos szakállal, és őrülettől csillogó szemekkel. Beszél. Senki sincs mellette.

- Hagyj békén, szellem! – kiabálja. Úgy fogja a fejét, mintha fájna.

 – Mit akarsz tőlem?

Megáll, megfordul, felméri a vad területet. Némán elbukik. Aztán lassan biccent magának. Az eget kémleli. Kihúzza a vállát. Egy távoli csúcs felé tekint, és újra sétálni kezd, a lépései most már magabiztosabbak.

 

Hamarosan már csak a sekély lábnyomok maradnak, és lassan azok is eltűnnek, ahogy az üvöltő homok beléjük ömlik.

-

 

Narset meditált, ahogy napkeltekor szokta. A lélegzetvételére fokuszált, aztán mélyebbre ment, egy nyugodt pontot keresett az életritmusa mögött. A csend tökéletes volt, lélekmélységű.

 

Csendes elmélkedésbe lebegett, az ősi misztikumokat szemlélve. Az érthetetlen Szellem Sárkány rúnái a szemei előtt lebegtek, ahogy előhívta a tanait. Az írásjegyek mozogtak, mindig épp csak annyit, hogy kívül essenek az megértésen.

Egy kevésbé fegyelmezett diák csalódott lenne, de Narset több éve fejlesztette a türelmét. A megvilágosodáshoz idő és hosszú csend kell, hogy a rejtett tartalmak beszélni kezdjenek. Erősebben fokuszált, és figyelt. Rengeteg hónapot fordított erre, nagyon közel ért a lényegéhez, de sosem tudta igazán elérni.

 

Az a nap más volt. A nyugodtság középpontjában elkapott egy villanást, a szó leghalványabb nyomát. Gyógyítás. Fizikai kényszert érzett, olyan volt mintha penge feszülne a lapockái közé. Aztán kijött a transzból és bámulni kezdte a pirkadat színárnyalatait a hegytetőn.

A csúcsok közelében lévő felhőkből kirobbant egy tiszteletre méltó forma: egy kirin, a sors üzenethordozója. A szemei és a szarvai földöntúli tűzzel lángoltak. Tűzcsúcsos patáival végigfutott a levegőben. Majd a mágikus lény megállt és a fejével Narset felé billentett, elkapva a tekintetét az övével.

Narset elismerően biccentett. Aztán a kirin megfordult, ágaskodva-bakugrálva megindult északkeletre.

 

Narset felállt, megértette. Tarkir, Ugin rejtett szavain és a megjelent hírnökén keresztül szólt hozzá. A világ végzete itt fekszik valahol a kirin tüzes csapásán.

 

Ki kellene jelölnie valakit aki, felügyeli a klán ügyeit a távollétében. Az ilyen vándorút a bölcsesség keresésében minden Jeskai-nak a hivatás része. Elmosolyodott és felmarkolta a botját.

-

Sarkhan közel volt a hegyekhez. Látta a monumentális épületeket a csúcson, zászlók csattogtak a csípős szélben. Egy zuhatag bukott át a csúcs közelében elhelyezkedő vízikeréken, és  hegytetőn lévő mély szakadékokat kötélhidak sűrű pókhálója lepte el.

 

- Miért vezettél ide? – kiáltotta az ég felé. A hangja visszatért hozzá: ide, hallani, gyógyulni.

- Egy újabb trükk? Egy másik hazugság? A csontjaim azokhoz a sárkányokhoz fognak csatlakozni, hiányosan és törötten?  Sarkhan beletépett a hajába és csikorgatta a fogait. A botjának végét a lejtőhöz csapta. Majd térdre rogyott, motyogni kezdett.

Egy hang szolalt meg felette.

– Megfáradt vándor, nyugalmat keresel?

Sarkhan hátra majd előre lendítette a fejét, mintha vizet akarna magáról lerázni. Aztán lassan felnézett. Egy karcsú hölgy állt ott, sáfrányszínű köntösbe öltözve, fenn a fejmagas vándorkövön pózolt. Fényes szemszerű pecsét ragyogott a homlokán.

- Ez a valóság? – morgott Sarkhan. - Vagy te csak ugyanúgy kigúnyolod a szemeimet, ahogy a füleimet?

A nő lelépett a vándorkőről és könnyedén lábujjhegyen ért földet. Lassan, kinyújtott kézzel közelített.

- Itt vagyok.

Sarkhan hátrahúzódott, de aztán teljesen nyugodt maradt, ahogy a nő ujjai hozzáértek a homlokához. A nő finoman hozzáérintette a tenyerét a lángoló homlokához. Hideg volt és száraz.

Ott tartotta a kezét és belenézett Sarkhan szemébe.

- Látok… másvalakit… veled. Körülötted. Mint egy árnyék visszhangja. – ezzel hátralépet, megszakítva a kapcsolatot.

Sarkhan a botjára támaszkodva felállt.

- Te is hallod? A hangot benne. A gondolatot, ami nem a tiéd. – a csodálkozástól kisimult az arca, és a szemei ráfokuszálódtak az előtte lévő nyugodt arcra.

- Azt mondják mind, hogy őrült vagyok. Senki más nem hallja. A véget nem érő suttogást. Egy pillanatnyi nyugalmat sem ad. Honnan ismered ezt a hangot?

- Én csak az aurádban érzékelem, a szellő visszhangját. Egy gondolat. Egy kép. A te érkezésed meg lett jövendölve, utazó.

 

- Narset vagyok. Itt tartózkodom a többi megvilágosodást keresők között. Egy magasabb rendeltetés felé vezetem a klánomat.

Sarkhan biccentett. 

- A Jeskai. Halottam már azokról a hegytetei bölcsekről, habár eggyel sem találkoztam a csatában. A mi klánunk gyengének hiszi őket, valamilyen képzeletbeli igazságot keresnek vég nélkül.

- Az igazi erő nem jelenik meg teljes formájában, amíg nincs rá szükség. – ezzel Narset megpördült és egy rövid szúró mozdulattal, három ujjal ráütött a vándorkőre. A kő szépen kettéhasadt, félbetört, mint a friss tojás.

– A hegyeinkben még állnak az erődjeink, habár sokan megpróbálták bevenni őket.

Narset visszafordult.

- Mondd el a nevedet, utazó. Hadd halljam a történetedet.

-

 

- Ugin Szeme óta Sarkhan keveset beszélt másokkal. És az is fájdalmasan rövid volt. Rövid csokrokba kötötte a szavait, megállt, néha megszakította félig elfeledett dalokkal és gyerek versekkel. Néha pedig egyszerűen csak megállt és percekig bámult maga elé.

De aztán lassan, gyötrelmesen, összerakta az utazásának részleteit amióta maga mögött hagyta Nicol Bolas meditációs birodalmát. A hangról, ami folyamatosan beszélt hozzá, mindig előre vezette addig, amíg visszamenekült Tarkirba. Az útra, ami meggyógyítja a világát. Ami egyszer az otthon volt. Most a küldetésévé vált.

 

Narset hallgatta. Néha feltett egy kérdést, sosem szakította félbe, de mindig megvárta Sarkhan lelki szenvedésekkel teli szüneteit. Amikor Sarkhan beszélt neki a síkok közötti vándorlásáról, Narset szemei összeszűkültek egy pillanatra, de aztán biccentett magának úgy gondolva, hogy valami értékeset fedezet fel.  Megkérte Sarkhan-t hogy hadd vizsgálhassa meg a csorba kődarabot, ami a botjáról lógott. Narset alaposan áttanulmányozta  az idegen jeleket, amik a kő épen maradt felületét borították be.

 

- Már láttam ehhez hasonló szimbólumokat. – mormolta. – Ősiek. Egyedül a legelrejtettebb tan említi őket. Titkok, amiket csakis a sárkány tüze tud felfedni. Hogyan került ez a relikvia a kezeid közé?

- A Szemből származik. A tiszta tűz törte szét. Legyőzött engem. De megmentettem ezt. Ez minden, amit tenni tudtam.

- Mi az a Szem?

- Ugin Szeme. Ő szól hozzám. Még mindig.

Narset szeme hirtelen újra összeszűkült. – Te ismered Ugin-t? Voltál a szentélyében?

- Csapda volt. Aztán egy trükk. Most már nincs többé. De a Szellem Sárkány halott. Bolas mondta. Vagy hazudott?

- Nem hazudott. Ugin halott. És vele együtt az egész faja, a sárkányok. Te ezt nem tudtad?

- De ő beszél hozzám! Folyamatosan gyötör. Azt mondja, hogy kutassam fel. Ő küldött ide. Egy dolgot mond csak: Gyógyulni.

- A Szellem sárkány hangja vezetett el téged hozzám. Én talán képes vagyok enyhülést hozni arra, ami bánt Téged. De ez talán ennél többet jelent. Ez a világ teli van fájdalmakkal, Vol. Érzed, ugye?

 

Narset csendben beszélt, a szemei távolba révedtek.

- A klánok évszázadokig harcoltak. Amikor a sárkányok éltek, a túlélésért küzdöttünk ellenük. De amint az utolsó sárkány elhullott, egymás ellen fordultunk. Amilyen egységesen harcoltunk közösen az már régen elveszett.

- Még a csendes erődítményeink is ismerik a háborús üvöltést. Az Abzániak elhagyták a robosztus erődjeiket, hogy ellenséget keressenek a sztyeppén. A Sultaiak a gyalázatos holtak seregeiket küldik előre. Még a kemény Temurok is leereszkednek a hegyeikből. És minden föld felett a Marduiak lovagolnak, fosztogatnak és pusztítanak.

- Elvesztettük a célunkat. Félek, hogy hamarosan a klánok már csak csontok lesznek a pusztaságban, amiket a vadállatok rágcsálnak. Minden, amit építettünk szét fog porladni, míg végül a múlt is eltűnik.

Sarkhan vállai összerogytak.

- Akkor újra elbuktam. Ez a világ már halott. A múlt elveszett. Ugin csak egy álom.

Narset megrázta a fejét.

- Ugin többet jelent mindennél. Ő ennek a világnak a lelke. Amikor ő elveszett Tarkir kevesebbé vált. De talán még maradt valami ott. Valami, amit felébreszthetsz. A kő, amit viselsz talán egy kulcs.

 

- A kulcs… - Sarkhan a távolba révedt. – Igen, így hívtam. Úgy gondoltam a Szellem Sárkány titkait nyitja meg előttem. – Aztán a szemei újra fókuszra találtak és keményen nézni kezdte a csorba kődarabkát. Majd felnézett Narsetre.

- A Titok, amit csak a sárkány tüze képes felfedni. Hogyan is felejthettem el.

 

Megmarkolta a szilánkot és mélyen a torkából egy vadállati hang tört fel. A szemei fellobbantak, majd füstölni kezdtek. A keze pedig egy sárkány szájává változott. Tűz hömpölygött elő belőle. A jelek ragyogni, örvényleni kezdtek, szavakat kezdtek formálni.

Narset a hő ellenére előre hajolt. Az arca kíváncsivá lett, izgatott, ragyogó, mint egy friss penge a kovács üllőjéről.

- Ez egy szólás a hatalmasok nyelvén. Az ősi tekercsek használják ezt. Azt mondja: néz a múltba és nyisd ki az ajtót Uginhoz.

Sarkhan megrázta a fejét. – De Bolas azt mondta ő tette Ugin-t oda ahol most fekszik.

Narset visszanézett rá. – Te nem tudod, hol fekszik Ugin?

 

- Az én klánom sose maradt sokáig egy helyen. Minket nem érdekelnek a tekercsek a térképek vagy az ősi mesék. A Mardu mozgásban van. Ez minden.

- És akkor még így is nagyon keveset láttál a világból.

- A hang egy ajtóról beszél. Én kerestem ezt, noha nem volt vezetőm, aki megmutatta volna nekem.

- Most már van egy. – mondta Narset, majd rátette nemesi kezét Sarkhan vállára. – A hely ahol Ugin elbukott kevesen ismerik. De fel van jegyezve a Bölcsek Szemének Krónikájában. A Krónikák őrzőjeként én olvastam a tanokat benne. El tudlak vinni a Szellem Sárkány sírjához.

-

 

Az éjszakai égbolt ellenpontként vibrált és sziszegett, a Sarkhan fejében mormogó hanggal. A furcsa fény többszínű árnyékokat varázsolt végig a hóra, ahogyan ő és Narset lassan felmásztak a Qal Sisma nyúlványra, és ahogy a föld is ők is emlékek alapján követték az ösvényt.

 

Sarkhan Narsetre nézett a tábortűz izzó zsarátnokain keresztül. Narset lehajtotta a fejét egy pici teabögre fölé. Ahogy az illat közéjük szállt Sarkhan érezte a bensőséget, valamit, amit ez eddig nem érzett más emberi lénytől amióta csak emlékszik. Narset felnézett és őszintén elmosolyodott.

- Ez luxus, de én mindig hordok magamnál egy kis maroknyi levelet. Csatlakozol hozzám?

Elfogadva a gőzölgő bögrét Sarkhan mélyet lélegzett belőle. Belekortyolt és felnézett az égre, ahogy ízlelgette a teát.

- Jártam ezekben a hegyekben régebben, – mondta. – hallgattam azokat, akik a régmúltról beszéltek.

Narset bólintott.

- Temur sámánjai egyfajta különleges kapcsolattal rendelkeznek a világ lelkéhez. Hallják a halottak szellemét és az idő visszhangját mind a múltból, mind pedig a még eljövendőből, amit ők meg nem írottnak hívnak. Talán az Átjáróhoz való közelségük biztosítja számukra ezt az áldást.

- Az Átjáró?

- Az egy pont, mélyen a hegyszorosban ahol Ugin csontjai pihennek. Ahol a valóság állandóan mozog és csavarodik, mintha a végleges formáját keresné, de sose találná meg azt. A kutatók mindig megjelennek a helyen, de senki sem képes belépni. Az a néhány, aki megpróbálkozott egyszerűen szétszakadt. A túlélő vándorok mesélték el, hogy mit láttak, de ezen kívül nem tudok többet.

- Ez az ahová megyünk?

Narset bólintott.

- Nálad van a talizmán. – mondta – a Szellem Sárkány szavait hordozod. Talán csak olyan valaki, mint te, aki képes a világok között mozogni, képes ellenállni az Átjáró erőszakosságának.

Utolsót kortyolt a teájából.

 

Ezután csendben sétáltak tovább. Nem volt semmi más, amit szükséges lett volna elmondani.

Ugin hangja volt az, ami megtörte a csendet.

- Beszél hozzám. – motyogta Sarkhan – A hangja most erősebbnek tűnik.

Narset egy pontra mutatott. A csipkés csúcsok között kiemelkedett egy spirálisan megcsavarodott szikla, furcsa izzásban fürdött, ami túlragyogta a hideg fényt a magasban.

- Az a megcsavarodott szikla jelzi a kanyon bejáratát, a kaput Ugin sírjához.

Kísérteties foszforeszkáló fény kapta el Narset arcát és úgy tűnt átalakítja őt egy hűvös zöldeskék jádévé. Sarkhan lángoló szemei hűvös fénnyel ragyogtak. Alattuk mérföldnyi széles kifeszített hasadék, ősi kövek merültek bele mélyen a jégbe.

Sárkánycsontok feküdtek odalent, ahogy tették ezt egész Tarkir-on, ezek itt azonban mások voltak. A roppant hosszú farok csúcsától, végig a bordacsontok boltíves átjáróján át száz láb hosszan hátborzongató kéken ragyogtak. A kanyon kanyarulatának fala eltakarta a többi részét.

Sarkhan elméjében egyszerre minden elnémult. Hirtelen megállt.

Narset oda ment mellé.

- Légy nyugodt utazó. Megtaláltad az utadat. Látod a Szellem Sárkány megmutatta neked az utad.

Egy új fény vetült Sarkhan árnyékára, végig lefelé a hosszú lejtőn, ami a sárkány farkához vezetett. Felnézet a szilánkra, ami a botjáról lógott. Meleg, narancs ragyogással pulzált a jelekből, amik bele voltak kaparva a felületére.

 

Hirtelen egy vadállatias üvöltéssel, egy orvgyilkosnak kinéző ork ugrott elő mögöttük.

- Megvagy áruló! – üvöltötte Zurgo ahogy lecsapott a hentesbárdjával.

Narset megpördült, gyorsabban mintsem Sarkhan szeme követni tudta volna. Narset felemelte a botját, és a gyilkos csapás csattanva állt meg rajta, mintha kőbe ütközött volna. Zurgo felüvöltött és olyan erőteljeset ütött ami egy loxodont is felborított volna. Narset felemelte a tenyerét mintha csak egy akaratos gyereket akarna csendre inteni. Az ork ökle pedig belecsapódott, és újra felüvöltött ahogy annak újízületei darabokra törtek.

- Most menj. – Narset hangja sürgető volt, lélegzetnélküli. - Még innen is érzem az Átjáró erejét. Úgy tűnik erősebb, mint ezelőtt. Őrködök, amíg eléred.

- Nem engedhetem, hogy az én harcomat vívd meg.

Narset szeme fellobbant. – Menned kell. Itt van a pillanat. Bármit is tartogat számodra Ugin sorsa, itt az idő, hogy szembenézz vele.

 

Fájdalom és szégyen futott végig Sarkhan arcán. De megfordult és futásnak eredt ösvényen. A hófedte kövek síkosak voltak és minden lépésre figyelnie kellett nehogy leessen. Egy vonalba került a ragyogó farok csúcsával. Ki tudta venni a kerek köveket a boltíves bordában, ami egy ragyogó átjárót formázott. Nyomás hulláma pulzált keresztül rajta, és a táj ugyanolyan ritmusban remegett vele együtt. Érezte, ahogy a sors ereje bele rántja, hajthatatlanul húzza előre.

 

Visszanézett a hegytetőre ahol Narset és Zurgo küzdött. Úgy tűnt Narset elkapta a tekintetét, még mosolygott is, ahogyan a kecses botja gyilkos ívvel kilengett. Zurgo legyőzöttnek tűnt. Sarkhan látta.

 

De aztán hatalmas ork váratlan gyorsasággal félreugrott a bot suhintásából. Majd kicsapott a kardjával. Vér spriccelt elő.

Narset nyugodtan állt. Úgy tűnt mintha újra meditálna. De aztán elkezdett összerogyni, mint egy vágott virág. Fejét Sarkhan felé fordította. Sarkhan halotta, ahogy felé kiált. – Menj!

Sarkhan világa karmazsinvörösbe váltott. Düh, szomorúság és bosszú harcolt egymással. hogy előtörjön, ezáltal csendbe fogva Sarkhan-t. Megbotlott, tántorogni kezdett vissza a feljáróhoz ahol Zurgo várta, társának vérétől megdicsőülve.

- Zurgo! Te szörny! Bosszút fogok állni! – sikoltotta Sarkhan.

De a Szem szilánkja élénken felvilágított. Körülötte a világ nyöszörögni kezdett. A föld megcsavarodott. Sarkhan elfordult, ahogy a kezei lángba törtek ki elkeseredetten üvöltött. A sárkánytűz beleordított az előtte lévő örvénybe, és egy kapu jelent meg.

 

Az az ajtó volt, amit mindig is várt.

Igen.

Sarkhan megfordult Zurgoról Narset összegyürködött testére nézet és aztán vissza a kapura.

Igen.

Üvöltve, ami egyaránt volt harag és felszabadulás, Sarkhan belerohant a lobogva égő boltozatba. 

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...