Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az elveszett vallomás2014.01.20 15:04

Szerző:admin

Ajani!


Úgy írom ezt a levet neked, hogy tudom, sosem fogod elolvasni. Amikor befejezem ezeket a sorokat, össze fogom tekercselni a pergament, majd egy kerámia fiolába csúsztatom, amit végül hagyok elmerülni a mocsárban. Ezt teszik itt az imákkal, vagy legalábbis Pharika imáival, aki úgy tűnik, az orvosságok istennője. Mellesleg a mérgek istennője is, szóval lehet, hogy ezek a sorok csak rontanak a helyzetemen. Még nem sikerült megértenem ezt a síkot, túlságosan elfoglalt voltam azzal, hogy ne haljak meg. De ezzel kicsit előreszaladtam.

Valamikor meséltem neked arról, hogy hol szereztem a kardomat: egy Theros nevezetű síkon, és pontosan itt vagyok most. Homályos emlékeim vannak arról, amikor először itt jártam – egy sűrű, göcsörtös olajfákkal teli, öreg erdő, és egy szédítően magas párkány, amely egy sziklás területre nézett. Most, amikor megérkeztem, egy kietlen mocsárhoz értem, amihez közel volt egy barlang bejárata. Ez óriási szerencse, mert a barlang egy templom volt, ahol ezek a kígyó-imádó papok gondoskodtak rólam, hidegek, de hatásosak voltak. Szerencsére a papokat nem érdekelte, honnan jövök, és semmilyen ellenszolgáltatást nem kértek a segítségért cserébe. Ma azonban ezt a szénceruzát nyomták a kezembe. Tudom, azt akarják, hogy írjak egy imát… de hogyan tudnék, amikor nem értem az isteni természetet?

Koth azt mondta, hogy Urborg után másodszor is látott téged, de sosem mondta el a körülményeket. Remélem, sosem próbáltál megtalálni Mirrodinon, de legalább tudsz egy-két dolgot arról, hogy mi történt ott. Tudod, hogy Phyrexia megjelent, és elöntötte a fémvilágot. Tudod, hogy egy fiatal mirrodini, akit Melirának hívnak, természetes védettséget biztosított nekünk a phyrexiai fertőzéssel szemben. Te többet kóboroltál azon a síkon, mint én, ezért talán jobban megértetted a fertőzést, mint én.

Koth figyelemreméltó ember ...volt. Nem tudom, hogy él-e még. Amennyire tudom, akár meg is ölhették valamilyen brutális kínzás során. Mivel Koth is immunis volt a fertőzéssel szemben, fel kell őt vágniuk, hogy megtörjék. A phyrexiaiak mesterei a boncolásnak, ezért megígértük egymásnak, hogy megöljük magunkat, mielőtt élve szétszednek minket. De én nem voltam vele a végén, így nem tudok biztosat mondani. Ha meghalt, remélem, hogy gyorsan történt.

Miután Karn elment, egy kis ideig azt gondoltan, hogy az ellenállásnak van esélye. A praetorok egymással civakodtak az elsőségért. És mindannyian figyelmen kívül hagyták a betolakodó Tezzeretet. Habár az ellenállásnak korlátozott hozzáférése volt az információkhoz, úgy hittük, Elesh Norn uralja Urabrask és Sheoldered birodalmát. Így minden erőnket összegyűjtöttük, hogy elpusztítsuk őt. De minden egyes megmentett életért cserébe ők nyolcat, tízet, százat vagy még többet mészároltak le. És hamarosan már csak a drága kevesek maradtak, akiket meg lehetett menteni. Elesh Norn szavaival élve „Egyetlen entitás vagyunk. A hitetleneket bele kell varrni az igazhitbe.”



Mirrodinon az élet elmondhatatlanul, felfoghatatlanul beteges volt. De mi mégis éltünk. Nap, nap után… amíg nem tudtunk tovább menni. Az ellenállás elbukott. Eljutottunk a végsőkig, az utolsó csata estéjéig.

Elkerültünk Melirától és a védőitől. Nem tudom, hogy elfogták-e őket, de nem látok rá esélyt, hogy nem. Koth és én sikeresen beszivárogtunk a katedráliserődítménybe, és megtaláltuk az utat a halál és őrület telepén át. Át kellett kelnünk a Mészárostermen, hogy elérjük a titkos csarnokot, amit "speciális" kivégzésekhez használtak még Karn idejében. Ez most üres volt, eltekintve a mennyezeten lévő száraz vérpöttyök drámai mintáitól, ami így majdnem olyan volt, mint a csillagok az esti égbolton.

A legfontosabb dolog a csarnokkal a kapcsolatban az volt, hogy az új trónterem alatt volt, és Kothnál volt egy mágiabomba. A mirrodiniaknak már évek óta volt mágiabombájuk, de még senki nem épített ilyen erőset. Mi ezt Venser tervrajzai alapján módosítottuk. Az ötlet a jegyzetfüzetébe volt lefirkálva a Phyrexia által inspirált hajó tervével együtt, amely képes volt a síkok között utazni. Ne utálj érte, de boldog vagyok, hogy meghalt, mielőtt megépíthette volna ezt a hajót.

Ajani, imádkozom, hogy sose lásd meg Phyrexiát. Képzelj el egy fehér lapot, aminek a sarka egy vérrel teli vödörbe ér. A természet rendje az, hogy addig terjed, amíg semmi nem marad, csak az egyre növő folt. Ez Phyrexia. Az utolsó éjszakán mindent tönkretettek. Felemésztettek és nekrotizáltak mindent, amíg Koth és én voltunk az utolsó természetes életforma azon a természetellenes síkon. Legalábbis számunkra úgy tűnt.

Megtudtuk, hogy a praetorok a trónteremben gyűlnek össze hogy új Gépek Atyját – vagy Anyját – válasszanak. Azt feltételeztük, hogy Tezzeret is ott lesz. És ha igen, akkor elképzelhető, hogy lefejezték vagy ellopták a testét valami nagyszerű, új konstrukcióhoz. Nem tudtuk, hogy a Praetorok leszenek-e még ilyen közel egymáshoz. Az utolsó esélyünk volt arra, hogy megsebezzük őket úgy, hogy azt valóban megérezzék.

Mégis, képtelen voltam segíteni, csak gondolkodni tudtam: Mi maradt ebben a világban, amit még meg lehet menteni? A praetorokat mint Új Phyrexia isteneit láttam. Azon gondolkodtam, hogy hogyan gondolkodnak magukról, „Íme, a tökéletesség.” Még ha sikerrel járunk is, és meg is öljük az összes új phyrexiai istent, az nem vet véget az egésznek. Nincs szükségük egy elmére, amely irányítja a fajirtást – azt maga a fertőzés tartalmazta. Elesh Norn, Sheoldred, Jin-Gitaxias – egy fej lehull, egy másik nő ki helyette a dicsőséges tökéletességben. És Phyrexia tovább fog terjedni, ezt ugyanúgy tudod, mint én.

Tudod mit mondott Koth: "Ha nincs győzelem, akkor örökké fogok harcolni." De aznap este én elértem az örökkévalóság szélét. Ezeket leírva elszökik az erőm, Ajani. Úgy érzem, mintha üvegszilánkok lennének a torkomban. Örömmel megvakulnék, ha ezzel elfeledhetném mindazt, amit láttam. Vajon készen álltam arra, hogy meghaljak ott Koth-tal, hogy feláldozzam magam a jó ügyért? Ő készen állt. Ez sosem volt kérdés nála. Akárhol is van, akármivé is vált, nem kétséges hogy nemesebb a lelke, mint az enyém.



A Phyrexiaiak tudtak rólunk, még ha be is zártuk az ajtót. Csak idő kérdése volt, hogy mikor törik át azt a védelmet, amit Koth dobott össze. A fegyverek ritmikus csengő hangjai a falon számolták a másodperceket, hogy mikor jutnak be. Nem éreztem dicsőséget, vagy vágyat a nagyszerűségre. Az igazat megvallva a végét vártam. Be akartam fejezni. Sérült voltam, éheztem, és halottak neveinek súlya nyomta a vállam ebből és mások világából. Koth élesítette a mágiabombát.

– Menned kell – mondta.

Észrevetted már hogy az idő milyen fura dolog? Észrevetted, hogy úgy le tud lassulni, hogy a másodperceket késeknek érzed a bőrödön. Angyali igazság volt, de én nem értettem mit mondott Koth. Mondani szerettem volna valamit, tiltakozni: "Nem, nem, itt maradok és harcolok." Vagy valami hasonlót. De én csak bámultam őt, és hallottam, ahogy az ajtó meghajlik a behatolók egyetlen tudatként érzett elhatározásától: hogy lenyúzzák a bőrt az élő testünkről.

– Menned kell – mondta újra. – És már nem lesz miért visszajönnöd. Zárd le ezt a világot, és dobd el a kulcsot.
És hová menjek? – Nincs számomra otthon, Koth. Ezután nincs. – Mindezek után nincs.
– Találhatsz nyugalmat vagy egy újabb csatateret – mondta –, de nem itt.

Elmondtam valaha is, mit tett Koth Venserrel? Még Urborgban, amikor meglátta, hogy Venser phyrexiai hajót épít? Kőbe zárta a fejét és arra kényszerítette, hogy lépjen át Mirrodinra.

Most én következtem, de csak térdig süllyesztett a kőbe, és otthagyott. Mintha én lennék a világ közelgő halálának jelzőtáblája. Aztán falat emelt közöttünk, nehogy a mágiabomba darabokra tépjen. Ilyen volt Koth. Egyszerű választás elé állít, mintha ettől könnyű lenne dönteni. Mész vagy meghalsz.

Tudom, hogy azt mondanád, bocsássak meg neki. Megpróbálta megmenteni az életemet, mivel engem nem érdekelt, hogy megmentsem magamat. De utáltam őt, amiért egy olyan ketrecbe zárt, aminek az ajtaját nem én irányítottam. Egy ajtó, amely mögött ott nyáladzik az összes rémálom, amim valaha volt.

Sosem voltam gyors a síkjárásban. Egyszer azt mondtad, hogy vegyem könnyebben, úgy kevésbé fájdalmas. De még mindig úgy érzem, mintha egy metafizikai késsel kellene felvágnom a bőrömet, hogy felkészüljek a vak örökkévalóságra. A lábam mozgásképtelen volt, így felkészültem. De ahhoz, hogy elmenjek, meg kellett szakítanom a köteléket ezzel az elrohadt, erőszakos, megcsúfolt civilizációval. Mielőtt összegyűjtöttem volna az erőmet, az ajtó kirobbant a keretéből. Másodpercekre voltam attól, hogy eltűnjek.

Egy Eltörlő tántorgott be a csarnokba. A fertőzés agyszüleménye: egy rém, amit kizárólag gyilkolásra terveztek. A lények tökéletesen ellátják szörnyű rendeltetésüket. Rám támadt több sornyi fogával, amelyeket más élőlények szájából téptek ki. Pengeszerű karjai hasították a levegőt, miközben mérgező gáz szivárgott a mellkasán lévő nyílásokból. Halottak bőrét hordta, és összezúzott, megtört életek örökségét hordozta magán.



Csak egy lépést tett, és már rajtam is volt. Még ki se rántottam a kardomat, amikor két pengéje már mélyen a gyomromban volt. Összegörnyedtem és padlóra estem, miközben a lábaim alsó részei még mindig kőbe voltak zárva. A padló belerengett a hátam alatt ahogy Koth mágiabombája felrobbant a rögtönzött fala mögött, de nem ismertem meg a pusztításának gyümölcsét. Felettem a mennyezeten egy furcsa konstellációt láttam, az erőszakból és a lealacsonyodásból minta született. Az Eltörlő fölém tornyosult, pengéje a fejem felé száguldott, nem láttam tőle a mennyezetet. Így hát lehunytam a szememet, és az elmém sötétségben a konstelláció átalakult Theros éjszakai égboltjává.

Emlékeztem Heliodra, a Nap istenére. Aznap láttam, amikor a kardomat kaptam. Az alakja uralta a horizontot. Olyan volt, mint egy ember, csak a csillagok esszenciájával. Kétségbeesetten Theroson akartam lenni, az egyedüli sík karjaiban, ahol egy isten arcát láttam.

A vérem kifutott belőlem, ahogy elhagytam a rémálmok világát. A vak örökkévalóság furcsa homályában és káoszában az isteni természetre gondoltam. Lehet, hogy van valami az istenekben, ami elpusztíthatatlanná teszi Therost. Talán az istenek jelenléte miatt nem lehet elpusztítani vagy megfertőzni. Talán, ha vannak istenek, akkor semmi nem tud szétesni.

Ki kell derítenem, mik az istenek és mit akarnak. Mi után vágyakoznak? Áldozatért? Hűségért? Becsületért?
Amíg meg nem gyógyulok, addig ennek a szent barlangnak a purgatóriumában leszek, ahol az élet és a halál úgy tűnik, egyszerre van jelen egyfajta furcsa harmóniában. A fekhelyemről láthatom egy szemközti szikla hasadékában az új világom kék egét. Semmi sincs, ami elzárná a kijáratot. Amint képes leszek rá, kisétálok és újjászületek. Elhatároztam, hogy addig maradok, amíg a világ természetét és az isteni gondviselést meg nem értem.

Ajani, ha itt lennél, mit mondanál, mit tegyek? Sikoltsam a mennyekig Heliod nevét? Vagy egyáltalán a számra vehetem azt? Mutassak be áldozatot? A kardom az egyetlen értékes dolog, ami után egy isten sóvároghat.



Mit szólsz egy ilyen imához: Kérlek, legyen valami hatalmasabb, mint én. Hatalmasabb, mint a könyörtelen gonoszság, ami úgy tűnik, elpusztít minden olyan helyet, ahol csak lehajtom a fejemet. Kérlek, vedd el a fájdalmat, a magányt és az emlékeket, amiket nem kívánok többé.

Ezt mondanám Heliodnak, ha meglátnám az arcát: Adj csöndet. Adj békét. Adj végre nyugalmat.

Szóval ez a helyzet, Ajani. Ha meghallanád a történetemet, ítélkeznél felettem? Újra gyávának hívnál, amiért elmentem? Lehet, hogy mások igen, de te nem. Amikor rám nézel, akkor látod mindazt, ami lehetnék. Amikor én magamra nézek, csak azt látom, hogy minek kellett volna lennem.

Örök szeretettel:

Elspeth

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!

 

Tovább...