Archívum

Kategóriák

Az Őrök Kapitányának, Adriana-nak kiáltványa2016.08.24 07:34

Szerző:admin

Kelly Digges írnok feljegyzése alapján

 

Paliano Szabad polgárai:

 

Mikor legutoljára nyugovóra hajtottátok a fejeteket még lojálisak voltatok. Úgy hajtottátok nyugovóra a fejeteket, mint Paliano igaz királyának, az Örökkévaló Brago-nak az állhatatos szolgái. Talán nem szerettétek. Nincs szabályba fektetve, hogy az uralkodott szeretni kell. De engedelmeskedtettek neki, tiszteltétek, mint bármilyen más polgár.

 

Akaratlan árulóként ébredtetek fel egy trónbitorló királynő véráztatta lobogója alatt: Fekete Rózsa Márkiné ismert bérgyilkos és összeesküvő, a legmagasabb rendű bűnöző, aki elfátyolozta fenyegetéseit és rejtett tüskéi túl sokáig lehetővé tették, hogy Paliano törvényeivel játszadozzon. A palotába felhúzott zászlója és az alattomos homlokára helyezett koronája által árulóvá tett titeket. Arra kényszerit titeket, hogy válasszatok, kihez vagytok lojálisak, a koronához vagy a városhoz.

 

Ez a hitvány csaló valahogy meggyilkolta Brago királyt, véget vetett halhatatlan létének és szétszórta lelkének lényét. Valahogy belevette magát az uralkodó végső akaratába és végrendeletébe – az egész irat egy hamisítvány, nem kétséges, mi végre lenne egy örökkévaló Királynak végrendelete? És ha mégis megtette, miért nevezné ki egy bukott ház lányát, hogy az uralkodjon a helyén? Valahogy irányítása alá vonta a Custodi papok hűségét, akik egykor a király szavait jelenítették meg a világban. Melléjük állt számos trónszolga, akik nem tudtak vagy nem merték megkérdőjelezni uralkodáshoz való jogát, és az árnyékban ott lapulnak saját tolvajhálózatának emberei, kémei, szabotőrei, informátorai és bérgyilkosai.

 

A hamis királynő már fel is emelte saját pecsétjét, a Fekete Rózsa jelét Paliano fölé. Szép csendben figyelemén kívül hagyva városunk jelképét, a jelet amit Brago a kardmarkolatán magával hordozott, egy oly szívós képet ami a városunk és igaz uralkodónk számára oly meghatározó, ezt amire a Custodi önmagában vallási ikonnak tekint. Ó, a Custodi még most is határozatlan, és ez a lehető legkevesebbet jelent a számukra. De a Városi Gyalogság zászlaját már lecserélték. Már nem láthatjátok a szimbólumát a Márkiné palotájában vagy az őreinek pajzsain. Azt állítja, hogy jogosan uralkodik, hogy a város érdekeit a szívén viseli, de a zászló, ami ott lobogott felettünk annyi éven át, a parancsának köszönhetően immár hiányzik.

 

És miért? Az ok egyszerű. A Márkinénak nincs joga, hogy megjelölje a város történelmét, és ezt ő is tudja. Koronát visel, trónon ül, de nem hordozza Brago kardját – a pengét amely magán viseli a városunk jelképét. Ezt jól tudom, mert most én viselem ezt a kardot, és ezzel együtt a rendfenntartás terhét Paliano-ban. Az áruló királyné már elvette a címemet, de én nem mondok le róla. Megtartom ezt a kardot, ezt a szimbólumot, ezt a kötelességet, hogy megvédjem városunkat minden ellenségétől – még és különösképp attól az ellenségtől, aki a trónon ül. Nem szándékozom uralkodni, csak a trónbitorlót kívánom eltávolítani, hogy aztán kijelölhessük a jogos uralkodónkat Brago Király tragikus vége után.

 

Márkiné azt akarja, hogy álljatok mellette az igazi korona szolgálatában, ami egy hamis fejen nyugszik, és ezért árulóvá tesz titeket. Én egy másik utat ajánlok nektek: Álljatok mellém és Brago mellé, mutassátok meg hűségeteket a városnak, hogy engedetlenek lesztek a trónbitorló felé.

 

Ha a zászló nem a tiétek, ne hajoljatok meg előtte. Ha az uralkodása illegitim, akkor a törvényei is azok. Ha nem ő az igazi királynő, akkor a trónszolgák nem jobbak a kémeiknél és orvgyilkosaiknál, így ennek megfelelően kell kezelni őket.

 

Mit mondotok erre Paliano polgárai? A város, vagy annak önjelölt királynéja mellé álltok? Hűséges lázadók vagytok vagy engedelmes árulok? Minden egyes nappal, amíg a Márkiné ül a trónon, az egyik vagy a másik vagytok. Válasszatok!

 

Tovább...
Öfelsége Márkiné kiáltványa2016.08.23 07:46

Szerző:admin

Kelly Digges Írnok feljegyzése alapján

 

Nemes Város polgárai!

 

Ünnepélyes kötelességem, hogy tájékoztassalak titeket, arról hogy Paliano királya, Brago nincs többé. Halála sokként hatott a városra miután annyi éven át szellemi folytonossága örömet és megkönnyebbülést hozott mindannyiunk számára. Most, végül ténylegesen és végérvényesen a fátyol mögé ment. Hosszú uralkodása véget ért, szelleme végre a régóta megérdemelt örök nyugovóra tért.

 

Hatalmas bölcsességével, a mi egykori királyunk bejelentette örökösét, aki akaratával és erejével elhozza a békét szeretett városába. Mint kijelölt örököse, akit a Custodi szent rendje az egyetlen és igaz örököseként elismer, esküszöm, hogy fenntartom Paliano törvényeit, hogy fennálljon a rend a városban, és az igazságszolgáltatás gyors és pártatlan legyen. Habár tudom, hogy sose leszek méltó örököse egy olyan embernek, akinek a város iránti elkötelezősége még a halálát is felülmúlta, ezért Custodik áldásával kisérve reménykedem, hogy képes vagyok a mi nagyszerű városunkat a jólét korszakába vezetni.

 

A hatalom átadása mindig is bonyolult volt, és ez annál nehezebb minél inkább váratlanabbul ér véget egy uralkodó kormányzása. Még a korona lojális és kitartó szolgái is azon kapják magukat, hogy annyira rosszul vannak felszerelkezve, hogy képtelenek ugyanolyan kitartással szolgálni az új uralkodójukat, mint a régit. Mint ahogy most az Őrök Kapitánya is fel lett mentve tisztsége alól. A város katonái mostantól közvetlenül nekem tesznek jelentést. A korábbi kapitány visszavonult, köszönhetően a mi nagylelkű városunknak és annak a nagylelkű nyugdíjnak, amit a trón adományoz neki az élete hátralévő részére, legyen az bármilyen hosszú is.

 

Természetes örökös hiányában, Brago elég világosan megfogalmazta a szándékait a trónutódlással kapcsolatosan. Sajnálatos módon, a király egykori hűbéresei közül nem mindenki tartotta tiszteletbe az utolsó kívánságát. Azok, akik ezt az átmeneti időszakot esetleg ürügyként használják fel egy lázadáshoz, tudniuk kell, hogy árulásukra a legkeményebb büntetéssel fogunk válaszolni, akik pedig hűségesek maradnak gazdagon meg lesznek jutalmazva. A fortuna mosolyogjon Paliano-ra!

 

Őfelsége, Fekete Rózsa Márkiné az első ezen a néven, a tanács vezetője, a törvényes kormányzás biztosítéka, a Nemes Város egyedüli uralkodója, Paliano trónjának igazi trónörököse minden jogosultságok és kiváltságokat belefoglalva – által kihirdetve.

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Hadseregek az utcán2016.08.16 10:39

Szerző:admin

Jace hallott valamit, ami elsőre egy távoli villámdörgés robajának tűnt, de túlságosan ritmikus és mély volt egy villámhoz. Egy távoli kántálás hangja volt, dobverésként hallatszott a két szótagja.
„Berr-rumm. Berr-rumm.”  Egy óriási lincselő tömeg hangjának tűnt a kántáló hang, aminek kiáltása beleolvadt az ütemes dobolásba, majd újra és újra a menetelő lábak hangjára illeszkedett ismétlődött. Volt a kántálásban valami furcsán ismerős, ami hideg borzongással töltötte el Jace tudatalattiját, de nem tudta helyére rakni azt.
Jace megpróbált az ogre elméjében való keresésére fokuszálni. De a hang egyre jobban közelített. „Berr-rumm, Berr-rumm” - kántálták.
A Grull harci csapat is hallotta. - Valaki jön - mondta Thar.
- Jó néhány valaki - mondta Jace.
- Harci kántálás - jegyezte meg Ruric, miközben még mindig a fejét fogta. - Nem Grull.
Ebben a pillanatban Jace egy ígéretes szellemképet érzékelt Ruric elméjében, egy tompa ősgondolatot, ami nem igazán vett fel alakot, de olyan kontúrjai voltak amiket Jace keresett. Egy emlékfoszlány volt, ami fölött Jace elsőre átsiklott, mert az ogre már a saját gondolataiba építette azt. De Jace érzékelte, hogy az ogre elméjének pincéje okkal verte vissza azt, ami nem az övé, egy tudatalatti küldetés, ami egy emlékkel keletkezett.

A szentély megtépett emléke volt az, ahol Jace a kutatásait végezte. Az ogre szétverte az egész épületet Jace kutatásaival együtt, mialatt Jace azzal volt elfoglalva, hogy a saját emlékeit pusztítsa el.
Nem volt elegendő ahhoz, hogy folytassa. Ruric Thar, Grull Klánbéli ogre volt - nem tudta a figyelmét a részletekre fordítani, vagy tudatosítani magát arra, hogy megálljon és tanulmányozza azt, amit szétzúzni készül. Csak a részletek vékony szálai maradtak - pillantás az odafirkantott diagramra, vagy egy jegyzetlap bevillanása, mielőtt eredeti emlékei lángra kaptak és az épület ráomlott volna. Kevés volt ahhoz, hogy a kutatás koherens képét kapja meg.
Berr-rumm. Berr-rumm. A hangok egyre hangosabbá váltak. Akárki is volt az, perceken belül a sarokhoz ér.
- Itt az idő, mennünk kell - mondta az egyik Grull harcos, majd a többekkel együtt elkezdett összekészülődni.
Ruric Thar lábra állt. - Végeztél? - kérdezte Thar, miközben lenézett az utcára ahonnan a hangok jöttek.
- Egy pillanat - mondta Jace. - Mindjárt.
A szentély részletei mézesmadzagként hatottak Jace-re, tele volt lukakkal, de még csak az egyik ogre elméjét nézte meg. Jace gyorsan áthelyezte a belső szemét Thar emlékeibe, most már a szentély hasonló nyomait kereste.
Többet talált. A kód egy kis darabkáját találta meg amit Jace és Kavin fejtett meg - egy öreg Azorius szöveget. Egy utat, ami keresztülmegy néhány kapun - ligakapun, az ősi területi útjelzőn, amit a ligák távoli múltjában állítottak fel. Még annak emléket is megtalálta amikor Jace először felbérelte az ogret, és amikor elmemágiáját használta arra, hogy beszéljen vele - a nyomok, Jace saját beszédje arra mutatott rá, hogy diszkrécióra van szükség, a szentélyben lévő információ fontosságára, és a sürgős, tökéletes pusztítás szükségességére. Jace elméje, következtetés útján összeillesztette az ogre két agyában lévő emlékek darabkáját. Most már látta. Elegendő volt. Nem volt sok, de elég volt.
- Rakdos! - kiáltotta a Grull harci csapat.
Jace megfordult. Rados-ligabeli csőcselék hatalmas tömeget látta meg, akik Exava a vérboszorkány vezetésével ez eget szurkálták a tüskés lándzsájukkal és fűrészfogas kardjukkal. És abban a pillanatban tudatosult benne, hogy mit kántál tömeg.
Nem „Berr-rumm” volt. Azt kántálták, hogy „Berrim” amit álnévként adott meg Jace a Durva Tömeg-ben. Érte jöttek.
- Fuss - mondta Thar - Mi majd lelassítjuk őket.
- Néhány lábat eltörve - tette hozzá Ruric.
- Másodpercek alatt lerohannak titeket, - mondta Jace
- Csak menj - mondta Ruric - Mi jövünk egy leckével Rakdos-nak.
- Nem hagyhatlak csak így itt titeket - kezdte Jace, amíg Thar megszakította azzal, hogy az egyik húsos kezével torkánál fogva megragadta, és felemelte úgy, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem tanultál semmit az ogre elméről? - kérdezte Thar - Mi mondtunk? Végeztünk.
Ruric csak vigyorgott, az agyarai felragyogtak.
Az ogre visszadobta a lábaira Jace-t és a baltakezét, aminek pengéjét még mindig a saját vére díszítette, harci pozícióba emelte.  A Gruul harcosok fegyverüket előhúzva összegyűltek Ruric Thar oldalánál. Kihívóan felüvöltöttek, ahogy a Rakdos-iak nekicsapódtak, létszámhátrányuknak köszönhetően egy harcosukra tizenkét Rakdos-i jutott.
Jace letörölte a vért a szájáról és a mana hullámait kezdte el gyűjteni.

Selesnya csapat kiömlött az utcára, kiürítve ezáltal a természet templomait, a vadvilág védett területeit, és más zöld tereket, amiket a konklávé irányított. Kentaurok patái kopogtak a macskaköveken és farkas lovasok szökkentek fel a kőhidakon. Ember és elf gyalogság özönlött ki a kerület főútvonalaira, elözönlötték a kereszteződéseket és körbefolyták az épületeket. Griffek és lovasaik az alacsony felhők takarójából csaptak ki és végigsuhantak az épületek tornyainál.

Emmara küzdött, hogy fenntartsa a koncentrációt. Márvány, fa, és indák által összegubancolódott keverékéből álló hatalmas elementállény vállán lovagolt, kezét a lény nagy fején pihentette. Még két természetbehemót lépdelt nagyokat előtte, lábaikat lassan lendítették előre, mély benyomódásokat hagyva az utcán a lépéseikkel, miközben a lábaik között a többi Selesnya gyalogság futott el. Még sose irányított így, ennyi és ilyen hatalmas elementált. A nyaki inai megfeszültek. Látásában, az utcát előtte beborította a rajta keresztül folyamatosan átáramló mana áradata, ami végül a három elementálba folyt.
Alatta Calomir Kapitány vezette a Selesnya hadsereget. Fehér rinocéroszán lovagolt, Selesnya szakaszát vezette keresztül az utcákon előre a Rakdos-i horda felé. Emmara hallhatta az üvöltő parancsokat, de alig tudta kivenni a koncentrációja miatt.
Trostani is velük utazott. Emmara tiltakozásának ellenére a három driád összeolvasztotta a testét Emmara egyik elementáljához, a hatalmas természeti bestia kirojtosodásként cipelte őket. Emmara láthatta, ahogy a három driád az elementál vállából, annak feje helyét elfoglalva, kecses tartással néztek le a gyalogságra a lenti utcán. Az eltelt évei alatt Emmara sose látta, hogy a Selesnya ligavezető háborúba indult volna. Ő volt mindennek az oka. Ő volt a konfliktus középpontjában.
Hát ilyen érzés az, amikor az egész liga hibát követ el, gondolta.  Ez egy repedése a Konklávénak, annak a képességnek a hiánya, hogy meghallja az igaz hangot mindenki zaján túl.
A Selesnya hadsereg összegyűlt a csatorna felett átívelő híd bejáratánál. A híd nem közvetlenül a Rakdos-i területre vezetett, inkább egy ligamentes részre.
De Emmara látta, ahogy Calomir meghúzza a rinocérosz kantárját egy másik útvonal felé, felfelé egy rövid lépcsősorhoz, amely egy olya a széles térre vezetet, amit egy sornyi zord boltív hangsúlyozott ki. A tér bejárata felett egy ragyogó napszimbólum volt, amiben egy erős, összezárt ököl foglalt helyett: A Boros liga jele. A téren mindenhol Boros légiósok álltak lemezpáncéljukban, oszlop egyenes háttal. Őrök járőröztek az bástyákon, figyelték mit csinál a Selesnya hadsereg.

- A hídra, Calomir, - kiáltotta Emmara. - El kell foglalnunk a hidat.
- Nem a hidat! - kiáltotta Calomir, inkább az összegyűlt seregnek mintsem Emmara-nak. - Mi egyenesen keresztülmegyünk ezen a téren, egyenesen Rakdos szívébe.
- Calomir, ne! - üvöltötte Emmara.
Azonban a Selesnya sereg elkavargott mellette, hogy Calomir-hoz csatlakozzon. Amint a Calomir fehér rinocéroszának első lába keresztüllépte a határküszöböt és a Boros földre ért, a bástyákon lévő harsonások belefújtak a hangszerükbe, a téren lévő katonák posztjukat feladva formációba rendeződtek. Légionáriusok masíroztak előre, feltartva alabárdjukat és kardjukat, hátuk mögött pedig íjászok és tűzmágusok.
- Konklávé, visszavonulás! - üvöltötte Emmara. - Nem keveredhetünk összetűzésbe a Boros-al is.
Látta, hogy Calomir hátranéz a válla fölött. Ha Emmara jól látta, akkor egy apró vigyort látott Calomir arcán. Calomir megrúgta vadállatának oldalát és tovább haladt a Boros térre.
A Boros katonák összeomlottak a Selesnya frontvonalától. Az íjászok kilőtték íjvesszőiket, azok átszelték a levegőt Emmara feje felett majd esőként hullottak le a háta mögött lévő szakaszra. Hallotta a háta mögött lévő alakulat elhullottjainak sikolyait.
Néhány lövedék megakadt a lombkoronás testtel rendelkező elementálokon. Emmara megparancsolta a lényeinek, hogy tárják szét hatalmas ágaikat és testüket kifelé, hogy eltérítsenek, vagy legalábbis elkapjanak annyi lövedékeket, amennyit csak tudnak.
Íjvesszők lyukasztgatták a bokorszerű elementálokat, a legtöbbjük azonban csak hozzájárult a faszörnyek testéhez. Az egyik íjvessző mélyen belefúródott abba az elementálba amelyiken Trostani lovagolt, mágikus tűz kíséretével dörögve robbant fel. Füst kavargott elő a lény végtagjából, aki hirtelen megbicsaklott.
- Trostani! - kiáltott oda Emmara, - Vissza kell fordulnunk!
- Ez a mi végzetünk - mondta Trostani, miközben mindhárom driád előre mutatott a Boros területre, hogy mindegyik sereg lássa. - A harmónia ösvénye sose könnyű. Vezess minket Calomir! Mutasd az utat!

A Selesnya lovasság összecsapott a Boros légionáriusokkal, mindkét oldalon húst szaggatva. Az alabárdosok felnyársalták a kentaurok szárnyát. Páncélozott elfek vágták le az íjászok zászlóalját. Harci papok a perzselő fény oszlopát hívták le a farkas lovasokra és a faformázokra.
- Értelmetlen - mondta Emmara a suttogva.
Az elementáljainak álljt parancsolt, akik aztán lassan megálltak a Boros tér határánál, miközben még több Selesnya gyalogos özönlött el mellette, hogy a csatába menjenek. Az elementálok elkezdték óriási alakjukat elfordítani a csata irányából, de aztán fordultuk közben megálltak. Emmara még egyszer rájuk erőltette az akaratát, hogy menjenek el a csatából.
Az elementálok megtorpantak, megremegtek, mint tölgyfák az erős szélben. Aztán, felnyögve, ahogy megcsavarodott fatörzsükkel megterhelték a szerkezetüket az elementálok visszaléptek a Boros tér irányába.
- Nem, - mondta Emmara. - Nem, állj!
Emmara még mindig folyatta a manát beléjük, de az irányítása összezavarodott. Már nem válaszoltak az irányítására tovább. Egy olyan természet-óriáson lovagolt, akinek saját tervei voltak.
Trostani-ra nézett. Látta, hogy a három driád hullámzik, karjaik egy bonyolult varázslat mintáit szőtték. Emmara, Trostani személyes varázslataként ismerte fel a rituálé egy részét, egy varázslat, ami újratölti a harcban álló lenti Selesnya gyalogságot az életenergia folyamatos forrásával; ez az ami viszonylagos védelmet nyújt a sérülések ellen minden Selesnya kommunának a Tízedik Kerületben, és elég erős varázslat volt ahhoz, hogy a hadseregre varázsolja. De a driád összeolvasztotta a személyes varázslatát egy másik varázslattal, egy olyannal amit Emmara is ismert. Elementál mágia volt amit Emmara tőlük tanult.
Ezért nem engedelmeskedtek neki többet az elementálok. Trostani átvette az irányítást az elemetálok fölött, és harc sűrűjébe irányította őket. Trostani hatalma messze nagyobb volt, mint az övé, és nem vehette át az irányítást a lények fölött újra.
Az óriási elementálok erejével a hátuk mögött, a Selesnya sereg felszántott mindent maga előtt, szétvágta a Boros védelmet. Emmara-nak be kellett húznia a fejét amint a formára nyesett elementál amin lovagolt, keresztülment a kőboltíven. A boltív nem volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen az elementál. Az ívelt szerkezet lehorzsolta bokor sörényét az elementál fejéről, lombdarabot és fás indákat szórva Emmara-ra aki így majdnem leverte a vállát. Trostani a Selesnya sereg masszív tömegével körülölelve tovább vezette az elementálokat keresztül a téren át a főátjáróhoz.
Emmara, Calomir-t keresve átfürkészte a csatát, habár nem tudta vajon vigaszként keresi az arcát vagy csak, hogy valakit hibáztasson. Kiszúrta a fehér rinocéroszát és látta, ahogy rohamozz előre miután kivégzett egy Boros légionárius párt - de Calomir nem volt annak nyergében. Átnézett az elesett Boros és Selesnya harcosokon, ahogy a sereg áthaladt Boros zónán, többször gondolta azt, hogy látja a halottak közt. De Calomir eltűnt.
A Selesnya sereg átvágta magát a Boros terülten és a lerobbant ipari kerülethez ért, amiben pokli füst gomolygott - Rakdos által irányított területre érkezett.
- Előre, Selesnya katonái - kiáltotta Trostani, miközben mágiájával sarkantyúzta meg az óriási elementált. Paták, bakancsok és karmok masíroztak be a Rakdos zónába, szárnyak csaptak le a vastag füstbe fentről. - Itt van előttünk a célpontunk!
Emmara belenézett az előtte lévő füstszerű ködbe, és egy magánklubot látott, aminek az épületét a démoni Rakdos szimbóluma és neve jelölt meg „A Durva Tömeg”.
- Famintázok! Elementálok! Lovasság! - kiáltotta Trostani. - Gyökerestül tépjétek ki!
Ahogy a Selesnya sereg közeledett, Rakdos-i harcosok kezdtek kiözönleni a klubból mintha csak egy kaszárnya lenne. Emmara ökölbe szorította a kezét.

Jace egyszer már átverte Rakdos-iakat egy kisebb illúzióval. Egy elegáns trükk nem veri át őket újra. De nem volt más lehetősége arra, hogy legyőzzön egy démonimádó szadista sereget egy személyre szabott szellemi támadással. Itt volt az ideje, hogy szabadjára engedjen egy nagyobb varázslatot.
Ruric Thar és a nyers állatias Grull bandája már szétvágta a Rakdos-iakat, a harci csapat kegyetlensége sokkoló volt. Kultisták széttört teste repült fel, ahogy a Grull belecsapódott a hordába, a nyers erő óriási csapásait osztogatták szét. De a Rakdos-i horda még mindig jött, és percek alatt körbevették Grull csapatot, széttépték őket a fűrészfogas pengéjükkel és szegecses ostorukkal.
- Nézd a kis kedvenckéimet! - tört elő egy örült női hang. Az őrjöngő Rakdos horda közepén, a vérboszorkány Exava állt harci torony tetején, amit Rakdosi talpnyalók tartottak a magasba. Exava kiszúrta Jace-t, és rá mutatott. - Ez az, Én-jövök-Berrimért!

Jace műsorba kezdett az idéző varázslatával. Köpenye drámaian megcsavarodott, amint hátborzongató hanglejtéssel szólalt meg sötét misztikus füst kígyózva vette körül a testét. A szemei elfekedettek mint a szén, felemelte meggörbült ujjait a földről az ég felé, mintha egy hatalmas súlyt emelne fel. A föld meghasadt és az utca jókora darabja zuhant le a pokoli fényű mélységbe. Kénes füst áradt elő a hasadékból és egy démoni ordítás visszhangzott fel.
- Ősi úr, hívlak! - sikította Jace, és obszidián tűz lobbant fel a kezéből az ég felé.
A horda megrökönyödésére, egy épület nagyságú borzalmas démon mászott elő az úttest repedésből.  Óriási égő vasvillája volt, fejedelmien szétnyúló szarvakkal, tűzet lehelt az orrlyukaiból.
- Rakdos urunk, vezess minket! - sikította Jace - irányíts minket! Akaratod szerint cselekszünk!
A hatalmas démon kilépett a hasadékból a horda irányába, majd visszahátrált abba az irányba ahonnan jöttek: a Rakdos liga területére. A Rakdos-i kultisták elragadtatva és megdicsőülve felüvöltöttek majd megtisztították a démon úr útját, megdelejezve álltak az utcát megrengető lépéseitől és izzó fegyverétől.  A démon szerephez jutott a hordánál, és a horda sötét rajongással követte.
- Ez nem Rakdos, korcsok! - kiáltotta Exava, és a csatatéren keresztül fagyos tekintetett lőtt Jace felé.
Jace tudta, hogy néhány részletet rosszul ragadott meg. A hatalmas illúzió amit Rakdos vezető képzeletének leírásból idézett meg, Exava emlékeinek darabjaiból rakta össze. Jace személyesen sose látta a démoni ligamestert Rakdos-t - de fogadni merne rá, hogy a Rakdos-i Kultisták nagy része sem.  Ahogy megszőtte az illúziót, hagyta, hogy egy másik illúzió egy misztikus sötét energia csavarja körbe ráadásként. Jace nem rendelkezett olyan erővel, amivel démont idézhetne meg és az ördögi mágia mestere sem volt; mindez csak a Rakdos-i általános tudatlanságától függött, amit a rang és beosztás szintén meghatározott.

Exava átlátott a trükkön, de nehéz lesz neki lenyűgöznie azt a hordát, amit a félelemmel vegyes áhítat lelkesített fel. Jace látta, ahogy sikítozik feléjük, megpróbálta megingatni a hitüket a démoni megtévesztésben. Az egyedüli tekintély amit Exava-n felül tiszteltek, az a névadó Rakdos volt és ők vakon követték öt.
A boszorkány így megpróbált Jace-re támadni. Exava néhány sorozatnyi fájdalomvarázslatot robbantott, de Jace már felkészült erre a taktikára, így már megakadályozta illetve felfedte őket, mielőtt még azok megzavarták volna a koncentrációját.
Jace előre futott a tömegbe, sikongatva, mint egy örült varázsló, követte a toronymagas illúzióját vissza a Rakdos irányította kerületbe. Amint a Rakdos horda szétszóródik a saját területén, talán találkozhatna szemtől szembe Exava-val és legyőzhetné.
Ruric Thar és a többi Gruul harcos csak zavarodott tisztelettel tudtak biccenteni Jace felé, ahogy elfutott mellettük.

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A Negyedik Paktum2016.06.21 13:41

Szerző:admin

James Wyatt tollából

A hollóember ajándéka. 

Valahol a közelben egy ember halt meg - túl közel - az utolsó lélegzetét egy artikulátlan üvöltésre pazarolta, amit csak a gyilkosa és Liliana Vess hallott meg. Liliana sietõsen próbált eltávolodni a hang forrásától, meg-próbált annyi megcsavarodott fát hagyni a gyilkos és maga között amennyit csak tudott.


Caligo Erdejének csapásait, ösvényeit járva nõtt fel, ugyanolyan jól ismerte, mint bárki más, - talán jobban is, mint azok a katonák, akik éppen most harcolnak és halnak meg azok ágai alatt. Még este is az otthonának érezte az erdõt, a bagollyal, és a fülemülével, akik finoman hívogatják öt sötét faágak között. De ma éjjel az erdõ csatatérré változott, egyedül a haldoklók üvöltése és a halottak húsa feletti hollók rikácsoló, károgó civakodása hívja õt.

Megállt hallgatózni, feszülten füllelt, hogy hallja-e az üldözés bármilyen hangját, bármi olyannak a jelét, hogy felfedezték. Egy katona sem jött elõ háta mögött, ebben biztos volt - csak egy holló ugrándozott és verdeste a szárnyait mögötte ágról-ágra, arra várva, hogy Liliana meghaljon.
- Ma este nem, madár - suttogta Liliana. - Josu számít rám.

A testvérérõl való gondolatra - aki ott fekszik a halál kapujánál az apjuk házában és a láztól félrebeszél - megszaporázta a lépteit, hamarosan a csata zaja elhallgatott mögötte. Ha senki nem elég bátor ahhoz, hogy az erdõben esis gyökeret keressen, ami meggyógyítaná, akkor Liliana lesz az, aki elmegy érte.
- Készen állok - mondta a madárnak. - Meg fogom gyógyítani, és mi együtt leverjük ezeket a lovasokat.
A holló felkrákogott.
- Ne nevess ki. Megállt, felvett a földrõl egy kavicsot, hogy megdobja, de amint felemelte a fejét a madár eltûnt.
A helyén egy ember állt, vonásait eltakarta a kabátja csuklyájának árnyéka. Liliana eldobta a követ; az a férfi vállára majd a földre esett. Ahogy Liliana ügyetlenül matatni kezdett az övén lévõ tõrért, a férfi hátrahúzta a csuklyáját.

Magas volt, nemesi aura vette körül, fekete és aranyszínû ruhába öltözött, amin semmi jele nem volt annak, hogy fák és tüskebokrokon keresztül jött volna. Fehér hajkorona borította a fejét, amit összeborzolt a csuklyája, egyedül a halántékánál a füle mögé fésült rész volt fekete. A szemei - furcsán aranyszínûek, mint a ruháján lévõ hímzések - megragadták és nem engedték a tekintetét.

- Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak, Liliana Vess, - mondta az ember.
- Tudod a nevemet, - mondta Liliana miközben kezeivel a tört markolta. - valahogy ez nem azt mondja, hogy bízzak benned.
Az ember felemelte üres kezeit. - Apád a mi urunk és hadvezérünk. Természetes, hogy ismerlek.
- Követtél engem?
- Hasonlóan hozzád, én is inkább feküdtem az erdõben, mintsem hogy fejetlen hullaként végezzem, akit apád ellenségeinek lovai húzzanak maguk mögött, hogy aztán a bõröm a pajzsaikra legyen kifeszítve a koponyám pedig a fák között táncoljon.
Ahogy beszélt, Liliana úgy érezte mintha a távolban patadobogást hall. - Mennem kell - mondta.
- De hova mennél?
- A tisztásra…
- Ahol régebben az esis gyökerei nõttek?
Liliana elkomorult. - Honnan tudod, hogy… várjunk csak. Régebben nõttek?
- Nem tudtad? Felégették õket.
- A lovasok?
A bõrboszorkányok tették. Mostanra már csak hamukör maradt, ahol a boszorkányok a rítusaikat kántálják, hogy még több katonát támasszanak fel, akik aztán az apád ellen harcolnak.
- Nem, - mondta Liliana.
Hátat fordított az idegennek, és elfutott, nem törõdve mekkora zajt csapott azzal, ahogy gyökereken botladozva keresztültépte magát bokrokon.

Már jóval azelõtt érezte a füstöt még mielõtt megérkezett volna a tisztásra, megtorpant a rohanásában, ahogy meglátta a parázs izzását.
Egy holló szárnycsapásait hallotta a háta mögött, megfordult. Az aranyszemû ember állt mögötte és a földet nézte.
- Milyen sok halott - mondta.
Liliana elvette tekintetét, és meglepetésben tört ki amint a szeme rápillantott azokra a halottakra, akik a lábai elõtt hevertek. Tetemek feküdtek halomban a földön - katonák az apjának színeiben, feketében és aranyban. Néhányukon karomnyomok által okozott rettenetes sebek, másokon iszonyatos égési sérülések voltak, és voltak olyan fejnélküliek, akiknek a bõrboszorkányok sötét mágiája által a fénylõ zsírról és izmukról volt lenyúzva a bõrük. Egyetlen egy dögevõ madár sem repkedett közöttük.

- És esis gyökér nélkül - monda az ember - a testvéred lesz a következõ.
- Nem! - sikoltott fel Liliana. Nem engedem, hogy ez megtörténjen.
- Nem, te nem. - A hangjában lévõ magabiztos bizonyosság csak súlyosbította azt a pánikot ami Liliana mellkasát nyomta.
- Kell lenni egy másik lehetõségnek, - mondta. - Több esis gyökérnek… egy másik tisztáson.
- Tudod, hogy nincs másik tisztás.
- Mit mondtál? - Liliana küzdött nehogy ösztönösen arcon csapja ezt az idegesítõ embert. - Tudsz egy másik módszert arra, hogy megmentsem Josu-t. Mi lenne az?
Az ember a tisztás irányába mutatott. Liliana megfordult és a fákra nézett, ahol a parázs haloványan izzva füstölgött a sötétségben.
Az ember hangja a háta mögött jobb oldalt szólalt meg, a fülében érezte annak lélegzetét: - Tudod.
De nem tudta. Évekig hûségesen tanult Ana úrhölgy oldalán, gyógynövények és gyökerek gyógyító természetét memorizálta, több száz betegség tünetét és jelét, valamint tucatnyi sebfajta legjobb kezelési módját tanulta meg. Az esis gyökér volt az egyedüli lehetséges gyógyszer. - Azt mondtad a tisztás leéget, a gyökérnek annyi.

- Te ennél jobban tudod.
Minden tanulmánya és leckéje, a napi szintû gyógynövények sajtolása és gyógyitalok keverése - semmi más nem lehet gyógymód. 
- Hacsak nem… - mormolta.
- Tudod te.
Hát persze!  Majdnem felugrott a váratlan gondolattól. Éveken át növelte az ismeretanyagát többet, mint amit Ana úrhölgy csak tanítani tudott, belekóstolt a mágiába, ami többet jelentett… egyenesen közelített az élethez és halálhoz. Gyógyítóként való munkájának teljes szolgálatában, természetesen. Ismert olyan mágiát, ami még az elégett és kiszáradt esis gyökeret is gyógyszerré változtatja Josu számára. Legalábbis elméletben.
De ő honnan tudott errõl?
- Nem állok készen - mondta. - Még többet kell tanulnom.
- Biztos vagyok benne, hogy Josu megvárja, míg befejezed a tanulmányaidat.
Liliana durván káromkodott a fogai között, és elhúzódott az embertõl, néhány lépésnyire közelebb az leégett tisztáshoz.
A férfi követte öt, jobbról beszélt Liliana fülébe. - Nem engedheted, meg hogy várj Liliana Vess. Már most eleget tudsz. Már most egy hatalmas mágus vagy, még ha nem is vallod be magadnak. És még hatalmasabb leszel, ha egyszer elfogadod az erõdet.
A pánikja megváltozott, átalakult az izgatottság heves rohanásba. Erõteljes volt, de mindig is elrejtette a tiltott tudását, félt a megrovástól. Ahhoz hogy elfogadja, francba a következményekkel - ezt el kell ismernie, mint más tiltott dolgot, örvendezni az erejében mókásan hangzott.
Liliana-nak bogarat ültetett a fülébe, kezét a férfi mellkasára helyezte majd hátrébb lökte.
- Honnan tudsz ilyen sokat a mágiámról? Úgy érezte a mágia meglódul benne, érezte a halál közeledtének csípõs bizsergését.
- Feltételezem, hogy mindkettõnk több, mint aminek látszik. - mondta a férfi.
Liliana mindig is tudta: ö több, sokkal több, mint aminek korábban látták. És ezt most be is bizonyítja. Úgy érezte valami szabadjára tör benne, mint egy sötét virág, ami kinyílik a mocsárban mélyében. Varázsigék törtek elõ az elméjében, egy elkeseredett, rettenetes tervként fonódva egybe.
- Igen - mondta a férfi. - Most már látod. Az esis gyökér egy erõs gyógymód, de az egy biztonságos irány volt. Te tudsz ennél egy erõsebbet.
Meglepetésként fogta fel hogy igen, tudott. Kinyújtotta érzékeit, érezte az erõt, ami ott forrt minden rothadásként, bomlásként a közeli lápban. Ijesztõ vigyorral magába szívta a mana-t, bizonytalanul figyelte, hogy az idegen férfi újra eltûnt.
Minden egyes közeli lépéssel, az erõ ami szabadjára tört benne úgy látszott egy kicsivel jobban virágba borult, megszilárdítva ezzel a szándékát. Felpörgette õt, arra serkentette, hogy ölelje magába az erejét.  Tucatnyi lépés vezette ki õt a fák menedékébõl a tisztásra.

A tisztás mostanra robbantott hamukör volt, pislákoló parázsgyûrûvel körben a szélein. A rémület õrjöngve viaskodott a szívében, ahogy belépett a helyszínre, emlékezett arra, hogy egykor milyen békés volt ez a tisztás. Három ráncos banya állt egymásnak háttal a tisztás közepén, szemük csukva volt, ahogy a varázslataikat nyafogva küldték keresztül az apja földjén az erdõbõl a csatatérre. Három szellemszerû õr - fityegõ, kiharapott húsú félelmetes koponyák, amiknek üres szemgödreiben beteges lila fény ragyogott - lebegett körbe a tisztás szélén.
Hat ellenfél, és Liliana önmaga. De Josu élete múlik rajta, és a benne virágzó erõ több volt, mint amennyire szüksége van.

- Üdv, hölgyeim - turbékolta Liliana.
Az egyik lebegõ koponya felé mozdult, kísérteties sikoly ébredezett a hústalan tátott szájából. Liliana a saját énekével válaszolt, alacsony szótagú sorral, ami a halott levegõben visszhangzott. A tökéletes sötétség kése lövellt ki a kinyújtott ujjai közül és állt bele a koponyába, elválasztva nekromata energiától, ami ellátta az élet hasonlóságával, majd a földre zuhant.
A bõrboszorkányok kinyitották tejfehér szemüket majd egyként Liliana felé fordultak.

Még kettõ, mutatott Liliana majd a két megmaradt koponya egy kis felhõt vert fel, ahogy földet érve hamuvá hullott szét.
- Úgy gondolom, szükségetek lenne néhány erõsebb testõrre - mondta. Az önbizalma egyre nõtt, félelmét hideg eltökéltségre cserélve fel. Jó volt ebben, fogta fel. Ez nagyon könnyû volt, ha egyszer már elfogadta ezt. Sokkal könnyebb, mint sivár tanulmányai Ana úrhölgy alatt. És nagyon jó érzés volt!

A bõrboszorkányok kántálni kezdtek, a három hang egyként szólalt meg, és a fájdalom úgy kezdett táncolni rajta mintha karmokkal hagynák a nyomukat a húsában.
Liliana felsikított.

De a sikolyát egy másik varázslatba fordította, fájdalmat használta fel, hogy az elméjére koncentráljon. A varázslat úgy gördült elõ a szájából, mint a harangzúgás, és halálos hideg enyhíteni kezdte lángoló bõrét, ahogy a varázslata alakot öltött. Három kísértetszerû kéz lebegett fel a földrõl a banyák lábainál, árnyékok kúszó suttogásaként, mint valami szellemkezek.
Most a boszorkányokon volt a sor hogy, fájdalommal üvöltsenek fel, ahogy a kéz eltûnt a mellkasukban majd elõbukkant a hátukból, aranyfényû ragyogó porszemcsét markolva. A sikolyuk szánalmas nyögéssé alakult, ahogy a földre roskadtak, mellkasukat markolták azzal a pici erõvel amit Liliana varázslata hagyott meg számukra. Az egyik bõrboszorkány kinyúlt a kezével Liliana felé és motyogott valamit, ami lehet, hogy varázslat volt, de Liliana nem érzett semmit.

A három kísértetkéz Liliana lába elõtt egy pontba futott össze majd visszamerültek a földbe a szerzeményükkel. Liliana egy mosoly kíséretével lehajolni készült, de hátulról egy holló érdes károgással meglepte õt, mire körbefordult. Az egyik tetem, amit a tisztás területén kívül látott, már a lábra állt, és elkezdett csoszogni felé.

Végül is sikerült varázsolnod, - szólította meg bõrboszorkányt a háta mögött. Bátor próbálkozás, de úgy gondolom ez volt az utolsó.
Egy mély levegõvétellel az akaraterejére fokuszált majd egyszerûen elfújta az élet képmását, ami mozgásra késztette a zombi húsát. Mögötte a boszorkány egy elfojtott sikolyt engedett el.
Liliana lenézett a katona testére, a megviselt páncéljára, és a vérfoltos uniformisára.
- Milyen sok halál, - mondta. Felemelte a tekintetét, hogy találkozzon a hollóéval, aki fölötte ült.
- És ez csak a kezdet.

A lábainál ahová a kísérteties kezek merültek, egy aranyló ragyogás bukkant fel a hamuból. Térdeire ereszkedve kezeit beleásta a földbe és megfogta a jutalmát. Mikor újra felemelte a kezét, a fekete esis gyökér összefonnyadt halvány aranyszínben ragyogó jókora darabját markolta. A bõrboszorkányok ellopott életével beletöltve, sokkal erõsebb gyógyitalt lehet készíteni, mint amit elõször tervezett. Az embernek igaza volt - tudta mit kell tennie. Természetesen õ ezt tudta.
A gyökeret a mellkasához szorítva visszasétált az erdõbe az apja háza felé.
Elvigyorodott a madárnak amint elment mellette.
- Köszönöm Hollóember.

Az Üresség Ígérete

A legfeketébb esis gyökérbõl készült ital úgy ragyogott arany színével, mint ahogy a pirkadat melegíti fel a reggeli ködöt, ez az életadó erõ amit tartott, megnyugtatta Liliana-t. Ahogy a tenyerében hordozva végigsodródott a ház zajában, a sötét mágiájából áradó fényen elmélkedett. A szolgák meghajoltak és hátrahúzódtak, ahogy megjelent, de gyorsan újra kezdték a kiabálásukat és tülekedésüket mögötte.
- Hideg vizet!
- Tiszta ágynemût!
- Hol van az az erõleves?
- Vizet!
Figyelmen kívül hagyta a kiabálásokat, meg volt gyõzõdve arról, hogy az elixír amit hozott hamarosan véget vett minden aggodalomnak és nyugtalanságnak.
- Liliana úrhölgy visszatért! - az egyik szolga elõrekiáltott elõtte, és Liliana végül feltekintett.
Josu szobája elõtti hallban állt. A szolga kiáltására válaszul Ana úrhölgy lépett ki a szobából kezeit a csípõjére rakva, rosszalló tekintettel nézte Liliana kezében lévõ üvegcsét.
- Ez nem esis gyökér, - jelentette ki a gyógyító.

Liliana megállt, magabiztossága megingott az ellentmondást nem tûrõ tanárnõ arcától. De aztán meghallotta, hogy Josu kikiált a szobából - Koponyák! Koponyák lebegnek keresztül a fák között! - Liliana ezzel visszaemlékezett, hogy min ment keresztül, hogy elkészítse az italt és mi forog kockán. Kihúzta magát és Ana Úrhölgy parancsoló tekintetébe nézett.
- Ez jobb, - jelentette ki
Ana gúnyosan válaszolt - Azt majd én megítélem. Hogyan hoztad létre? Mik az összetevõi?
- Nincs idõ a vizsgáztatásra. Josu haldoklik!
- Az orvosság beadását nem szabad elsietni, - mondta Ana, miközben karjait keresztbe fonta a mellkasán. - Néhány gyógyital több kárt okozz, mint hasznot. - szemei Liliana kezében lévõ üvegcsére ugrottak majd elhúzta a száját.
- A boszorkányok! - Josu az ágyából kiáltott fel. - Nem, nem, a lángok!
- Esis gyökérbõl készítettem - mondta Liliana - de felerõsítettem.
- Felerõsítetted? Hogyan?
- A perzselés! - sikított fele Josu, és Liliana hallhatta a szolgák hangzavarát, ahogy megpróbálták megnyugtatni, csillapítani a lázát, valami olyat csinálni, ami enyhülést hozz a fájdalmára.
- Állj arrébb Ana úrhölgy - mondta Liliana - Josunak ezt meg kell innia. Most!
Ana kihúzta magát, az arca elvörösödött. - Egy tanítvány nem utasítgathatja így a mesterét.
Liliana vett egy mély levegõt, megacélozta magát. Nem csak az erõ virágzott benne - Liliana megnyílt, az elméje kitágult, elõjött az igazi énje. Ez volt az ö ideje. Testvérének az élete volt a tét. Liliana tudta, hogy mit kell tennie.
- Akkor eljött az ideje annak, hogy tanítványságom véget érjen, - mondta. - A te erõd úgyse mérhetõ már az enyémhez.
- Erõ? A gyógyítás mûvészete nem az erõrõl szól. 
- Úgy gondolod? - nevetett fel Liliana. - Állj hátra és figyelj.
Arrébb lökte a gyógyítót a szobába sietett, majd térdre esett a testvére ágyánál.
- Tartsd magad távol a páciensemtõl! - csattant fel Ana.
Hosszú évek tanítványkodása után ez a hang azonnali engedelmességre parancsolta, és Liliana pusztán reflexbõl majdnem hátra állt volna. De Josu megragadta a karját és rá nézett - nem, át nézett rajta - majd minden más eltûnt.
- Josu - mormolta Liliana. - Hallasz engem?
- A boszorkányok - válaszolta. Már nem üvöltött, hangja mint egy megrémült gyereké. - Lenyúzták a bõrt…
Liliana felemelte a ragyogó üvegcsét, arany fény csillogott Josu szemeiben ahogy ö azt nézte.
- Idd meg testvérem. Ajkaihoz emelte. - Ez megnyugvást hozz neked.
- Ne tedd! - Ana Úrhölgy tett egy utolsó tiltakozást, de már késõ volt.


Az ital kitöltötte Josu száját, majd a ragyogó aranycsepp lecsúszott a tokáján. Egy pillanatra félelem torzította el Josu arcát, Liliana aggódni kezdett, hogy kiöntötte az értékes folyadékot, de aztán Josu nyelni kezdett, majd újra és újra.  Aztán szemei lecsukódtak és visszasüppedt a párnájába.
Josu egyedüli mozgását csak a mellkasának lassú emelkedése és süllyedése jelentette, ahogy lélegzett. Liliana elsimította a haját az izzadt homlokáról, és szájának sarkába egy mosoly jelent meg.
- Liliana - sóhajtott fel josu
Liliana mögött az egyik szolga egy elfojtotta a lélegzetét. - Felismerte - mondta a nõ.
Ana Úrhölgy torkát köszörülve megszólalt. - Rendben van. Lecsillapítottad az álmát. Most mond el nekem…

- Lili - üvöltött fel Josu. Szemhéjai szélesre nyíltak, hogy felfedjenek két koromfekete gömböt. Liliana egy pillanatra látta visszatükrözõdni bennük önmagát, de holtan - saját szemei elrohadtak, a bõre megnyúlt a csontjain.

Josu megmerevedett, üres szemei a menyezettet bámulták. Liliana felfedezett egy fekete pöttyöt Josu ajkán - ahonnan az ital lecsurgott a szájáról. Ahogy Liliana nézte, úgy tûnt Josu összehúzódik. Szemei visszahúzódnak a koponyájába, fakó bõre viasszerûvé és feszessé válik. Az arccsontja kiakadt az arcáról és az ajkai visszahúzódtak a fogairól.
- Mit tettél gyermek? - suttogta Ana Úrhölgy. Ana válla Liliana-ét érintette, majd odahajolt Josu nyugodt alakja fölé.
Liliana odacsúszott az ágy lábához, az agya járni kezdett, ahogy lenézett a testvérére. Mit tett? Az ital - az ő itala, amit a képességével és mágiájával kevert - nem gyógyította meg teljesen.
Megölte. Minden erõfeszítése… és az eredmény rosszabb volt mintha nem csinált volna semmit.
Sokkal rosszabb.
Ana úrhölgy felállt az ágy mellõl, az arca komor volt, elkezdte kihessegetni a szobából a szolgákat. Liliana a testvére mellett az ágy szélén ült, Josu hideg kezét szorongatta a kezei között mintha fel tudná melegíteni.
Aztán hirtelen Josu kiszabadította a kezét és megragadta Liliana torkát. Éles körme belemart Liliana bõrébe.
- Oly sok fájdalom… - mondta Josu.
Josu felült, Liliana arcának jobb oldalához hajolt. - Hova küldtél engem? - kérdezte.
Lélegzetének dögletes szaga megszúrta Liliana orrát, még úgyis hogy küzdött az ellen hogy belélegezze, megpróbálta Josu ujjait lefeszegetni a nyakáról.
- Oly… sok… fájdalom! - sikított fel, és neki dobta a falnak Lilianát. Liliana összeesett a padlón, Lady Ana felsikoltott.
- Josu - suttogta Liliana, - Bocsáss meg.
- Bocsánat! - Lábaira támolygott majd dülöngélve megindult Liliana felé. - Te elátkoztál engem, Hugocskám! - haragosan nézve Liliana-t, karmos ujjait a saját nyakához emelte. - Te az örökké tartó szenvedésre kárhoztál engem! - végighúzta a körmeit a nyakán lefelé a mellkasához, feltépve a bõrét és a ruháját, mint… de egy cseppnyi vér sem buggyant elõ a vágásból. - Fájdalom!


Liliana a hátát a falnak vetve próbált lábra állni, megpróbált elõle eloldalazni. De Josu merev combjainak ellenére gyors volt, és újra megragadta Liliana nyakát, nekinyomva a hátát a vakolattal borított falnak.
- Enged meg, hogy segítsek, Josu. - védekezett Liliana. - Gyere vissza, gyere vissza és mi rendbe hozzuk.
Segíteni, nekem?  - Josu hangja morgó suttogásként feszült neki az arcának. - Én elvesztem az Ürességben, Lili. Elvesztem! Vagyis miért tengõdöm itt?
- Nem tudom öcsém. Nem tudom. de mi meg tudjuk javítani. Bizz…
Josu megszorította Liliana nyakát, belefojtotta Lilianába a szavait. - Bízzak benned? Bízzak benned? Nem!
- Engedj el, - krákogta Liliana
- Az Üresség téged akar, Lili. Ez az éhség sosem múlik el. Mindkettõnket akarja.
- Engedj el, - mondta újra Liliana. Rémülete és szomorúsága elégett, csak hideg dühöt hagyott maga után. Moha lepte fák emlékei, nyirkos levegõ és Caligó szívében lévõ bûzös víz, keresztülszállt az elméjén, ahogy a mana beléfolyt, megdermesztette a vérét, és végigbizsergette a bõrét.
- Sosem foglak elengedni, kicsi húgocskám. Soha többé. Együtt leszünk te és én. Csatlakozunk az örökké tartó gyötrelemhez.

- Engedj! - Liliana dühe hamuszürke sötétségbe robbant ki kettõjük között, Josu-t ágynak döntve Liliana háta mögött pedig a vakolat megtört, felrepedt majd szétmorzsolódott. Árnyékok táncoltak Josu testén majd eltûntek, beleszivárogtak a fakó bõrébe. Nem annyira egyenesen de Josu újra felállt, majd metszõen ránézett Liliana-ra.
- Szóval az én édes húgocskám belekóstolgatott a nekromanciába - mondta - és átváltoztatott engem ezzé!
Karjait elõrelökte Liliana felé, mire árnyékok szökõkutjai törtek elõ az újaiból.
Liliana feltartotta a kezeit, hogy megvédje magát, az árnyékok pedig beléhasítottak, megtépték a lelkét, és nekinyomták a mögötte lévõ falnak.  Habár Liliana durván lehûlt, Josu varázslata annyira se bántotta, mint a falat, aminek nekiütõdött. Ahogy a támasza mögötte hamuvá porladt, Liliana megbotlott és a törmelék közé esett.
Liliana homályosan tudatában volt annak a káosznak, ami körülötte keletkezett, a házi személyzet sikoltozott, rohangált, nyöszörgött a fájdalomtól vagy jajveszékelt a balesettõl. Hogy fordulhatott ilyen rosszá?  Csodálkozott. Habár Liliana ujjongott a benne nyíló erõtõl, de most úgy nézett ki mintha magába roskadna mindez, sivár ürességet hagyva maga után.
Nem, gondolta. Helyre kell hoznom.
Visszamászott, hogy Josu újra  rátámadjon, Liliana megpróbált olyan varázslaton gondolkodni, ami visszacsinálná amit tett, valahogy elvenni ezt kicsavarodott látszatéletet, és begyújtani újra igazi életté. De közben távol kell, hogy tartsa magától Josu-t. Egymás után dobta a varázslatait Josu felé, sötétség csapását az árnyékok markoló karmait.  Josu újra meg újra felüvöltött a fájdalomtól, szitkozódások végtelen folyamát indította meg a Liliana felé. Azonban ahelyett hogy megállította volna Josu elõrejutását, úgy tûnt Liliana varázslatai erõsebbé tették.
Hirtelen értelmet nyert minden. A hazugságok tömkelege, amit magának mesélt, értelmet nyertek. Mindvégig úgy hitte, hogy azért tanul nekromaciát a titkos könyvébõl és végez sötét vizsgálatokat, hogy elõsegítse ezáltal a gyógyítás mûvészetét. Hogy a halál erejét az élet és gyógyítás szolgálatába tudja fordítani. Hogy a gyógyítónak minden rendelkezésre álló eszközt használnia kellene. De Josu volt az eredmény, élet és halál borzalmas egysége, és minden varázslata ami az élõ életerejét manipulálta ártalmatlan volt a halott számára.
Josu visszafordított minden egyes varázslatot a sajátjával, szétzúzva így a falakat, széttörve az ablakokat. Az eltévedt robbanások az eredeti célpontjuk helyett a szolgákba csapódtak, elrohasztva a húsukat, elolvasztva a csontjukat, vagy elemésztve a lelküket.
Oly sok halál, gondolta. És ha nem találok ki valamit, hamarosan én leszek a következõ.
Josu irgalmatlan rohama felõrölte Liliana-t. A mana ami elárasztotta õt, és mûködtette a varázslatit úgy tûnt visszavett Josu varázslatainak hatékonyságából, de nem volt egy tökéletes pajzs. Liliana kezei hidegek voltak, combja elzsibbadt, gondolatai lelassultak, ahogy a halál mágiája elszívja a testének és lelkének erejét.

Josu - az a dolog, ami egykor Josu volt - kinyújtotta a karját és az árnyékok elborították Liliana-t. A sötétség karmai megragadták, felemelték a talajtól és elragadták életszilánkját, az erejét, ami még maradt a testében. Fuldoklani kezdett, ahogy az árnyékok a szájához értek, megtiltották a lélegzés jogát a tüdejétõl. Halálosan hidegnek érezte magát, fuldoklott ahogy arra gondolt élve fog elégni, csapdába esve testvére mágiájának satuszerû szorításában.
Josu mostanra jobbra állt elõtte, felnézett a szemeibe, karomszerû karjai felemelték mintha nem is varázslat lenne, a levegõben tartotta és az életet facsarta ki belõle.
- Csatlakozz hozzám Lili - mondta Josu. - Az Üresség minden kínján együtt fogunk osztozni.
Liliana szemei védekezõen együtt mozogtak Josu-éval, de egy halovány könyörületet sem villant fel Josu élettelen szemében.
Végül behunyta szemét, képtelen volt ránézni arra a rettenetre, amit csinált. A halál körbevette és a feje elszédült.

Aztán, abban a pillanatban, amint teljesen elszigetelõdött mindentõl, valami Liliana belsejében lángra gyúlt, a végtelen sötétség szikrája, ami egyszerre volt hidegebb a halál szorításánál és forróbb a napnál, sötét és végtelen, mint az Üresség, de mégis végtelenül élõ is, a lehetõségek végtelen tárháza, önmaga volt az alkotás és a… pusztításé ereje. Liliana odanyúlt ehhez az új erõhöz, megragadta a remény utolsó foszlányát.

Liliana lelke éles fájdalomba égett, és Josu mágiája szétfoszlott, képtelené vált arra, hogy feltartoztassa õt. Liliana kinyitotta a szemét és látta, hogy Josu meghátrál elõle, összeaszalódott arca eltorzult a döbbenttõl.

Liliana oldalra nyújtotta a karjait és a romok közt fekvõ hullák felkeltek, a szolgái akinek most még egyszer parancsol. A zombik csapata tántorogva megindult Josu felé, akik aztán elnyelték és legyûrték õt.


Ahogy Josu küzdeni kezdett a nekinyomódó halott hús ellen, valami meghúzta hátulról. Megpördült, és látta ahogy apja házának romja megváltoznak. A falak megcsavarodtak és széthasadtak, egy fekete lomb által betakart sötét fatörzs alakja kezdet kibontakozni belõlük. A porfelhõ ködhullámmá változott, és a törmelékkel borított padló posványos talajjá alakult, amit halott levelek és bütykös gyökerek tarkítottak. A lábai nem mozdultak, de úgy érezte valami keresztülhúzta a kimondhatatlan örökkévalóságon, kitépték abból a világból, amit ismert és belökték egy teljesen más világba.
Aztán az otthona teljesen eltûnt, Josu, a zombik, minden amit ismert eltûnt, végül térdig süllyedt az ingoványos talajban.

Egykor Istenek voltunk. 

Több mint száz évvel késõbb, egy öreg nõ lépett át az egyik világból a másikba. Az évek oly nehéz teherként rakodtak rá a vállaira, mint amilyen a fájdalma volt.
- Késtél.
A dörgõ hang elõbb köszöntötte õt mielõtt teljesen maga mögött hagyta volna a másik világot, és mielõtt még az elsõ lépése az óriási csarnok márvány padlóját érintette volna, a nõ érezte az erõt vibrálni a hangban.
- Még nem, - mondta Liliana negédesen. - Sosem, ha tudsz nekem segíteni, ahogy megígérted. Mereven tekintett elõre a halál lehetõségére - az évek miatt hervadtan az annyira evilági haláltól, amennyire csak elképzelhetõ, - azért jött hogy segítséget találjon egy olyan lénytõl aki elég hatalmas az összes síkok közül ahhoz hogy ezt kordában tudja tartani.

A padló újra megremegett, ahogy a sárkány felnevetett, és Liliana megfordult, hogy ránézzen - megfordult és felemelte a fejét majd hátralépett, hogy jobban lássa, még így is kitöltötte látóterét borzalmas nagysága. Olyan hatalmas volt, mint maga a csarnok, feje tetején lévõ óriási görbe szarva karcolta a mennyezetet, és a kitárt szárnyai elérték a mindkét fal oldalát. Liliana elfojtotta komor tekintetét - Nicol Bolas megpróbálta megfélemlíteni õt, hogy emlékeztesse arra ki áll fölényesebb pozícióban az tárgyalásban.

- Segíthetek neked Liliana Vess - mondta Bolas. - De a halhatatlanság elérhetetlen távolságban áll tõlünk, jelenleg.
- Mondja ezt egy harmincezer éves sárkány - Liliana kezeit nézve újra hátat fordított. Az évek miatt ráncos és foltos volt, a bõre megereszkedve lógott a csontjain. Olyan egyenesen állt amennyire csak tudott, vonakodott attól, hogy megmutassa testének gyarlóságát a szemben lévõ hatalmas sárkánynak. De ez nem csak a testérõl szólt - a lelke hervadt virág volt, reményvesztett.
- Hogyan bukhattunk el - mondta a sárkány - Egykor mi istenek voltunk, az ismert síkoktól ismeretlenig és azok elpusztításával foglalkoztunk.
A szavai belemartak. Síkjárok voltak, nem istenek, de kezdetben nem volt sok különbség. A szikra ami begyulladt a szívében hatalmas erõt nyitott meg, nagyobbat mint amit valaha el tudott volna képzelni, halhatatlanná téve és látszólag mindenhatóvá, végtelen sornyi halottat tett a parancsnoksága alá. A Multiverzum megszámolhatatlan síkjain járt évtizedekig, felhasználta az akaratát, a szeszélyét azokon a síkokon amelyek erõ híján nem tudtak ellenállni neki. Csak egyetlen egy dolog volt akkoriban amit nem tudott elérni a mágiájával: visszacsinálni azt amit Josu-val tett.
Aztán a Multiverzum átformálta magát, kirabolta õket - és minden más síkjárót - az istenszerû erejüktõl, amivel egykor rendelkeztek. Néhányan rendbetételnek hívták, mintha valamit meg kellett volna javítani, de Liliana ennek ellenkezõjét gondolta. Tönkretette a rendbehozatalának bármilyen reményét.  Évtizedekig dolgozott még azon is, hogy csak egy töredékét is visszanyerje az elveszett varázserejének, de még az sem volt elegendõ - nem volt elegendõ, hogy a halált visszatartsa. Josu megígérte, hogy együtt lesznek a halálban, ahol megosztja végtelen fájdalmát, Liliana sose engedné, hogy a halál jeges karmai beteljesítsék ezt az ígéretet.
- Nem buktál nagyot - mondta Liliana, képtelen volt visszatartani a keserûségét a hangjában.
- Nem ismerted az én teljes valómat. Én több erõt vesztettem, mint amit te képes lennél több életen keresztül megtanulni.
- Akkor adj nekem százat! - vágta rá - Nézz rám Bolas! A nyakamnál érzem a halál leheletét.
- Talán azért mert oly közeli társaságod már évek óta.
- Nem társ, hanem eszköz. Valami, amivel csapást mérsz másra, nem pedig magadhoz öleled.
- Bizonyos vagyok benne, hogy néhány öreg tanárod ezzel nem értene egyet.  A padló újra remegni kezdett, ahogy a sárkány újra jót szórakozott. - Biztos tanultál a vámpíroktól amikor Innistradra mentél, tanultál a litch-ektõl - a nekromancia mestereitõl. Körbeölelnének a halállal és még tovább is mennek, ne félj annak közeledésétõl.

Ahogy Nicol Bolas beszélt lejjebb vitte a fejét, közel Liliana-hoz és megfordult így Liliana láthatta az arcát visszatükrözõdni az egyik nagy fekete szemében - ráncosan és fáradtan, a szépsége elfakult, a halál kísértete ott kísértett a szemeiben, nem sokban különbözött annál, mint amit látott Josu halott fekete szemeiben megannyi évvel ezelõtt.

Liliana elfordult. Több vagyok, mint amennyinek kinézek, emlékeztette magát.
- A királynõ nem uralkodik a népe fölött, hogyha egy közülük. - mondta. - Ha le akarok menni az ösvényen, akkor már Innistradon lennék, nem pedig itt. Szóval tudsz segíteni vagy sem?
- Ahogy mondtam neked, közel tudlak hozni azokhoz, akik segíteni tudnak neked.
- Négy démon, azt mondtad. És az ár pedig a lelkem, ugye? Megfizethetõ a halálomért?
- Ez nem ilyen egyszerû.
- Persze hogy nem. - sóhajtott fel Liliana. - Semmi sem volt egyszerû veled, ugye Bolas?
- Ellenkezõleg, nagyon sok olyan egyszerû dolog van, amit az elméd hozzám képest még csak felfogni sem képes.
Liliana felhorkantott. - A szerénységed igazán lélegzetelállító.
- Ezek az egyszerû tények Liliana Vess. - Végül is, te csak egy ember vagy.
- Egykor mi istenek voltunk. Nekem szükségem van arra az erõre, Bolas. Hatalom, fiatalság és erõ. Még ha a lelkembe is kerül.
- Jó. A sárkány lélegzetvétele közeli volt, leforrázta hátul a nyakát. - De a lélek nem egy olyan apróság, amit átruházhatsz egy démonnak, vagy egy parázs, amit meg lehet ragadni a haláloddal. Te felfogod adni a lelkedet, rendben van – végül is senki se lenne képes egy lélekfoszlánnyal belefogni azokba a feladatokba, amikbe fogsz, azért hogy megfizesd az adóságodat. 
Liliana megpróbálta elnyomni a remegését.

- De miért is zavarna ez téged, - mondta a sárkány - mindazok után, amiket tették? Mindegyik síkon a leghatalmasabb nekromatáktól tanultál. Angyalokat mészároltál le. Legyõzted azt, aki elindított téged ezen az úton. Hogy is hívtad? A Hollóember?
Liliana figyelmetlenül bólintott, a Hollóemberrel való elsõ találkozásra gondolt, annyi évvel ezelõtt, és azok a rettenetes dolgok, amik követték. Liliana legyõzte õt, ahogy a sárkány mondta, de nem ölte meg - még nem.
- Talán már rég feladtad a lelkedet - mondta Bolas.

Liliana meglepõen érzékelte, hogy a kilátások zavarták. Bolas-nak igaza volt. A Hollóemberrel való elsõ találkozása a Caligo Erdejében, amikor felismerte az erejét és hagyta, hogy irányítsa õt, az élete folyamatos erkölcsi döntések sorozatává vált, feltartozhatatlanul sodródott a sötétségbe. Mi maradt számára, amitõl különbözik a Multiverzum kegyetlen gonosztevõitõl?
Csak ez a pillanat, gondolta, ez a pillanatnyi hezitálás.
Liliana megfordult és a sárkány merev szemeibe nézett. - Essünk túl rajta.

Bõrödre írva

Negyedszerre is elvezette Nicol Bolas Liliana-át a hatalmas márványcsarnokából egy olyan síkra, amit nem ismert fel. Miután megkötött három paktumot három különbözõ démonnal, az erõ elöntötte a testét - de még mindig egy rongybaba volt a sárkány karmai között.

És még mindig öreg volt.
A sárkány most egy másik csarnokba rakta le. Ugráló lángok borították be a boltozatott elõtte, de ahogy Bolas visszahúzódott a lángok elhaltak és a negyedik démon jött - csúszott - elõ. Lábak helyett hagymaszerû farkat húzott maga után a tûzbe. Bestiális feje elõreugrott ormótlan vállaiból, amit gúnyos vigyor uralt, megmutatva ezáltal éles fogait. Két szarvát egy választékos fejdísz koronázta meg, ami kicsapta az oldalra esõ sárgásbarna sörényét. Cafatos, bõrszárnyak nyúltak ki a vállából. A hosszú karjai végén lévõ éles karmok majdnem a padlót súrolták.


- Liliana Vess - mondta görnyedten, a lehelete végigmosta Liliana arcát. Hangja rekedt suttogás volt, kígyónyelve pedig kicsapott a fogai között, ahogy elnyújtva kiejtette a nevét. - Kothophed vagyok
- Mivel ismered a nevemet, gondolom ezzel véget ért a kellemes beszélgetésünk.
A démon ugatva felnevetett. - Valóban. Megértettem, hogy én vagyok a negyedik patrónusod. A többi megállapodásod megfelelt az elvárásaidnak?
- Elégedett vagyok. - Bolas figyelmeztette, nehogy beszéljen bármelyik démonról a másiknak, így Liliana megpróbálta visszatartani, hogy akár csak az elméjének felszínére kerüljön a gondolatukat is.
- Biztos? Akkor ne mondjuk le a megállapodásunkat? Ez minden, amire vágysz?
Liliana önelégült mosollyal mondta - Meg vagyok elégedve minden elõnnyel, amit mindegyik elõzõ megállapodással nyertem, és biztos vagyok benne, hogy elégedett leszek ezzel is amint beteljesedik.

- Oh, de én leszek a legkövetelõzõbb mestered, Liliana. Nagy dolgaim vannak a számodra. Szóval, ha a legkisebb tétovázásod van, amit szeretnél átgondolni. Már így is nagy hatalmat kaptál.
- Ez nem elég. - válaszolta Liliana. Bolas figyelmeztette erre is, hogyha megpróbál visszatáncolni az alkuból, a démon minden gond nélkül megölheti õt, és még azzal az erõvel, amit szerzett kétséges lenne, hogy Kothopheddel egyenrangú ellenfél lenne. A sötét mana úgy áradt Kothophed-böl mint hõ a máglyából.

- Nagyon éhezel a halhatatlanságra, - mondta a démon, miközben Liliana felé csúszkált, majd amint elérte körözni kezdett körülötte. - Már így is elegendõ erõt nyertél, hogy fenntartsd az életedet legalább néhány tized vagy talán száz évre. Közben útba ejtheted a Multiverzumot. Ez nem elég?
- Karnyújtásnyira a haláltól valamennyi évre, ami maradt a számomra? Nem, ez nem elegendõ. Én meg akarok szabadulni ennek az árnyékától.
Mint amilyen voltam ezelõtt, Josu - gondolta Liliana. Fiatal, élettel teli, és szerencsésen nem tudni arról, hogy hány nap maradt még a számomra.
- De te már átölted a halált, - mondta a démon immár a háta mögött. - Már befogadtad a lelkedbe, a Síkjáró szikrádba varrtad, beleszõtted minden egyes mágikus erõd részébe, ami benned van. Ez nagyon hosszú árnyékot vet rád, kedvesem.
- Rajtam kívül mindenki halálát - mondta inkább magának, mint a démonnak.
Ahogy Liliana beszélt a szoba szétmállót körülötte és egy kopár síkságon állt. Amerre csak elnézett tetemek borították a mezõt, varjak ugráltak egyik testrõl a másikra, kicsipegetve belõlük a legfinomabb falatokat.

 - Én vagyok a halálod - suttogta Kothophed Liliana fülébe. - Ölj, meg és sose fogsz meghalni.
Liliana megpördült, egy varázslat formálódott az ajkán, de a démon már eltûnt. Újra hallotta a démonom ugató nevetését a háta mögött, csak most már néhány yardnyira távolabb.
Liliana széttárta karjait, fekete madarak keltek ki belõle viharos szárnycsapásokkal majd a csatatéren hullák imbolyogva álltak lábra és csoszogva indultak el a démon irányába. Kothoped átnézett a csatatéren mintha a zombikat számolná, megingathatatlan sakál vigyorával.
- Lenyûgözõ - szólt Lilianához. Aztán farkának két suhintására a testek - még egyszer élettelenül - szétrepültek minden irányba.
- Csak bemelegítettem - válaszolt vissza Liliana miközben megpróbálta elrejteni elõle a félelmét. Bolas elmondta neki, a démonok megegyeztek abban, hogy nem ölik meg Liliana-t, egészen addig, amíg betartja az alku feltételeit. De úgy tûnik Kothophed már kezdetektõl arra törekszik, hogy megszegje a megállapodást, és ez a harc nem tesztnek tûnt.

Féltucatnyi árnyék, csontfagyasztó hideget árasztó lidércfények mind lecsaptak a démonra, keresztülhaladtak a testén, de üres kézzel bukkantak ki belõle a másik oldalon. Egy ilyen árnyék képes lenne megölni egy embert, megragadva a lelkét a hideg testét hagynák csak ott a földön, de még hat sem volt semmilyen hatással a démonra.

Ahogy Liliana ráérzet a varázslás ritmusára, lassan felemelkedett a talajról miközben árnyékaura ölelte öt körbe. Magához ragadta a démon életenergiáját, megpróbálta elszívni az erejét, hogy ezzel is erõt merítsen a varázslataihoz. Liliana húzására Kothophed közelebb kúszott hozzá, hogy aztán egy erõhullámmal kitörjön Liliana-át hátra lökve ezzel.

Markoló árnyékok, csoszogó zombik, és hatalmas árnyékokon ülõ kísértetek hullámai válaszoltak tomboló hívására és rohanták le a démont a parancsára, csak azért, hogy aztán elbukjanak Kothophed farka, kardszerû karmai vagy csikorgó álkapcsa által. De õk idõt szereztek Liliana-nak - idõt, hogy egy borzalmas alakot formáljon az elesettek csontjaiból és húsából, egy méreghányó szörnyet, aminek kísérteties lélekszívó karmai vannak és ereje egy valódi titán erejével ér fel.

Egy pillanatra azt gondolta, hogy Kothophed küzdeni fog a szörnnyel. A démon megküzdött vele, Liliana felé kavarogtak, ahogy a két szörny végtagjai, karmai, agyarai egymásba gubancolódtak a dulakodás során. De ahogy a démon közeledett, világossá vált, hogy ki irányítja a küzdelmet. Kothophed megragadta a borzalmat és letépte a végtagjait, Liliana lábai elé rakva.

Aztán megragadta Liliana-t.

A démon hideg lehelete elzsibbasztotta a bõrét. A karmai beleharaptak a húsába. Az egyik hatalmas kezével feltartotta Liliana-t. Míg a másikkal a fejkoronától az egyik lábujja végéig mélyen belevágva csontjait karcolva húzta végig a karmát. Liliana felsikított.

Amint a démon végzett a bemetszéssel, lefejtette Liliana elöregedett bõrét, úgy húzta le róla mintha egy nyúl bundája lenne. Liliana alatta egy fiatal testet látott, vértõl síkalmos, de ruganyos és zsenge. Kothophed lábra állította, Liliana a szilárd márványt érezte a lába alatt. A csontvázakkal, tetemekkel tarkított mezõ elolvadt, és újra a démon oszlopos csarnokában állt.
Felnézett, fekete ruhája a helyén maradt. De a bõre, a formája, a testtartása a fiatalkorijává vált, újra gyönyörû lett.

- Mi - fakadt ki - volt ez?
A démon hangosan és hosszan felnevetett.
- Ha ez egy teszt volt - mondta Liliana - akkor egyértelmû, hogy elbuktam. Vagyis miért vagyok itt? Miért nézek ki így?
A démon visszafogta a nevetését, lejjebb vitte az arcát, úgy hogy a sárga szemei Liliana-éba bámultak. - Ez nem teszt volt. Lecke volt - egy olyan, amiben bízom, hogy sose fogod elfelejteni.

Karmaival újra Liliana arcához ért és Liliana megrándult ettõl, amire a démon ugatásszerûen felnevetett. - Maradj nyugton - mondta - még nem végeztem az alkum hátralévõ részével.
Az érintése sokkal gyengédebb volt, de ugyanolyan fájdalmas, ahogy kanyarulatokat rajzolt keresztül kasul az arcán. - Síkjáró vagy - mondta, ahogy dolgozott. - Ez különlegessé tesz téged. Minden síkok egyik leghatalmasabb mágus vagy és ez rendkívülivé tesz téged.
- Igen - gondolta Liliana. Úgy ahogy a hollóember mondta. 
Amint végzett az arcával, Kothophed a nyakára és a vállaira tért át. - De hozzám képest semmi vagy. A leghatalmasabb varázslataid alig karcoltak meg. Az egyszerû emberi elméd sosem lenne ellenfele az enyémnek.
Folytasd csak és hidd azt, gondolta a fájdalmain keresztül Liliana. A démon úgy értette, hogy összeroppantotta öt, de az erõ Liliana-ban újra virágozni kezdett, világosabban és erõsebben, mint valaha. Ez megérte a kínszenvedést.


- Ha bármikor is eszedbe jut, hogy kipróbáld az erõdet rajtam, - mondta a démon - újra fel foglak hasítani. De akkor nem az a fiatal és szépséges Liliana lesz alatta.
A vonal nyoma amit Kothophed karma hagyott nem vérzett, inkább fakó ibolyaszínnel ragyogott, mintha az erõ amit biztosított, ott szivárogna ki. A kínszenvedés és a démon fenyegetése ellenére, Liliana érezte, hogy a halál árnyéka elhátrál tõle. Fiatal és erõteljes, és így is maradhat évekig.
Vagy addig, amíg a démon el nem jön, hogy begyûjtse a tartozását rajta.
De Liliana néhány része tudta, hogy inkább Kothoped az, akinek félnie kellene. Liliana több, mint aminek látszik, és a démon alábecsülte öt, mint sokan mások is elõtte. Ez Liliana sorsa, hogy legyõzze a démonokat, akiknek tartozik. Tudta, mintha a tudás a húsa része lenne. Mintha Kothophed nem is tudná, hogy ezt a sorsot szövi számára.

A bõre volt írva.
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Szemléletváltozások2016.05.06 14:15

Szerző:admin


Emmara megközelítette a szent ligetet ahol Calomir meghallgatáson volt a ligavezetõjükkel, Trostanival. Azt mondta magának, hogy nem lopakodik utánuk – csak egyszerûen nem jelentette be magát, és a járása természetes módon halk. Nem tudott elméket megtéveszteni vagy illúzióval eltakarnia magát mint Jace, de rendelkezett az elfek finom lépéseivel és jó testolvasó képességgel, továbbá tudta, hogy senki sem fedezte fel. Pontosabban, nem hallgatózási szándékkal ment vissza. Mindenféle bujdosás nélküli hosszú léptekkel haladhatott volna a liget felé, mint ahogy szokott bármelyik másik meghallgatáson Trostanival. Most egy apró késedelmet tett a lépései közé, mert úgy érezte Calomir nem osztozik vele a béke és a ligák egységének vágyában, és hallani akarta, hogy hogyan halad a beszélgetésük, hogyan ad tanácsot a ligavezetõnek.
Rosszabb volt, mint amitõl tartott.
- Azt javaslom, hogy küldjük el minden elérhetõ rangú katonáinkat, legalább harminc lovast, és egy kontingensnyi faformázót és ligamágust, - mondta Calomir. - És ha megidézhetünk nagyobb elementálokat, akkor azokat is.
- Úgy hiszed, ez megfelelõ reakció? - kérdezte Trostani három driádja. - Mióta a Ligapaktum végett ért, mi békére törekszünk Rakdos-al, a mi válaszunk erre az incidensre meghatározhatja az elkövetkezendõ évek kapcsolatát velük.
- Pontosan. Mi megpróbáltuk elérni a békét. És hogy mûködött? A mi válaszunk az incidensre pontosan erre az eredményre vezetet. Vissza kell vágnunk, hogy bebizonyítsuk a harciasságunkat a többi liga számára. Demonstrálnunk kell, hogy nem fogunk karba tett kézzel várni, amíg méltóságaink elszenvedik szemtelen elrablásukat a történelmi Tízedik Kerület közepén.
Emmara belépett a ligetbe. - Vagy elküldhetjük a méltóságunkat, hogy találkozzon velük, - mondta. Calomir és Trostani feléje fordultak. - Mi egy nagyon hasonló tettet hajtunk végre, hogy megmutassuk nekik milyen mély a béke iránti elkötelezettségünk, és szintén lenyûgözze a kerületet, ahol a Konklávé megjeleníti az egység iránti hûségét. A jóindulatunk jeléül elküldünk egy szimbólumot. Elküldünk engem.
- Ez örültség, és ezt te is tudod. - mondta Calomir.
- Örültség az, hogy a Konklávé acélt és mágiát viselve, végigmenetel az utcán, - mondta Emmara - feladva ezáltal a béke iránti jogalapunkat, mialatt a többi liga már feni a pengéit Izzet fölött.
Trostani három driádja teljes magasságában kinyújtózva Emmara felé fordult. - Nagy reményeink vannak irányodba, mint a liga üzenethordozójának nagykövete. De Calomir meggyõzött minket, hogy nem lehet olyan békét megkötni azokkal, akik pusztán a pusztítás kedvéért elpusztítanának.
Calomir kidagasztotta a mellkasát és keresztbefonta a karjait.
- Ez nem igaz, - mondta Emmara. - Még csak esélyt sem adtunk, nem igazán, a ligapaktum óta. Még csak meg se próbáltuk, hogy Jace elérje õket…
- Te megpróbáltad meggyõzni az elmemágust, hogy segítsen nekünk elérni a céljainkat, de ahogy Calomir kapitány mondta, Jace lojalitása nem egyértelmû. Õ nem lehet a mi válaszunk része. Megértetted?
- Igen, ligamester - mondta Emmara
- Másfelõl, szükségünk van rád. - A driádok kinyújtották karjaikat Emmara felé. - Szükségünk van a természet elementáljaival való képességeidre most. Szólítanod kell õket. Fel kell ébresztened õket, hogy segíts Calomir kapitánynak összegyûjteni azt az erõt, amire szüksége van.
- Nem. Nem fogok. Nem leszek része ennek. Nem fogom elõhívni a természet lényeit ahhoz, hogy elõsegítsem a háborút.
- A liga jóváhagyta. - mondta Trostani. - A Konklávé is emellé állt.
Emmara érvelni elkezdett, de a szavak fennakadtak a torkán. A vállai összeroskadtak.
- Ez mindenki akarata. Azt mondod, hogy a magányos, személyes hangod túlharsogná azokét, akik tömegben vannak?
- Nem. Ligamester. De…
- Akkor rendben van. Elfogadva. Calomir Kapitány ahogy jónak látja majd irányt mutat a fáradozásodnak.
Emmara meghajolt a ligamestere elõtt. Amint Calomir felé fordult, a fogait összeszorította egymáshoz, mintha elharapná a szavait.
- Jöjjön velem Tandris kisasszony - mondta Calomir miközben a kezét nyújtotta felé.

Jace megpróbált visszaemlékezni, hogy mikor pihent utoljára, arra a zavartalan napra, aminek a végén kinyújtózhatott, karba fonhatta a kezét a feje mögött és elégedetten felsóhajtott. Egy egyszemélyes harcban jobbnak lenni egy Gruul ogre hadúrnál, eléggé nyomasztó volt, de Jace-nek valahogy véghez kell vinnie ezt a hõstettet anélkül, hogy a varázslatait használná. Ha támadná az ogre elméjét, szenvednie kell majd a következményektõl. Jace nem volt biztos abban, hogy hogyan kellene elégedetten felsóhajtani.
Összehasonlítva magát Ruric Thar izmaival és méreteivel, Jace oldalán csak a gyors észjárás állt. Éles elméje van, és lassan dühödik be. Ezt gyõzelemmé tudná fordítni.
- Rendben van. Jace nem hitte volna, hogy ezt fogja mondani.  - Harcoljunk.
A Gruul harcosok vérszomjjal teli jókedvvel üvöltöttek fel. 
Ruric Thar egy félköríves fentrõl induló bokszütést indított meg Jace felé a baltás karjával. Jace épphogy csak elugrott az ütés útjából, miközben érezte a penge éle által keltett szellõt az arcán. Ruric Thar azonnal követte a bal öklével, és bezúzott Jace széles arcába. Az ütés nem volt elég erõs, hogy csontja törjön, de elég volt ahhoz, hogy Jace keresztülguruljon a városi park gondozott füvén. Jace látása elhomályosult. Térdre kapaszkodott, és valami vöröset köpött a fûre. Kipróbálta azt az ütést, amire számított, hogy emlékezzen arra, hogy az ogre szükségszerûen képes arra, hogy felülmúlja öt a nyers erejével. Úgy érezte, hagyta berepülni a legbolondabb átkok áradatát, amit csak ismert a párhuzamos síkok nyelvén, ez a verekedés egyértelmûen örültség volt. De a nyugodt elméje átvette az irányítást. Mély levegõt vett és kiköpte a mérgét. A körülmények igazságtalanak voltak, de be kell tartania a szabályokat, és nyernie kell velük. Képtelen volt lerohanni Ruric Thar elméjét - elméjüket, de képes volt megfigyelni a többi Gruul harcosét. Már majdnem ki is olvasta õket. Elszántan nézték öt, átéléssel, ökölbe szorított kézzel. A Gruul, Ravnica elnyomottja volt - ezt éreztették vele. Jace megnyitotta magát ennek. Engedte, hogy a gondolatuk, a szenvedélyük keresztüláramoljon a tudatán, hogy megpróbálja megérteni õket, hogy hogyan gondolkodnak. Talán ha megérti õket, az esélyt ad Ruric Thar ellen. Fejezd be az analizálást és cselekedj, gondolta az egyik harcos. Ne gondolkodj, te kibaszott hülye, gondolta a másik. A civilizáció rosszul tanított. Hagyd az egészet! Csak üsd meg! A gondolataik üvöltöttek az elméjében. Még csak összefüggõ gondolatok sem voltak igazán. Jace úgy érezte lerohanja a stratégiátlan eszeveszett, impulzív, ragadozó ösztön. Neki meg kellett ezt értenie, hogy kihámozza a titkot belõle, és felhasználja. Jace megrohamozta Ruric Thar-t. Az ogre kicsapott a baltás kezével, de a szög rossz volt, és a penge csak érintette Jace vállát és beletépett a köpenyébe. Jace ökle belecsapott a célpontjának egy alsó érzékeny pontba, majd kétszer a veséjébe. Az ogre a könyökével reagált, oldalra küldve ezzel Jace-t. Jace újra felült a fûben, a sebei tompán lüktettek. Ne fogd vissza magad, gondolta az egyik harcos. Üvölts nyugodtan! Gondolkodva csak péppé vered az arcod, gondolta a másik. Érezd! Szabadítsd fel magad! Jace magába engedte az õszeset, az összes harcos elméjét egy tomboló gyûrûbe kombinálta, aminek a közepe ö volt. A bordája kalapált, a tüdeje pedig éget. Elméjében hallotta a harcosok ösztönzését. Arra gondoltak, hogy hogyan verje el a Gruul harcost, egyként kell gondolkodnia - vagy pediglen nem egyként. Azt akarták, hogy adja fel az elméjét, hogy a harag elmossa õt, és hogy legyûrje a logikáját. De neki jobb ötlete volt. Jace a körülötte lévõ nézõközönség elméi általi képre fokuszált. Õk nem csak nyers dühöt és vérszomjat sugároztak - õk azt is sugározták, hogy hogyan támadnák meg Ruric Thar-t Jace helyében. Támadó ötletek sörtüzei voltak. Jace hagyta, hogy körbevegyék az ütések, gurulások és dobások örvénye, hogy egy támadási terv koreografájává váljanak.
Jace egy halálugrással Ruric Thar-hoz ugrott, megragadta a lábát, és összefogta õket. Az ogre megpróbálta lerázni magáról, de Jace felhasítva a szövetett a fogaival, beleharapott egy vékonybõrû területen a térde alatt. Ruric és Thar felüvöltött és lerúgta Jace-t a lábairól. Még több Gruul harci kép ömlött Jace-be. Elõre-hátraszökellt, a harcosok a másodperc töredéknyi harci vezetéseire támaszkodott. Ruric Thar idõnként kicsapott az öklével és a baltájával, de Jace érezte a harcosok impulzusát, és felhasználta a tudattalan figyelmeztetésüket, hogy idõben félre ugorjon. Ruric Thar nem csak Jace ellen harcolt, hanem egyszerre az egész harci csapata ellen. Jace hagyta, hogy a harcosok elverjék az ogrét neki. Amint az ogre túlterhelte a tüdejét, egy elkeseredett mozdulat villant be az egyik harcos elméjébe, és Jace végrehajtotta azt, amit látott. Felugrott az ogre lehajtott vállára, dobbantóként használva az óriási agyart, rámászott a hátára. Jace köpenye meglazult, így a csuklyáját átdobta Ruric feje fölött, a baltás oldalhoz. Aztán Ruric fejére csimpaszkodva beleöklözött Thar arccsontjába, ahogy a Gruul elméje ösztökélte - egyszer, kétszer, háromszor. Az ogre baltája csapkodott, látszólag azzal a fejével irányította, amivel nem látott. Szabad kezével megragadta Jace-t a hajánál fogva és felhúzta. De Jace belecsimpaszkodott és Thar zúzódásokkal teli ziháló puffadt arcának öklözésére koncentrált. Az ogre baltájának éle ívesen Jace felé közeledett, ö ezt nem látta, de érezte a Gruul bámészkodok reakcióján keresztül. Leugrott Ruric Thar-ról, az arcán landolt a park gyepén, de legalább egy darabban. Jace egy csonka üvöltést hallott. Majd felállt, megfordult, hogy lássa az ogre saját baltájának pengéje rezegve ágyazódott néhány inch-nyi mélyen Thar kopasz fejébe. Az ogre visszatartotta a lélegzetét, megdermedve a bizonytalanságban, mindkét szempár a baltás kézre szegezõdött, ami eltévesztette Jace-t és belecsapott Thar-ba. Thar fogai között lihegni kezdett. - Nyertél. - mondta Ruric, Jace köpenyét fájdalmasan félrehúzva. Jace megkönnyebbülve rogyott össze. A Gruul harcosok éljenezni kezdtek. Ruric Thar óvatosan kihúzta a baltás karját, a penge nedves émelyítõ hanggal szabadult ki a bal fejbõl. Megpaskolta a sebet a fején majd a kezét keményen a föld felé csapta. Mindkét ogre arca kínosan megrándult, ahogy vér szivárgott elõ a húsos ujjai közül, légzése nehézzé vált. Jace megszakította az elme kapcsolatot a többi Gruul harcossal. Harci megszállottsági gondolatuk folyama apadni kezdett az elméjében. Az egyik Gruul ligatárs, egy széttetovált, csapzott hódprémre hasonlító hajú és szakállú ember, Ruric Thar mellé állt és egy sámán varázslatot kezdett el mormolni. A sámán kinyújtott kezei mint szélfutta levelek remegni kezdtek, fakó fény kezdett el szivárogni az alkarjából és körbefonta Ruric sebét. - Van benned némi Gruul - mondta Thar, nehéz légzései között. - Nem annyi, mint amennyinek gondolod - mondta Jace. - Most akkor, leengeded a védelmedet, megkereshetem azt, amiért jöttem? - Ahogy szeretnéd - mondta Thar. Az ogre vett egy mély, tüdejét kitöltõ levegõt, kiengedte, közben becsukta a szemeit. Finoman biccentett a fejeivel. Jace óvatosan kiküldte az elméjét az ogre felé, hagyta, hogy a gondolatai lassan beszivárogjanak. Elsõnek Thar-t választotta. Ahogy a mentális érzékei elkezdték felfogni Thar gondolatait, Jace nem érzett visszacsapást, így mélyebbre hatolt. Az ogre elméje olyan volt, mint egy ökölvívó múzeuma. Thar a csaták gyõzelmeirõl gyõzelmeire emlékezett, arról hogyan zúzta keresztül a baltájával magát egy Gruul senkiháziból, vagy, hogy hogyan törte el az Orzhov kartellfõnök nyakát.

Ez inkább érzelmi táj volt, mintsem egy tudatos valami, ezt a szenvedély és erõszak építette fel, no meg a legyõzöttek arcába való nevetése. Ezt várta el, de még nehezebbé tette Jace-t hogy információt találjon az útvesztõrõl. Semmit sem talált. Thar-nak semmilyen emléke nem volt arról, hogy Jace mit kutathatott akkor, amirõl elvesztette az emlékeit. Lehet, hogy mindez hibás, egy megérzés, ami sehová sem vezetett. Ehelyett átment inkább Ruric-ra. Ruric elméje, érthetõen néhány Jace-el folytatott harc felületi szintje alatt, szintén klán harcok idõvonala volt, Azoriusi fejbetörésekkel és utcai verekedésekkel Rakdosi huligánokkal. Ruric ha lehet még kegyetlenebb volt, hallgatagabb és ösztönösebb. Ruric-hoz hasonlóan, semmire sem emlékeztette Jace-t a kutatásáról. Jace-nek nem kellett volna átvinni a gondolatai az ogre-ba. Ennyi volt. Ennyi volt az utolsó fejben. - Nem értem - mondta Ral. Megfejtettünk mindent. Ennek a varázslónak a kutatása volt az utolsó darab a kirakóban. Elmentünk az útvonalra, pont, úgy ahogy a kód mondja. De ott semmi sem volt. Csak egy öreg fórum. - Az Azor Foruma - mondta Niv-Mizzet, miután lenyelte beosztottjának maradékát. Amikor Ral belépett a fészekbe Nivixbe, a sárkány ligamester egy roppanó hangú Izzet mágust evett, egy újoncot, aki nem úgy nézett ki, mint aki megértette a mizzium mûködési elvét. Ral túlságosan belemélyedt az útveszõs kudarcba, így alig vette észre, hogy az egyik Izzet ligatársát felfalták. - Semmi sem változott. - mondta Ral - A manafonat stabil volt. Az atmoszférikus energia erõs volt, de konstanst maradt. Tûzijátékot vártam. - Mi erõt vártunk, - mondta a sárkány - de nem történt semmi. Ez mit mond neked? - Nem hagytunk ki semmit. - Nyilvánvaló, hogy kihagytál valamit. - De mit? - Ral emlékezett rá, hogy Niv-Mizzet mennyire szereti, ha kérdezik, és lehajtotta a fejét. - Hatalmas Lángelme, mi a meglátásod? Niv-Mizzet mélyet lélegzet, és amikor kifújta, lángnyelvek szóródtak ki a fogai között, körbenyalva a pofájának pikkelyeit. Még onnan is ahol Ral állt, érezni lehetett a sárkánytûz hõjét. - Tesztként tekintek a Magában való Útvesztõre, - mondta a sárkány. - És ez egy teszt a javából. De ez nem egy személy tesztje. Nem egyszerûen egy elme rejtvénye. Tudod miért? Ral keresztbefonta az ujjait. Statikus elektromosság ugrált az újpercei között. - Természetesen. Mert nekünk végig kell mennünk az úton. De én ezt megtettem. - És ez nem vezetett sehová. Tekints mélyebbre. Mi a célja az Önmagában való Útvesztõnek? - Hatalmas erõt véd. - Valóban azt. - Nekünk ki kell találnunk mi az az erõ. - Természetesen, de mindez hogyan védelmezi. Mi az ami Ravnica szerte hiányzik? Mi az, aminek feltûnõ hiánya csak most vált láthatóvá? - Nem tudom. - Gondolkozz úgy, mi létezett a ligák között, ami már nem köti õket? - A Ligapaktum? - Pontosan! Nem látod? A ligák közötti harmóniát a Ligapaktum mágikus egyezménye kényszerítette ki. De a ligapaktum felbomlott, és a ligák most már újra összecsaphatnak - és nem csak szavakkal, hanem erõszakkal. Háborúval. Nem találod véletlen egybeesésnek hogy az útvesztõ most került felszínre? - A manaköteg - suttogta Ral. - A kerületek között futó manaösvény. Sosem manifesztálódott idáig. Ez vezetett el minket kõfaragás kódjához, ez az ösvény pedig keresztülvezet minket mindegyik ligakapun. De mindez mit csinál a Ligapaktummal? Niv-Mizzet hamusugarat lehelt elõ. - Gyerünk már Zarek! Mindent kiterítettem elõtted! Az útvesztõ célja mindenekfelett áll. Ez nem a felfedezés tesztje. Miért tesztelnék a mi felfedezõ képességeinket? Mire lenne jó? Ral vonakodott. - Mire gondolsz? A felfedezés jelent mindent. - Ah, de ne Izzet-ként gondolkodj. Gondolkodj, úgy ahogy az alkotó. Mi megfejtettük az útvesztõ titkát, és kipróbáltunk rengeteg utat. De semmivel sem lettünk okosabbak. Azért mert az útvesztõ nem arra lett tervezve, hogy mi kutatásainkat, a mi kísérleteinket és a mi éleslátásunkat tesztelje. Aki ezt megtervezte az nem úgy értékeli ezeket, mint mi. Az útvesztõ valami mást tesztel. Egy gondolat keringet Ral elméjében. Megpróbálta, de elbukott abban, hogy összerakja a részeket. Niv-Mizzet hirtelen meghajolt, feje, Ral elõtt mozgott. - Az idõd lejárt, Zarek! Azt mondtam találd meg a mágust, a mágust, aki megérintette az elmémet - és e helyett te az útvesztõnek futottál? - Ne- ne-nekünk nincs szükségünk rá- hebegte Ral. - Te azt gondolod, hogy nem, miközben a satnya elméd még csak levezetni sem volt képes, hogy mindez miért van. Talán te csak a következõ fogásként leszel hasznos a számomra. Egy elõérzet villant be Ral elméjébe. Hogyha mindaz amit Niv-Mizzet mondott igaz, akkor az Önmagában való Útvesztõ célja nem az volt, hogy megjutalmazza a legélesebb gondolkodású mágust vagy legokosabb ligát Ravnic-án. Mégis azt jelenti, hogy megtalálták, a legalkalmasabb idõben találták meg. - Az egyedüli oka annak, hogy most találtunk bizonyítékot az útvesztõrõl, - mondta Ral - az az, hogy kapcsolatban áll a ligapaktummal. Úgy lett létrehozva, hogy akkor fedje fel magát, ha a Ligapaktum felbomlik. Vagyis… egy eszköz, valamilyen módon. Amit a Ligapaktum szétesése aktivált. Ez egy biztonsági kapcsoló. A sárkány mellkasa büszkeséggel dagadozott. - Ez volt az én konklúzióm, igen. - Vagyis… ez olyan öreg, mint maga a Ligapaktum. Ez a parun-okig vezet minket vissza. - Azor, a kódból ítélve, amit találtál. Az Azorius Szenátus alapítója.
Az Azorius, gondolta Ral. A rend és logika ligája. Azok, akik úgy hiszik a törvény volt rend alapja. És az útvesztõ Azor Forumján végzõdött. - Vagyis ha Azorius hozta létre… akkor nem lehet, hogy azért, hogy felbecsülje a mi éleseszûségünket. Hogy valóban megoldjuk, valami mást kell tennünk. Olyat kell tennünk amit Azor értékelne. Természetesen az õsi Azor az Azorius Szenátusának alapítója, megpróbálta elõsegíteni a békés együttmûködés légkörét. - Vagyis… ahhoz hogy szabályosan megoldjuk az útvesztõt, azt kell tennünk… mit, együttmûködni a többi ligával? A Niv-Mizzet visszaült, és egy ragyogó sárkány mosollyal ajkait felhúzta a fogairól. - Nem pontosan. Egy Izzet hírvivõ jelent meg Niv-Mizzet fészkének ajtajánál. - Elnézést a betolakodásért Hatalmas Lángelme, - mondta. - Igen? Mi az? - Azt akartad, hogy értesítsünk, hogyha bármilyen ligák közötti nagyobb konfliktusra kerül sor. - És? A hírhozó reszketõen nézett. - Ez van olyan rossz, mint ahogy mi láttuk. És meg van potenciálja ahhoz, hogy még rosszabb legyen. Niv-Mizzet hátrahúzta a szárnyait, és lenézett Ral Zarek-re. - Induljunk. Itt az idõ, hogy egy kis bejelentést tegyünk.
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sárkányok Tarkir-ja2016.02.24 14:05

Szerző:admin

Sarkhan Vol hazament.
Igen. Teljes bizonyossággal érezte, ahogy keresztülcsapódott a végtelen örökkévalóságon. Bármilyen erő lökte vissza az időben most eltervezte, hogy visszatérjen a – hova is megy? A jövőbe? A jelenbe? A mostba? Nem számit hogyan hívták, az otthona volt.
Az idő megszámolhatatlan éveivel elhaladt mellette, elfeledett évszázadok; Tarkir történelme egy szívdobbanásnyi idő alatt keresztültépte magát Sarkhan-on.

Ahogy a szilárd talaj egybeolvadt a talpa alatt és a világ alakot öltött körülötte. Sarkhan először lélegzett fel ezen a most új Tarkir-on. Gyomrának mélysége felkavarodott annak teltségétől.

A hedrongubó előtt állt, pontosabban ott, ahol egy pillanattal ezelőtt állt – nem, több száz, vagy talán ezernyi évvel ezelőtt. Ha kevésbé figyelmes ember lenne, ha nem értette volna meg az idő láncolatát, akkor talán úgy találná, hogy sose hagyta el, azt feltételezné, hogy megszédült vagy egyszerűen megzavarodott. De még akkor is, hogyha nem is volt összhangban az ideiglenes erők és a történelem folyamával, nem téveszthette el a nyomokat gubon magán, amik a számtalan évek elmúlásáról beszéltek.

Jégtakarók borították a hedron oldalait, jégcsapok lógtak a kiszögelésekről és a szélekről, hó gyűlt össze az omladékokban, rovátkák és hasadékok által megvilágított részei a sziklának megkoptak az időtől. Mindenhol ott voltak a bizonyítékok, az igazság elkerülhetetlen volt: az idő és a történelem Sarkhan szemei előtt egy szempillantás alatt jött és ment.
- Ugin. - Sarkhan remegve mondta ki a sárkány nevét, mintha az új időnek a hitelességét tesztelné.
- Itt vagyok Ugin. Itt vagyok. - Remegő ujjaival kinyúlt a hedron felé.

Egy pillanatig az egyedüli válasz a szél fütyülése volt.
Aztán egy bömbölés hallatszott felülről.
Sarkhan a tekintetét az égre szegezte és a mellkasában egy szédületes robbanás tört elő – egy seregnyi sárkány! Sárkányok köröztek a feje fölött.
- Ha ha! – kiáltotta. – Nézd! Nézd csak őket!
Nem tévedett a reményében. Megtörtént. Működött. A hedronszilánk ami megmentette Ugin életét, megmentette Tarkir sárkányait.
Könnycsepp bujt elő Sarkhan szeméből, nedves és forró.  Igazi volt.
- Ezt látnod kell! – szólt Sarkhan Ugin-hoz. – Megcsináltam! Az idő lánca újrakovácsolódott!
De a Szellem Sárkány nem moccant.
Nem számít. Sarkhan itt volt. Visszahúzta a fejét és egy óriási kiáltást eresztett ki magából, ami keresztülrobbant a tájon. Ahogy a kiáltás visszhangja visszatért hozzá, üvöltéssé alakult, torokhangú üvöltésé, egy sárkányüvöltéssé. És Sarkhan Vol sárkányformájában felugrott az égbe.
Fellőtte magát, fel, egyre magasabbra, olyan gyorsan emelkedett fel, hogy a bőre az orrán visszanyomódott a szemének. Fejjel előre megdöntötte a sárkány seregletett a magasban, nekiverődött a vastag bőrüknek, körülöttük körözött, elárasztotta őket a szárnycsapásaival okozott örvényléssel.
Felismerte a sárkányokat; szarvaik voltak és széles válluk. Ahhoz az alomhoz tartoztak amit Yasova és a kardfogúja megtámadott – mikor is? Egy évezreddel ezelőtt?

Yasova. Szívós, hatalmas Yasova. Amit tett az nem az ő hibája volt. Ő csak ugyanúgy játszotta a szerepét, mint ahogy ő is tette egykor. Nem volt dühös, nem volt Yasovára dühös, senkire sem volt dühös, többé nem. Nem, minden túl tökéletesnek érződött. A feje tiszta volt, a gondolatai a sajátja voltak, és Tarkir-ja tele volt sárkányokkal.
Sárkányok!
Sarkhan meg akarta ragadni a nősténybestiát az oldalánál, meg akarta rázni és azt mondani neki – Itt vagy! Itt vagy Tarkir-on mert én megcsináltam! De a sárkány szája nem tudott szavakat formálni, ehelyett ő egy mellette lévő sárkány mellé fordult és teljes erejével felordított.
A nősténysárkány óriási szemével rápislogott.
Megértette? Képes volt megérteni, hogy milyen csodálatos, milyen nagyszerű, milyen lehetetlen volt?
Újra felüvöltött és újra, ahogy ide-oda keresztül cikkázott a seregnyi sárkány között.
Az energiája olyan volt, mint egy szikra a szénakazalban, lángra lobbantotta a többi sárkányt maga körül.

A többiek csatlakoztak Sarkhan hangjához, a hangjuk találkozva fülsüketítő üvöltésé változott. Az egyik kilégzés töltötte fel a következő belégzést, egyre nagyobb intenzitással, hanggal, és sebességgel, ahogy haladt, növekedett egy mindent elnyelő erővé, ami minden sárkányt a falkában megragadott és egységesítette őket egy pillanatba, egy kollektív leheletben. Egyként üvöltöttek fel, és egész Tarkir megremegett.
-

Ahogy Sarkhan feljebb szállt az örökbefogadott csordájával bevette Tarkir új világát. Nagyon sokat felismert, nagyon sokat tudott, de mégis minden más volt. Látott más csordákat a távolban, néhányan ugyanúgy néztek, ki mint az agancsos csorda, akikkel repült, míg mások teljesen különbözőek voltak. Ott voltak a lapos kinézetű sárkányok, akik úgy siklottak, mint a tollpihe az áramlatokban; ott voltak a vastag páncélozott pikkelyes sárkányok, amik sokkal lejjebb és közelebb repültek egymáshoz. És voltak azok, amik leginkább úgy viselkedtek, mint a kígyók, lápi, nagy templomokban töltötték az idejüket, amiket Sarkhan futólag pillantott meg alant.

A föld is megváltozott. Ahol egykor romok és sárkányok csontkupacai voltak, ott most mezők és erdők voltak. A havas tundrát egy másik korszakban végtelen fehérség takarta, most csak részben volt letakarva; nagy maroknyi része feketén elszenesedve feküdt. Sárkánytűz! Vidám merülő spirálba dobta magát Sarkhan, hagyta, hogy az elégett aljnövényzet aromája ellepje az orrlikát. A föld megváltozott, mert a sárkányok itt voltak!

Ahogy visszasietett a csordába, nem kevesebb, mint egy felszakadt sárkányvihar látványa üdvözölte. Amiből még több sárkány bukkant elő.
Sarkhan felordított az eksztázistól.
A csorda utána üvöltött.
És az új fiókák csatlakoztak a kiáltáshoz.
Dicsőséges volt.
Ez volt minden, amit csak Sarkhan akart.
Örökké tudna így élni.
Micsoda világ! Micsoda idő! Micsoda tökéletesség.
De Sarkhan tökéletes pillanata hirtelen széttört egy csikorgó harangkongástól.

Éles, fémhang vágta keresztül magát a csordán, mint valami kés, újra és újra felzengve. A sárkányok szétszóródtak, szétrebbentek és elillantak, zaklatott rikoltásokat kibocsátva. Sarkhan orrát szárnyak és vastag elrugaszkodó lábak csapkodták.
Érezte a szorongásukat, de nem tudott segíteni. De a harangnak, gondolta, nem kéne, hogy ekkora feldúltságot okozzon a hatalmas sárkányok csordájában.

Letekintett a tolakodó hang irányába. Ott a földön, ott állt annak a közepén, ami leginkább egy gyér Mardu tábornak nézett ki, egy alak, aki a harangot ütötte.
Csak egy ember. Vagy egy ork? Még így is, milyen fenyegetés képes egy ilyen jelentéktelen lény jelenteni egy olyan csordának, mint ez?

A válasz a következő pillanatban érkezett meg. Mint vulkáni magma, sárkányok folyama tört elő a táborból, felfelé az ég felé iramodva.
A haranggal egy időben verték a szárnyaikat – a harang, amit a Mardu ork vert. Még a riadalom állapotában is Sarkhan-t ez felvillanyozta. Sárkányok és klántagok ugyanabban a táborban élnek, sárkányok és klántagok együtt dolgoznak! Ez pont olyan amilyennek lennie kell.

De nem tudott sokáig örülni, ennek a Mardu sárkány csordának, ez már az ötödik egyedi alom volt, amit eddig még nem látott, gyorsabbak voltak, mint a lángoló íjvesszők sorozata.
A támadást egy ősi és hatalmas sárkány vezette, bőrszerű rojt ölelte körbe az arcát, szarvak barázdálták végig a nőies orrát és hátát. A nőstény felgyorsított, teste mozgékony és elegáns volt, a szárnyai erősek… és egyenesen Sarkhan felé száguldott.

Az idő egy pillanatra megállt. Sarkhan belenézett a nagy sárkány szemébe. Felismerte az arcát, a pofájának a formáját, az állkapcsának metszetét. Nagyon ismerős volt. De hogyan lehet ez? Sosem látta még ezt a sárkányt. Nem láthatta. És mégis… ahogy lepillantott a nőstényre, a harang kongatása előhozott egy képet az elméjéből. Egy emlék volt a régi időből. Két szívdobbanásnyi idő között Sarkhan két Tarkir-t látott, az egyik illeszkedett másikon. Ennek a most állapotának mindkettő sárkánya felé száguldott, hús, vér és pikkely, és a most sárkánya ami örökre elveszett, semmi más mint egy üres trón, egy rothadó koponya, a khán trónja. Ezért ismerte ezt a sárkányt.

Oh, hogy mennyire megváltozott a világ!

Egy brutális üvöltéssel esett össze a két történelem eggyé, és Sarkhan kirázta magát annak fogságából épp időben ahhoz, hogy kitérjen az ősi sárkány útjából. Ahogy a nősténysárkány felfelé vezette a csordáját, Sarkhan lefelé száguldott. Elég pici volt, hogy eltévesszék, elég pici hogy figyelmen kívül hagyják, és ezért hálás volt. Nem kívánt csatázni az ősi sárkánnyal.

Szíve kalapált és elméje pörgött, Sarkhan leszállt és emberformát vett fel a tábor szélén. Menedéket keresett a felszínre bukkanó sziklák védelme alatt, amíg a két sárkánycsorda összecsap az égen felette. Hallgatta testük összeverődéseinek visszhangját, megdicsőült annak eszmélésében, hogy mit is tett igazából. Ezek a sárkányok csak az ő tette miatt vannak itt. Még a legerősebb is közöttük Sarkhan Vol-nak köszönheti a létezését. Ő hozta létre ezt a Tarkir-t. Ő tette és ez nagyszerű volt.

- Betolakodó! Betolakodó!
Sarkhan a hang irányába indult. Ami inkább jött lentről, mint fentről.
- Betolakodó! Támadás! - Egy mérges goblin rohamozott ki a jobb oldali bokorból… egy goblin akit Sarkhan felismert.
- Bokaszár?
A goblin nő másképp volt felöltözve mintahogyan emlékezett rá. Nem viselt ujjatlan köpenyt, és penge helyett egy vastag üvegcsét suhogtatott, de ő volt. Pontosan ő! Sarkhan szíve felragyogott, ahogy meglátta őt – látni ebben az időben, az ő új Tarkir-jában, és élve!

- Bokaszár! - Sarkhan kifutott a földből kinyúló sziklakupac alól, és szélesre nyitotta ki karjait így az őrjöngő goblin nekivágódott ölelésének. Nem volt elragadtatva. Lelkesen megrázta a goblint.
- Itt vagy! Élsz! Mint a sárkányok.
- Tégy le! Őrült! Őrült! Tégy le!
- Egy sárkány mentett meg téged? Annak kellett lennie. Vagy a te életed sose került veszélybe ebben az időben?
- Fenyegetés! Életellenes fenyegetés! - Bokaszár leköpte Sarkhan-t, a meleg nyála elkezdett lefelé csorogni az arcán. - Az őrült élete véget fog érni! Szabadon enged Üvegcse Zúzót! Most!
- A te neved! Haha! Még a neved is megváltozott! – Sarkhan agya küzdött, hogy értelmet adjon mindennek. Milliónyi változások, különbségek, részletek. – Várjunk csak. Azt mondtad betolakodó vagyok? Nem ismersz engem?
- Behatoló! – Bokaszár, akit Üvegcse Zuzóként ismernek, megharapta őt. A goblinnő belemélyesztette lapos fogait Sarkhan csuklójába, és állkapcsával egy erőset harapott.
Sarkhan eldobta és fájdalmában felüvöltött, de a kiáltása nevetéssé, örömteli nevetésé alakult át.
- Még erősebb is vagy, mint azelőtt. Erősebb és élőbb vagy!
- Mániákus! Eszetlen! Maradj távol vagy a Zúzó zúz! Üvegcse Zúzó megcsörgette az üvegcsét amit fogott. Karján a szőrszálak égnek álltak, ahogy azok elektromosan feltöltődtek.

Sarkhanban tudatosult, hogy az üvegcsében lévő izzó folyadéktól töltődött fel. Felismerte. A goblinnő kezében egy üvegcse –
- Sárkánytűz, - suttogta Sarkhan. – Ők megosztották veletek? A sárkányok odaadták a tüzüket a klánnak? Ez tökéletes. Minden nagyon tökéletes!
- Zúzó zúzz! – felrázta.
- Állj! - mondta Sarkhan, de már késő volt.
A goblin elhajította az üvegcsét.
Ahogy széttört a földön, Sarkhan átalakult sárkánnyá és szembehajolt Üvegcse Zúzóval, széttárta a szárnyait, hogy védelmező pajzsot formázzon a goblinnő körül.
A goblin üvöltése azonnal elhallgatott és Sarkhan érezte a reszketését maga alatt. Lenézett rá, ahogy visszaváltozott emberré.
A goblinnő arcra borult, meghajolt előtte. – Sárkányember. Felpillantott rá és hátraugrott.
- Nincs zúzás. Zúzó nem zúz sárkányembert. Zúzó nem tudta. Zúzó sajnálja. Ne bántsd Zúzót. - elhátrált, a szemei menekülési útvonal után fürkésztek körbe.

- Mi történik odalent? – egy ork menydörgő hangja mindkettőjüket megfordította.
- Láttam egy sárkánytűz villanását, de úgy tudom, minden sárkány fent van az égen. Mit mondtam neked a pazarlásról… - az ork megállt, hogy Sarkhan-t szemügyre vegye.
Sarkhannak is megakadt a lélegzete. Zurgo.
Zurgo felröffent. – Nehogy azt mond, Üvegcse Törő, hogy valami szánalmas ürügy miatt erre a lovasra pazaroltad a sárkánytűzet.
- Zúzó! Üvegcse Zúzó, nem Törő! Zurgo a Harangverő tudja. – a goblin ökölbe szorította a kezét és morgott. – Zurgó Harangverő rossz ork. Rossz.
- Harangverő? – Sarkhan csalódottan kérdezte. – Zurgo, Harangverő? Zurgó-ról az Üvegcse Zúzóra nézett aztán vissza.
– Ő egy – te egy harang-kongató vagy? Ahogy a szeme ráakadt Zurgó kardjára tudta, hogy igaz. A kard tompa volt, nem harcra, hanem inkább óriási fémharangot csapkodásra volt kitalálva. Zurgo volt az az alak, akit fentről látott.
- Ha! - kiáltott fel Sarkhan.
- Ki merészelsz nevetni te nyomorult?
Sarkhan végighúzta az ujjait a haján közben pedig egybesodorta őket. – De te voltál Sisakzúzó, te voltál –
- Nem Zúzó. Ő Harangverő – szakította félbe a goblin. Magára mutatott – én Zúzó.
Sarkhan figyelmen kívül hagyta a goblint. Zurgo arcát kutatta. – Egykor te vezetted a Mardu-t.
- Elég! - ordított fel Zurgo. – Elég volt a tiszteletlenségedből.
- Mardu ki? – kérdezte Üvegcse Zúzó.
- A te klánod. A mi harcos klánunk. – mondta Sarkhan. – Ki most a khán?
- Nincs khán! Nem mond khán! – ezzel a goblin felugrott Sarkhan-ra és a kezével befogta a száját.
 – Kolaghan Sárkánynagyúr öli meg a khán mondókat.
- Sárkánynagyúr – visszhangzott Üvegcse Zúzó meleg kezén keresztül. A goblin most már Sarkhan oldalán csimpaszkodott. – Sárkánynagyúrak vannak és nincsenek khánok?
- Nem mond khán! – próbálta védeni a goblin.
- Tűnj el tőle Törő – köpött egyet Zurgó, majd arrébb csapta a goblint. – Azt mondom, hagyjuk beszélni az embert, ha a halált kívánja. Gyerünk, idegen, mond ki a szavaidat az égre. Sértegesd Kolaghan-t.
Nyugtalanító érzés fészkelődött be Sarkhan beleinek mélyébe, - Te azt gondolod, hogy én is idegen vagyok? – kérdezte – Nem ismersz engem Zurgó?
- Miért ismernék egy szakadt csavargót?
- Nem vagyok csavargó. Én – hogy-hogy nem emlékszel? Hogy-hogy nem tudod? Én vagyok Sarkhan Vol!
- Nem mond khan, nem mond khan. – Üvegcse Zúzó befogta a fülét és előre hátra himbálózott.
- Vol? – Zurgó felnevetett. – Ez egy puhány Atarka név?
- Nem, ez az én nevem – Sarkhan hangja halk volt. – Egész végig nem is tudtad? –semmilyen felismerésnek a jele nem jelent meg az ork arcán. Hogyan is lehetne? A dolgok mások, igen, de mennyire mások? Hogy-hogy senki sem ismeri? Lehetséges lenne, hogy ezek voltak Sarkhan első pillanatai itt ebben a pillanatban? Amikor megcsinálta az új mostat, az ő múltja elveszett?
- Vol egy szánalmas név egy szánalmas embernek. Vol könnyedén elbukik. – mondta Zurgo.
Sarkhan Zurgo hangját mintha egy nagyon távoli helyről hallaná; az elméje túlságosan elfoglalt volt, hogy kibogozza az idő csomóját, hogy tettének következményeit kielemezze.
Zurgo felemelte a pengéjét pont akkor amikor Sarkhan gondolkodás nélkül felvette a sárkányformáját. Sarkhan gondolatai tömören megállapodtak a tompa használhatatlan ork pengéjének a szélén. Ez egy harangverő penge volt.
- De te egykor khán voltál. – mondta miközben átalakult. Vagy talán pusztán csak gondolt ezekre a szavakra, míg Üvegcse Zúzó fel nem sikoltott.

Mind az ork és a goblin nyugodtan megdermedve álltak, ahogy Sarkhan Vol kilőtte magát az égbe.

Még fel sem ért az első hegygerincre, amikor meghallotta Zurgo Harangverő harangjának kongását a messzi távolból.
-

Szétesett gondolatok kavarogtak keresztül-kasul Sarkhan elméjében, ahogy felemelkedett Tarkir égboltján. Ez volt az ő Tarkir-ja, a Tarkir amit készített, és mégis senki sem ismeri itt.
Olyan volt mintha mindezek mellett nem létezne, mintha nem lenne történelme.
A gyomra felkavarodott és egy pillanatra arra gondolt, hogy beteg lesz az égbolton. De lenyelte és megkísérelte megzabolázni az ügyetlen gondolatait.

Számít?
Számít is valójában, hogy nem ismerik?
Itt van most, nem? És Tarkir tökéletes volt. Ez az, ami számít.
Még ha senki sem ismeri itt, még ha nincs is történelme, Tarkir briliáns, mert ő megcsinálta.
A sárkányok túlélték… nem, ők harsogtak. Ahogy a klánok is; Üvegcse Zúzó volt erre a bizonyíték. Ő itt élt miközben egy másik időben meghalt. Ezzel a gondolattal Sarkhan lélegzete bennragadt és szárnycsapásai is abbamaradtak. Ha Üvegcse Zúzó sorsa megváltozott, és Zurgoé is, a nagy sárkányé is, ez hasonlóan igaz lehet másra. Ez hasonlóan igaz lehet… Narset.

Igen! Narset!
Hát persze. Egyértelmű volt. Miért nem gondolt erre korábban? Zurgo nem akarná megölni Narset-et ebben az időben, ezzel a tompa használhatatlan kardjával. Az útjaik sose kereszteződnek a szakadéknál. Sose vezette el oda Sarkhan-t. Sose kellene feláldoznia magát. Itt kell lennie. Életben kell lennie!
Sarkhan kihozta magát a megdermedt zuhanásból.
Narset! Keresztülcsaholta a nevét a vidéken.
Ez a világ, a csoda, az egyensúly, a tökéletesség, Narset ezt tudná. Narset örvendezne ezen. És elmondaná neki, hogy ezt ő is csinálta.
-

Sarkhan a Jeskai területre sietett. Úgy hitte itt megtalálja Narset-et, aki egy másik időben a folyó mellett lakók khánja volt. De amint megérkezett megtudta, hogy egy Ojutai-nak hívott sárkány uralkodik helyette. Úgy tűnt most mindenhol sárkányok uralkodtak, úgy ahogy lennie kellett volna.

Ojutai követőitől megtudta, hogy a fényes, fürge sárkány a legöregebb és legbölcsebb lény Tarkir-on. Azok akik Ojutai területén laktak, Hatalmas Tanító-nak hívták és nagy becsben tartották őt, és vágyakoztak az ő megvilágosodásáért. Cserébe a sárkány elismerte a diákjait. Megtanította őket arra, amit tudott, megosztotta éleselméjűségét és bölcsességét, hogy segítsen mindegyikőjüknek erősebbé és ravaszabbá válniuk.

Sarkhan tudta, hogy Ojutai összes tanítványai közül, Narset lenne a legjobb. A legmagasabb helyre kerülne. Természetesen igaza volt. Követte nevének szavát fel és fel, egyre közelebb Ojutai fészkéhez. A sárkány ülőrúdja a torony tetején volt, amit Sarkhan erődnek ismert, de most úgy hívták a Sárkány Szemének Szentélye.

Minél közelebb ért a csúcshoz, annál helyesebbnek érzet mindent. Ez az a hely ahol lennie kellett; Narset a terület legmagasabb ülőrúdján; Narset az égben a sárkánnyal. Sarkhan bensője megmozdult ennek a gondolatától.

Amint Sarkhan elérte a legfelső szobát, először arra gondolt, hogy üres. De a szemével apró mozgásra, minimális légzéshez szükséges mellkas emelkedésére lett figyelmes. Egy alak ült ott meditáló pozícióban, mint egy szobor a szoba távolabbi oldalában. Már majdnem keresztülfutott a szobában hogy átölelje a nőt, de aztán feltűnt, hogy az alak nem Narset. Rövidre fogta.
- Ki vagy? – gondolkodás nélkül törtek fel belőle a szavak.
Az alak a fény felé emelte a fejét, Sarkhan ki tudta venni a férfi arcvonásait. Tökéletes példánya volt a – mindannak az embernek, akit egy sárkány képez ki. Erő áradt körülötte.

- Taigam Mester vagyok. – az ember hangja olyan sima volt, mint a fején lévő bőr. – És te pedig egy diák vagy, aki tudást és bölcsességet keres. Hosszú utat tettél meg, utazó. Üdvözöllek a Sárkány Szemének Szentélyében.
- Nem, én-én nem vagyok diák. Azért jöttem, hogy megtaláljam. Ő hol van? Sarkhan másodszorra is körbenézett a szobában, de sehová sem lehetett elbújni a tiszta nyitott térben. – Valahol magasabban? – közben felnézett.
- Magasabban? – kuncogott fel Taigam Mester. – Nincs semmi magasabban Ojutai-n kívül.
- Akkor hol van Narset?
Taigam Mester szemei csíkká szűkültek össze aztán lassan becsukta. Egy pillanatig így maradtak aztán megnyugodtak.
Sarkhan izgatottsága kérdésé alakult, majd aggódássá. Addig várt, amíg tartoztatni tudta magát.
- Ismered őt? Narset-et? Meg kell találnom. Meg fogja érteni. Ő mindent meg fog érteni.
Taigam Mester a szemeit még lassabban nyitotta, ki mint ahogy becsukta majd egy picit felhajtotta a fejét, hogy Sarkhan szemeibe nézzen.
- Narset nem szívesen látott a Sárkány Szemében. Ő eretnek volt, és éppen ezért a törvény teljes szigorával meg lett büntetve. Ne keresd itt. Már régen elment.
- Elment? Hová? El kell, mond nekem.
Taigam Mester szabályozott levegőt engedett ki. - Narset nincs többé.
- Nincs többé? A vér kifutott Sarkhan fejéből, megtántorodott. – De ez nem lehet.
- Úgy van, ahogy van. - Taigam Mester ajka megrándult. – Találkozott a sorsával. És bárki, aki keresi az eretneket, hasonló sorsban osztozhat.
- Ő nem eretnek. Ő… ő minden.
- Nem hallgatom tovább. – Taigam Mester egy jelet intett a kezével, ami olyan erős volt, hogy annak ereje Sarkhan-t az ajtó felé tolta.

Sarkhan belemarkolt a falba, erőlködött, hogy ellenálljon Taigam mester erejének.
- Te ezt nem érted. Neki itt kell lennie. Ez a világ érte van. Sárkányok világa - az övé.
- Távozz eretnek. – Taigam mester egy újabb intésével Sarkhan keresztülesett az ajtón és lebukdácsolt a lépcsőn.
Sarkhan elméje megtántorodott, ahogy a lábai megindultak, vitték lefelé, lefelé,lefelé. Nem tudta, hogy melyik erő tolja most lefelé – Taigam Mesteré vagy a félelme.
Ez nem lehetséges. Narset-nek nem szabadna halottnak lennie. Ebben az időben nem. Ezen a Tarkir-on nem.
Itt sárkányok vannak.
Kirohant a fényre, keresztülbotorkált a piactéren.
Ez nem lehet.
- Nem. – megrázta a fejét, meghúzta a hajánál fogva. – Nem, nem, nem. – Futásnak eredt. Mozognia kell. El kell mennie. Meg kell ezt változtatnia. – Nem!
Egy kiáltással Sarkhan sárkányformát vett fel és felszállt.
Ha Üvegcse Zúzó él, ha a rég kihalt sárkányok még mindig repülnek az égbolton, hogyha Zurgó a khán egy harangverő, Narset-nek itt kell lennie. Itt kell, hogy legyen.

Ahogy Tarkir felett repült nem tudott rá letekinteni. A világ, ami oly tökéletesnek tűnt előtte, oly dicsőségesnek, mostanra megsérült és romossá vált. Nélküle ez a hely semmi.
Sarkhan haragjában felüvöltött. Hogyan engedhette meg ezt a sors? A láncnak újra kellett kovácsolódnia. A lehelete, ami megmentette Ugin-t annak…
Ugin.
Sarkhan reszkető elméje belekapaszkodott a Szellem Sárkány gondolatába.
Ugin tudni fogja. Ugin akinek a hangja keresztülvezette az időn Sarkhan-t. Ugin akinek az ereje mostanra visszatért. Ugin tudni fogja.
Igen.
Ugin tudni fogja, hogyan kell rendbe hozni ezt a helyzetet.
Sarkhan új elhatározással telve csapott a szárnyaival. Itt az idő hogy felkeltse a Szellem Sárkányt.

A fordítás Snike és Oleeware munkája!
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sorin helyreállítása2016.01.08 11:23

Szerző:admin

Sorin Markov a Síkjáró vámpír, Tarkirra érkezett, hogy megkeresse Ugin-t a szellem sárkányt. Egykor Sorin segített Ugin-nak és egy másik síkjárónak Nahiri-nek, hogy a szörnyű Eldrazikat elzárják Zendikar-on. Jelenleg az Eldrazik megszöktek, és Sorin úgy hiszi, Ugin azon kevesek egyike, aki képes őket megállítani.

 

Sorin, az öreg szövetségesének keresése során megtalálta Ugin otthonába vezető utat. Egy másik idősikon Sorin megtalálta a rég halott Ugin-t, ahol is elbukott a küldetése Tarkir-on – de Sorin sose fog tudomást szerezni arról az eseményről. Tarkir történelme megváltozott, és Sorin-nak esélye van arra, hogy ezúttal az útja másképp alakuljon. Reménykedik benne, hogy megtalálja Ugin-t, de még most is tudja, lehet hogy elkésett. 

-

 

Tarkir.

Sorin arca megrándult a fájdalomtól, amit a nap groteszk ragyogása okozott, mintha valaki hátba szúrta volna. Egy kegyes árnyék söpört át rajta, ahogy egy négyszárnyú sárkány vitorlázott keresztül a száraz sztyeppe felett, a sárkány körvonalát pedig az arany napfény foglalta keretbe. De aztán a sztyeppe hősége újra körbeölelte öt. Fejére húzta a csuklyáját. Ez a világ semmiben sem hasonlított az ö hűvös Innistrad-jához, de most feladata volt. Meg kell találnia valakit – valakit, aki nagy valószínűséggel halott.

 

Sosem járt még itt. Amióta Ugin-t ismerte, sose látogatta meg a szellemsárkány otthoni világát, még csak nem is kérdezett róla. Az egyedüli útmutatása, homályos benyomások halmaza volt, amit egy orákulumtól kapott. Ez a hely, ezzel a száraz széllel és repülő vad sárkányok által megtöltött égbolttal, rejtélyes volt számára.

 

Egy csapat sárkány rikoltott fel majd csapott le az égben felette, aminek során Sorin-t rossz előjeleként, viszkető érzés fogta el ettől a látogatástól. Ha Ugin élne, a szellem sárkánynak értesülnie kellett mostanra világfalók szökéséről. Ez esetben Ugin miért nem próbált meg kapcsolatban lépni vele. Miért pont ő az, aki eljött Ugin-hoz? Az Eldrazik ezúttal tényleg kiszabadultak a fogságukból, és ezúttal nem lehet tudni, hogy a titánok az éhségükkel kin fognak bosszút állni – és csak Sorin volt az egyedüli, aki kezdett valamit ezzel a helyzettel. Ugin évszázadok óta csendben van. Sorin lehet, hogy csak azért utazott ide, hogy egy sírt találjon szövetséges helyett.

 

Távolban, hósapkás csúcsok nyújtóztak végig az északi horizonton. Egy megcsavarodott sárkányfej formájú magányos csúcs magasodott ki közülük. Egyedi alkata volt a sziklaképződésnek, megegyezett azzal a látomással, amit Sorin orákuluma előidézett. Ahogy a sárkányok rikoltozni kezdtek felette, tovább sétált.

-

 

A megcsavarodott szikla felé vezető út egy hidegebb levegő irányba vitte Sorin-t. Néhány nappal később, bakancsa alatt a föld jegesé és havassá vált. Egy öreg állat nyomát követte, ami mélyen a hegy vadonjába vezette, fölötte pedig egy gyapjas sárkány a villámcsapások helyett zöldes színezetű tűzet fröcskölt a leheletével.

 

Gránit csúcsok, hóval és jégsapkával a tetejükön, emelkedtek ki magasan Sorin feje fölött, ahogy bérceken és átjárókon vágott keresztül. Egész napokra elvesztette a spirálisan tekergő sziklát a szeme elöl, vágyott a bizonyosság érzésére, hogy nem pazarolja az idejét. A sötét orákulum örült képszilánkjai még mindig ott voltak az elméjében beleégve, ezek egyfajta történetet mutattak meg: sárkányok óriási csatáját, egy jéghasadékot, Ugin forgó alakját. De a képek homályosak voltak, elmosódottak és kaotikusak. Egy vezetőre volt szüksége.

Hála a világnak, hamarosan biztosított számára egy kiváló minőségűt.

 

- Elég lesz ennyi Silumgar halál-ivadéka, - mondta egy jól megtermett emberharcos valamilyen hosszú agyarú harci bestia hátáról.

 

A harcosok egy része körbevette Sorin-t, lándzsa és éles csont bunkósbot volt náluk. Tundrai emlősállatok rétegelt bundáját viselték, fejüket díszítő agancsokkal az égben vadászó nagy tűzokádókra hasonlítottak. Az egyik ember készenlétbe helyezet egy varázslatot, a keze forrón, mint egy tűzből készült karom, ragyogni kezdett.

A harcosok vezetője újra megszólalt. – A fejed ma este egy lándzsát fog díszíteni.

-

 

Sorin és a foglyul ejtett vezetője szűk utakon és jeges kőszirteken, viszonylagos csendben haladtak végig. A szolga nehezen lebegett, bakancsnélküli lábait a hó tetején vonszolta keresztül, amibe néha gallyak vagy gyökeret akadt bele.  Sorin egynél többször evett a szolga véréből, de most már inkább csak információt szívott ki a harcosból.

- Milyen régóta ismered a szellem sárkány birodalmát? – kérdezte Sorin.

- Az embereink több mint ezer évvel ezelőtt találták meg a szellemsárkány birodalmát. A Khánbukás előtt nem sokkal.

- Khánbukás – kérdezte Sorin. A Khán bukása?

- Khánok – mondta a szolga. – Az öregek emberi klán vezetőjük. A Khán mostanra elátkozott szó lett. Halott szó.

- Te sárkányokat szolgálsz.

- Természetesen most már téged szolgállak mester. De a sárkányok faja uralkodik az öt klán felett, és azok az alacsonyabb élőlények – emberek, és a többi hasonszőrű – szolgálják őket.

A nyom felkapaszkodott egy hegyhátra, a szolga fellebegett a tetejére utána folytatta az útját lefelé a völgybe ahol a jég utat engedett a puszta föld ösvényeinek.

– Egykor voltak más klánok, amik felett arrogáns emberek uralkodtak. Azok a klánok más nevet hordoztak, és a harcosaik sárkányokat öltek még a saját földjükön is. Árulok. A sárkányfaj szellemének árulói. Megérdemelték a sorsukat.

- Furcsának találom, amikor a halandók a saját jogaiknak lemondását keresik.

- Ők nem birtokolták a hatalmas Atarka vadságának szellemét. Nem élték volna túl.

- Atarka – a te sárkányvezetőd.

A szolga biccentett. – A klánom sárkányúra.

- És ez az Atarka szelleme – Úgy hiszed Ugin-tól származik?

- Ugin a világ szívverése.  Mennyben tartózkodik. Ö az, aki miatt a sárkányok ennyi erővel rendelkeznek.

Vagyis életben lehet akkor, gondolta Sorin.

 

Ahogy egy pók emelkedik fel a szálán, egy gondolat kúszott be Sorin elméjébe. Felhúzta a szemöldökét, hogy a veszteség lapító gondolatával mit tegyen: a bonyolultság csomója egy bizonyos Zendikar-i kor nőt foglalt magában – Nahiri, az ezer évvel ezelőtti szövetségük harmadik tagját. Ha Sorin-nak sikerül Ugin-t élve megtalálnia, nem róla fog először kérdezni a sárkány?

-

 

Messze lent a lapos síkságon, jég és hó pöttyözött darabokra tört ősi sziklák voltak. Sorin látta, hogy a síkságon lévő sziklát egy roppant nagy erejű energia áradata csavarta és formázta meg. A kő spirálalakja úgy nézett ki mintha valamikor régen nagy erejű erővonalakat követve megolvadt, majd hirtelen megfagyott. Ezt a furcsa sziklát egy mély, feketegránitú kanyon vette körül, ami keresztülcsíkozta a síkság közepét.

- Ott fekszik a szellemsárkány. – mutatott a kanyon aljára az Atarka klán vezetője.

Sorin letekintett.

Hedronok.

Több száz, talán több ezer hedronkő volt felhalmozva a hasadék alján. Ezek nem lebegtek szabadon, hanem egymáshoz kapcsolódtak, egy védelmező burkot alkottak.

Sorin megmarkolta kardjának markolatát. Lithomancia Tarkir-on? Nahiri ide utazott őelőtte és belehelyezte a sárkányt? Az orákulum látomása nem figyelmeztette semmi ilyesmire.

 

- Ez itt a menedék –mondta a szolga. – Az óriási bölcső ahol a szellemsárkány nyugszik.

 

Még a hasadék széléről is, Sorin láthatta, hogy a kövek alakja öreg volt. Jég és mállott törmelék helyezkedett el a mágikusan rávésett rúnák hasadékában, az elemek kopottá és viharverté tették a köveket. A kövek hosszú ideje itt feküdtek már.

 

Sorin egy élőlény életesszenciáját érezte a hedron gubóban. Reménykedett benne hogy képes még arra az öreg vérmágiára, amit még Zendikar-on használt.

- Fel kell keltenem a világod szívverését, szolga. – mondta Sorin. – Van még valamennyi vér is benned?

- Attól tartok a vénáim, mint az üveg, törékenyekké váltak, és élettől mentesek, mester – mondta az Atarka vezetője. – Ez egy… hosszú utazás volt a számomra. De amim van, az a tiéd.

Sorin tett egy elbocsátó mozdulatot. A szolga összeesett a havon, szétszáradt teste bőrszerű és elhasznált volt.

 

Azzal fogom megtenni, amim van – gondolta Sorin. Itt az idő az ébredésre, sárkány. 

 

Sorin visszadugta a kardját a hüvelyébe és lefelé mutatott a sárkány nyughelyére. A testéből a vért arra kényszeri tette, hogy folyjon rajta keresztül, melegítse fel öt, fokuszáljon és koncentráljon a manájára. Ősi szótagokat ejtett ki, idő által elkopott szavakat, a megkötés és elengedés szavait. Mágiája, elejétől a végéig körbeszőtte a gubót, feltérképezte a felületét, kereste a misztikus zár szélét, ami a hedronokat összefogta. Ahogy a vér dobolni kezdett a halántékaiban, Sorin megtalálta a kulcskövet a gubóhoz. Mélyen eltemetve a kőstruktúrában egy parányi, törött szilánk volt – Ugin mágiájának maradványa egy másik világból. A szilánk volt a forrása a megkötő mágiának.

 

Sorin előrántotta a kardját az ég felé, és a megszüntetés ősi szavait kiáltotta el. A hedronszilánk hamuvá porladt szét, és a gubó repedezni kezdett. A kőfelület megtört és megcsúszott, majd a struktúra önmagába roskadt.

 

Ugin kirobbant a hedrongubóból, rakétaként lőtt fel az égre. A levegő süvítése hátrafésülte Sorin haját ahogy Ugin hirtelen felszáguldott. Hamarosan Ugin csak egy világos petty volt az égbolton, ujjongva utat kereső spirális alakú vibráló füst a levegőben. A levegő megroppant körülötte. Sorin felfigyelt arra, mintha a felhők összhangba lennének Ugin repülésével, feltekercselődtek és befodrozódtak, mintha a sárkány engedelmeskedne a felhő törvényeinek – vagy a felhők engedelmeskednének neki.

 

Sorin visszatette a kardját, figyelte a sárkány bedőlését a szárnyainak hullámzásával. Végül úgy tűnt Ugin észrevette azt az erőt, ami kiszabadította, és felfigyelt Sorin hátára a hasadék szájánál.

 

Ugin visszatért, a levegőben lebegett a hedrongubó széttört romjai felett.

A sárkány hangja felmorajlott. – Sorin?

- Valóban, - mondta Sorin. – Mi történt itt? Csapdába ejtettek?

Egy messzire tekintő kifejezés suhant végig a sárkány arcán. Ugin kifujt egy füstpamacsot az orrlyukain az elmélkedés pillanatában. – Megmentettek, úgy hiszem, - mondta Ugin.

Sorin felé fordította a fejét. Volt egy furcsa csavarodás a nyakában – görbület volt, majdnem hogy ijesztő.

– Mond el – Bolas – elment innen?

Sorin nem értette, Ugin miért kérdezi ezt. A sárkányok közötti harc az orákulum víziójának része volt, talán az ősi Síkjáró Nicol Bolas volt akivel Ugin találkozott. Nem pedig Nahiri.

- Ö tette ezt veled?

- Bolas hatalmi riválisként gondolt rám, ezért támadt meg. A saját sárkányaimat használta ellenem, de valaki közbeavatkozott az oldalamon. A sárkány megvizsgálta a hedronromokat maga alatt, és újra körbenézett a területen. Sárkányok úsztak az égben, fényes tűzlobbanásokat köpve.

- Úgy tűnik némi időt vett igénybe a felgyógyulásom. Mennyit?

- Több mint ezer évet, ha hihetünk a helyieknek. Sorin élvezettel jegyezte meg az átadományozott tudást, amit az aeonöreg sárkánynak adott. – Majdnem elfelejtettelek.

- Sok minden megváltozott. – Ugin mélyet lélegzett, aztán csillogó füst szállt fel az orrlyukaiból a levegőben Sorin feje fölé.

- Miért jöttél? Miért élesztettél fel most?

- Az Eldrazik. Nem vagy egyedül, akik a hedronbeli alvásukból ébredtek fel.

- Nem lehetnek - szabadon. A hálózatnak az idők végzetéig ki kellett volna tartania.

- Ők szabadok. – Sorinak gyorsan a lényegre kellett térnie, hogy felidegesítse Ugin-t, hogy valaki más vállát nyomja a felelősség.

 - Ők felébredtek, és te nem jöttél. Úgy gondoltam, hogy itt vagy otthon. Pihensz a bölcsödben.

- Hogyan voltak rá képesek?

Sorin a horizontra nézett. – Síkjárók. És gyerekes hibák sorozata a szemnél.

Sorin már elutazott Zendikarra hogy találkozzon a fiatal elf Síkjáróval Nissa-val, aki Zendikar világán született. Ö és Nissa már megküzdöttek azzal, hogy vajon kiszabadítsák az Eldrazikat. Nissa azt választotta, hogy szabadítsák ki őket, úgy gondolta meg tudja osztani velük a világát – de mégsem.

- Mi vezette a Síkjárókat arra, hogy ezt tegyék? Úgy tűnt Ugin inkább magától mintsem Sorin-tol kérdezi ezt.

 

Sorin személyesen volt ott, amikor az Eldrazik felébredtek a kábultságukból és belekezdtek a pusztításukba Zendikar-on. Megpróbált közbeavatkozni, Ugin Szemével csak rosszabb lett. Nem tudta, hogy a hedronbörtönük miért egyezik meg az első hellyel – egyedül csak azt tudta, hogy Ugin számára fontos lesz, hogy újra megállítsa őket.

 

- Csak azt tudom elmondani, amit tudok.

Ugin másképp lélegzett fel. Egy jel. – Ez rettenetes hír.

 

Sorin látta, hogy Ugin szeme a talajt kezdi fürkészni, kutatva a következő gondolat után. Sorin mintha látná a következő kérdést formálódni – a következő logikus lépés ami Ugin elméjébe juthat. Tudta, hogy a következő kérdés elevenébe fog vágni. Sorin tudattalanul számított erre a pillanatra.

Ugin szemei visszatértek Sorin-ra.

– Hol van a hedronmágus? Hol van Nahiri?

 

A szégyen képzete már régen elpárolgott Sorin-bol. Ezer éven keresztül, Sorin emberi gyengesége és idegessége növekedett, kivirágzott, és elhervadt – olyan immunissá vált a bocsánatra, mint amilyen idős volt. És mégis, évek óta először, egy kényelmetlen érzés növekedett benne, egy kellemetlen viszketés, egy érzés hogy ö volt a felelős – egyes egyedül – hogy valami fontos nem sikerült. Pontosabban nem bűntudat volt, csak tompaság, kellemetlen visszhang csengett a térben ahol egykor a könyörület lakozott.

 

- Ö – nincs itt – mondta Sorin, nem pontosan a levegőbe.

- Ez világos, - mondta Ugin. – Engem az érdekel, hogy merre van. Zendikaron van még? Csatlakoznunk kell hozzá, olyan gyorsan amilyen gyorsan képes leszek az utazásra.

- Nem hinném, hogy ott van – mondta Sorin óvatosan.

 

Ugin nyaki redői megremegtek ingerültségében.

– Tényekben beszélj, te homály. Meghalt?

- Nem – mondta Sorin. – Él.

Sorin véleménye szerint a teljes igazság egy részét sem kell Ugin-nak tudnia ebben a pillanatban.

– Úgy gondolom, lehet, hogy tudom, merre lehet.

- Akkor hozd el Zendikarra. Ha a titánok ott vannak még, szükségünk van rá, hogy újjáépítse a hedronhálózatot.

- Fontos hogy eljöjjön?

- Természetesen fontos, - mondta Ugin. – A te vérmágiád nagyszerű, ahogyan az én tudásom az üresség lakókról. De egyikünk erőfeszítése sem teszi véglegessé a dolgot a lithomata nélkül.

Ugin a testét meghajlítva, mint ahogy egy madár kíséri figyelemmel a kukacot a nagy szemeivel, a fejét Sorin-hoz hajtotta.

- Hadd tegyem tisztába a dolgokat. Hármunknak kell ott lenni. Akármilyen kicsinyes összezördülésed volt vele, vagy akármit is rejtegetsz előlem, old meg. Nem kívánom az arcodat látni nélküle.

Sorin fogcsikorgatva elrántotta a fejét, hirtelen megragadta egy ellenállhatatlan késztetés arra, hogy valamit elpusztítson. Karba csapta a kezét, ellenőrzés alatt tartotta a testét. Bólintott, ami inkább tűnt unott közönyösségnek.

Ugin egy bólintással megerősítette. – Hamarosan csatlakozom hozzád a Szem-nél.  Köszönöm az itteni segítségedet.

 

 

Sorin végigfutott a nyelvével a vámpírfogain, miközben egy lyukat bámult a havas talajon. Ahogy megkezdte a síkjárást Tarkir-ról, futó pillantást vetett a horizont fölé – nem a madárszerű sárkányok alakzatára, hanem hogy megfigyelje Tarkir felhőinek fodrosodó halmait. Azok úgy sodródtak keresztül az égen, mint ahogy Zendikar vad világának lusta lebegő szigetei. A dolgok sokkal egyszerűbbek, amikor csak a saját világa miatt kell aggodnia.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az újrakovácsolt lánc2015.10.19 11:27

Szerző:admin

 

Sarkhan a tundra fölött szárnyait csapva hideg égbolton, a kavargó vihar irányába repült. Gondolatok cikáztak keresztül-kasul az elméjében, a villámok dörrenése és a mana által megvilágított vihar tükörképként, a gondolatai rideg hamuként törtek bele a semmibe. Így utazott végig az útján, széttörte az idő és történelem törvényét – mindezt miért? Talált egy időt, amikor a sárkányok még éltek, amikor a sárkányvihar hatalmas égi türranniszokat szült még a világába, amikor a harcosok azzal keresték a dicsőséget, hogy összecsaptak a sárkány fajtákkal – de ez mit sem ért, mert Nicol Bolas árnyéka még itt is feltűnt. Még ezen az értékes helyen is, hosszú idővel Tarkir történelmének hibái előtt, a menedék által elrejtett évszázadok, mielőtt Sarkhan saját téves ítélkezései miatt – Bolas befolyása valahogyan megelőzte őt. Sarkhan tüzet köpött maga elé a levegőbe majd keresztülrepült rajta.

 

Most már érted, sárkánymágus? A kérdés üvöltve robbant az elméjébe, mintha az előtte lévő vihar menydörgése szolalt volna meg – de csak a saját elméje üvöltött önmagával. Látod, hogy miért vezetett téged ide Ugin, hogy szemtanúja legyél ennek?  Felfogtad végre a leckét? Józan válasz kúszott elő Sarkhan elméjében: talán ennek az egész küldetésnek az a leckéje, hogy a végzet elkerülhetetlen. Talán át kéne ölelnie az elkeseredettséget és el kell fogadnia az idő vasmerevségét, és Bolas uralmát önmaga fölött.

 

Hirtelen, nyomasztó, mindennek önmagába visszafutó tréfája vett alakot Sarkhan előtt. Bolas már megölte Ugin-t néhány ősi viszályban. Ugin halála véget vet a Tarkir-i sárkányviharnak, ami kipusztítja a sárkányokat Tarkir-on, sokkal korábban minthogy Sarkhan megszületett volna, és a klánok felemelkednek, hogy uralják a síkot. A klánok emlékei a sárkányokról vezette a fiatal Sarkhan-t arra, hogy tisztelje az ősi bestiákat, ami oda vezette Sarkhan-t egy gyenge pillanatban, hogy hűségesen fejet hajtson Bolas előtt, az első igazi sárkány előtt, aki lehetővé tette Sarkhan megszállottságát már a lehetséges első helyen. A láncszem visszafutott önmagába, elkerülhetetlenül és eltörhetetlenül. Sarkhan azért volt itt, hogy szemtanúként láthassa amint a legkorábbi láncszem megkovácsolódik.

Úgy érezte, hogy a kölcsönkapott szárnyai lehullnak, megakadt a repülése a levegőben. Egyszerűen csak lezuhanhatna innen, ahogy Ugin is tenné majd. Néhány része le akart merülni, hogy a gravitáció legyen a végső mestere, hogy olyan sebességgel találkozzon a talajjal, hogy átérezze azt, hogy minden összeomlik.

De e helyett felemelte a fejét és mintha mászna a szárnycsapásaival kalapálta az eget. A hideg beletépett, az ózon megtöltötte a tüdejét, de folytatta mászást egyre feljebb, megpróbálta megbüntetni a felhőket a haragjával. Még mindig volt esélye. Még megvolt a hedron szilánkja, egy darabka a Zendikar-i Ugin csarnokból, és ezzel a gondolattal elő is húzta. Hogyha ő még itt van, életben van, akkor megvan az esélye, hogy újrakovácsolja a láncot. Hogyha még tartogat levegőt a mellkasában, - akkor talán Ugin is képes lesz erre.

 

Sarkhan keresztülrepült a viharon. Érezte más sárkányok szárnyait körülötte a viharban, ahogy elhaladnak mellette, és hallotta üvöltésüket is. Keresztültörte magát a robajló felhőtarajon és elakadt a lélegzete attól, amit látott. A csillogó, szellemszerű sárkány Ugin, meteorként repült keresztül az atmoszférában, magával húzva a farkával készített vihart. Sarkhan azonnal felismerte Ugin-t, olyan magabiztosan, mint ahogy a napot vagy a földet. Sápadt kék füst gomolygott elő a sárkány alól, és olvadt össze a viharral, mint egy körgallér, ami szétterült, hogy hozzá és egész Tarkir-hoz kapcsolódjon.

Sarkhan elfelejtett mindent, ami ehhez a pillanathoz vezette őt, és a lelke felélénkült. Ez Ugin volt – és nem Bolas – ami létrehozta az elragadtatását a sárkányok irányába. Ugin volt az igazi kezdete a láncnak, ami azzá tette Sarkhan-t ami – és tette Tarkir-t amilyennek kellene lennie. Sarkhan úgy érezte, hogy örökké sárkányformában tudna maradni, táncolva a felhőkben az ő bámulatos és bölcs ősapja körül. Sarkhan, Ugint-tól távol repült, és csak nézte, ahogy Ugin-t a szárnyai milyen könnyedén tartják az égben.

Előtte volt a célja. Ez volt az oka, amiért itt volt. Meg tudja állítani azt ami megváltoztatja Tarkir útját. Bármit meg tenne, amire szükség van. Meg tudná –

 

Ölni Nicol Bolas-t.

 

Vagy legalábbis segíthetne harcolni Uginnak Bolas ellen, amikor eljön az ideje, vagyis Ugin túléli és Tarkir sárkányai sose halnának ki. Sarkhan megiramodott Ugin felé, egy apró kisbolygó elérte a hatalmas csillagot. Sarkhan felé üvöltött, de a hangja elveszett a villám és a sárkányhangok kórusában, amik a lenti felhőkből gyűrűztek fel.

 

Ugin feje megbillent, ami arra késztette Sarkhan-t, hogy észrevegye odalent a földön egy varázslat létrejöttét. Sarkhan követte Ugin szemét. A felhők közötti réseken letekintve zöld elementális energiájú vonalakat látott, amik görbe mintát követtek a havon és jégen keresztül, bizonyos csomópontokhoz voltak lehorgonyozva, mint valami kipányvázott villám. Ahogy Sarkhan jobban megnézte, láthatta, hogy a csomópontok nagy sziklatömbökre voltak belevésve, csapott karom mintával megjelölve.

 

Sarkhan elátkozta az elméjében a nevet. Yasova.

 

Együtt, a karom-rúna helyek egy útvonalat formáltak. Az útvonal a sárkányvihar pontos útját követte –és egyébiránt kijelölte Ugin útját. Yasova követte a vihart annak az utasításnak megfelelően, hogy kövesse a szellem sárkányt.

De Yasova útja odalent a tundrán nem csak a saját hasznára volt. Ez egy útbaigazító varázslat volt, de nem a kardfogú tigrisé vagy a Temur harcosok számára, hogy kövessék azt. A minta alapján, ezt a levegőből kell néznie – Nicol Bolas-nak.

Epe és düh tört fel Sarkhan torkában. Ebben a pillanatban egy égi fodrozódásból Nicol Bolas bukkant elő, mint egy visszafelé ejtett kavics, a világ utat engedett ennek a lénynek.

Bolas szándékosan Ugin útjába pozícionálta magát. A szárnyait hullámzó köpenyként bontotta ki, sötét sima pikkelyeivel elárnyékolta a napot. A hatalmas koronaszerű felfelé söprő szarvai között ott lebegett egy drágakő. A hatalmas ősi sárkány figyelme Ugin-ra összpontosult, arra, akit elpusztítani jött. Sarkhan még mindig túl messze volt ahhoz, hogy Bolas észrevegye – talán ez az ő esélye a csapásra.

 

Ugin izgatottan felhúzta szárnyait, fogadta Bolas érkeztet, és a két sárkány Síkjáró egymásra nézett.

 

Bolas mondott valamit Ugin-nak, durva szavakat alacsony hangszínnel amit Sarkhan nem hallott a szél miatt. Ugin visszaválaszolt, nyugodtan és komolyan, figyelmeztető megjegyzéssel, amire Bolas mosolya foltként áradt szét az arcán. A sárkányok spirális alakban köröztök egymás körül, hatalmas tüdők és szárnyak kavarták fel a levegőt, szemeik gyenge pontról gyenge pontra cikáztak. A viharfelhők körülölelték őket, két titán a hurrikán szemében.

Sarkhan olyan gyorsan repült, ahogy csak tudott, de a szárnyai cserbenhagyták. A vállai égtek, ahogy a szárnyait pumpálta, mindeközben vesztett a magasságából, a farka már felhőket kavarta. Most hogy újra látta Bolas-t, ezer évvel azelőtt, hogy megpillantotta volna először – vagy ez volt az első alkalom, a mostani? – tudatosult benne, hogy semmi olyat nem tudna tenni, ami hatással lenne erre a hatalmas lényre. Bolas olyan volt, mint egy isten, Sarkhan pedig egy féreg. De arra gondolt, talán ha a jobboldali szögből repülne be – talán ha tűzzel robbantaná be a megfelelő pillanatban – megtudná zavarná annyi időre, hogy Ugin bevigye neki a végzetes ütést. Fogát csikorgatta és repült tovább.

 

Bolas és Ugin egymás körül sülyedtek és merültek, alkalomadtán irányt váltottak, egy hirtelen ütéssel és cselezéssel mindegyikük alkalmazkodott a másik mozgásához. Bolas az orrából füstöt fújt ki és megcsapta Ugin szárnyát. Ugin kitért oldalra és próbakép odakapott az állával. Varázslatokkal dobálóztak, de nem egymásra – csak vibráló rúnákat az égre, misztikus vázlatok raktak le a harchoz. Újra összegabalyodtak, karommal vagy forró lehelettel csaptak ki, igazából sosem a felülkerekedés stratégiájával, sosem tették meg az első igazi lépést.

 

Aztán Ugin felüvöltött, és ez a természet erejének üvöltése volt, az egész sík üvöltése.

Az üvöltéssel együtt, Sarkhan felrázó impulzus visszhangját érezte a lelkében. Ahogy az üvöltés lénye legmélyéhez szolt az érzés szétáradt a sárkány testében, feltöltötte és arra ösztökélte, hogy Ugin oldalán csatlakozzon a harchoz. Lényének néhány része tudatában volt annak, hogy milyen furcsa érzés volt ez, de a sárkány agyát buzgó ellenállhatatlan késztetés vezette.

Sarkhan azon vette észre magát, hogy válaszként felüvölt, és az izmai válaszoltak. Ahogy felüvöltött a viharon keresztül hallotta az összes sárkány hívását. Sárkányok jelentek meg nagy tömegben, repültek ki a sárkányviharból és a harc felé vették útjukat. Sarkhan szíve megdobbant – ez Ugin előnyére válhat. Tarkir ősapja a fajtáját hívja, hogy harcoljanak az ő oldalán, és ők válaszoltak a hívásra.

 

Bolas mosolya lehervadt. Teljes erejével csipkéző zárótűzzel támadott ki, felöklelte Ugin-t a furcsa hangképzésével. Sarkhan látta, hogy Ugin megtorpan, egy jókora csillogó pikkelydarab robbant ki a testéből, valamilyen egyidejű mentális támadástól a feje előre hátra csapódott, a szárnyaival közben a levegőben csapdosott, hogy tartani tudja a magasságot.

 

Ugin megpördült a levegőben és visszacsapott a saját mágiájával. Láthatatlan tűzfolyammal ívet vágott Bolas testén keresztül, egy sápadt füstszerű lehelettel folytatta, ami úgy csapott le, mint egy villám. Megpördült, még több láthatatlan csapással tüzelt előre. Bolas a támadások felét félreütötte, de a legtöbbje becsapódott és Sarkhan látta Bolas arcán az erőfeszítést.

 

Elhatározódás áramlott át Sarkhan-on, a bőre hővel bizsergette végig. Ez lehet a történelem keresztútja, ez a pillanat. Tarkir sárkányai minden irányból körbezárták, egy köröző sereg zuhanta körbe a vezért. Sarkhan látta, hogy fiatal sárkányok jönnek létre a felhőben, mindegyik azzal a küldetéssel születik, hogy harcoljon Ugin-ért.

 

Sarkhan és a többi sárkány éppen összegyűlt, hogy harcra keljen. Lecsapott, teli mellkasnyi leheletfegyverével csapására készen indult Bolas ellen, de aztán -

 

- sistergő elementális energiák a földből, mint valami újjak nyúltak fel –

- egy pillantás lefelé, látta, hogy Yasova valamilyenfajta elementális erejű heves mágiát szőtt, a karom-rúna varázslatának nem csak annyi értelme volt, hogy vezette Bolas-t, hanem valami más is, más bomlasztó célú –

- test-pusztító hullám, ahogy az elementális varázslat becsapódott, megcsapta őt is, tucatnyi sárkányt csapott meg egyszerre -

- egy új impulzus ragadta meg Sarkhan lelkét, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltése, harcba hívta -

- egy furcsa vérszomj lobbant fel a szívében, ami arra késztette, hogy semmit se akarjon jobban minthogy –

 

Ölje meg Ugin-t.

 

Igen,  mondta a sárkány szíve.  Igen, elpusztítani mindennek az atyját. Elpusztítani az ősapát, aki irányit minket. Elpusztítani és szabaddá válni az uralma alól.

Nem,  mondta egy pici része Sarkhan-nak. Nem! 

 

Körülötte a többi Tarkir-i sárkányt ugyanaz a varázslat ragadta meg. Yasova hatalma elszívta Ugin hívásának erejét és a sárkányok Ugin-on gyűltek össze Bolas helyet.

 

Sarkhan közel volt mostanra. Érezte, hogy a bordája megtelik hővel. Úgy érezte, hogy Ugin-ra kell kieresztenie a tűzét, Tarkir legbelső sárkány szellemének forrására, a leginkább sárkányra, aki elhozta őt ide ebbe a pillanatba.

 

Kifújta magát. De a felbukkanó tűzlehelete helyett azt üvöltötte erőszakosan;

- Nem! – egy emberi szó, amit emberi hang üvöltött ki, ahogy erővel hozta ki magát a sárkány formájából. A szárnyai beleroskadtak a testbe. Az arca borostássá vált az egymást átfedő pikkelyek helyett. És ami arra késztette, hogy megölje Ugin-t szétolvadt, ahogy a varázslat már nem tudta megragadni a sárkányelméjét.

 

Ami megragadta helyette az a gravitáció volt. Zuhanni kezdett.

És ez egy hosszú zuhanás lesz.

Keresztülzuhant Tarkir sárkányai között, akik tüzüket, villámukat és halálukat minden oldalról Uginra lehelték.

Elzuhant Bolas mellett, aki egyszer sem pillantott a zuhanására, egyedül Ugin-t figyelte, ahogy a saját leszármazottai rosszindulatúan visítanak és támadnak az ősapjukra.

Keresztülzuhant a tajtékos fellegeken, keresztül a lélegzetnélküli üres levegőn.

 

Hallotta a villámhasadás hangját magasan fölötte, egy rettenetes hangot, kétségtelen fontosságú – Bolas végzetes csapását, a csatavégi halálos csapást, ami megtörte Ugin testét.

 

Ahogy Sarkhan végigszáguldott a levegőben, mint a madarak távol a kavarodástól elkapta más sárkányok futó pillantásait.

 

Mielőtt meglátta Ugin-t teljes valójában, volt egy brutális, hirtelen roppanás, ahogy a teste visszapattant egyszer, és aztán émelyítően, másodszorra nekiesett az óriási spirális sziklának.

 

Kaotikusan zuhant az egyik hófödte sziklától a másikig, és gördült lefelé a lejtős sziklafalon, ahogy az elméje is együtt forgott combjaival.

Villámmozdulat és a lavina roppanó hangja követte, majd a zúzó érzés. Aztán a világ jéggé és hóvá lett.

Aztán megállt. Egy hókupacban akadt el, egy lábra vagy mérföldnyire a levegőtől, tüdeje összenyomva, fuldoklott. Az öntudat szálába kapaszkodott, eléggé ahhoz, hogy elmondja neki, haldoklik.

Amikor is egy karom söpörte el a havat róla. Sarkhan arra gondolt egy pillanatig, hogy ez Bolas, eljött, hogy befejezze a munkát, hogy végre győzzön. De nem Ő volt. Yasova kardfogú tigrise volt, aki mancsának nagy söpréseivel takarította el a havat. Agyaraival beleharapott a hátsó gallérjába, tarkón ragadta, és fájdalmasan kihúzta a hóbuckából. A macska a hátára fektette a tundrán.

 

Sarkhan egy löttyedt valami volt, egy zsák csont vegyes csontdarabokkal.  A kancsal szemein keresztül látta, hogy Yasova lenéz rá. Yasova a botját fogta, amiről a hedron szilánk himbálódzott lefelé.

- Ne próbálj meg mozogni – mondta Yasova – Ne próbálj meg beszélni.

Halk hangon mondott még néhány más szót is, és Sarkhan úgy érezte, hogy a belseje kezd kifelé jönni.

- Ugin, - nyögte ki.

- Ne próbálj meg beszélni, - ismételte magát Yasova. De közben ő is felnézett az égre, és aztán újra vissza Sarkhan-ra.

- Mindjárt vége. Az Íratlan most végre szabad lesz sárkányok mételyétől.

Sarkhan elforgatta a szemeit az egyik oldalra, hogy annyit lásson, amennyit csak tud. Amit látott az volt, ahogy Ugin teste csíkot húzva aláhullott a felhőkből és a föld felé zuhan.

Ugin legyőzetett. A sárkányok a kihalás útjára léptek. Tarkir sorsa megpecsételődött.

Sarkhan felnyögött.

- Nem tudom mi vagy – mondta Yasova. – De úgy nézel ki, mint akiben ott lapul néhány válasz. Szóval tégy egy szívességet nekem azzal, hogy nem halsz még meg. Elcipellek a sámánomhoz és meglátjuk mi is vagy te.

 

A gyógyító varázslat még nem fejezte be a munkáját, de Sarkhan eldőlt az egyik oldalára. Mindene fájt – az öntudata volt a fájdalom fala – de valahogyan a térdére és a kezére fordult.

 

- Mit csinálsz, valami bolondságot? – kérdezte Yasova

 

Ebben a pillanatban Sarkhan felemelte a fejét, hogy lássa, ahogy Ugin nekicsapódik a tundrának.

Volt egy pillanat, amikor a becsapódás ereje megütötte őket, Sarkhan és Yasova egymásra pillantott. Mindketten érezték. Valami megbillent Tarkir-on. A világ egyensúlya örökre megváltozott. Egy pillanatig, Sarkhan úgy hitte, hogy látja az aggodalom árnyékát végigfutni Yasova arcán.

Aztán az erő hulláma, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltésének ereje, megütötte őket. Hó robbant rájuk, és a föld megremegett. Sarkhan, Yasova és a kardfogú feldőltek. Sarkhan botja megpördült és a hóra esett.

Sarkhan leguggolt, ahogy az ezer szívdobbanásnak érzett hórobbanás felöklelte. A hórobbanás és rengés után, négykézlábra állt, de aztán újra felborult, ahogy kő és jégdarabok záporoztak lefelé az égből.

 

Amint a törmelékeső véget ért, Sarkhan felköhögött és megremegett. A krátert kereste, hogy megtalálja hol ért földet Ugin teste. Látta a helyet ahová Ugin lezuhant, de az nem csak egy kráter volt – egy egész szakadékot ütött a talajba, egy masszív hasadék jött létre az összetört földben Ugin testével valahol mélyen odalent a hó alatt. Ez ugyanaz a hely volt ahol Sarkhan a saját idejében érkezett ide – az ideiglenes összeköttetés helye.

 

Sarkhan felpillantott, hogy lássa Nicol Bolas az égbolt felé fordul és menni készül. Az égbolt fodrozódni kezdett és utána eltűnt, ahogy Sarkhan esélye is, hogy elpusztítsa őt.

 

Sarkhan a lábaira támaszkodott, kimászott a hó és törmelék alól. Kihúzta a botját a hóból, és erős késztetést érzett arra, hogy elinduljon amint meglátta a botjára illesztett hedront.

- Mit gondolsz, hová mész? – kérdezte Yasova, aki épp lesöpörte a havat magáról.

- Hogy megmentsem őt, – mondta Sarkhan, ezzel megfordult és trappolva elindult a hasadék felé. Az egyensúlya megbillent, az izmai és csontjai tiltakozni kezdtek, de Yasova gyógyító varázslata még mindig dolgozott a csontjaiban, tompította a fájdalmat.

- Te nem akarhatod ezt – figyelmeztette Yasova. – Nem engedhetem, hogy ezt tedd.

Sarkhan gyorsan megpördült Yasova körül. Kezével vádlón kicsapott az ősi Temur khánra.

A keze sárkányfejjé alakult át, és olyan forró tüzet lehelt ki, mint amilyen Sarkhan haragja volt, telibe csapva ezzel Yasova mellkasát. Yasova hátrarepült a varázslat forrásától, repülő bakancsával a feje fölött esett a hóba. Yasova földre szállt, összeesett majd felnyögött.

A kardfogú Yasova fölé ugrott, megszaglászta a lélegzetvételét, és aztán körbeugrotta Sarkhan-t, hogy rávicsorogjon. Sarkhan jeges lélegzettel telve tízszer intenzívebben visszavicsorgott rá, a kezei és lábai kifelé álltak a viadaltól. A nagymacska visszahátrált, aztán lassan fejét leeresztve, vonakodva behódolt, az eszméletét vesztett mesterének közelében maradt.

Még egy figyelmeztető vicsorgás után, Sarkhan menetelni kezdett Ugin felé.

 

A hasadék szintjére való ereszkedés inkább volt ügyetlen csuszás, mint mászás. Sarkhan nem foglalkozott vele, hogy biztos pontokat keressen a talpának, és félig csúszva tette meg az utat a göröngyös szurdokfalon, újrasértve ezáltal a már így is roncs csontjait. A testét olyannak érezte, mint valami törött marionett bábu, de erővel folytatta a mozgást, mankónak használva a botját.

 

Ugin kiterülve feküdt a hasadék alján, minden felülete égett és széthorzsolt volt, a becsapódás törmeléke szemétként borította be öt. A szemei csukva voltak. Sarkhan szíve nagyot dobbant amint meglátta, hogy egy lassú kilégzés hagyja el az orrlyukait.

 

Volt még némi lélegzetvétel benne, gondolta. Van még idő.

 

Sarkhan odafutott a sárkányhoz. Elsöpörte a törmeléket a megcsavarodott, rúnákkal végig rótt nyakáról, és nekinyomta a saját arcát Ugin-éhoz. Behunyta a szemét és megpróbálta megérezni az óriási sárkány esszenciáját, megpróbálta meghallani ugyanazt a hangot, ami visszahívta őt az otthoni síkjára.

De nem volt ott semmi. Nem volt ott hang, csak egy megtört titán hosszú, szakadozott lélegzése. Sarkhan-nak elszorult a szíve.

 

Egyedül Sarkhan elméjéből jövő kéretlen hang, egy visszhang kínozta őt régi kérdésekkel. Most már érted, sárkánymágus? A kérdés harangként visszhangzott a fejében. Felfogtad a leckét? Látod miért kellett eljönnöd?

- Nem! – suttogta Ugin arcába. – Nem értem! Mond el! Vezess engem!

Most már látod? Megértetted a leckét?

- Nem! Nem tudom! Nem vagyok rá képes! Gyengén megcsapta Ugin pikkelyeit a kezével.

– Ugin, kérlek, segíts. Segíts nekem…

Érted, hogyan buksz el mindig?

Sarkhan a fogait csikorgatta és megmarkolta a botját. – Nem! Én-én nem vagyok rá képes!

Érted, hogy mindig el fogsz bukni, amíg a célod nem az igazság, hanem az útmutatás?

- Mit jelent ez? Nem értem! Nem látom!

…addig amíg a sárkányokat kutatod magad körül, sosem fogsz belülről sárkánnyá válni?

Sarkhan neki nyomta a homlokát Ugin pikkelyéhez és szorosan behunyta a szemét. Megfeszítette minden izmát az összevert testében, megpróbálta kierőltetni a választ, valamilyen hiányzó igazságot az agyából. Érezte, hogy a botjának fája kezd szilánkosra hasadni a fehérré vált ökölbeszorított kezétől.

Aztán ahogy Ugin végső lélegzetvétele lassan véget ért, Sarkhan szétnyitotta a kezét. A teste elernyedt, és gyengéden Ugin arcára nyomta. Vett egy mély levegőt és lassan kiengedte. Ezzel a lélegzetvétellel, kiengedte az összes fájdalmát, minden bizonytalanságát, minden viaskodását, ami elborította a testét. Egyenesen állt, kinyitotta a szemét és újra lélegezni kezdett.

- Ugin, hoztam neked valamit – mondta.

Leszedte a hedronszilánkot a botjáról, ez a pici kő maradt amit Ugin Szeméből hozott, Ugin csarnokából a messzi Zendikar-ról. Kezébe fogta a követ. A hedrondarabkán a rúnák bágyadt kéken izzottak fel az érintésére, formájukat tükrözve maratták Ugin arcára és nyakára. Ez egy darabkája volt Ugin menedékének egy másik világból, egy darabka Ugin épületéből amit saját maga számára építet. Ugin Szeme volt a hely a visszavonulásra, igen, egy hely ahol olyan varázslatra lehet koncentrálni ami visszatartja az Eldrazit – de szintén egy hely a gyógyulásra, egy menedék a hatalmas erők által megtépett világban.

Sarkhan felemelte a hedronszilánkot. A rúnák világosabb kezdtek el ragyogni, és körözni kezdtek a levegőben közte és a szilánk között. Sarkhan a kezeit a szilánkra tette, gyengéden maga felé húzta, és arra koncentrált, amire vágyott. Mélyet lélegzet vett, és lassan kifújta a levegőt a hedronra - nem egy sárkány leheletét, nem igazán egy férfi kilégzését, hanem Sarkhan Vol a sárkánymágus lélegzetét.

Elengedte a hedronkövet. A hedron lebegett, lassan forgott a levegőben. A felülete egyre világosabban kezdett el ragyogni, és aztán tágulni kezdett – széthajtogatta magát. A kő felülete másolatot készített magáról, elmozdult és elcsúszott kifelé a szilánkról, mint egy végtelenségig nyíló virág. Lehetetlen felületek bomlottak és nyíltak ki, összekapcsolódó struktúrát hozva létre, ami egyre inkább nőt, megismételve a rúnákat Ugin Szeméből, Ugin által személyesen, újra meg újra.

 

Sarkhan hátralépett a hasadék falához. A varázslat létrejött. A hedronszilánk most már gyorsabban bontotta ki magát, egy építményt hozott létre Ugin teste körül, mint egy óriási gubó úgy burkolta be őt. Sarkhan ámulva nézte ennek a szépségét. Elkapta, ahogy Ugin szeme résnyire nyílik egy pillanatra és aztán látta, ahogy újra lecsukódik. A védelmező gubó most már összeállt Ugin körül, elrejtve Sarkhan elől, körbezárta a hatalmas sárkányt egy áthatolhatatlan misztikus vázzal.

 

- Mit tettünk? – jött egy visszhangzó kiáltás, Yasova hangján, a hasadék tetejéről.

Sarkhan felnézet, hogy lássa, ahogy a hasadék széléről Yasova rémült kifejezéssel az arcán bámulja őt.

Yasovát keretbe helyezve magasan fenn az égen, a sárkányvihar új élettől kavargott. Új sárkányok bújtak ki belőle, egyszerűen rikoltva a szabadon a létezés dicsősége által.

Sarkhan hamiskás mosollyal felmosolygott Yasova-ra, amit a hála és egyszerű néma öröm késztetett.

- Amit tennünk kellett – üvöltötte fel. – Köszönöm neked Yasova khan.

 

Yasova meghökkenve szemrevételeztet a hedrongubót, közben Sarkhan pedig nevetett. Sarkhan-ba belévillant, hogy az események láncolata, ami idehozta öt az végül is nem egy körkörös tréfa – egy lánc volt, tervvel. A sors, ami cselt szőtt arra, hogy idehozza, erre a történelmi kereszteződésre, hogy esélyt adjon neki cselekedni. Hogyha sose szolgálta volna Bolas-t, hogyha sose küldte volna el Ugin Szeméhez, hogyha sose jött volna Tarkirra a hanggal, ami ott zengett a megtört elméjében –mindezen megpróbáltatások nélkül, nem lett volna esélye, hogy új láncot kovácsoljon ennek a világnak.

Hosszú idő óta most először Sarkhan a koponyáját a sajátjának érezte. Egy ismeretlen világosság és diadalérzett áradt szét rajta, mintha egy álomból ébredt volna fel ahol a szemei nem működtek tökéletesen. A gondolatai egyszerűen áramlottak, a szokásos kesze-kuszasága nélkül, a tudata egységes és épp volt.

 

Aztán egyszer csak –

- ahogy Sarkhan jelenléte lehetetlenné vált –

- ahogy az utazása a múltba a saját világából a törvény és a történelem folyamát megsértette –

- ahogy a cselekedete visszavonhatatlanul megváltoztatta azokat a körülményeket, ami ebben a hasadékban lévő halott sárkány összekötetési pontjához vezette –

- ahogy minden esemény, ami ehhez a világtörténelmi ponthoz vezette, és a saját létéhez vezette, érvényét vesztette –

- ideiglenes erők eltüntették Sarkhan-t

Hópehely hullott Yasova-ra, fehér cseppek pettyezték be a meghitt építményt a hasadék aljától. Yasova kardfogúja mancsával nyúlt felé és orrával bökdöste, mire ő a kezét a kardfogúja fejére tette. Magasan felette, sárkányok rikoltoztak és vitorláztak keresztül az égen.


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Régebbi