Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sárkányok Tarkir-ja2016.02.24 14:05

Szerző:admin

Sarkhan Vol hazament.
Igen. Teljes bizonyossággal érezte, ahogy keresztülcsapódott a végtelen örökkévalóságon. Bármilyen erő lökte vissza az időben most eltervezte, hogy visszatérjen a – hova is megy? A jövőbe? A jelenbe? A mostba? Nem számit hogyan hívták, az otthona volt.
Az idő megszámolhatatlan éveivel elhaladt mellette, elfeledett évszázadok; Tarkir történelme egy szívdobbanásnyi idő alatt keresztültépte magát Sarkhan-on.

Ahogy a szilárd talaj egybeolvadt a talpa alatt és a világ alakot öltött körülötte. Sarkhan először lélegzett fel ezen a most új Tarkir-on. Gyomrának mélysége felkavarodott annak teltségétől.

A hedrongubó előtt állt, pontosabban ott, ahol egy pillanattal ezelőtt állt – nem, több száz, vagy talán ezernyi évvel ezelőtt. Ha kevésbé figyelmes ember lenne, ha nem értette volna meg az idő láncolatát, akkor talán úgy találná, hogy sose hagyta el, azt feltételezné, hogy megszédült vagy egyszerűen megzavarodott. De még akkor is, hogyha nem is volt összhangban az ideiglenes erők és a történelem folyamával, nem téveszthette el a nyomokat gubon magán, amik a számtalan évek elmúlásáról beszéltek.

Jégtakarók borították a hedron oldalait, jégcsapok lógtak a kiszögelésekről és a szélekről, hó gyűlt össze az omladékokban, rovátkák és hasadékok által megvilágított részei a sziklának megkoptak az időtől. Mindenhol ott voltak a bizonyítékok, az igazság elkerülhetetlen volt: az idő és a történelem Sarkhan szemei előtt egy szempillantás alatt jött és ment.
- Ugin. - Sarkhan remegve mondta ki a sárkány nevét, mintha az új időnek a hitelességét tesztelné.
- Itt vagyok Ugin. Itt vagyok. - Remegő ujjaival kinyúlt a hedron felé.

Egy pillanatig az egyedüli válasz a szél fütyülése volt.
Aztán egy bömbölés hallatszott felülről.
Sarkhan a tekintetét az égre szegezte és a mellkasában egy szédületes robbanás tört elő – egy seregnyi sárkány! Sárkányok köröztek a feje fölött.
- Ha ha! – kiáltotta. – Nézd! Nézd csak őket!
Nem tévedett a reményében. Megtörtént. Működött. A hedronszilánk ami megmentette Ugin életét, megmentette Tarkir sárkányait.
Könnycsepp bujt elő Sarkhan szeméből, nedves és forró.  Igazi volt.
- Ezt látnod kell! – szólt Sarkhan Ugin-hoz. – Megcsináltam! Az idő lánca újrakovácsolódott!
De a Szellem Sárkány nem moccant.
Nem számít. Sarkhan itt volt. Visszahúzta a fejét és egy óriási kiáltást eresztett ki magából, ami keresztülrobbant a tájon. Ahogy a kiáltás visszhangja visszatért hozzá, üvöltéssé alakult, torokhangú üvöltésé, egy sárkányüvöltéssé. És Sarkhan Vol sárkányformájában felugrott az égbe.
Fellőtte magát, fel, egyre magasabbra, olyan gyorsan emelkedett fel, hogy a bőre az orrán visszanyomódott a szemének. Fejjel előre megdöntötte a sárkány seregletett a magasban, nekiverődött a vastag bőrüknek, körülöttük körözött, elárasztotta őket a szárnycsapásaival okozott örvényléssel.
Felismerte a sárkányokat; szarvaik voltak és széles válluk. Ahhoz az alomhoz tartoztak amit Yasova és a kardfogúja megtámadott – mikor is? Egy évezreddel ezelőtt?

Yasova. Szívós, hatalmas Yasova. Amit tett az nem az ő hibája volt. Ő csak ugyanúgy játszotta a szerepét, mint ahogy ő is tette egykor. Nem volt dühös, nem volt Yasovára dühös, senkire sem volt dühös, többé nem. Nem, minden túl tökéletesnek érződött. A feje tiszta volt, a gondolatai a sajátja voltak, és Tarkir-ja tele volt sárkányokkal.
Sárkányok!
Sarkhan meg akarta ragadni a nősténybestiát az oldalánál, meg akarta rázni és azt mondani neki – Itt vagy! Itt vagy Tarkir-on mert én megcsináltam! De a sárkány szája nem tudott szavakat formálni, ehelyett ő egy mellette lévő sárkány mellé fordult és teljes erejével felordított.
A nősténysárkány óriási szemével rápislogott.
Megértette? Képes volt megérteni, hogy milyen csodálatos, milyen nagyszerű, milyen lehetetlen volt?
Újra felüvöltött és újra, ahogy ide-oda keresztül cikkázott a seregnyi sárkány között.
Az energiája olyan volt, mint egy szikra a szénakazalban, lángra lobbantotta a többi sárkányt maga körül.

A többiek csatlakoztak Sarkhan hangjához, a hangjuk találkozva fülsüketítő üvöltésé változott. Az egyik kilégzés töltötte fel a következő belégzést, egyre nagyobb intenzitással, hanggal, és sebességgel, ahogy haladt, növekedett egy mindent elnyelő erővé, ami minden sárkányt a falkában megragadott és egységesítette őket egy pillanatba, egy kollektív leheletben. Egyként üvöltöttek fel, és egész Tarkir megremegett.
-

Ahogy Sarkhan feljebb szállt az örökbefogadott csordájával bevette Tarkir új világát. Nagyon sokat felismert, nagyon sokat tudott, de mégis minden más volt. Látott más csordákat a távolban, néhányan ugyanúgy néztek, ki mint az agancsos csorda, akikkel repült, míg mások teljesen különbözőek voltak. Ott voltak a lapos kinézetű sárkányok, akik úgy siklottak, mint a tollpihe az áramlatokban; ott voltak a vastag páncélozott pikkelyes sárkányok, amik sokkal lejjebb és közelebb repültek egymáshoz. És voltak azok, amik leginkább úgy viselkedtek, mint a kígyók, lápi, nagy templomokban töltötték az idejüket, amiket Sarkhan futólag pillantott meg alant.

A föld is megváltozott. Ahol egykor romok és sárkányok csontkupacai voltak, ott most mezők és erdők voltak. A havas tundrát egy másik korszakban végtelen fehérség takarta, most csak részben volt letakarva; nagy maroknyi része feketén elszenesedve feküdt. Sárkánytűz! Vidám merülő spirálba dobta magát Sarkhan, hagyta, hogy az elégett aljnövényzet aromája ellepje az orrlikát. A föld megváltozott, mert a sárkányok itt voltak!

Ahogy visszasietett a csordába, nem kevesebb, mint egy felszakadt sárkányvihar látványa üdvözölte. Amiből még több sárkány bukkant elő.
Sarkhan felordított az eksztázistól.
A csorda utána üvöltött.
És az új fiókák csatlakoztak a kiáltáshoz.
Dicsőséges volt.
Ez volt minden, amit csak Sarkhan akart.
Örökké tudna így élni.
Micsoda világ! Micsoda idő! Micsoda tökéletesség.
De Sarkhan tökéletes pillanata hirtelen széttört egy csikorgó harangkongástól.

Éles, fémhang vágta keresztül magát a csordán, mint valami kés, újra és újra felzengve. A sárkányok szétszóródtak, szétrebbentek és elillantak, zaklatott rikoltásokat kibocsátva. Sarkhan orrát szárnyak és vastag elrugaszkodó lábak csapkodták.
Érezte a szorongásukat, de nem tudott segíteni. De a harangnak, gondolta, nem kéne, hogy ekkora feldúltságot okozzon a hatalmas sárkányok csordájában.

Letekintett a tolakodó hang irányába. Ott a földön, ott állt annak a közepén, ami leginkább egy gyér Mardu tábornak nézett ki, egy alak, aki a harangot ütötte.
Csak egy ember. Vagy egy ork? Még így is, milyen fenyegetés képes egy ilyen jelentéktelen lény jelenteni egy olyan csordának, mint ez?

A válasz a következő pillanatban érkezett meg. Mint vulkáni magma, sárkányok folyama tört elő a táborból, felfelé az ég felé iramodva.
A haranggal egy időben verték a szárnyaikat – a harang, amit a Mardu ork vert. Még a riadalom állapotában is Sarkhan-t ez felvillanyozta. Sárkányok és klántagok ugyanabban a táborban élnek, sárkányok és klántagok együtt dolgoznak! Ez pont olyan amilyennek lennie kell.

De nem tudott sokáig örülni, ennek a Mardu sárkány csordának, ez már az ötödik egyedi alom volt, amit eddig még nem látott, gyorsabbak voltak, mint a lángoló íjvesszők sorozata.
A támadást egy ősi és hatalmas sárkány vezette, bőrszerű rojt ölelte körbe az arcát, szarvak barázdálták végig a nőies orrát és hátát. A nőstény felgyorsított, teste mozgékony és elegáns volt, a szárnyai erősek… és egyenesen Sarkhan felé száguldott.

Az idő egy pillanatra megállt. Sarkhan belenézett a nagy sárkány szemébe. Felismerte az arcát, a pofájának a formáját, az állkapcsának metszetét. Nagyon ismerős volt. De hogyan lehet ez? Sosem látta még ezt a sárkányt. Nem láthatta. És mégis… ahogy lepillantott a nőstényre, a harang kongatása előhozott egy képet az elméjéből. Egy emlék volt a régi időből. Két szívdobbanásnyi idő között Sarkhan két Tarkir-t látott, az egyik illeszkedett másikon. Ennek a most állapotának mindkettő sárkánya felé száguldott, hús, vér és pikkely, és a most sárkánya ami örökre elveszett, semmi más mint egy üres trón, egy rothadó koponya, a khán trónja. Ezért ismerte ezt a sárkányt.

Oh, hogy mennyire megváltozott a világ!

Egy brutális üvöltéssel esett össze a két történelem eggyé, és Sarkhan kirázta magát annak fogságából épp időben ahhoz, hogy kitérjen az ősi sárkány útjából. Ahogy a nősténysárkány felfelé vezette a csordáját, Sarkhan lefelé száguldott. Elég pici volt, hogy eltévesszék, elég pici hogy figyelmen kívül hagyják, és ezért hálás volt. Nem kívánt csatázni az ősi sárkánnyal.

Szíve kalapált és elméje pörgött, Sarkhan leszállt és emberformát vett fel a tábor szélén. Menedéket keresett a felszínre bukkanó sziklák védelme alatt, amíg a két sárkánycsorda összecsap az égen felette. Hallgatta testük összeverődéseinek visszhangját, megdicsőült annak eszmélésében, hogy mit is tett igazából. Ezek a sárkányok csak az ő tette miatt vannak itt. Még a legerősebb is közöttük Sarkhan Vol-nak köszönheti a létezését. Ő hozta létre ezt a Tarkir-t. Ő tette és ez nagyszerű volt.

- Betolakodó! Betolakodó!
Sarkhan a hang irányába indult. Ami inkább jött lentről, mint fentről.
- Betolakodó! Támadás! - Egy mérges goblin rohamozott ki a jobb oldali bokorból… egy goblin akit Sarkhan felismert.
- Bokaszár?
A goblin nő másképp volt felöltözve mintahogyan emlékezett rá. Nem viselt ujjatlan köpenyt, és penge helyett egy vastag üvegcsét suhogtatott, de ő volt. Pontosan ő! Sarkhan szíve felragyogott, ahogy meglátta őt – látni ebben az időben, az ő új Tarkir-jában, és élve!

- Bokaszár! - Sarkhan kifutott a földből kinyúló sziklakupac alól, és szélesre nyitotta ki karjait így az őrjöngő goblin nekivágódott ölelésének. Nem volt elragadtatva. Lelkesen megrázta a goblint.
- Itt vagy! Élsz! Mint a sárkányok.
- Tégy le! Őrült! Őrült! Tégy le!
- Egy sárkány mentett meg téged? Annak kellett lennie. Vagy a te életed sose került veszélybe ebben az időben?
- Fenyegetés! Életellenes fenyegetés! - Bokaszár leköpte Sarkhan-t, a meleg nyála elkezdett lefelé csorogni az arcán. - Az őrült élete véget fog érni! Szabadon enged Üvegcse Zúzót! Most!
- A te neved! Haha! Még a neved is megváltozott! – Sarkhan agya küzdött, hogy értelmet adjon mindennek. Milliónyi változások, különbségek, részletek. – Várjunk csak. Azt mondtad betolakodó vagyok? Nem ismersz engem?
- Behatoló! – Bokaszár, akit Üvegcse Zuzóként ismernek, megharapta őt. A goblinnő belemélyesztette lapos fogait Sarkhan csuklójába, és állkapcsával egy erőset harapott.
Sarkhan eldobta és fájdalmában felüvöltött, de a kiáltása nevetéssé, örömteli nevetésé alakult át.
- Még erősebb is vagy, mint azelőtt. Erősebb és élőbb vagy!
- Mániákus! Eszetlen! Maradj távol vagy a Zúzó zúz! Üvegcse Zúzó megcsörgette az üvegcsét amit fogott. Karján a szőrszálak égnek álltak, ahogy azok elektromosan feltöltődtek.

Sarkhanban tudatosult, hogy az üvegcsében lévő izzó folyadéktól töltődött fel. Felismerte. A goblinnő kezében egy üvegcse –
- Sárkánytűz, - suttogta Sarkhan. – Ők megosztották veletek? A sárkányok odaadták a tüzüket a klánnak? Ez tökéletes. Minden nagyon tökéletes!
- Zúzó zúzz! – felrázta.
- Állj! - mondta Sarkhan, de már késő volt.
A goblin elhajította az üvegcsét.
Ahogy széttört a földön, Sarkhan átalakult sárkánnyá és szembehajolt Üvegcse Zúzóval, széttárta a szárnyait, hogy védelmező pajzsot formázzon a goblinnő körül.
A goblin üvöltése azonnal elhallgatott és Sarkhan érezte a reszketését maga alatt. Lenézett rá, ahogy visszaváltozott emberré.
A goblinnő arcra borult, meghajolt előtte. – Sárkányember. Felpillantott rá és hátraugrott.
- Nincs zúzás. Zúzó nem zúz sárkányembert. Zúzó nem tudta. Zúzó sajnálja. Ne bántsd Zúzót. - elhátrált, a szemei menekülési útvonal után fürkésztek körbe.

- Mi történik odalent? – egy ork menydörgő hangja mindkettőjüket megfordította.
- Láttam egy sárkánytűz villanását, de úgy tudom, minden sárkány fent van az égen. Mit mondtam neked a pazarlásról… - az ork megállt, hogy Sarkhan-t szemügyre vegye.
Sarkhannak is megakadt a lélegzete. Zurgo.
Zurgo felröffent. – Nehogy azt mond, Üvegcse Törő, hogy valami szánalmas ürügy miatt erre a lovasra pazaroltad a sárkánytűzet.
- Zúzó! Üvegcse Zúzó, nem Törő! Zurgo a Harangverő tudja. – a goblin ökölbe szorította a kezét és morgott. – Zurgó Harangverő rossz ork. Rossz.
- Harangverő? – Sarkhan csalódottan kérdezte. – Zurgo, Harangverő? Zurgó-ról az Üvegcse Zúzóra nézett aztán vissza.
– Ő egy – te egy harang-kongató vagy? Ahogy a szeme ráakadt Zurgó kardjára tudta, hogy igaz. A kard tompa volt, nem harcra, hanem inkább óriási fémharangot csapkodásra volt kitalálva. Zurgo volt az az alak, akit fentről látott.
- Ha! - kiáltott fel Sarkhan.
- Ki merészelsz nevetni te nyomorult?
Sarkhan végighúzta az ujjait a haján közben pedig egybesodorta őket. – De te voltál Sisakzúzó, te voltál –
- Nem Zúzó. Ő Harangverő – szakította félbe a goblin. Magára mutatott – én Zúzó.
Sarkhan figyelmen kívül hagyta a goblint. Zurgo arcát kutatta. – Egykor te vezetted a Mardu-t.
- Elég! - ordított fel Zurgo. – Elég volt a tiszteletlenségedből.
- Mardu ki? – kérdezte Üvegcse Zúzó.
- A te klánod. A mi harcos klánunk. – mondta Sarkhan. – Ki most a khán?
- Nincs khán! Nem mond khán! – ezzel a goblin felugrott Sarkhan-ra és a kezével befogta a száját.
 – Kolaghan Sárkánynagyúr öli meg a khán mondókat.
- Sárkánynagyúr – visszhangzott Üvegcse Zúzó meleg kezén keresztül. A goblin most már Sarkhan oldalán csimpaszkodott. – Sárkánynagyúrak vannak és nincsenek khánok?
- Nem mond khán! – próbálta védeni a goblin.
- Tűnj el tőle Törő – köpött egyet Zurgó, majd arrébb csapta a goblint. – Azt mondom, hagyjuk beszélni az embert, ha a halált kívánja. Gyerünk, idegen, mond ki a szavaidat az égre. Sértegesd Kolaghan-t.
Nyugtalanító érzés fészkelődött be Sarkhan beleinek mélyébe, - Te azt gondolod, hogy én is idegen vagyok? – kérdezte – Nem ismersz engem Zurgó?
- Miért ismernék egy szakadt csavargót?
- Nem vagyok csavargó. Én – hogy-hogy nem emlékszel? Hogy-hogy nem tudod? Én vagyok Sarkhan Vol!
- Nem mond khan, nem mond khan. – Üvegcse Zúzó befogta a fülét és előre hátra himbálózott.
- Vol? – Zurgó felnevetett. – Ez egy puhány Atarka név?
- Nem, ez az én nevem – Sarkhan hangja halk volt. – Egész végig nem is tudtad? –semmilyen felismerésnek a jele nem jelent meg az ork arcán. Hogyan is lehetne? A dolgok mások, igen, de mennyire mások? Hogy-hogy senki sem ismeri? Lehetséges lenne, hogy ezek voltak Sarkhan első pillanatai itt ebben a pillanatban? Amikor megcsinálta az új mostat, az ő múltja elveszett?
- Vol egy szánalmas név egy szánalmas embernek. Vol könnyedén elbukik. – mondta Zurgo.
Sarkhan Zurgo hangját mintha egy nagyon távoli helyről hallaná; az elméje túlságosan elfoglalt volt, hogy kibogozza az idő csomóját, hogy tettének következményeit kielemezze.
Zurgo felemelte a pengéjét pont akkor amikor Sarkhan gondolkodás nélkül felvette a sárkányformáját. Sarkhan gondolatai tömören megállapodtak a tompa használhatatlan ork pengéjének a szélén. Ez egy harangverő penge volt.
- De te egykor khán voltál. – mondta miközben átalakult. Vagy talán pusztán csak gondolt ezekre a szavakra, míg Üvegcse Zúzó fel nem sikoltott.

Mind az ork és a goblin nyugodtan megdermedve álltak, ahogy Sarkhan Vol kilőtte magát az égbe.

Még fel sem ért az első hegygerincre, amikor meghallotta Zurgo Harangverő harangjának kongását a messzi távolból.
-

Szétesett gondolatok kavarogtak keresztül-kasul Sarkhan elméjében, ahogy felemelkedett Tarkir égboltján. Ez volt az ő Tarkir-ja, a Tarkir amit készített, és mégis senki sem ismeri itt.
Olyan volt mintha mindezek mellett nem létezne, mintha nem lenne történelme.
A gyomra felkavarodott és egy pillanatra arra gondolt, hogy beteg lesz az égbolton. De lenyelte és megkísérelte megzabolázni az ügyetlen gondolatait.

Számít?
Számít is valójában, hogy nem ismerik?
Itt van most, nem? És Tarkir tökéletes volt. Ez az, ami számít.
Még ha senki sem ismeri itt, még ha nincs is történelme, Tarkir briliáns, mert ő megcsinálta.
A sárkányok túlélték… nem, ők harsogtak. Ahogy a klánok is; Üvegcse Zúzó volt erre a bizonyíték. Ő itt élt miközben egy másik időben meghalt. Ezzel a gondolattal Sarkhan lélegzete bennragadt és szárnycsapásai is abbamaradtak. Ha Üvegcse Zúzó sorsa megváltozott, és Zurgoé is, a nagy sárkányé is, ez hasonlóan igaz lehet másra. Ez hasonlóan igaz lehet… Narset.

Igen! Narset!
Hát persze. Egyértelmű volt. Miért nem gondolt erre korábban? Zurgo nem akarná megölni Narset-et ebben az időben, ezzel a tompa használhatatlan kardjával. Az útjaik sose kereszteződnek a szakadéknál. Sose vezette el oda Sarkhan-t. Sose kellene feláldoznia magát. Itt kell lennie. Életben kell lennie!
Sarkhan kihozta magát a megdermedt zuhanásból.
Narset! Keresztülcsaholta a nevét a vidéken.
Ez a világ, a csoda, az egyensúly, a tökéletesség, Narset ezt tudná. Narset örvendezne ezen. És elmondaná neki, hogy ezt ő is csinálta.
-

Sarkhan a Jeskai területre sietett. Úgy hitte itt megtalálja Narset-et, aki egy másik időben a folyó mellett lakók khánja volt. De amint megérkezett megtudta, hogy egy Ojutai-nak hívott sárkány uralkodik helyette. Úgy tűnt most mindenhol sárkányok uralkodtak, úgy ahogy lennie kellett volna.

Ojutai követőitől megtudta, hogy a fényes, fürge sárkány a legöregebb és legbölcsebb lény Tarkir-on. Azok akik Ojutai területén laktak, Hatalmas Tanító-nak hívták és nagy becsben tartották őt, és vágyakoztak az ő megvilágosodásáért. Cserébe a sárkány elismerte a diákjait. Megtanította őket arra, amit tudott, megosztotta éleselméjűségét és bölcsességét, hogy segítsen mindegyikőjüknek erősebbé és ravaszabbá válniuk.

Sarkhan tudta, hogy Ojutai összes tanítványai közül, Narset lenne a legjobb. A legmagasabb helyre kerülne. Természetesen igaza volt. Követte nevének szavát fel és fel, egyre közelebb Ojutai fészkéhez. A sárkány ülőrúdja a torony tetején volt, amit Sarkhan erődnek ismert, de most úgy hívták a Sárkány Szemének Szentélye.

Minél közelebb ért a csúcshoz, annál helyesebbnek érzet mindent. Ez az a hely ahol lennie kellett; Narset a terület legmagasabb ülőrúdján; Narset az égben a sárkánnyal. Sarkhan bensője megmozdult ennek a gondolatától.

Amint Sarkhan elérte a legfelső szobát, először arra gondolt, hogy üres. De a szemével apró mozgásra, minimális légzéshez szükséges mellkas emelkedésére lett figyelmes. Egy alak ült ott meditáló pozícióban, mint egy szobor a szoba távolabbi oldalában. Már majdnem keresztülfutott a szobában hogy átölelje a nőt, de aztán feltűnt, hogy az alak nem Narset. Rövidre fogta.
- Ki vagy? – gondolkodás nélkül törtek fel belőle a szavak.
Az alak a fény felé emelte a fejét, Sarkhan ki tudta venni a férfi arcvonásait. Tökéletes példánya volt a – mindannak az embernek, akit egy sárkány képez ki. Erő áradt körülötte.

- Taigam Mester vagyok. – az ember hangja olyan sima volt, mint a fején lévő bőr. – És te pedig egy diák vagy, aki tudást és bölcsességet keres. Hosszú utat tettél meg, utazó. Üdvözöllek a Sárkány Szemének Szentélyében.
- Nem, én-én nem vagyok diák. Azért jöttem, hogy megtaláljam. Ő hol van? Sarkhan másodszorra is körbenézett a szobában, de sehová sem lehetett elbújni a tiszta nyitott térben. – Valahol magasabban? – közben felnézett.
- Magasabban? – kuncogott fel Taigam Mester. – Nincs semmi magasabban Ojutai-n kívül.
- Akkor hol van Narset?
Taigam Mester szemei csíkká szűkültek össze aztán lassan becsukta. Egy pillanatig így maradtak aztán megnyugodtak.
Sarkhan izgatottsága kérdésé alakult, majd aggódássá. Addig várt, amíg tartoztatni tudta magát.
- Ismered őt? Narset-et? Meg kell találnom. Meg fogja érteni. Ő mindent meg fog érteni.
Taigam Mester a szemeit még lassabban nyitotta, ki mint ahogy becsukta majd egy picit felhajtotta a fejét, hogy Sarkhan szemeibe nézzen.
- Narset nem szívesen látott a Sárkány Szemében. Ő eretnek volt, és éppen ezért a törvény teljes szigorával meg lett büntetve. Ne keresd itt. Már régen elment.
- Elment? Hová? El kell, mond nekem.
Taigam Mester szabályozott levegőt engedett ki. - Narset nincs többé.
- Nincs többé? A vér kifutott Sarkhan fejéből, megtántorodott. – De ez nem lehet.
- Úgy van, ahogy van. - Taigam Mester ajka megrándult. – Találkozott a sorsával. És bárki, aki keresi az eretneket, hasonló sorsban osztozhat.
- Ő nem eretnek. Ő… ő minden.
- Nem hallgatom tovább. – Taigam Mester egy jelet intett a kezével, ami olyan erős volt, hogy annak ereje Sarkhan-t az ajtó felé tolta.

Sarkhan belemarkolt a falba, erőlködött, hogy ellenálljon Taigam mester erejének.
- Te ezt nem érted. Neki itt kell lennie. Ez a világ érte van. Sárkányok világa - az övé.
- Távozz eretnek. – Taigam mester egy újabb intésével Sarkhan keresztülesett az ajtón és lebukdácsolt a lépcsőn.
Sarkhan elméje megtántorodott, ahogy a lábai megindultak, vitték lefelé, lefelé,lefelé. Nem tudta, hogy melyik erő tolja most lefelé – Taigam Mesteré vagy a félelme.
Ez nem lehetséges. Narset-nek nem szabadna halottnak lennie. Ebben az időben nem. Ezen a Tarkir-on nem.
Itt sárkányok vannak.
Kirohant a fényre, keresztülbotorkált a piactéren.
Ez nem lehet.
- Nem. – megrázta a fejét, meghúzta a hajánál fogva. – Nem, nem, nem. – Futásnak eredt. Mozognia kell. El kell mennie. Meg kell ezt változtatnia. – Nem!
Egy kiáltással Sarkhan sárkányformát vett fel és felszállt.
Ha Üvegcse Zúzó él, ha a rég kihalt sárkányok még mindig repülnek az égbolton, hogyha Zurgó a khán egy harangverő, Narset-nek itt kell lennie. Itt kell, hogy legyen.

Ahogy Tarkir felett repült nem tudott rá letekinteni. A világ, ami oly tökéletesnek tűnt előtte, oly dicsőségesnek, mostanra megsérült és romossá vált. Nélküle ez a hely semmi.
Sarkhan haragjában felüvöltött. Hogyan engedhette meg ezt a sors? A láncnak újra kellett kovácsolódnia. A lehelete, ami megmentette Ugin-t annak…
Ugin.
Sarkhan reszkető elméje belekapaszkodott a Szellem Sárkány gondolatába.
Ugin tudni fogja. Ugin akinek a hangja keresztülvezette az időn Sarkhan-t. Ugin akinek az ereje mostanra visszatért. Ugin tudni fogja.
Igen.
Ugin tudni fogja, hogyan kell rendbe hozni ezt a helyzetet.
Sarkhan új elhatározással telve csapott a szárnyaival. Itt az idő hogy felkeltse a Szellem Sárkányt.

A fordítás Snike és Oleeware munkája!
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sorin helyreállítása2016.01.08 11:23

Szerző:admin

Sorin Markov a Síkjáró vámpír, Tarkirra érkezett, hogy megkeresse Ugin-t a szellem sárkányt. Egykor Sorin segített Ugin-nak és egy másik síkjárónak Nahiri-nek, hogy a szörnyű Eldrazikat elzárják Zendikar-on. Jelenleg az Eldrazik megszöktek, és Sorin úgy hiszi, Ugin azon kevesek egyike, aki képes őket megállítani.

 

Sorin, az öreg szövetségesének keresése során megtalálta Ugin otthonába vezető utat. Egy másik idősikon Sorin megtalálta a rég halott Ugin-t, ahol is elbukott a küldetése Tarkir-on – de Sorin sose fog tudomást szerezni arról az eseményről. Tarkir történelme megváltozott, és Sorin-nak esélye van arra, hogy ezúttal az útja másképp alakuljon. Reménykedik benne, hogy megtalálja Ugin-t, de még most is tudja, lehet hogy elkésett. 

-

 

Tarkir.

Sorin arca megrándult a fájdalomtól, amit a nap groteszk ragyogása okozott, mintha valaki hátba szúrta volna. Egy kegyes árnyék söpört át rajta, ahogy egy négyszárnyú sárkány vitorlázott keresztül a száraz sztyeppe felett, a sárkány körvonalát pedig az arany napfény foglalta keretbe. De aztán a sztyeppe hősége újra körbeölelte öt. Fejére húzta a csuklyáját. Ez a világ semmiben sem hasonlított az ö hűvös Innistrad-jához, de most feladata volt. Meg kell találnia valakit – valakit, aki nagy valószínűséggel halott.

 

Sosem járt még itt. Amióta Ugin-t ismerte, sose látogatta meg a szellemsárkány otthoni világát, még csak nem is kérdezett róla. Az egyedüli útmutatása, homályos benyomások halmaza volt, amit egy orákulumtól kapott. Ez a hely, ezzel a száraz széllel és repülő vad sárkányok által megtöltött égbolttal, rejtélyes volt számára.

 

Egy csapat sárkány rikoltott fel majd csapott le az égben felette, aminek során Sorin-t rossz előjeleként, viszkető érzés fogta el ettől a látogatástól. Ha Ugin élne, a szellem sárkánynak értesülnie kellett mostanra világfalók szökéséről. Ez esetben Ugin miért nem próbált meg kapcsolatban lépni vele. Miért pont ő az, aki eljött Ugin-hoz? Az Eldrazik ezúttal tényleg kiszabadultak a fogságukból, és ezúttal nem lehet tudni, hogy a titánok az éhségükkel kin fognak bosszút állni – és csak Sorin volt az egyedüli, aki kezdett valamit ezzel a helyzettel. Ugin évszázadok óta csendben van. Sorin lehet, hogy csak azért utazott ide, hogy egy sírt találjon szövetséges helyett.

 

Távolban, hósapkás csúcsok nyújtóztak végig az északi horizonton. Egy megcsavarodott sárkányfej formájú magányos csúcs magasodott ki közülük. Egyedi alkata volt a sziklaképződésnek, megegyezett azzal a látomással, amit Sorin orákuluma előidézett. Ahogy a sárkányok rikoltozni kezdtek felette, tovább sétált.

-

 

A megcsavarodott szikla felé vezető út egy hidegebb levegő irányba vitte Sorin-t. Néhány nappal később, bakancsa alatt a föld jegesé és havassá vált. Egy öreg állat nyomát követte, ami mélyen a hegy vadonjába vezette, fölötte pedig egy gyapjas sárkány a villámcsapások helyett zöldes színezetű tűzet fröcskölt a leheletével.

 

Gránit csúcsok, hóval és jégsapkával a tetejükön, emelkedtek ki magasan Sorin feje fölött, ahogy bérceken és átjárókon vágott keresztül. Egész napokra elvesztette a spirálisan tekergő sziklát a szeme elöl, vágyott a bizonyosság érzésére, hogy nem pazarolja az idejét. A sötét orákulum örült képszilánkjai még mindig ott voltak az elméjében beleégve, ezek egyfajta történetet mutattak meg: sárkányok óriási csatáját, egy jéghasadékot, Ugin forgó alakját. De a képek homályosak voltak, elmosódottak és kaotikusak. Egy vezetőre volt szüksége.

Hála a világnak, hamarosan biztosított számára egy kiváló minőségűt.

 

- Elég lesz ennyi Silumgar halál-ivadéka, - mondta egy jól megtermett emberharcos valamilyen hosszú agyarú harci bestia hátáról.

 

A harcosok egy része körbevette Sorin-t, lándzsa és éles csont bunkósbot volt náluk. Tundrai emlősállatok rétegelt bundáját viselték, fejüket díszítő agancsokkal az égben vadászó nagy tűzokádókra hasonlítottak. Az egyik ember készenlétbe helyezet egy varázslatot, a keze forrón, mint egy tűzből készült karom, ragyogni kezdett.

A harcosok vezetője újra megszólalt. – A fejed ma este egy lándzsát fog díszíteni.

-

 

Sorin és a foglyul ejtett vezetője szűk utakon és jeges kőszirteken, viszonylagos csendben haladtak végig. A szolga nehezen lebegett, bakancsnélküli lábait a hó tetején vonszolta keresztül, amibe néha gallyak vagy gyökeret akadt bele.  Sorin egynél többször evett a szolga véréből, de most már inkább csak információt szívott ki a harcosból.

- Milyen régóta ismered a szellem sárkány birodalmát? – kérdezte Sorin.

- Az embereink több mint ezer évvel ezelőtt találták meg a szellemsárkány birodalmát. A Khánbukás előtt nem sokkal.

- Khánbukás – kérdezte Sorin. A Khán bukása?

- Khánok – mondta a szolga. – Az öregek emberi klán vezetőjük. A Khán mostanra elátkozott szó lett. Halott szó.

- Te sárkányokat szolgálsz.

- Természetesen most már téged szolgállak mester. De a sárkányok faja uralkodik az öt klán felett, és azok az alacsonyabb élőlények – emberek, és a többi hasonszőrű – szolgálják őket.

A nyom felkapaszkodott egy hegyhátra, a szolga fellebegett a tetejére utána folytatta az útját lefelé a völgybe ahol a jég utat engedett a puszta föld ösvényeinek.

– Egykor voltak más klánok, amik felett arrogáns emberek uralkodtak. Azok a klánok más nevet hordoztak, és a harcosaik sárkányokat öltek még a saját földjükön is. Árulok. A sárkányfaj szellemének árulói. Megérdemelték a sorsukat.

- Furcsának találom, amikor a halandók a saját jogaiknak lemondását keresik.

- Ők nem birtokolták a hatalmas Atarka vadságának szellemét. Nem élték volna túl.

- Atarka – a te sárkányvezetőd.

A szolga biccentett. – A klánom sárkányúra.

- És ez az Atarka szelleme – Úgy hiszed Ugin-tól származik?

- Ugin a világ szívverése.  Mennyben tartózkodik. Ö az, aki miatt a sárkányok ennyi erővel rendelkeznek.

Vagyis életben lehet akkor, gondolta Sorin.

 

Ahogy egy pók emelkedik fel a szálán, egy gondolat kúszott be Sorin elméjébe. Felhúzta a szemöldökét, hogy a veszteség lapító gondolatával mit tegyen: a bonyolultság csomója egy bizonyos Zendikar-i kor nőt foglalt magában – Nahiri, az ezer évvel ezelőtti szövetségük harmadik tagját. Ha Sorin-nak sikerül Ugin-t élve megtalálnia, nem róla fog először kérdezni a sárkány?

-

 

Messze lent a lapos síkságon, jég és hó pöttyözött darabokra tört ősi sziklák voltak. Sorin látta, hogy a síkságon lévő sziklát egy roppant nagy erejű energia áradata csavarta és formázta meg. A kő spirálalakja úgy nézett ki mintha valamikor régen nagy erejű erővonalakat követve megolvadt, majd hirtelen megfagyott. Ezt a furcsa sziklát egy mély, feketegránitú kanyon vette körül, ami keresztülcsíkozta a síkság közepét.

- Ott fekszik a szellemsárkány. – mutatott a kanyon aljára az Atarka klán vezetője.

Sorin letekintett.

Hedronok.

Több száz, talán több ezer hedronkő volt felhalmozva a hasadék alján. Ezek nem lebegtek szabadon, hanem egymáshoz kapcsolódtak, egy védelmező burkot alkottak.

Sorin megmarkolta kardjának markolatát. Lithomancia Tarkir-on? Nahiri ide utazott őelőtte és belehelyezte a sárkányt? Az orákulum látomása nem figyelmeztette semmi ilyesmire.

 

- Ez itt a menedék –mondta a szolga. – Az óriási bölcső ahol a szellemsárkány nyugszik.

 

Még a hasadék széléről is, Sorin láthatta, hogy a kövek alakja öreg volt. Jég és mállott törmelék helyezkedett el a mágikusan rávésett rúnák hasadékában, az elemek kopottá és viharverté tették a köveket. A kövek hosszú ideje itt feküdtek már.

 

Sorin egy élőlény életesszenciáját érezte a hedron gubóban. Reménykedett benne hogy képes még arra az öreg vérmágiára, amit még Zendikar-on használt.

- Fel kell keltenem a világod szívverését, szolga. – mondta Sorin. – Van még valamennyi vér is benned?

- Attól tartok a vénáim, mint az üveg, törékenyekké váltak, és élettől mentesek, mester – mondta az Atarka vezetője. – Ez egy… hosszú utazás volt a számomra. De amim van, az a tiéd.

Sorin tett egy elbocsátó mozdulatot. A szolga összeesett a havon, szétszáradt teste bőrszerű és elhasznált volt.

 

Azzal fogom megtenni, amim van – gondolta Sorin. Itt az idő az ébredésre, sárkány. 

 

Sorin visszadugta a kardját a hüvelyébe és lefelé mutatott a sárkány nyughelyére. A testéből a vért arra kényszeri tette, hogy folyjon rajta keresztül, melegítse fel öt, fokuszáljon és koncentráljon a manájára. Ősi szótagokat ejtett ki, idő által elkopott szavakat, a megkötés és elengedés szavait. Mágiája, elejétől a végéig körbeszőtte a gubót, feltérképezte a felületét, kereste a misztikus zár szélét, ami a hedronokat összefogta. Ahogy a vér dobolni kezdett a halántékaiban, Sorin megtalálta a kulcskövet a gubóhoz. Mélyen eltemetve a kőstruktúrában egy parányi, törött szilánk volt – Ugin mágiájának maradványa egy másik világból. A szilánk volt a forrása a megkötő mágiának.

 

Sorin előrántotta a kardját az ég felé, és a megszüntetés ősi szavait kiáltotta el. A hedronszilánk hamuvá porladt szét, és a gubó repedezni kezdett. A kőfelület megtört és megcsúszott, majd a struktúra önmagába roskadt.

 

Ugin kirobbant a hedrongubóból, rakétaként lőtt fel az égre. A levegő süvítése hátrafésülte Sorin haját ahogy Ugin hirtelen felszáguldott. Hamarosan Ugin csak egy világos petty volt az égbolton, ujjongva utat kereső spirális alakú vibráló füst a levegőben. A levegő megroppant körülötte. Sorin felfigyelt arra, mintha a felhők összhangba lennének Ugin repülésével, feltekercselődtek és befodrozódtak, mintha a sárkány engedelmeskedne a felhő törvényeinek – vagy a felhők engedelmeskednének neki.

 

Sorin visszatette a kardját, figyelte a sárkány bedőlését a szárnyainak hullámzásával. Végül úgy tűnt Ugin észrevette azt az erőt, ami kiszabadította, és felfigyelt Sorin hátára a hasadék szájánál.

 

Ugin visszatért, a levegőben lebegett a hedrongubó széttört romjai felett.

A sárkány hangja felmorajlott. – Sorin?

- Valóban, - mondta Sorin. – Mi történt itt? Csapdába ejtettek?

Egy messzire tekintő kifejezés suhant végig a sárkány arcán. Ugin kifujt egy füstpamacsot az orrlyukain az elmélkedés pillanatában. – Megmentettek, úgy hiszem, - mondta Ugin.

Sorin felé fordította a fejét. Volt egy furcsa csavarodás a nyakában – görbület volt, majdnem hogy ijesztő.

– Mond el – Bolas – elment innen?

Sorin nem értette, Ugin miért kérdezi ezt. A sárkányok közötti harc az orákulum víziójának része volt, talán az ősi Síkjáró Nicol Bolas volt akivel Ugin találkozott. Nem pedig Nahiri.

- Ö tette ezt veled?

- Bolas hatalmi riválisként gondolt rám, ezért támadt meg. A saját sárkányaimat használta ellenem, de valaki közbeavatkozott az oldalamon. A sárkány megvizsgálta a hedronromokat maga alatt, és újra körbenézett a területen. Sárkányok úsztak az égben, fényes tűzlobbanásokat köpve.

- Úgy tűnik némi időt vett igénybe a felgyógyulásom. Mennyit?

- Több mint ezer évet, ha hihetünk a helyieknek. Sorin élvezettel jegyezte meg az átadományozott tudást, amit az aeonöreg sárkánynak adott. – Majdnem elfelejtettelek.

- Sok minden megváltozott. – Ugin mélyet lélegzett, aztán csillogó füst szállt fel az orrlyukaiból a levegőben Sorin feje fölé.

- Miért jöttél? Miért élesztettél fel most?

- Az Eldrazik. Nem vagy egyedül, akik a hedronbeli alvásukból ébredtek fel.

- Nem lehetnek - szabadon. A hálózatnak az idők végzetéig ki kellett volna tartania.

- Ők szabadok. – Sorinak gyorsan a lényegre kellett térnie, hogy felidegesítse Ugin-t, hogy valaki más vállát nyomja a felelősség.

 - Ők felébredtek, és te nem jöttél. Úgy gondoltam, hogy itt vagy otthon. Pihensz a bölcsödben.

- Hogyan voltak rá képesek?

Sorin a horizontra nézett. – Síkjárók. És gyerekes hibák sorozata a szemnél.

Sorin már elutazott Zendikarra hogy találkozzon a fiatal elf Síkjáróval Nissa-val, aki Zendikar világán született. Ö és Nissa már megküzdöttek azzal, hogy vajon kiszabadítsák az Eldrazikat. Nissa azt választotta, hogy szabadítsák ki őket, úgy gondolta meg tudja osztani velük a világát – de mégsem.

- Mi vezette a Síkjárókat arra, hogy ezt tegyék? Úgy tűnt Ugin inkább magától mintsem Sorin-tol kérdezi ezt.

 

Sorin személyesen volt ott, amikor az Eldrazik felébredtek a kábultságukból és belekezdtek a pusztításukba Zendikar-on. Megpróbált közbeavatkozni, Ugin Szemével csak rosszabb lett. Nem tudta, hogy a hedronbörtönük miért egyezik meg az első hellyel – egyedül csak azt tudta, hogy Ugin számára fontos lesz, hogy újra megállítsa őket.

 

- Csak azt tudom elmondani, amit tudok.

Ugin másképp lélegzett fel. Egy jel. – Ez rettenetes hír.

 

Sorin látta, hogy Ugin szeme a talajt kezdi fürkészni, kutatva a következő gondolat után. Sorin mintha látná a következő kérdést formálódni – a következő logikus lépés ami Ugin elméjébe juthat. Tudta, hogy a következő kérdés elevenébe fog vágni. Sorin tudattalanul számított erre a pillanatra.

Ugin szemei visszatértek Sorin-ra.

– Hol van a hedronmágus? Hol van Nahiri?

 

A szégyen képzete már régen elpárolgott Sorin-bol. Ezer éven keresztül, Sorin emberi gyengesége és idegessége növekedett, kivirágzott, és elhervadt – olyan immunissá vált a bocsánatra, mint amilyen idős volt. És mégis, évek óta először, egy kényelmetlen érzés növekedett benne, egy kellemetlen viszketés, egy érzés hogy ö volt a felelős – egyes egyedül – hogy valami fontos nem sikerült. Pontosabban nem bűntudat volt, csak tompaság, kellemetlen visszhang csengett a térben ahol egykor a könyörület lakozott.

 

- Ö – nincs itt – mondta Sorin, nem pontosan a levegőbe.

- Ez világos, - mondta Ugin. – Engem az érdekel, hogy merre van. Zendikaron van még? Csatlakoznunk kell hozzá, olyan gyorsan amilyen gyorsan képes leszek az utazásra.

- Nem hinném, hogy ott van – mondta Sorin óvatosan.

 

Ugin nyaki redői megremegtek ingerültségében.

– Tényekben beszélj, te homály. Meghalt?

- Nem – mondta Sorin. – Él.

Sorin véleménye szerint a teljes igazság egy részét sem kell Ugin-nak tudnia ebben a pillanatban.

– Úgy gondolom, lehet, hogy tudom, merre lehet.

- Akkor hozd el Zendikarra. Ha a titánok ott vannak még, szükségünk van rá, hogy újjáépítse a hedronhálózatot.

- Fontos hogy eljöjjön?

- Természetesen fontos, - mondta Ugin. – A te vérmágiád nagyszerű, ahogyan az én tudásom az üresség lakókról. De egyikünk erőfeszítése sem teszi véglegessé a dolgot a lithomata nélkül.

Ugin a testét meghajlítva, mint ahogy egy madár kíséri figyelemmel a kukacot a nagy szemeivel, a fejét Sorin-hoz hajtotta.

- Hadd tegyem tisztába a dolgokat. Hármunknak kell ott lenni. Akármilyen kicsinyes összezördülésed volt vele, vagy akármit is rejtegetsz előlem, old meg. Nem kívánom az arcodat látni nélküle.

Sorin fogcsikorgatva elrántotta a fejét, hirtelen megragadta egy ellenállhatatlan késztetés arra, hogy valamit elpusztítson. Karba csapta a kezét, ellenőrzés alatt tartotta a testét. Bólintott, ami inkább tűnt unott közönyösségnek.

Ugin egy bólintással megerősítette. – Hamarosan csatlakozom hozzád a Szem-nél.  Köszönöm az itteni segítségedet.

 

 

Sorin végigfutott a nyelvével a vámpírfogain, miközben egy lyukat bámult a havas talajon. Ahogy megkezdte a síkjárást Tarkir-ról, futó pillantást vetett a horizont fölé – nem a madárszerű sárkányok alakzatára, hanem hogy megfigyelje Tarkir felhőinek fodrosodó halmait. Azok úgy sodródtak keresztül az égen, mint ahogy Zendikar vad világának lusta lebegő szigetei. A dolgok sokkal egyszerűbbek, amikor csak a saját világa miatt kell aggodnia.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az újrakovácsolt lánc2015.10.19 11:27

Szerző:admin

 

Sarkhan a tundra fölött szárnyait csapva hideg égbolton, a kavargó vihar irányába repült. Gondolatok cikáztak keresztül-kasul az elméjében, a villámok dörrenése és a mana által megvilágított vihar tükörképként, a gondolatai rideg hamuként törtek bele a semmibe. Így utazott végig az útján, széttörte az idő és történelem törvényét – mindezt miért? Talált egy időt, amikor a sárkányok még éltek, amikor a sárkányvihar hatalmas égi türranniszokat szült még a világába, amikor a harcosok azzal keresték a dicsőséget, hogy összecsaptak a sárkány fajtákkal – de ez mit sem ért, mert Nicol Bolas árnyéka még itt is feltűnt. Még ezen az értékes helyen is, hosszú idővel Tarkir történelmének hibái előtt, a menedék által elrejtett évszázadok, mielőtt Sarkhan saját téves ítélkezései miatt – Bolas befolyása valahogyan megelőzte őt. Sarkhan tüzet köpött maga elé a levegőbe majd keresztülrepült rajta.

 

Most már érted, sárkánymágus? A kérdés üvöltve robbant az elméjébe, mintha az előtte lévő vihar menydörgése szolalt volna meg – de csak a saját elméje üvöltött önmagával. Látod, hogy miért vezetett téged ide Ugin, hogy szemtanúja legyél ennek?  Felfogtad végre a leckét? Józan válasz kúszott elő Sarkhan elméjében: talán ennek az egész küldetésnek az a leckéje, hogy a végzet elkerülhetetlen. Talán át kéne ölelnie az elkeseredettséget és el kell fogadnia az idő vasmerevségét, és Bolas uralmát önmaga fölött.

 

Hirtelen, nyomasztó, mindennek önmagába visszafutó tréfája vett alakot Sarkhan előtt. Bolas már megölte Ugin-t néhány ősi viszályban. Ugin halála véget vet a Tarkir-i sárkányviharnak, ami kipusztítja a sárkányokat Tarkir-on, sokkal korábban minthogy Sarkhan megszületett volna, és a klánok felemelkednek, hogy uralják a síkot. A klánok emlékei a sárkányokról vezette a fiatal Sarkhan-t arra, hogy tisztelje az ősi bestiákat, ami oda vezette Sarkhan-t egy gyenge pillanatban, hogy hűségesen fejet hajtson Bolas előtt, az első igazi sárkány előtt, aki lehetővé tette Sarkhan megszállottságát már a lehetséges első helyen. A láncszem visszafutott önmagába, elkerülhetetlenül és eltörhetetlenül. Sarkhan azért volt itt, hogy szemtanúként láthassa amint a legkorábbi láncszem megkovácsolódik.

Úgy érezte, hogy a kölcsönkapott szárnyai lehullnak, megakadt a repülése a levegőben. Egyszerűen csak lezuhanhatna innen, ahogy Ugin is tenné majd. Néhány része le akart merülni, hogy a gravitáció legyen a végső mestere, hogy olyan sebességgel találkozzon a talajjal, hogy átérezze azt, hogy minden összeomlik.

De e helyett felemelte a fejét és mintha mászna a szárnycsapásaival kalapálta az eget. A hideg beletépett, az ózon megtöltötte a tüdejét, de folytatta mászást egyre feljebb, megpróbálta megbüntetni a felhőket a haragjával. Még mindig volt esélye. Még megvolt a hedron szilánkja, egy darabka a Zendikar-i Ugin csarnokból, és ezzel a gondolattal elő is húzta. Hogyha ő még itt van, életben van, akkor megvan az esélye, hogy újrakovácsolja a láncot. Hogyha még tartogat levegőt a mellkasában, - akkor talán Ugin is képes lesz erre.

 

Sarkhan keresztülrepült a viharon. Érezte más sárkányok szárnyait körülötte a viharban, ahogy elhaladnak mellette, és hallotta üvöltésüket is. Keresztültörte magát a robajló felhőtarajon és elakadt a lélegzete attól, amit látott. A csillogó, szellemszerű sárkány Ugin, meteorként repült keresztül az atmoszférában, magával húzva a farkával készített vihart. Sarkhan azonnal felismerte Ugin-t, olyan magabiztosan, mint ahogy a napot vagy a földet. Sápadt kék füst gomolygott elő a sárkány alól, és olvadt össze a viharral, mint egy körgallér, ami szétterült, hogy hozzá és egész Tarkir-hoz kapcsolódjon.

Sarkhan elfelejtett mindent, ami ehhez a pillanathoz vezette őt, és a lelke felélénkült. Ez Ugin volt – és nem Bolas – ami létrehozta az elragadtatását a sárkányok irányába. Ugin volt az igazi kezdete a láncnak, ami azzá tette Sarkhan-t ami – és tette Tarkir-t amilyennek kellene lennie. Sarkhan úgy érezte, hogy örökké sárkányformában tudna maradni, táncolva a felhőkben az ő bámulatos és bölcs ősapja körül. Sarkhan, Ugint-tól távol repült, és csak nézte, ahogy Ugin-t a szárnyai milyen könnyedén tartják az égben.

Előtte volt a célja. Ez volt az oka, amiért itt volt. Meg tudja állítani azt ami megváltoztatja Tarkir útját. Bármit meg tenne, amire szükség van. Meg tudná –

 

Ölni Nicol Bolas-t.

 

Vagy legalábbis segíthetne harcolni Uginnak Bolas ellen, amikor eljön az ideje, vagyis Ugin túléli és Tarkir sárkányai sose halnának ki. Sarkhan megiramodott Ugin felé, egy apró kisbolygó elérte a hatalmas csillagot. Sarkhan felé üvöltött, de a hangja elveszett a villám és a sárkányhangok kórusában, amik a lenti felhőkből gyűrűztek fel.

 

Ugin feje megbillent, ami arra késztette Sarkhan-t, hogy észrevegye odalent a földön egy varázslat létrejöttét. Sarkhan követte Ugin szemét. A felhők közötti réseken letekintve zöld elementális energiájú vonalakat látott, amik görbe mintát követtek a havon és jégen keresztül, bizonyos csomópontokhoz voltak lehorgonyozva, mint valami kipányvázott villám. Ahogy Sarkhan jobban megnézte, láthatta, hogy a csomópontok nagy sziklatömbökre voltak belevésve, csapott karom mintával megjelölve.

 

Sarkhan elátkozta az elméjében a nevet. Yasova.

 

Együtt, a karom-rúna helyek egy útvonalat formáltak. Az útvonal a sárkányvihar pontos útját követte –és egyébiránt kijelölte Ugin útját. Yasova követte a vihart annak az utasításnak megfelelően, hogy kövesse a szellem sárkányt.

De Yasova útja odalent a tundrán nem csak a saját hasznára volt. Ez egy útbaigazító varázslat volt, de nem a kardfogú tigrisé vagy a Temur harcosok számára, hogy kövessék azt. A minta alapján, ezt a levegőből kell néznie – Nicol Bolas-nak.

Epe és düh tört fel Sarkhan torkában. Ebben a pillanatban egy égi fodrozódásból Nicol Bolas bukkant elő, mint egy visszafelé ejtett kavics, a világ utat engedett ennek a lénynek.

Bolas szándékosan Ugin útjába pozícionálta magát. A szárnyait hullámzó köpenyként bontotta ki, sötét sima pikkelyeivel elárnyékolta a napot. A hatalmas koronaszerű felfelé söprő szarvai között ott lebegett egy drágakő. A hatalmas ősi sárkány figyelme Ugin-ra összpontosult, arra, akit elpusztítani jött. Sarkhan még mindig túl messze volt ahhoz, hogy Bolas észrevegye – talán ez az ő esélye a csapásra.

 

Ugin izgatottan felhúzta szárnyait, fogadta Bolas érkeztet, és a két sárkány Síkjáró egymásra nézett.

 

Bolas mondott valamit Ugin-nak, durva szavakat alacsony hangszínnel amit Sarkhan nem hallott a szél miatt. Ugin visszaválaszolt, nyugodtan és komolyan, figyelmeztető megjegyzéssel, amire Bolas mosolya foltként áradt szét az arcán. A sárkányok spirális alakban köröztök egymás körül, hatalmas tüdők és szárnyak kavarták fel a levegőt, szemeik gyenge pontról gyenge pontra cikáztak. A viharfelhők körülölelték őket, két titán a hurrikán szemében.

Sarkhan olyan gyorsan repült, ahogy csak tudott, de a szárnyai cserbenhagyták. A vállai égtek, ahogy a szárnyait pumpálta, mindeközben vesztett a magasságából, a farka már felhőket kavarta. Most hogy újra látta Bolas-t, ezer évvel azelőtt, hogy megpillantotta volna először – vagy ez volt az első alkalom, a mostani? – tudatosult benne, hogy semmi olyat nem tudna tenni, ami hatással lenne erre a hatalmas lényre. Bolas olyan volt, mint egy isten, Sarkhan pedig egy féreg. De arra gondolt, talán ha a jobboldali szögből repülne be – talán ha tűzzel robbantaná be a megfelelő pillanatban – megtudná zavarná annyi időre, hogy Ugin bevigye neki a végzetes ütést. Fogát csikorgatta és repült tovább.

 

Bolas és Ugin egymás körül sülyedtek és merültek, alkalomadtán irányt váltottak, egy hirtelen ütéssel és cselezéssel mindegyikük alkalmazkodott a másik mozgásához. Bolas az orrából füstöt fújt ki és megcsapta Ugin szárnyát. Ugin kitért oldalra és próbakép odakapott az állával. Varázslatokkal dobálóztak, de nem egymásra – csak vibráló rúnákat az égre, misztikus vázlatok raktak le a harchoz. Újra összegabalyodtak, karommal vagy forró lehelettel csaptak ki, igazából sosem a felülkerekedés stratégiájával, sosem tették meg az első igazi lépést.

 

Aztán Ugin felüvöltött, és ez a természet erejének üvöltése volt, az egész sík üvöltése.

Az üvöltéssel együtt, Sarkhan felrázó impulzus visszhangját érezte a lelkében. Ahogy az üvöltés lénye legmélyéhez szolt az érzés szétáradt a sárkány testében, feltöltötte és arra ösztökélte, hogy Ugin oldalán csatlakozzon a harchoz. Lényének néhány része tudatában volt annak, hogy milyen furcsa érzés volt ez, de a sárkány agyát buzgó ellenállhatatlan késztetés vezette.

Sarkhan azon vette észre magát, hogy válaszként felüvölt, és az izmai válaszoltak. Ahogy felüvöltött a viharon keresztül hallotta az összes sárkány hívását. Sárkányok jelentek meg nagy tömegben, repültek ki a sárkányviharból és a harc felé vették útjukat. Sarkhan szíve megdobbant – ez Ugin előnyére válhat. Tarkir ősapja a fajtáját hívja, hogy harcoljanak az ő oldalán, és ők válaszoltak a hívásra.

 

Bolas mosolya lehervadt. Teljes erejével csipkéző zárótűzzel támadott ki, felöklelte Ugin-t a furcsa hangképzésével. Sarkhan látta, hogy Ugin megtorpan, egy jókora csillogó pikkelydarab robbant ki a testéből, valamilyen egyidejű mentális támadástól a feje előre hátra csapódott, a szárnyaival közben a levegőben csapdosott, hogy tartani tudja a magasságot.

 

Ugin megpördült a levegőben és visszacsapott a saját mágiájával. Láthatatlan tűzfolyammal ívet vágott Bolas testén keresztül, egy sápadt füstszerű lehelettel folytatta, ami úgy csapott le, mint egy villám. Megpördült, még több láthatatlan csapással tüzelt előre. Bolas a támadások felét félreütötte, de a legtöbbje becsapódott és Sarkhan látta Bolas arcán az erőfeszítést.

 

Elhatározódás áramlott át Sarkhan-on, a bőre hővel bizsergette végig. Ez lehet a történelem keresztútja, ez a pillanat. Tarkir sárkányai minden irányból körbezárták, egy köröző sereg zuhanta körbe a vezért. Sarkhan látta, hogy fiatal sárkányok jönnek létre a felhőben, mindegyik azzal a küldetéssel születik, hogy harcoljon Ugin-ért.

 

Sarkhan és a többi sárkány éppen összegyűlt, hogy harcra keljen. Lecsapott, teli mellkasnyi leheletfegyverével csapására készen indult Bolas ellen, de aztán -

 

- sistergő elementális energiák a földből, mint valami újjak nyúltak fel –

- egy pillantás lefelé, látta, hogy Yasova valamilyenfajta elementális erejű heves mágiát szőtt, a karom-rúna varázslatának nem csak annyi értelme volt, hogy vezette Bolas-t, hanem valami más is, más bomlasztó célú –

- test-pusztító hullám, ahogy az elementális varázslat becsapódott, megcsapta őt is, tucatnyi sárkányt csapott meg egyszerre -

- egy új impulzus ragadta meg Sarkhan lelkét, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltése, harcba hívta -

- egy furcsa vérszomj lobbant fel a szívében, ami arra késztette, hogy semmit se akarjon jobban minthogy –

 

Ölje meg Ugin-t.

 

Igen,  mondta a sárkány szíve.  Igen, elpusztítani mindennek az atyját. Elpusztítani az ősapát, aki irányit minket. Elpusztítani és szabaddá válni az uralma alól.

Nem,  mondta egy pici része Sarkhan-nak. Nem! 

 

Körülötte a többi Tarkir-i sárkányt ugyanaz a varázslat ragadta meg. Yasova hatalma elszívta Ugin hívásának erejét és a sárkányok Ugin-on gyűltek össze Bolas helyet.

 

Sarkhan közel volt mostanra. Érezte, hogy a bordája megtelik hővel. Úgy érezte, hogy Ugin-ra kell kieresztenie a tűzét, Tarkir legbelső sárkány szellemének forrására, a leginkább sárkányra, aki elhozta őt ide ebbe a pillanatba.

 

Kifújta magát. De a felbukkanó tűzlehelete helyett azt üvöltötte erőszakosan;

- Nem! – egy emberi szó, amit emberi hang üvöltött ki, ahogy erővel hozta ki magát a sárkány formájából. A szárnyai beleroskadtak a testbe. Az arca borostássá vált az egymást átfedő pikkelyek helyett. És ami arra késztette, hogy megölje Ugin-t szétolvadt, ahogy a varázslat már nem tudta megragadni a sárkányelméjét.

 

Ami megragadta helyette az a gravitáció volt. Zuhanni kezdett.

És ez egy hosszú zuhanás lesz.

Keresztülzuhant Tarkir sárkányai között, akik tüzüket, villámukat és halálukat minden oldalról Uginra lehelték.

Elzuhant Bolas mellett, aki egyszer sem pillantott a zuhanására, egyedül Ugin-t figyelte, ahogy a saját leszármazottai rosszindulatúan visítanak és támadnak az ősapjukra.

Keresztülzuhant a tajtékos fellegeken, keresztül a lélegzetnélküli üres levegőn.

 

Hallotta a villámhasadás hangját magasan fölötte, egy rettenetes hangot, kétségtelen fontosságú – Bolas végzetes csapását, a csatavégi halálos csapást, ami megtörte Ugin testét.

 

Ahogy Sarkhan végigszáguldott a levegőben, mint a madarak távol a kavarodástól elkapta más sárkányok futó pillantásait.

 

Mielőtt meglátta Ugin-t teljes valójában, volt egy brutális, hirtelen roppanás, ahogy a teste visszapattant egyszer, és aztán émelyítően, másodszorra nekiesett az óriási spirális sziklának.

 

Kaotikusan zuhant az egyik hófödte sziklától a másikig, és gördült lefelé a lejtős sziklafalon, ahogy az elméje is együtt forgott combjaival.

Villámmozdulat és a lavina roppanó hangja követte, majd a zúzó érzés. Aztán a világ jéggé és hóvá lett.

Aztán megállt. Egy hókupacban akadt el, egy lábra vagy mérföldnyire a levegőtől, tüdeje összenyomva, fuldoklott. Az öntudat szálába kapaszkodott, eléggé ahhoz, hogy elmondja neki, haldoklik.

Amikor is egy karom söpörte el a havat róla. Sarkhan arra gondolt egy pillanatig, hogy ez Bolas, eljött, hogy befejezze a munkát, hogy végre győzzön. De nem Ő volt. Yasova kardfogú tigrise volt, aki mancsának nagy söpréseivel takarította el a havat. Agyaraival beleharapott a hátsó gallérjába, tarkón ragadta, és fájdalmasan kihúzta a hóbuckából. A macska a hátára fektette a tundrán.

 

Sarkhan egy löttyedt valami volt, egy zsák csont vegyes csontdarabokkal.  A kancsal szemein keresztül látta, hogy Yasova lenéz rá. Yasova a botját fogta, amiről a hedron szilánk himbálódzott lefelé.

- Ne próbálj meg mozogni – mondta Yasova – Ne próbálj meg beszélni.

Halk hangon mondott még néhány más szót is, és Sarkhan úgy érezte, hogy a belseje kezd kifelé jönni.

- Ugin, - nyögte ki.

- Ne próbálj meg beszélni, - ismételte magát Yasova. De közben ő is felnézett az égre, és aztán újra vissza Sarkhan-ra.

- Mindjárt vége. Az Íratlan most végre szabad lesz sárkányok mételyétől.

Sarkhan elforgatta a szemeit az egyik oldalra, hogy annyit lásson, amennyit csak tud. Amit látott az volt, ahogy Ugin teste csíkot húzva aláhullott a felhőkből és a föld felé zuhan.

Ugin legyőzetett. A sárkányok a kihalás útjára léptek. Tarkir sorsa megpecsételődött.

Sarkhan felnyögött.

- Nem tudom mi vagy – mondta Yasova. – De úgy nézel ki, mint akiben ott lapul néhány válasz. Szóval tégy egy szívességet nekem azzal, hogy nem halsz még meg. Elcipellek a sámánomhoz és meglátjuk mi is vagy te.

 

A gyógyító varázslat még nem fejezte be a munkáját, de Sarkhan eldőlt az egyik oldalára. Mindene fájt – az öntudata volt a fájdalom fala – de valahogyan a térdére és a kezére fordult.

 

- Mit csinálsz, valami bolondságot? – kérdezte Yasova

 

Ebben a pillanatban Sarkhan felemelte a fejét, hogy lássa, ahogy Ugin nekicsapódik a tundrának.

Volt egy pillanat, amikor a becsapódás ereje megütötte őket, Sarkhan és Yasova egymásra pillantott. Mindketten érezték. Valami megbillent Tarkir-on. A világ egyensúlya örökre megváltozott. Egy pillanatig, Sarkhan úgy hitte, hogy látja az aggodalom árnyékát végigfutni Yasova arcán.

Aztán az erő hulláma, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltésének ereje, megütötte őket. Hó robbant rájuk, és a föld megremegett. Sarkhan, Yasova és a kardfogú feldőltek. Sarkhan botja megpördült és a hóra esett.

Sarkhan leguggolt, ahogy az ezer szívdobbanásnak érzett hórobbanás felöklelte. A hórobbanás és rengés után, négykézlábra állt, de aztán újra felborult, ahogy kő és jégdarabok záporoztak lefelé az égből.

 

Amint a törmelékeső véget ért, Sarkhan felköhögött és megremegett. A krátert kereste, hogy megtalálja hol ért földet Ugin teste. Látta a helyet ahová Ugin lezuhant, de az nem csak egy kráter volt – egy egész szakadékot ütött a talajba, egy masszív hasadék jött létre az összetört földben Ugin testével valahol mélyen odalent a hó alatt. Ez ugyanaz a hely volt ahol Sarkhan a saját idejében érkezett ide – az ideiglenes összeköttetés helye.

 

Sarkhan felpillantott, hogy lássa Nicol Bolas az égbolt felé fordul és menni készül. Az égbolt fodrozódni kezdett és utána eltűnt, ahogy Sarkhan esélye is, hogy elpusztítsa őt.

 

Sarkhan a lábaira támaszkodott, kimászott a hó és törmelék alól. Kihúzta a botját a hóból, és erős késztetést érzett arra, hogy elinduljon amint meglátta a botjára illesztett hedront.

- Mit gondolsz, hová mész? – kérdezte Yasova, aki épp lesöpörte a havat magáról.

- Hogy megmentsem őt, – mondta Sarkhan, ezzel megfordult és trappolva elindult a hasadék felé. Az egyensúlya megbillent, az izmai és csontjai tiltakozni kezdtek, de Yasova gyógyító varázslata még mindig dolgozott a csontjaiban, tompította a fájdalmat.

- Te nem akarhatod ezt – figyelmeztette Yasova. – Nem engedhetem, hogy ezt tedd.

Sarkhan gyorsan megpördült Yasova körül. Kezével vádlón kicsapott az ősi Temur khánra.

A keze sárkányfejjé alakult át, és olyan forró tüzet lehelt ki, mint amilyen Sarkhan haragja volt, telibe csapva ezzel Yasova mellkasát. Yasova hátrarepült a varázslat forrásától, repülő bakancsával a feje fölött esett a hóba. Yasova földre szállt, összeesett majd felnyögött.

A kardfogú Yasova fölé ugrott, megszaglászta a lélegzetvételét, és aztán körbeugrotta Sarkhan-t, hogy rávicsorogjon. Sarkhan jeges lélegzettel telve tízszer intenzívebben visszavicsorgott rá, a kezei és lábai kifelé álltak a viadaltól. A nagymacska visszahátrált, aztán lassan fejét leeresztve, vonakodva behódolt, az eszméletét vesztett mesterének közelében maradt.

Még egy figyelmeztető vicsorgás után, Sarkhan menetelni kezdett Ugin felé.

 

A hasadék szintjére való ereszkedés inkább volt ügyetlen csuszás, mint mászás. Sarkhan nem foglalkozott vele, hogy biztos pontokat keressen a talpának, és félig csúszva tette meg az utat a göröngyös szurdokfalon, újrasértve ezáltal a már így is roncs csontjait. A testét olyannak érezte, mint valami törött marionett bábu, de erővel folytatta a mozgást, mankónak használva a botját.

 

Ugin kiterülve feküdt a hasadék alján, minden felülete égett és széthorzsolt volt, a becsapódás törmeléke szemétként borította be öt. A szemei csukva voltak. Sarkhan szíve nagyot dobbant amint meglátta, hogy egy lassú kilégzés hagyja el az orrlyukait.

 

Volt még némi lélegzetvétel benne, gondolta. Van még idő.

 

Sarkhan odafutott a sárkányhoz. Elsöpörte a törmeléket a megcsavarodott, rúnákkal végig rótt nyakáról, és nekinyomta a saját arcát Ugin-éhoz. Behunyta a szemét és megpróbálta megérezni az óriási sárkány esszenciáját, megpróbálta meghallani ugyanazt a hangot, ami visszahívta őt az otthoni síkjára.

De nem volt ott semmi. Nem volt ott hang, csak egy megtört titán hosszú, szakadozott lélegzése. Sarkhan-nak elszorult a szíve.

 

Egyedül Sarkhan elméjéből jövő kéretlen hang, egy visszhang kínozta őt régi kérdésekkel. Most már érted, sárkánymágus? A kérdés harangként visszhangzott a fejében. Felfogtad a leckét? Látod miért kellett eljönnöd?

- Nem! – suttogta Ugin arcába. – Nem értem! Mond el! Vezess engem!

Most már látod? Megértetted a leckét?

- Nem! Nem tudom! Nem vagyok rá képes! Gyengén megcsapta Ugin pikkelyeit a kezével.

– Ugin, kérlek, segíts. Segíts nekem…

Érted, hogyan buksz el mindig?

Sarkhan a fogait csikorgatta és megmarkolta a botját. – Nem! Én-én nem vagyok rá képes!

Érted, hogy mindig el fogsz bukni, amíg a célod nem az igazság, hanem az útmutatás?

- Mit jelent ez? Nem értem! Nem látom!

…addig amíg a sárkányokat kutatod magad körül, sosem fogsz belülről sárkánnyá válni?

Sarkhan neki nyomta a homlokát Ugin pikkelyéhez és szorosan behunyta a szemét. Megfeszítette minden izmát az összevert testében, megpróbálta kierőltetni a választ, valamilyen hiányzó igazságot az agyából. Érezte, hogy a botjának fája kezd szilánkosra hasadni a fehérré vált ökölbeszorított kezétől.

Aztán ahogy Ugin végső lélegzetvétele lassan véget ért, Sarkhan szétnyitotta a kezét. A teste elernyedt, és gyengéden Ugin arcára nyomta. Vett egy mély levegőt és lassan kiengedte. Ezzel a lélegzetvétellel, kiengedte az összes fájdalmát, minden bizonytalanságát, minden viaskodását, ami elborította a testét. Egyenesen állt, kinyitotta a szemét és újra lélegezni kezdett.

- Ugin, hoztam neked valamit – mondta.

Leszedte a hedronszilánkot a botjáról, ez a pici kő maradt amit Ugin Szeméből hozott, Ugin csarnokából a messzi Zendikar-ról. Kezébe fogta a követ. A hedrondarabkán a rúnák bágyadt kéken izzottak fel az érintésére, formájukat tükrözve maratták Ugin arcára és nyakára. Ez egy darabkája volt Ugin menedékének egy másik világból, egy darabka Ugin épületéből amit saját maga számára építet. Ugin Szeme volt a hely a visszavonulásra, igen, egy hely ahol olyan varázslatra lehet koncentrálni ami visszatartja az Eldrazit – de szintén egy hely a gyógyulásra, egy menedék a hatalmas erők által megtépett világban.

Sarkhan felemelte a hedronszilánkot. A rúnák világosabb kezdtek el ragyogni, és körözni kezdtek a levegőben közte és a szilánk között. Sarkhan a kezeit a szilánkra tette, gyengéden maga felé húzta, és arra koncentrált, amire vágyott. Mélyet lélegzet vett, és lassan kifújta a levegőt a hedronra - nem egy sárkány leheletét, nem igazán egy férfi kilégzését, hanem Sarkhan Vol a sárkánymágus lélegzetét.

Elengedte a hedronkövet. A hedron lebegett, lassan forgott a levegőben. A felülete egyre világosabban kezdett el ragyogni, és aztán tágulni kezdett – széthajtogatta magát. A kő felülete másolatot készített magáról, elmozdult és elcsúszott kifelé a szilánkról, mint egy végtelenségig nyíló virág. Lehetetlen felületek bomlottak és nyíltak ki, összekapcsolódó struktúrát hozva létre, ami egyre inkább nőt, megismételve a rúnákat Ugin Szeméből, Ugin által személyesen, újra meg újra.

 

Sarkhan hátralépett a hasadék falához. A varázslat létrejött. A hedronszilánk most már gyorsabban bontotta ki magát, egy építményt hozott létre Ugin teste körül, mint egy óriási gubó úgy burkolta be őt. Sarkhan ámulva nézte ennek a szépségét. Elkapta, ahogy Ugin szeme résnyire nyílik egy pillanatra és aztán látta, ahogy újra lecsukódik. A védelmező gubó most már összeállt Ugin körül, elrejtve Sarkhan elől, körbezárta a hatalmas sárkányt egy áthatolhatatlan misztikus vázzal.

 

- Mit tettünk? – jött egy visszhangzó kiáltás, Yasova hangján, a hasadék tetejéről.

Sarkhan felnézet, hogy lássa, ahogy a hasadék széléről Yasova rémült kifejezéssel az arcán bámulja őt.

Yasovát keretbe helyezve magasan fenn az égen, a sárkányvihar új élettől kavargott. Új sárkányok bújtak ki belőle, egyszerűen rikoltva a szabadon a létezés dicsősége által.

Sarkhan hamiskás mosollyal felmosolygott Yasova-ra, amit a hála és egyszerű néma öröm késztetett.

- Amit tennünk kellett – üvöltötte fel. – Köszönöm neked Yasova khan.

 

Yasova meghökkenve szemrevételeztet a hedrongubót, közben Sarkhan pedig nevetett. Sarkhan-ba belévillant, hogy az események láncolata, ami idehozta öt az végül is nem egy körkörös tréfa – egy lánc volt, tervvel. A sors, ami cselt szőtt arra, hogy idehozza, erre a történelmi kereszteződésre, hogy esélyt adjon neki cselekedni. Hogyha sose szolgálta volna Bolas-t, hogyha sose küldte volna el Ugin Szeméhez, hogyha sose jött volna Tarkirra a hanggal, ami ott zengett a megtört elméjében –mindezen megpróbáltatások nélkül, nem lett volna esélye, hogy új láncot kovácsoljon ennek a világnak.

Hosszú idő óta most először Sarkhan a koponyáját a sajátjának érezte. Egy ismeretlen világosság és diadalérzett áradt szét rajta, mintha egy álomból ébredt volna fel ahol a szemei nem működtek tökéletesen. A gondolatai egyszerűen áramlottak, a szokásos kesze-kuszasága nélkül, a tudata egységes és épp volt.

 

Aztán egyszer csak –

- ahogy Sarkhan jelenléte lehetetlenné vált –

- ahogy az utazása a múltba a saját világából a törvény és a történelem folyamát megsértette –

- ahogy a cselekedete visszavonhatatlanul megváltoztatta azokat a körülményeket, ami ebben a hasadékban lévő halott sárkány összekötetési pontjához vezette –

- ahogy minden esemény, ami ehhez a világtörténelmi ponthoz vezette, és a saját létéhez vezette, érvényét vesztette –

- ideiglenes erők eltüntették Sarkhan-t

Hópehely hullott Yasova-ra, fehér cseppek pettyezték be a meghitt építményt a hasadék aljától. Yasova kardfogúja mancsával nyúlt felé és orrával bökdöste, mire ő a kezét a kardfogúja fejére tette. Magasan felette, sárkányok rikoltoztak és vitorláztak keresztül az égen.


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A megnemirt2015.07.24 11:07

Szerző:admin

 

Hó ropogott Sarkhan Vol bakancsa alatt. Ő és a vezetője egyre magasabbra mentek. A hideg hegyi levegő égette a tüdejét, ízlelgette ezt az érzést, olyan volt mintha visszafelé lehelné a tűzet.

Talán a nő nem tudta, hogy vezeti őt, de az biztos, hogy könnyen követhetővé tette magát Sarkhan előtt.

 

Minden egyes vagy második mérföldnél a nő talált vagy megtisztított egy kopár kőösvényt és belevésett két görbe zárójelet, a magával cipelt a karmos botjával. Amikor először meglátta arra gondolt, hogy azokat a helyeket jelöli meg ahol sárkányokat győzött le. Most ahogy hosszúra nyúlt a gyalogút, már nem volt biztos benne hogy mit gondoljon róla.

Talán ő Ugin hírnöke, aki előre vezeti. Talán ezek a jelek igazából neki szóltak. De még semmit sem jelentettek neki. Mindegyik ugyanolyan.  Bölcsebb szemekkel láthatná… de nem mert sárkány alakot felvenni ott ahol a nő láthatja, nem teheti, amíg reménykedhet benne, hogy beszélni tud vele. 

Ez az ösvény még mindig meleg volt, a jelek a nő botjának vörös hőjétől ragyogtak. Utol fogja érni. A nő Temur volt, ezek a hegyek az ő otthona. Sarkhan pedig Mardu, hely és idő nélküli.

A nő azt akarta, hogy utolérje.

Aztán volt egy fütty, mint egy madáré, mögötte. Nem kapott több figyelmeztetést. Valami hátulról neki csapódott, hatalmas, élő és meleg. Arccal lefelé, kiterülve feküdt a fagyos hóban, óriási mancsnak tűnő valami a földhöz szegezte. Hatalmas agyar, és meleg lehelet feszült a nyakának. Képtelen volt harcolni.

Egy újabb fütty, ez most másmilyen volt. Az agyar felemelkedett, de a súly a hátán még mindig mozgásképtelenné tette. Nem látta mi az, ami fogva tartja, de gyanította.

Hó ropogott, nehéz csizma hagyott félkörben nyomokat körülötte, amíg a nő a látóterébe nem ért.

A nő idősebb volt, mint ő – sokkal idősebb, suttogta valamelyik belső része – zömök testfelépítésű, zord, de ráncnélküli arccal. A botja végén lévő karom vörösen ragyogott, a nő szemei hidegek voltak és fürkészőek. Sárkány karmok, sárkány szemek.

- Te követtél engem, - mondta. A hangja telt és remegő volt.

- Nyomot hagytál, hogy követhesselek. – válaszolta Sarkhan. A hangja fuldokló levegővétellel volt tele, össze volt passzírozva a ki tudja milyen súlyos kardfogú tigris alatt. Sarkhan gyengén mutogatta el az ujjaival a jeleket, amiket csinált. – Jeleket hagytál.

- Nem a te szemednek, csavargó, - mondta.

A hangja nyugodt volt, de közben sűrűn az ég felé tekintgetett.

- Te követtél engem, - mondta újra. – Miért?

Hideg hó, hideg szemek, forró lehelet. A válaszán gondolkodott ameddig merte.

 

- Követtem a… a hangot, a szellem suttogását, - mondta. Habozott, majd folytatta: - Én a hatalmas sárkányt keresem, Ugin-t. Úgy gondolom… úgy gondoltam, ez egy látomás lehet, és te vagy az én szellemi vezetőm.

A nő egyszer csak durván felnevetett.

- Azt hittem nem vagy eszednél, – mondta a nő.

- Lehet, - mondta Sarkhan – Majd az idő eldönti.

A nő füttyentett egyet, és a súly felemelkedett Sarkhan hátáról.

- Kelj fel, - mondta a nő.

A látszólagos őrülete átragadt rá? Vagy Ugin említése?

Mint egy koldus térden csúszva ment a botjához. A hedron szilánk amit Ugin Szeméből hozott el még mindig biztonságban volt odakötve. Keresztülesett a nő misztikus jelén, és egy pillanatra, amikor megmozdult, úgy látta a jel és a szilánk is felvillant.

A botjára támaszkodva felállt.

A nő kisebb volt, mint Sarkhan. Nyugodtan hívhatta volna aprótermetűnek. De a körülötte köröző kardfogú tigrisével, a tűzmágiától ragyogó a karmos botjával, a halálos sárkányszemeivel, mindennek látszott csak aprónak nem.

 

- Ki vagy? – kérdezte a nő.

- Sarkhan Vol-nak hívnak. – mondta Sarkhan.

 

Látta a nő szemében a fura ruháját és a csapzott haját. A nő botján a karom vörösen kezdett el izzani.

Sar-khán, hatalmas khán. A Fenséges khán, égi-khán. Mindenki másnak Tarkir-on ez egy abszurd jogformálás lenne bármelyik részére, a legtöbbje ismeretlen vándorlóktól származott. Sarkhan-nak jobban kellene tudnia ezt, de ezt már elfelejtette. Az elméjében ez volt a neve. A hang a fejében Sarkhan-nak hívta mielőtt elhallgatott. De Bolas, Vol-nak hívta.

 

- Sar-khán – mondta a nő egyszerűen. Széles mozdulattal meghajolt előtte, majd iróniával a hangjában folytatta – Ez esetben a Temur-ok Sárkánykarmos Yasova-ja tiszteleg előtted. O khánok khánja, és ezennel meghív a földjére.

Sárkánykarom! Még a saját Tarkir-ján, nem ez volt a rangja a Temur khánnak?

- És mi véget, - kérdezte, minden egyes szavát óvatosan ejtve ki, - formálsz jogot a birodalomra?

 

Már egyezkedett khánokkal ezelőtt. Zurgo-val. Bolas-al. Sem khán, de még egy barát sem tolerálná ezt a tiszteletlenséget. Ők egy nyelvet ismertek, a mézzel megkent hízelgés nyelvét, és annak idején Bolas szolgájaként jól meg tanulta beszélni ezt.

Vol mindig is a te szolgád, mondta egy hang a fejében. Az ő hangja volt, szánalmasan vonaglott elő az elméjének csendjéből. Ez emléket ébresztett fel benne, önmaga visszhangja volt az, ami válaszolt a khán kérdésére.

 

- Semmi és semmiért – mondta sietve, elfordította a szemét és meghajolt. – Ez egy becenév, viccből adták nekem, az arroganciámat kigúnyolva. Sajátomként kezelem.

- És a te khánod eltűri ezt?

 

Nem. De Ugin…

 

- Nincs khánom, - mondta. – Messzire utaztam az otthonomtól.

- Egy száműzött, - mondta a nő megvetéssel. – Nem csoda hogy ócska ruhákban vagy.

A nő leeresztette a botját felé. A karom izzása felerősödött.

- Követtél engem – mondta. – Jelenléted sértett engem. És átkeltél a földemen. Adj egy okot, hogy megkegyelmezzek neked Vol, vagy megöllek és folytatom az utamat.

Sarkhan térdre rogyott.

- Kérlek, bocsásd meg udvariatlanságomat, - mondta – Ahogy korábban mondtam, messziről érkeztem, és még a Temur hatalmas khánját is csak hírnevéről ismerem. Világos, nem azért vagy itt, hogy vezess engem. Talán én vagyok azért itt, hogy szolgáljalak téged. Te khán vagy. Én egy senki, egy koldus…

A nő egy hosszú pillanatig nézte, aztán vállat vont és felemelte a botját.

- Elég, - mondta nyilvánvaló undorral. – kelj fel.

 

Sarkhan felkelt, lesöpörte a havat a ruhájáról.

- Köszönöm –mondta.

A nő összeráncolt a szemöldökét.

- Köszönöm, khán – javította ki a nő. – A tévedésed meg van bocsátva, de nem tűrök további tiszteletlenséget.

- Köszönöm, khán – mondta Sarkhan, egy pici lázadással – és elnézésedet kérem.

A fülei számára émelyítőnek hallatszott a saját hangja. A nő egy biccentéssel elfogadta.

 

- Yasova Sárkánykarom vagyok – mondta. A Temur Határvidék khanja, hosszú idők óta sárkánygyilkos és ennek a vidéknek az ura. – ezzel szélesen végigsöpört maga előtt. – Vol, a kitaszított, a semmi és senki khánja… üdvözöllek.

Sarkhan végighordozta tekintetét hegyvidéken, új szemmel nézet rájuk. Igen, ezek Temur földek voltak. Nem messze onnan ahonnan jött amikor… amikor az idő megtört. Ott kevesebb hóra emlékezett, sokkal inkább kopárabb és gőzölgő sziklákkal telire.

Megfordult és látta, hogy Yasova már elsétált. Utána sietett, de egy vicsorgás a háta mögött megállította ott ahol volt. Átmosta az irdatlan nagymacska undorító lehelete.

 

- Kövess engem, ha biztos vagy benne, hogy ez a te utad. – mondta Yasova anélkül, hogy megfordult volna. – De én nem sétálnék túl közel. Anchin nagyon védelmező, és másodszorra nem lesz ilyen barátságos.

 

Egy ideig csendben haladtak. Sarkhan küzdött, hogy kövesse – de ne túl közel – ahogy Yasova teljes sebességgel felkapaszkodott a durva terepen, Sarkhan lehelete, gőzölögve tört elő, ahogy levegő után kapkodott.

Yasova, a magas hegygerinc vaskos fák által barázdáltak oldalába vezette fel. Mögötte, a kardfogú pont olyan hangosan jött fel hogy még halhatta.

 

Yasova megállt egy széles sziklapárkányon. Sarkhan észben tartva, hogy a nagymacska mögötte van, tartotta a tiszteletteljes távolságot. Nehezen vette a levegőt. Yasova-ra úgy tűnt nem hatott a mászás, figyelmen kívül hagyta Sarkhan zihálását.

A sárkánykarom, Yasova botja végén újra izzani kezdett, és Sarkhan egy pillanatra megijedt, hogy Yasova mindezek után mégis meg akarja ölni. De aztán lehajtotta a botjának tűzforró fejét, és seprő mozdulatokat tett a havas párkány felületén. A hó szisszenve elolvadt, csordogáló erecske futott le a hegyoldalon, aminek végén már csak a puszta szikla maradt. Megfordította a botját és újra csinált egy jelölést – két hosszú, lendületes zárójelet, szimmetrikusat, vésett bele a kőbe.

Sarkhan várt, amíg befejezte.

- Mi ez a szimbólum? – kérdezte Sarkhan – Miért csinálod folyamatosan őket?

Yesova megfordult. A szemei hűvösek voltak, hidegek és forróak egyszerre.

 

- Nincs kérdés, Vol, - mondta. A szájából a születési neve átokként hangzott. – Nincs, amíg nem mesélsz nekem ezekről a suttogásokról, amiket követsz.

Miért bocsát meg neki? Mi haszna származna Yesova-nak egy őrült összefüggéstelen beszédjéből?

- Én voltam… - Elakadt, bizonytalanná vált abban, hogy hogyan fordítsa le a történetét olyan szavakká amiket Yesova elfogad. – Én egy távoli helyen voltam, messze az otthonomtól és messze ettől a helytől. Egy barlangot látogattam meg amit Ugin Szemének hívnak – 

- Hol? – kérdezte élesen Yasova. Szóval a név jelentett számára valamit.

- Ahogy már mondtam, nagyon messze van. Keresztül az… - majdnem azt mondta, hogy az óceánon, mielőtt eszébe jutott, hogy ezt a szót egy másik világon tanulta. – Keresztül egy végtelen nagy tavon, ami olyan széles, hogy te az egyik partjáról nem látod a másikat.

Yesova felhorkantott.

- Nincs ilyen tó.

- Mégis, - mondta – átkeltem rajta.

- És aztán?

- Miután meglátogattam a Szemet, személyesen Ugin hangját hallottam szólni hozzám. Ő hozott erre a helyre. De aztán… minden megváltozott. Ugin hangja elhallgatott, és én magamra maradtam, vezető suttogások nélkül. Én meg összetévesztettelek Ugin hírnőkével.

Yasova Sarkhan-nak háttal állva kitekintett a völgyre.

- Kérdezhetek valamit Yasova khán? – kérdezte Sarkhan.

- Veheted a bátorságot.

- A vihar, ami a sárkányokat szülte… mi az?

Megfordult és tátott szájjal Sarkhanra bámult.

- Bocsásd meg tudatlanságomat, khán, - mondta – A szülőföldemen nincs ilyen.

- Akkor honnan jönnek a sárkányok? – kérdezte Yasova.

Sokáig gondolkodott mielőtt válaszolt. – Nálunk nincsenek sárkányok.

- Végtelen tavak, és üres fellegek, - mondta Yasova, szemeit összeszűkítette. – Te tényleg őrült vagy.

- Tudom, hogy hogyan hangzik, - mondta. – De nincs ilyen vihar, és ezek közül sincs…

- Sárkány vihar - mondta, mintha gyerekhez beszélne.  – Minden sárkány forrása. Hogy-hogy nem tudsz erről? Honnan jöttél?

 

Mint egy fantom, kétség örvénylette körül. Ugin hangja elhallgatott, a gondolatai a sajátja, és mégis kevésbé látott tisztán, mint annak előtte. Tényleg őrült? Mindezt csak álmodta? Most is csak álmodik?

 

- Ismertem egyszer egy Temur sámánt, – mondta, - aki megtanított engem a sárkányok szellemével kapcsolatos hatalmas megállapodásról.

- Ismered a Temur-t, de nem ismered az ő khánjukat? Vannak Temurok ebben a te távoli hazádban is?

- A megbocsátásodért esedezem – mondta Sarkhan. Megpróbált emlékezni, hogy valaha is mondta pontosan ezeket a szavakat Bolas-nak. – A történetem zavarosnak tűnik, de ez az egy történetem van, amit el kell mondanom.  Tekints rá pusztán látomásként, egy lázálom, ha segíti a türelmedet.

Yesuva bólintott, hogy folytassa.

 

- Ez a sámán és a csapata sok dolgot megmutatott nekem. Halottam egy sárkány halk egyenletes hangját, aki rég halott, akinek a szelleme még kísért. Évekkel később, amikor a Szemhez érkeztem újra hallottam ezt a hangot. Ugin Szeméhez, khánom. Ugin hangját.

- Ugin él – mondta Yasova egyszerűen. A kardfogú felkelt a hangmagasság változásra és Yasova mögött helyezkedett el.

 

Sarkhan hátrébb állt, kezeit szélesre tárta, tenyerét kifordította.

- Khánom, - mondta - mindez nagyon zavaró a számomra, de… az otthonom, az életem… úgy hiszem nincsenek még megírva.

A most meg nem írt egy Temur elképzelés, azokról a dolgokról, amik bekövetkeznek.  A most által eltakarva, ami úgy köröz körös-körül, mint egy vadállat, a lehetséges jövők voltak a leíratlanok.

 

- Semmi sem él a leíratlanban. – mondta Yasova. – Az nem egy hely. Nem tudom, hogy az a sámán mit mondott neked, de az egyszerűen nem úgy működik.

- Akkor talán én jöttem visszafelé, - mondta Sarkhan. – talán én vagyok a te szellemi vezetőd – a leíratlan fantomja, azért vagyok itt, hogy elmondjam neked az egyik lehetséges útját a mosttól a következőkig. Kérdezz. És elmondok neked bármit.

 

Yasova előrehajolt Sarkhan felé miközben a botja ropogva életre kelt.

- A hely, amiről beszéltél, a te feltételezett otthonod, – mondta – az egy hely ugye? Tarkir de a mosttól távolabbi?

Sarkhan biccentett.

- Igen, - mondta – Egykor, Mardu voltam, és keresztülvándoroltam a Temur-on. De az én khán nevem és az a Temur khán neve nem lenne ismert a számodra. Ők még nem születtek meg.

 

- És ott nincsenek sárkányok? – kérdezte Yasova. A szemei türelmetlenül csillogtak. – Egy sem?

- Egy sincs egész Tarkiron – mondta Sarkhan. – Csak csontok.

- És Ugin?

- Rég halott – válaszolta. – Csak a suttogások maradtak. A suttogások hoztak ide engem.

 

- Akkor ez igaz, - mondta - ha Ugin meghal, a viharok elmúlnak. A sárkányok elbuknak.

Ugin és a viharok kapcsolatban állnak egymással! Nem csoda hogy az egyik ilyen viharral üdvözölte Ugin a megérkezését. Ugin már nem csak egy suttogás, és nem tud, vagy nem akar beszélni vele, ahogy ezelőtt. De küldött egy vihart útmutatásul Sarkhan-nak. Hogy vezesse őt… Yasova-hoz?

- Hol halottad ezt? – kérdezte Sarkhan, a szíve hevesebben kezdett el verni.

-A saját látomásomban, - mondta, de nem tűnt megrettenve. – Mesélj nekem most erről a leíratlanról. Mesélj nekem az emberekről. Nagyszerű lehet.

 

Mostanra felismerte a szemeiben lévő csillogást. Sóvárság volt, ugyanaz a sóvárság, amit minden egyes khán szemében látott, akivel csak találkozott. Zurgo a vért és a bosszút kereste, Bolas az elképzelhetőség fölötti hatalmat kutatta, és még az előkelő Narset is kereste a tudást mindezeken felül… és Yasova, az ő szellemi vezetője, minden sárkány bukása után kutatott.

 

- Nem, khánom, - mondta sietve. – Az emberek, a khánok, az enyémek… nem olyanok, mint te. Gyengék, bolondok, a múlt árnyékait markolják. Nem kell harcolniuk az életért, ezért ők a dicsőségért vagy a kapzsiságért vagy a semmiért harcolnak.

- Nem olyanok, mint te – mondta Sarkhan újra, esedezve – te jobb vagy.

 

Yasova Sarkhan felé lökte a botját. A hőség fala megütötte öt, a karom veszélyesen közel került hozzá, hátratántorgott, elvesztette az egyensúlyát és elesett. Sarkhan elterült a jelzésen amit Yasova a sima köve vésett, a kőbe vésett barázda még mindig kényelmetlenül meleg volt, olyannyira, hogy a szőrmekabátján keresztül is érezte.

 

- Jobb, - köpött Yasova – Mi reménytelenül nézzük, ahogy az otthonunkat lerombolják, és a gyermekeinket legyilkolják. Ijedt nyúlként tekintünk az égre, az életünk pusztán a túlélésről szól, úgy kapargatjuk össze a fenntartásunkhoz szükséges dolgokat, mint ahogy a kényeskedő parasztok valaki másnak a birtokán.

 

Yasova Sakhan fölé állt, a szemei dühhel voltak telítve, fogta a karmot, amit egy sárkányból tépett ki, amit most a mágiája tüze által izzót és a haragja fűtött.

- És ezért hívsz minket jobbnak?

- Kérlek, - mondta –én láttam a leíratlant–

- Nem tudom mi vagy, – mondta Yasova – nem tudom hogyan jöttél ide, vagy mit jelentenek mindezek. De én láttam a leíratlant magam is, láttam a világot sárkányok nélkül. És az maga volt a paradicsom.

 

- Én szellemi vezetőd szerepét játszottam – mondta Sarkhan – mondtam neked, úgy igaz, ahogy tudom, amit láttam. Kérlek, könyörgöm, tedd meg értem ugyanezt. Meséld el azt a látomást, ami téged vezérel.

 

Yasova letette a botját.

- Egy mezőt láttam, amit sárkányok csontjai leptek el, - mondta miközben a szemei a távolba révedtek. – Az égbolt megtisztult ezektől az átkozott viharoktól. Nem volt több harc. Nem volt több háború. A Temur megszabadult a hódításaitól, és az én leszármazottam, a lányom, aki sokszor költözött, volt a sar-khán, egész Tarkir ura. Az emberek távoli vidéken éltek, vadásztak és pásztorkodtak, elegendő mennyiség volt mindenből. És halottam egy hangot, hízelgő és csöndes volt, ami elmondta nekem, hogy hogyan érhetem el mindezt.

 

- Ez nem így történt, – mondta Sarkhan. Zavarodottság uralkodott el rajta. – nincs sar-khán. Nincs béke. Ugin mutatta meg neked ezeket a dolgokat?

- Nem- mondta – habár Ugin-ról beszélt. Azt mondta nekem, hogy térképezzem fel a viharokat, derítsem fel őket, hagyjak nyomot.

 

Yasova jelezte a karmolást a kövön alattuk.

- Azt mondta, hogyha megmutatom neki a szellem sárkány fészkéhez vezető utat… meg fogja ölni Ugin-t.

Epe tört fel Sarkhan torkában.

- Kicsoda? – suttogta – Ki beszélt hozzád?

- Egy hatalmas sárkány – mondta Yasova, hangja telve volt áhítattal. – A legesleghatalmasabb, annyira nem hasonlít azokhoz, akiket a khánok hátasuknak használnak. Igazi szavakkal szólt, nem sárkányüvöltéssel, fölém magasodott, nagyobb volt, mint Atarka, égetett arany pikkelyei voltak. A feje felett, a szarvai között ott lebegett egy tojás, és a lázálmomban úgy gondoltam összetörhet és egy új világ kell ki belőle.

- Nem, - mondta Sarkhan. – Nem.

 

Zárójelszerű szarvak, olyanok mint Yasova a dupla zárójeles jelei. Pedig látnia kellett volna. De honnan is tudhatta volna?

Bolas

 

Bolas követte őt. Nem - lehetetlenség. Bolond. Bolas már itt volt! Mit mondott a sárkány? Én tudom, hol fekszik a sárkány. Én tettem oda, nem is olyan régen. Nemrégen. Átkozott! Mit jelent száz év egy olyan lény számára, mint Bolas, vagy ezer, vagy tízezer?

 

Itt történik! Most!

Tűz futott végig rajta. Elégette a puha rózsaszínű bőrét és elvette a hangját, egy üvöltést kényszerített ki belőle, ami a lelökte havat a fákról. Most Yasova volt az, aki hátratántorodott, összekuporodott előtte.

Sarkhan állkapcsa lángolt és megnyúlt, kinyitotta a száját, teljes lélegzettet vett a hideg hegyi levegőből, készen állt, hogy kilélegezzen egy leheletnyi tiszta fenséges lángot.

De Yasova nem egy falatnyi étel volt, mint ahogyan kinézet. A macskája sziszegve elhátrált Sarkhan-tól, Yasova máris talpra ugrott. Majd botja felizzott, ahogy visszahúzta, Sarkhan a sárkány elméjében homályosan gondolt vissza a láng karomra, amivel Yasova belekarmolt az égboltra és a szemei előtt ölte meg az egyik sárkányfiókát.

Ugin veszélyben van. Bolas itt van, most, vagy hamarosan. Nem kockáztathat meg egy sérüléssel járó harcot ezzel a pici teremtménnyel. Nem, amikor ilyen közel jár.

Láng bukott fel a szájából, ahogy kilélegzett, de ez nem tűzsugár volt. Yasova hátrabukott, megpörkölődött, de minden kétséget kizáróan életben maradt.

 

Erőtől duzzadó lábaival Sarkhan Vol elrugaszkodva az égbe emelkedett.


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az Új Öreg Tarkir2015.06.16 12:50

Szerző:admin

- Kimberly J. Kreines –

 

Habár Sarkhan még nem tudta, hogy amikor átlépett a kapun, 1280 évet utazott vissza az időben Tarkir múltjába.

 

Sarkhan maga mögött hagyta a sárkánynélküli Tarkir-t amit ismert, és maga mögött hagyta Narset-et a jólelkű barátját, aki Zurgo keze által halt. Sarkhan Tarkir múltjában van, egyedül.

-

 

Sötétség.

Csend.

Most csak a szívdobbanás van ott, ahol ezelőtt lobogó láng és fájdalommal teli üvöltés volt.

Az üvöltés, ami az övé volt; Sarkhan szájából eredt, a szája még nyitva volt, a levegő még mindig áramlott kifelé belőle – de most már csak hangtalan leheletként. Olyan volt mintha a hangját kiszakították volna a tüdejéből és a világ kifordult a lába alól.

Mindössze egy pillanatig tartott, míg átfutott Ugin csontjain, a lángok felé futva. De most nyugodtan állt a sötétségben, egy pusztaság közepén a havas Temur tundrán. Nem voltak ragyogó csontok a lába alatt. És a tűz?

Sarkhan megfordult, visszatekintett az útra ahonnan jött.

Nem volt lángoló kapu sem.

Zurgo nem volt ott. És a sem.

Narset. 

A lélegzetvétele megakadt.

Neki nem kellett volna meghalnia.

- Miért? - ezúttal a kérdése hanggal járt. A nyugodt éjben visszhangzott a fájdalommal teli hang.

- Miért kellett meghalnia?

Nem érkezet válasz.

Nem volt semmi – Sarkhan szédítő rohanásában fogta fel – semmi sem volt. Az állandó suttogás, Ugin szavainak állandó folyama a fejében – a hang eltűnt!

A hirtelen jött csend zavarba ejtő volt. A sárkány suttogása nélkül, ami támaszt nyújtott neki, Sarkhan elakadt. Rátámaszkodott a botjára, de az nem adott neki olyan mérvű támaszt, mint amit Ugin szavai tudtak adni.

A világ megbillent, és Sarkhan végigbotladozott a havas földön, zihált.

Előtte az üres, fullasztó végtelenség.

- Ugin! – kiáltotta.

Várta a választ, de nem érkezett.

- Hol… vagy? – elmélázva ejtette kissé a szavakat. – Hol vagyok?

Semmi.

Szédülés fogta el, és a térdére esett. A botja a kövön zörögve esett el mellette, az Ugin Szeméből származó a hedronszilánk valahogy még mindig világított a sötétségben. Sarkhan remegő ujjait végigfuttatta a szilánkon. Ugin itt volt, természetes hogy itt volt, mindig is itt volt.

- Ugin. – suttogta Sarkhan – Kérlek.

Semmi.

Semmi.

- Nem!

Hogyan lehet semmi? Hogyan lehet képes a sárkány, ebben a pillanatban, mindazok után, mindazon világok után, az évek… minden után, hogyan hagyhatta el most a sárkány?

- Beszélj hozzám! – kiáltotta Sarkhan. Fogta a fejét, hízelgett, könyörgött a hanghoz hogy térjen vissza.

- Keresztülmentem a kapun. Nem ezt akartad? De igen! Én tudtam! Akkor miért hagytál el?

Csengő csönd borult rá válaszként, fullasztással fenyegetve őt.

A hízelgése veszekedésbe fordult, kétségbeesett hajat tépő rángatózásba. A fájdalom átsugárzott a fejbőrére, de nem kapott választ. A fejében egyedül csak békés nyugalom honolt.

- Ha! – nevető ugatás hagyta el Sarkhan ajkait, ami keresztültépte a csendet és gátat szakított fel; hisztérikus görcsbe tört ki.

Az irónia; már milyen régóta vágyott arra, hogy a suttogás maradjon abba, viaskodott annak mágneses ereje ellen, most eltűnt.

– Nem teheted ezt! Hallasz? Nem hallgathatsz el most! – nedves kezét végig húzta a száján, nyálat húzva maga után.

– Narset ezért halt meg.

Miért halt meg?

Csak a sárkány tudja.

- Miért? Miért küldtél engem ide? Hol vagyok? Beszélj hozzám!

 

A hirtelen jött menydörgés – egy válasz? – magához vonzotta Sarkhan tekintetét, és a látvány, ami fogadta, magához láncolta.

Fényes felhők vastag szirtje gyűltek egy kupacba az égen. Toronymagas hegyek sorozataként dagadtak a horizont egyik végétől a másikig. Egy éles roppanással, egy zöld villám csapott keresztül az egyik taréjon. Ezt követte még egy, majd egy másik. A villám végigcikázott és robbant a láthatáron, úgy tűnt tűzbe borítja az éjszakát.

Aztán egyszerre mindegyik felhő felrepedt. Fagyos eső folyama zuhogott lefelé, hasadt szét Sarkhan arcán, folyt szét a szeménél. De nem nézett félre, nem tudott, mert a felhők épp most keltek életre; most kezdtek el kavarogni.

Szirtek és csúcsok kapaszkodtak fel egymásra, nyomták egymást és harcoltak egymással, lökdösődtek a helyért. Egymást kaszabolták a hosszú hátsó farkukkal, állkapcsukkal oda-oda kaptak, és tépték szét az égboltot a borotvaéles karmukkal.

Azt gondolta, hogy az égbolton – nem az nem lehet. Sarkhan hunyorgott, kezével árnyékot próbált képezni az arca előtt. Oh, de az volt! Az volt!

Egy szárnypár!

Egy széles, bőrszerű nyúlvány csapkodott a viharral szemben keményen és keményen, alacsony morajló villámcsapások hullámait keltve. Amik azzal küzdöttek, hogy formát vegyenek fel, a kavargásból kifelé csomózódtak és csavarodtak. Egy alakká olvadt össze ahogy kiemelkedett a szárnyak mögül, kinyitotta a száját és egy hatalmas harsogó üvöltésben felrikoltott.

Egy sárkány!

Sarkhan megmarkolta a botját és megpróbált lábra állni, csakhogy újra térdre essen, levegő után kapkodott, a mellkasát szorította, máskülönben a szíve áttörte volna a bordáit.

Egy második sárkány született meg a viharban, aztán egy harmadik.

Csodálatosak voltak, káprázatosak, gyönyörűek. Olyan sárkányok voltak, amikhez foghatóakat még sosem látott.

Sarkhan szeme sarkában könnycseppek gyűltek össze, hogy aztán az esőcseppekkel elvegyülve folyjanak le az arcán. Kipislogta őket, mert csak elhomályosították a látást, és ő látni akart, neki látnia kellett.

 

A hatalmas vadállatok vidáman incselkedtek, önmagukat tanították először a fiókák. Végig száguldottak az égbolton, összecsaptak az agancsaikkal a tüzes harcban - agancsaik voltak! Sarkhan jókedvűen felnevetett. Tarkir sárkányainak agancsaik voltak.

Sárkányok Tarkiron.

Lehetetlenség.

Egy látomás. Egy álom. Annak kell lennie…

És mégis –

 

Sarkhan földre eresztette magát, a hófödte sziklára helyezte a tenyerét. Összegyűjtötte a fehér, havas latyakot, összeszorította azt ujjai között, összepréselte, amíg a keze el nem zsibbadt.

A látomása érezteti vele a hideget?

Az álom, képes arra, hogy az egyik ujja sebes legyen?

 

Egy magasból jövő sikoltás átszúrta a dobhártyáját. Kézzelfogható volt a hang; olyannyira valódi volt, mint a hó.

A pompás lényeket nézte, amik betöltötték az égboltot. Most már vagy tucatnyian lehettek, nem két tucat… - még többen.

A szárnyaik az éjszaka ellenében vertek, örvénylő széllökést kavartak lefelé, oda ahol Sarkhan térdelt. Sarkhan élénken zihálva lélegezte be a szagukkal megtelt széllökéseket. Ami felkavarodott benne, megtöltötte a tüdejét, átkarolta a lelkét. Aztán megérezte az igazságot benne. Sárkányok voltak. Igaziak voltak. És itt voltak.

- Hol? - Suttogta el a kérdést, habár nem hangot kérdezte meg a fejében, választ sem várt, tudta a választ. Narset elmondta. Az ősi tekercsektől érkezett a válasz: Nézz a múltba és nyisd ki az ajtót Ugin-hoz.

A lángoló kapuboltozat.

Kinyitotta az ajtót.

Aztán átsétált rajta.

És az a múltba vezette őt. Ide vezette.

Ide az öreg Tarkir-ba. Ide a sárkányok Tarkir-jába.

A mellkasa dagadozott.

– Ugin. Köszönöm.

Felette az égbolt nemes vadállatai felüvöltöttek, és Sarkhan Vol felemelte a hangját, hogy csatlakozzon a kórushoz.

-

 

Milyen régóta követte a repülésüket – játékos, lusta körözéseiket az égbolton – Sarkhan nem tudta. Az árnyékukban sétálna örökké és nem érezné szégyennek. Ez volt az ő útja, az út amit Ugin állított fel neki, a síkja gyógyításának az útja. Ide. Hallani. Gyógyulni.

A sárkányok ismerték az utat.

- Mutassátok meg.

Hallaniuk kellett őt, mert begyorsították és fokuszálták a repülésüket.

Sarkhan felvette a lépést velük, keresztülfutott a havas határon; támolygott, meg-megszakította a futását tántorgással és gyorsítással. Elszórt köveken és lehullott ágakon szökdécselt és botladozott keresztül, mert a szemét az égboltra szegezte és nem figyelt a földre, elutasította, hogy a tekintetét levegye odafent szárnyaló csodálatos lényekről.

 

Tudta, hogy azok a sárkányok nyugtalanok és éhesek voltak. Egymás nyakába csíptek és egymást csapkodták a farkukkal. Az a kettő, aki a csapatot vezette, harcba keveredett egymással, keresztülbukfenceztek az égen, a vezetés megszerzéséért sziszegtek és köpködtek egymásra.

A harcuk örömmel töltötte el Sarkhan-t, de ugyanakkor érezte annak jelentéktelenségét is. Érezte, hogy jön valami, valami hatalmas. A fiókák ereje nagyon új volt még, nagyon határolt, semmi olyannal nem hasonlították össze, amivel később szembenézhetnek.

 

Elhelyezkedett egy kidőlt fa tuskóján, ahogy a hatalmas sárkány berepült. Az éjszakai levegő sötét indáiban született, ő volt a legfigyelemreméltóbb nősténysárkány, akit valaha is látott Sarkhan.

A vadállatias üvöltése, fülsüketítő és mindent elpusztító volt, beborította az egész tarkir-i tundra területét.

A fiókák figyelme egyszerre erre a fenséges sárkányra irányult, minden csipkelődésük, pusztán az óriási szemének pillantására eltűnt. Körberepülte őket, szaglászott és csipkelődött. Próbálgatta és üdvözölte a fiókákat.

Amikor aztán megelégedett, felmorgott és a fiókák élére zuhant, hogy vezesse őket. A fiókák pedig alakzatban buktak mögötte.

Újra felüvöltött, kettétépve az éjszakát.

A sárkányai – számára ők voltak a sárkányfiókái: nem volt kérdés hogy a fiókák hozzá tartoznak –magas sikolyokkal és rikácsolásukkal válaszoltak neki.

A rend helyreállt, a szándék ki lett nyilatkoztatva. Eljött, hogy vezesse őket. Most vadászni fognak.

Sarkhan felkapaszkodott egy szirt szélére, szemével követte a sárkányok merülését az alattuk lévő völgybe. Hasra vágta magát a földön, majd kikúszott a szirt szélre, tökéletes kilátási pont volt az élvezetes portya megtekintésére. 

 

A lenti medencében egy pici tábor volt. Őrjöngő alakok már szétszóródtak, hallaniuk kellett az uralkodó éjszakát felemésztő kiáltását. De az nem figyelmeztető kiáltás volt; hanem a végzet elhatározott kiáltása volt. A lényeg nem az volt, hogy milyen gyorsan futnak odalent, sosem tudnák lehagyni a bestiákat.

Az fiókák, mint a lángoló íjvesszőkből álló zárótűz zuhantak alá. Az uralkodó tüzes lehelete vezette a rohamot. A fiókák tüze rövid robbanásokban tört elő, ahogy tesztelték a képességüket, tanulták a mesterségüket.

Aztán már a földön voltak. Szakítottak és téptek. A fogaikat mélyesztgették, megsuhogtatták az agancsaikat, és könyörtelenül csapkodtak a farkukkal.

Egy tánc volt, megkoreografált előadás. Időnként felszálltak az égre majd visszabuktak a táborba egy újabb támadásért egy újabb gyilkolásért.

A tiszta erő!

Sarkhan szórakoztatónak találta. Ilyennek kellene lennie a világnak. Ilyennek kellene lennie Tarkirnak.

Ez nagyszerű volt.

 

Felszállás közben az egyik fióka közel egy lábnyira repült el Sarkhan-tól. Meredten nézett rá, fogva tartotta a lángoló sárga szemeivel.

Abban a pillanatban a sárkány megérintette Sarkhan bensőjét. Köszöntötte a világában, a fajtársai között.

Sarkhan átalakulása észrevétlenül, az engedélye nélkül kezdődött meg, de örült a vállaknál megjelenő szárnyak ismerős érzéseinek, a meghosszabbodott pofa feszes élességének, annak hogy a sárkány, rohanó tekintetű szemein keresztül láthatja a világot.

A karmos lábaival lépett egyet majd széttárta a szárnyait. Csatlakozhatna hozzájuk a fosztogatásukba. Itt és most, Sarkhan Vol végre repülhetne Tarkir sárkányaival.

 

Csapott egyet a szárnyaival, felkészült az elrugaszkodásra, de rövidre sikerült. Vérvörös villámként egy mágikus, ragyogó karom hasította keresztül az égboltot, beletépett a magasba röppenő fióka oldalába.

A fiatal sárkány Sarkhan előtt felvisított a fájdalomtól mielőtt visszazuhanva csapódott be a lenti talajra.

A vörös karom újra kitámadott, ezúttal feltépte a lény hasát. Aztán újra, irgalmatlanul, belsőségeket dobálva ki a hóra.

 

Egy kijózanító üvöltés követte, és egy nagy bestia, egy kardfogú, nagyobb, mint amit Sarkhan valaha is látott, a rávetette magát a sárkányra. A harc befejeződött mielőtt még elkezdődött volna.

Sarkhan szive megállt.

 

- Gyerünk! Futás! –egy ember hangja vágta keresztül a vérontás üvöltését. Sarkhan sárkány fülei érzékelték ezt, de a beszédnek nem volt értelme.

- Visszatartom őket! – ezúttal a sorba fűzött szavak, és a tenor – ami erős és egyhangú volt – rántotta vissza az emberi tudatosságba.

Vicsorogva a kiáltás felé fordult.

- Gyerünk! Ez egy női hang volt, egy emberi nőé, aki a medence közepén állt. Lemezpáncélt viselt, mastadon bőrrel volt körbetekerve a nyaka, és sárkány aganccsal volt felfegyverezve a válla és a karja. Ő volt az egyik, aki a vérvörös karmot forgatta.

 

Ahogy szólt a többieknek, hogy keressenek menedéket, belemártotta a lángoló karmokat a második fióka szárnyaiba, aki éppen egy emberből falatozott.

A fiatal sárkány összerezzent. Ösztönösen, megpróbált elmenekülni, de törött szárnyaival képtelen volt a levegőbe szállni. Rikoltozott, és verdesett, mint egy partra vetett hal.

A harcos nem vesztegette az idejét. Ahogy a lezuhant sárkány felé fordult, szemétől az álkapcsáig tépte fel annak arcát. A sárkányfióka vonagló kupaccá esett össze.

- Ne! –tört fel a sikoly Sarkhan szájából, a teljes szájából újra – a pofája eltűnt, a szárnyai eltűntek, a pillanat eltűnt, az a nő és a vadállata ellopta tőle.

 

A nő az óriási macskájával együtt megfordult, hogy egy másikat gyilkoljon le, de sem ő sem a kardfogú tigrise nem tudták bevinni az ütésüket, mert hirtelen óriási sárkánytűz tépte keresztül magát a havas medencén, végtelenül ömlött ki az uralkodó szájából.

A nő futásnak eredt a tűz elöl.

A túlélők szétszóródtak.

Az uralkodó felüvöltött a fiókáinak hogy szálljanak fel.

Szárnyak és rikoltozó kiáltások iramával, a falka eltűnt az éjben.

 

Sarkhan hátrahökkent, sötét érzelmek hullámoztak keresztül rajta, a vérét az utálat tüze fűtötte. Megölné azt a nőt, véget vetne a harcos életének ezért.

Megmarkolta a pengéjét és ugrásra készült a peremről, de valami megállította.

Egy hang. Amikor a sárkányok éltek, egyensúly volt. Egy magabiztos gyengéd hang. A sík nem szenvedett. A hang megtelt bölcsességgel.  Amikor sárkányok éltek, minden Tarkir-on lakó hatalmasabb volt. 

A szavak szünetet adtak neki.

Ránézett a harcos nőre, az egyedüli alakra, aki a medencében maradt. A nő a botja végén lévő ragyogó vörös karmokat használta arra, hogy szimbólumot véssen a hatalmas sziklába.

Sarkhan dühöngése átalakult – mivé? Félelemmel vegyes bámulattá? Felemelkedett hangulattá?

A nő nagyszerű volt. Sokkal nagyszerűbb, mint bármelyik ember, akit csak ismert. Ő egy túlélő –nem, egy hódító – követte a csatát a sárkányokkal. Sárkányok! Libabőrös lett Sarkhan karja.

Sarkhan figyelte, a nőt a medencében.  Aki a győzelmét hirdetve még több kőbe mart bele.

A nő elnyerte a jogot ehhez a szertartáshoz.

- Olyan, mint ahogy mondtad, hogy lennie kellene. A klánok erősebbek, az ember hatalmasabb. – Sarkhan Narset felé fordult – Ez egy tökéle.. – de Narset sehol sem volt.

Lenyelte a fájdalom frissen feltörő hullámát.

Narsetnek nem kellene halottnak lennie.

Látnia kellene ezt. Megérdemelné, hogy lássa.

És fogja is. Sarkhan ebben a pillanatban elhatározta, hogy megteszi. Bármit megtenne, ami az erejéből telik, hogy biztos legyen abban, hogyha eljön Narset ideje, amikor Narset újra élni fog Tarkiron, akkor sárkányok várni fogják.

Elmosolyodott, elképzelte Narset új sorsát. Ahogy a sárkányokkal együtt fejlődik, erőssé és hatalmassá. És nem halna meg Zurgo keze által. Egyikük sem történt még meg, sem tévedés, sem a megbánás.

A múlt többé már nem múlt. Egyszerűen csak… elveszett.

Elveszett örökre.

Sarkhan érezte, hogy az évek súlya felemelkedik a válláról. Százak, ezrek, nem tudja. Mind felolvadtak, amikor keresztüllépett Ugin tűzén.

Annyi minden van most előtte.

Ez volt az új kezdet, az új Tarkir – az ő Tarkirjáé.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A Lithomata2015.01.22 14:54

Szerző:admin

- Kelly Digges –

 

Nagyon régen a világ-faló Eldrazikat három síkjáró zárta el Zendikar-on:  Ugin a szellemsárkány, Sorin Markov a vámpír és a Lithomata Síkjáró Nahiri.

A mostani történet több mint 6000 évvel ezelőtt játszódik egy olyan síkon, aminek a neve elveszett a történelem számára. 

-

 

Kősánc emelkedett ki a puszta földből, körbevette a kis tábort, ami egy nyitott és törékeny,sebezhető síkságon állt. A sánc szabályosan, elegáns csipkézetten kanyargott a tábor körül.

A Lithomatát, Nahiri-nek hívták és épp felmérte a munkáját majd a homlokát ráncolgatta. Szép lett és jó feltételek mellett akár évszázadokig is elállhat.

De nem voltak jó feltételek.

Itt már talán csak száz menekült maradt. Holnap újra tábort kell bontaniuk, vagy megkockáztatják azt, hogy lerohanják ezek… a dolgok amik, akármik is lehetnek. Ezek az undorító lények, rémálomból eljött dolgok, Nahiri-t még csak nem is utálta őket. Változna bármi is ettől?

 

- Válthatnék egy szót veled, Nahiri?

A csattogó száraz hang a háta mögött jobbról érkezett, elég közelről ahhoz, hogy hallania kellett volna, hogyha egy ember közel megy hozzá, továbbá a légzését is éreznie kellett volna a nyakán. De a másik úgy mozgott mint egy macska, és nem lélegzett, és annak a tudata, hogy az ajka közel van a nyakához borzongással töltötte el. Vámpír.

Tudta, hogy az illető bárhol lehet – végül is sima sziklafalon is sétált már,– de ő maga mondta neki, hogy ne engedje, hogy bárki megismerje az összes trükkjét. Még a barátainak se, de nem volt egészen biztos, hogy a vámpír az.

Megfordult, hogy szembenézzen Sorin Markov-val – a vámpírral, a síkjáró bajtársával, az Innistradnak nevezett sík védelmezőjével, a leginkább barátinak nevezhető valamivel ezen a helyen, ami nagyon távol van az ő szülővilágától.

Nagyon feltűnő párost alkottak, és a menekültek – sötét hajú, pirospozsgás arcú emberek – nagy helyet engedtek nekik. A férfi haja ugyanolyan fehér volt, mint az övé, de a bőre hamuszürke, míg az övé alabástrom. A férfi a szemei alapján félreérthetetlenül idegen volt: fekete volt ott ahol fehérnek kellett volna lennie, és fényes, erezet nélküli írisszel rendelkezett.

 

Útjukat a menekültek szakácstűzétől a tábor széléig vették ahol Nahiri alacsony földből előtörő sziklafallal zárta körbe a tábort. Ott álltak és néztek át a falon. A nap az előttük álló domb mögött már alacsonyan állt, és a völgyben lévő borzalmas formák kegyesen árnyékba borultak.

- Te elkészítetted a táborukat, - mondta Sorin. – Újra. Azt hittem itt az ideje, hogy a saját erejükre támaszkodva hagyjuk őket.

- Nem, - mondta Nahiri. - Azért vagyunk itt, hogy megmentsük őket.

- Te vagy azért itt, hogy megmentsd őket, - mondta Sorin. – Én azért vagyok itt, hogy megállítsam ezeket a lényeket ezen a világon, mielőtt szétterjednek a másikon – az enyémen, vagy a tiéden.

Lent a folyó völgyében sötét alakok vonaglottak. A tábori élet hangjai elnémultak.

- Nem fogom végignézni, ahogy szenvednek, - mondta Nahiri.

- Akkor fordulj el – mondta Sorin – és nézd a nagyobb képet.

Nahiri visszapillantott a táborra. Néhány menekült a két síkjárót nézte.

- És mi a nagyobb kép? – kérdezte csendben. Nyerni fogunk?

Sorin lenézett a fodrosodó sötétségbe, nyugodt volt, mint valami szobor.

- Nem, – válaszolta.

Éles alakja árnyékba borult. Ez volt a bűnük a bukásukért? Vagy megvetés a gyengeségükért? Akarta egyáltalán tudni?

- Maradhatunk és harcolhatunk – mondta Sorin. – Együtt megfordíthatjuk a hullámot. De nem tudjuk egyszerre biztonságban tudni ezeket az embereket is.

- Ez nem opció, - mondta Nahiri. - Minden, amit tudunk, hogy ők az utolsó élő emberek ezen a síkon. Meg kell mentenünk őket. Meg kell próbálnunk.

- Nos, jó – mondta Sorin, túlságosan hangosan. – Üljünk le és fogjuk meg a kezüket, amíg az enyészeté lesznek, és engedjük ezeket a szörnyeket, hogy felzabáljanak más világokat. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kényelmesnek éreznék azt a tudatot, hogy mi megpróbáltuk. 

Nahiri visszanézett a menekültekre. Már nem nézték a síkjárókat, a szemük arra a pici feladatra figyelt, ami elfoglalta a remegő kezüket. Kivéve az egyiküket.

 

A lány tizenöt körül lehetett, a szemei hidegek voltak. Nahiri mondani akart valamit, bármit, ami vigasztaló lehet. Egy szó sem hagyta el a száját. Sem megváltást sem a győzelmet nem ígérhet – nem ígérhet neki semmit, csak azt, hogy megpróbálja. És Sorin kifakadása után, üresen csengett az érzelem.

Elfordult Sorin-tól és lesétált a sziklafalról. Megállt a kemény, hideg szemű fiatal nő előtt.

- Hogy hívnak?

- Lian – mondta a lány.

- Tudsz kardot forgatni?

Lian bólintott. Fegyvertelen volt.

 

Nahiri kinyúlt a közelben lévő kőhöz és egy öreg varázslatot ébresztett fel magában, egy varázslatot, amit még akkor tanult, amikor még halandó és fiatal volt. Fém volt a kőben, és ez a kő minden kőben benne van. Belemártotta a kezét az élő kőbe, amely megolvadt és tajtékozni kezdett tejfehér keze körül.

Néhány menekültnek tátva maradt a szája. Sorin felhúzta a szemöldökét. A lány csak figyelt.

Nahiri hívni kezdte a fémet a kőben és érezte, hogy a keze összezáródik a kardmarkolaton. Egy elegáns pengét húzott elő az olvadt sziklából.

Feltartotta egy pillanatra, engedte, hogy a lenyugvó nap megcsillanjon rajta, majd elhúzta a kovácsolás hőjét, hogy a pengét puszta kézzel is meglehessen fogni. 

- Ez a Te világod, - mondta Nahiri. - Ez a kő, ez a föld, a tiéd hogy harcolj érte. Ha úgy gondolod, hogy nem bízhatsz meg bennünk, akkor ne tedd.

Lian elvette a kardot, a súlyát és a kiegyensúlyozottságát próbálgatta.

- Mindannyian meg fogunk halni, ugye? – kérdezte csendesen.

- Nem tudom, - mondta Nahiri – De ha igen, akkor legalább harc közben halsz meg.

Lian bólintott.

Nahiri visszafordult Sorin felé.

- Kedves – mondta Sorin, ezúttal olyan lágyan hogy csak Nahiri halhatta. – Feltételezem a hamis remény is jobb a semminél.

- Bármilyen remény jobb, a semminél – mondta Nahiri. – Mindig.

Sorin felvonta a szemöldökét, de mielőtt válaszolhatott volna a föld megremegett. Nahiri megingott, de talpon tudott maradni. A nap folyamán voltak már kisebb rengések, de egyik sem volt ekkora.

 

A völgy alsó szintje teljesen árnyékba borult az ellenség vonaglóan mozgó izmos testével, amik betegesen sápadt színűek és kicsavarodott formájúak voltak. A heteket visszatekintvén amióta Sorin és Nahiri harcolt velük most először furcsán nyugodtan lebuktak. Nyugat felé fordultak, a lenyugvó nap irányába, és elkezdtek himbálózni.

Aztán egy lehetetlenül magas alak emelkedett ki a hegy mögött a völgy távolabbi végénél.  Súlyos, nagy tömegű, hegy magas, furcsán és rettenetesen nézett ki, végig fehér csontok és izmos csápok.

A föld újra megremegett. A masszív dolog megfordult. Elindult feléjük. Amint mozgásba lendült, a nyüzsgő massza a völgyben felemelkedett, mint a bemágnesezetett vasreszelék.

- Támadó alakzatba – kiáltotta Nahiri.

A menekültek nyugodtak maradtak. Mindannyian Nahiri mögé bámultak, abba a végtelen távolságba, amit igaznak véltek, és amit a szemük most árult el. Mi haszna van a fegyvereknek és a taktikának egy mérges és alaktalan isten ellen?

- Mozgás – üvöltötte Lian.

A menekültek mozgásba lendültek, fegyvert ragadtak, tábort bontottak, a harcra vagy a menekülésre készülődtek. Szülök felmarkolták a gyermekeiket. Egy törött lábú férfi a lándzsájára támaszkodva egyenesbe lökte magát.

A remegés mostanra állandóvá vált, a föld morajlott. A felhők a horizontra magasodó borzalmas óriási alak köré spirálisan tekeregtek, egy földdarab lebegett fel a levegőbe körülötte és törésnek indult.

 

A csicsergő rémségek első hulláma elérte a tábort. Visítottak, sikítottak, nyivákoltak és üvöltöttek, csattogtatták az állkapcsukat, karmukkal csapkodtak és cséphadaróként hadonásztak csápos és szemnélküli csont fehér fejükkel. A legkisebb kutyaméretű volt. A legnagyobb mérete egy épületével vetekedett, nehézkesen esetlenül haladt a hordán keresztül. A kicsik felszúrták magukat a falra, a mögöttük haladok pedig rajtuk keresztül másztak fel.

Nahiri előrántotta a kardját, az egyik oldalán Sorin, míg másik oldalán Lian foglalt állást, így fogadták a hús és őrület rájuk rontó hullámát.

Sorin intett a kezével mire szörnyetegek tucatjai porladtak hamuvá. Nahiri az elméjére koncentrált, és még egy tucatnyi süllyedt bele a sziklás talajba. De még többen voltak, mindig többen, és a legnagyobb közöttük az örvény volt odakint, ami mindent rángatott – a testüket, az elméjüket, még a mágiájukat is. Nahiri érezte, ahogy a manája a gyűjtése ellenére spirális alakban illan el előle.

A föld megbillent alattuk. Nahiri haja égnek állt. A lemenő nap sziluettet rajzolt ki az előtte lévő szörnyre – nem, ez több volt mint a nap.

Fény, rettenetes fény, olyasmi, amit egyik világnak sem lenne szabad látnia. Egy hasadék nyílt meg, felhasította Nahiri falát, másvilági fénnyel ragyogott. Nahiri az akaraterejével megpróbálta bezárni, de semmi sem történt.

Ez nem egy repedés volt a földben. Hanem egy repedés volt a világban.

A sík elkezdett szétesni.

- Mi ez? – üvöltötte Lian. Az arca tiszta vér volt, de egyenesen állt, karddal a kezében.

- Ez, – mondta Sorin különös módon, nyugodt hangon – a vég.

 

A fény elviselhetetlenné nőt. Halványan, mint egy gondolat a messzeségből, az emberek, akik heteket töltöttek a biztonságukban felsikítottak, aztán befejezték a sikítást és elsuhantak. Nahiri érezte, hogy a teste felemelkedik, ahogy a föld szálakra bomlik.

- Nahiri! – mondta Sorin. – Ez a vége!

Mellette Sorin eltűnt a semmibe. Nahiri megragadta Lian karját, de a lány már eltűnt, a fény árnyéka már elkapta. A kard, amit viselt, még mindig ott volt, lebegett a vakító levegőben.

Nahiri csendben elátkozta magát, megragadta a kardot és maga mögött hagyta a világot.

-

 

Zendikar. Otthon.

Ez volt a kölcsönösen megegyezett találkozóhelyük, egy biztonságos hely ahol semelyik másik Síkjáró nem zavarhatja őket. Ez a világ Nahiri védelme alatt áll.

Sorin nem ajánlotta fel Innistradot találkozóhelynek. Talán aggódott, hogy a szörnyek követni fognak. Túlságosan óvatos volt, de lehet, hogy az óvatosság természetes velejárója a kornak. Sorin legalább ezer éves volt, és Nahiri azon gondolkodott, hogy milyen lehetett volna fiatalon megismerni.

 

Csendben ültek az ideiglenes kor táborhely szélén, Akoum durva felvidékén, pihentek, helyreállították a kötéseket, amik mana-val látták el őket. Ha Sorin érzett is valamilyenfajta megbánást azért ahogy a dolgok alakultak, nem látszott az arcán. Nahiri megmarkolta a kardját, a mostanra halott világ utolsó emlékét.

- Nahiri – mondta Sorin. – Társaságunk van.

Nahiri is érezte, egyfajta nyomás volt a levegőben, ami azt jelentette, hogy valami kiemelkedik az éterből. Nahir felállt, a szíve hevesen vert.

- Ők azok…

- Nem – válaszolta Sorin. – Nem elég nagy. De nagy.

 

És aztán már ott is volt velük: egy hatalmas légies sárkány, kék-fehér színben ragyogott. Két lapos önmagába görbülő szarvval és a feje mögött füst kavargott fel, hosszú szárnyait elegánsan összehajtotta a nyúlánk teste mögött. Óriási volt, könnyen lehetett vagy negyven láb magas, némi távolsággal arrébb jelent meg tőlük, testtartásából békés, jó szándék sugárzott. Ettől függetlenül, Nahiri előhúzta a kardját.

 

- Észrevettétek, - mondta a fényes sárkány - hogy nekünk gondjaink adódtak.

- Nem „nekünk” sárkány – mondta felemelt hangnemmel Sorin. – Nekünk és neked vannak gondjaid. Továbbá Zendikar az ő védelme alatt áll.

- Hello Neked is innistradi Sorin – mondta a sárkány. – Ellenben, amikor ez a probléma eljön a „nekünk” azt jelenti mindenkinek, mindenhol.

Hatalmas fejét Nahiri felé fordította.

- Nahiri vagyok Zendikar őrzője – mondta Nahiri. Felnézett az újonnan jövő kifürkészhetetlen szemébe és próbált nem ijedtnek tűnni. – Akárki is vagy, azért vagy itt, mert eltűrlek.

- Természetesen – válaszolta meghajolva a sárkány. – Szerencsés találkozás, zendikari Nahiri, és köszönöm a vendéglátásodat.

Majd Sorin felé fordult.

Sorin mogorvábbá vált.

- Nahiri, ez Ugin akit Szellemsárkánynak hívnak. Öreg, mint az idő, és erről hasonlóan könnyű vele vitába szállni.

Hasonlóan másvalakihez, akit ismerek, gondolta Nahiri.

- Lefogadom, ismeritek egymást, - mondta Nahiri.

- A múltban már dolgoztunk együtt barátságosan, – mondta Ugin.

- Nem most volt, – mondta Sorin. – Ugin, mit akarsz?

- A segítségedet, – válaszolta Ugin.

Felemelte a kezét majd megidézett egy kicsi szellemképet arról az irdatlan nagy dologról, amit a halálra ítélt világ horizontján láttak.

- Te figyeltél minket – mondta Nahiri, felismerve a képet. - És nem segítettél.

- Egy egész Multiverzumnyi ember szorul segítségre, – mondta a sárkány. - és sokféleképpen lehet nekik segíteni. Amíg ti megpróbáltatok helyt állni a nagy csatában, én figyeltem, tanultam, szóval ezeket a lényeket hosszú távon meg lehet állítani. Ez a célja mindhármunknak.

- Ez a célom. – mondta Nahiri. - De számomra erkölcsi problémát vett fel arra nézve, aki egy egész világ pusztulását kutatási területnek tekint.

- Mit tudtál meg róluk? – kérdezte Sorin figyelmen kívül hagyva Nahiri-t.

Csodás. A felnőttek beszélgetnek. Sorin ezt már megjátszotta előtte, amikor más síkjáróval találkoztak. De bízott Sorin ítéletében, legalábbis a nagyobb részében. Azért végighallgatná a sárkányt.

 

- Eldraziknak hívják őket, – mondta Ugin – és egész világoknak falnak fel. Nem igazi Síkjárók, de ettől függetlenül szabadon tudnak mozogni a síkok között. Élőlények, látszólag őshonosak a Vak Örökkévalóságban – ez idáig az egyedüli ilyen lények, akiknek a létezéséről tudunk. Ha nem állítják meg őket, akkor minden világra fenyegetést fognak jelentenek.

- Nem fenyegethetik az összes világot. - mondta Sorin. – A Multiverzum végtelen.

- Ezt te sem hiheted el, - válaszolta Ugin. - ha végtelen számú világ létezik, miért kéne megmenteni bármelyiket is? Miért nem megyünk csak át egy másik világra az Eldrazik elöl? Nem. A Multiverzum határtalan, de a tartalma véges. Másban hinni azt jelenti, hogy semmi nem számit. És ha olyan öreg leszel mint én, meg fogod érteni hogy ez a nihilizmus egy olyan nagyvonalú félretekintés  amit nem engedhetsz meg magadnak.

Sorin szemöldökét ráncolta, de nem szolt, semmit. Talán tényleg úgy hiszi, hogy mindezek a dolgok amit Ugin a bölcsességről mondott a korral járnak.

- Hogyan állíthatjuk meg őket? – kérdezte Nahiri.

- Ez egy jelenvaló probléma. – mondta Ugin. – Ők az Örökkévalóság lényei. Amit a síkon láttatok pusztítani az csak egy kivetülés volt, az élő Éter háromdimenziós térbe való kivetülésének árnyéka.

Nahiri megpróbálta elképzelni az élő Étert, de az elméjének szeme csak azt a dolgot látta, ami elhomályosította a napot. Az is elég tömörnek tűnt.

 

- Ezenfelül, a másik nagy probléma – folytatta Ugin – hogyha a Vak Örökkévalóságban találkozunk velük, akkor a teljes erejükkel fogunk találkozni a saját környezetükben, ahol mi is aligha élhetjük túl. De ha csak a fizikai kiterjesztésüket győzzük le – ahogy láttátok, ez nem valami nagy hőstett lenne,– még mindig nem értünk el semmit, amíg az igazi valójuk az éterben lakozik.

- Meg kell találnunk a módját hogy, elpusztítsuk őket, – mondta Sorin.

- Ez lehet, hogy nem lehetséges – mondta Ugin - és biztos, hogy nem egy bölcs dolog.

- Világok halnak meg – mondta Nahiri. A keze még mindig a kardja markolatán pihent. – Miért lenne bölcs dolog életben hagyni őket?

- Te tudod, hogy ők micsodák, zendikari Nahiri? – kérdezte a sárkány. Lehajtotta roppant nagy fejét, hogy Nahiri szemébe nézzen. – Tudod-e, hogyha ők egy láthatatlan ökológia lakosai, mi fog történni, ha elpusztulnak? Megérdemlik a halált? A te erkölcsi igazságtételed csak azokra az élőlényekre vonatkozik, akiket megértesz? Ezek közül a kérdések közül tudsz-e bármelyikre is válaszolni?

 

Ugin Sorin-ra nézett.

- És Sorin, minden ember közül neked is meg kell értened az egyensúly szükségességét.

Ez a megjegyzés megcsapta Nahiri-t ahogy célba talált, de nem tudott eleget Sorin múltjáról hogy biztosat mondjon.

- Te csak feltételezésekről beszélsz, - mondta Sorin – Nem tudlak elképzelni, hogy ennyire szenteskedően óvatosságra ösztönöznél, ha a te világod lenne veszélyben.

Úgy tűnik ez is talált. És Ugin ez eddig nem árulta még el a világának a nevét, ugye?

- Mit javasolsz? – kérdezte Nahiri. – Azt mondod meg akarod őket állítani anélkül, hogy elpusztítanád őket. Kell lennie valamilyen tervnek.

- Be tudjuk börtönözni őket – mondta Ugin.

Majd megidézett egy másik illúziót, amin több száz finoman kanyargó vonalak több ezer csomópontjának néhány lehetetlenül komplex hálózatának tervrajza volt.

Kösd őket az egyik síkhoz úgy, hogy a fizikai megtestesülésüket használod fel horgonynak, majd kényszerítsd őket alvó állapotba. A gyilkolással ellentétben ez lehet, hogy működik. És lehet, hogy időt ad nekem, hogy tanulmányozhassam őket anélkül, hogy még több világ elbukjon.

- Úgy gondolod, hogy be tudod mindegyikőjüket börtönözni? – kérdezte Nahiri.

- Mindhármukat igen – mondta Ugin.

- Három? – kérdezte Sorin. – Frissítsd fel a feljegyzéseidet, sárkány. Mi ezerrel harcoltunk.

- Kiterjesztésükkel harcoltatok, - mondta Ugin miközben kezével légies hullámmozgást végzett. – Pusztán egy nagyobb lény szervei. A Multiverzumban három igazi Eldrazi fordul elő. Hiányuktól az ivadékaik elsorvadnak, ahogy a kezek és lábak tennék. Nekünk elő kell csalogatnunk ezt a hármat egy síkra, és ott kell csapdába csalni őket.

- Azt a síkot feláldozzuk? – kérdezte Sorin.

- Kockázatos lesz az biztos – mondta Ugin. - De a lényeg, hogy az Eldrazik elzárása egyidejűleg a sztázisba helyezésüket is szolgálja. Ha sikerrel járunk, a világ, amibe bebörtönözzük őket sérülni fog, de nem pusztul el. Ha elbukunk, akkor igen, halálra lesz ítélve. De amúgy is halálra lenne ítélve.

- És melyik világot szándékozzátok… kockáztatni? – kérdezte Nahiri.

Ugin körbe nézett, a szarvas feje végigsöpört, hogy befogja Akoum sziklás látképét.

- Nagynak kell lennie – mondta. Manában gazdagnak. Gyéren lakottnak. A legjobb lenne egy olyan hely, ahol könnyen építhetnénk egy műveleti bázist, egy olyan világ, amire nem vigyázz másik Síkjáró, és ahol az egyikünk szemmel tarthatná az Eldrazikat amíg alszanak.

 

És itt volt. A ronda igazság. Mindazok után, hogy a helyes dolgok cselekedetéről beszéltek…

- Innistrad nem felel meg ezeknek a kritériumoknak. – mondta Sorin – Miért nem a te világodban, akárhol is van?

- Az is alkalmatlan. – mondta Ugin. Nekünk találnunk kell egy megfelelő világot, de ez időt vesz igénybe. Időt, ami alatt még több világ bukna el. A legjobb az lenne, ha egyből neki állnánk.

 

A két ősi síkjáró Nahiri felé fordult. Ugin érzéketlen volt. Sorin lassan pislogott a fényes narancssárga szemeivel úgy mint egy macska aki az áldozata után lopakodik.

Nahiri megmarkolta a kőből kovácsolt kardját, amit az elbukott világ földjéből húzott elő.

- Nem.

- Nahiri… - kezdte Sorin, amiről Nahiri úgy gondolta ez a bosszantó szülő hangja. – Te láttad, hogy mit csináltak azzal a hellyel. Meg tudod akadályozni, hogy újra megtörténjen. Hallottad Ugin-t. Ha sikerrel járunk Zendikar túléli.

- Kockázatos, - mondta Nahiri. – Sérülten. Mi jogosít fel engem arra, hogy itt mindenkit veszélybe sodorjak?

- Mi jogosít fel arra, hogy ne tedd meg? – kérdezte Ugin. Elmondtam neked, hogy egy világot fogunk veszélyeztetni azért, hogy megmentsük a többit. És minden világ, beleértve ezt is, már veszélyben van. A választás egyértelmű. 

Ugin lehajtotta a fejét, hogy Nahiri szemébe nézzen.

 

Ha jobbnak látod, hogy ne veszélyeztesd a világodat, akkor nekünk időt kell szánni arra, hogy egy másik olyan világot találjunk, ami megfelel a követelményeinknek. Ha azt egy Síkjáró vigyázza, meg kell győznünk, hogy működjön velünk együtt – erővel, ha szükséges. Ha őrizetlen, akkor egyszerűen csak elkezdjük a munkát.

- És mi jogosít fel minket? – kérdezte újra Nahiri. – Igen, rendben, kockáztassunk egy világot, hogy megmentsük a többit. Ha meg tudjuk állítani ezeket az Eldrazikat, talán… talán ez azt jelenti meg kell tennünk. De mi jogosít fel minket arra, hogy kiválasszuk, melyik világ viselje ezt a terhet?

- Milyen lehetőségek vannak? – kérdezte Sorin. – Talán tartsunk népszavazást?

- Ezért választottam Zendikar-t. –mondta Ugin csendesen. Mert van védelmezője, valaki, aki már eldöntötte, hogy kezébe veszi a sorsát. Valaki, aki jó dolgokat tesz.

- És ha elutasítom? – kérdezte Nahiri. – Meg fogtok „győzni” erővel?

- Nem - mondta Ugin. – Mert szükségem van a segítségedre is.

Sorin és Nahiri felnéztek a foszforeszkáló sárkányra.

- Mindkettőtök olyan képességgel rendelkezik, amivel én nem. – mondta Ugin. És a munka egyedül egy Síkjáró számára túl nagy, lényegtelen milyen erős. Hárman közülük, hárman közülünk. Együtt, mindent meg tudunk védeni.

 

Nahiri letérdelt és a kezét a földre nyomta. Akoum nagyon vulkanikus volt, és a talaj a mozgó magma szívverése által lüktetett. Nahiri tovább nyúlt, az imbolygó Ondu-hoz és a folyok szelte Tazeem-hez, a forrongó kénes Guul Draz-hoz. Teljes egészében érezte Zendikar-t. De a népei rejtélyesek voltak számára, a lábnyomaik némák az élőföld morajló háttérfüggönyéhez képest.

A repedésekre gondolt abban a világban, a semmiből kifolyó fehér fényre és hogy semmi sem tud eljönni az ürességből.

 

Végül is el fognak jönni, ha nem állítják meg őket. Eljönnek, és amikor itt lesznek nem lesz képes megvédeni a világát. És ha Nahiri csapdába ejti őket egy másik világban, hogy megmentse a sajátját, hogyan tudna magának megbocsátani? A szeretett otthonának levegője a bűn áporodott szagától lenne örökre terhes.

Zendikar erős. Elég ideig ellen tud állni az Eldrazik-nak hogy csapdába csalják őket. Zendikar lehetne a börtönük. Nahiri pedig a börtönőrük, egy világ és egy Síkjáró fog rendületlenül őrt állni, hogy megvédjen másokat.

Nahiri felállt, és kitekintett Akoum zord szépségére.

- Mi a terv?

-

 

 Ugin előkészületei alaposak voltak. Kidolgozott egy módszert hogy csapdába csalja az Eldrazikat úgy, hogy nagy körültekintéssel megformázott ley-vonalakat és mágikus csomópontokat használ. Amire szüksége volt, az az, hogy ezeket valaki építse meg.

Nahiri nagyon jó volt a dolgok megépítésében.

 

A terv végrehajtása negyvenévnyi folyamatos munkát igényelt. Egyesével kiemelte a földből az óvatosan megformázott kőalakokat – hedronokat. Ugin hívta őket így és a név rájuk ragadt. Nahiri megtöltötte Zendikar egét kövekkel, és Ugin sárkány rúnákat mart beléjük, amik az égben tartották őket és az adott helyhez kötötték az Eldrazikat.

 

A hedronok egyaránt voltak csalétkek és csapdák is, mágikus energiát bocsátottak ki magukból, ami úgy vonzotta az Eldrazikat mint a vér szaga vonzza a cápákat. Lassan, nehézkesen – és Sorin jelentette, figyelmen kívül hagyva más világokat az út során – az Eldrazik megjelentek Zendikar-on.

 

Nahiri a síkon körbehirdette a merfolk-oknak, a kor-oknak az embereknek, az elfeknek, még a vámpíroknak is hogy mik érkeznek. A kétéltű surrakarok az irtózatos istenek érkezéséről suttogtak egymásnak a buborékos mélységben, Zendikar angyalai vigyázó szemeikkel a hedronok közti égen őrjáratoztak.

Amikor az Eldrazik megékeztek, Zendikar annyira állt készen amennyire csak egy világ lehetett.

 

Egy Eldrazi titán a távolban szörnyen nagy, irtózatos volt. Három együtt, hihetetlennek tűnt.

Az egyiket Sorin és Nahiri már látta ezelőtt, az irdatlan nagy dolgot Ugin Ulamog-nak hívta, ami igazából a legkisebb volt a három közül. A titán akit Kozilek-nek hívnak a hedronokkal tarkított területen tört át, érzékszervnélküli nagy fekete obszidián penge lebegett azon a környéken ahol fejnek kellett volna lennie. És felettük, teljes nagyságában ott volt Emrakul, rácsos húsú markolászó csápok visszataszító tornya, amely lustán lebegett a szétzúzott föld felett.

 

Ugin szellemtűzet lehelt ki, felperzselve az Eldrazi ivadékokat a láthatatlan lángjával. Sorin megakadályozta az életerő szívó erejüket a sajátjával, elszívva az erejüket mielőtt túl sokat vesznek magukhoz Zendikar életerejéből. Zendikar népe a titánok ivadékaik ellen harcoltak, de nyilvánvaló volt, hogyha a mészárlás folytatódik, őket is lerohanják.

 

A titánok fej és elmenélküliek voltak, feltartóztathatatlanul haladtak az összekapcsolt hedron hálózatok felé, a hívás forrása felé, ami idehúzta őket, a vihar központjába.

 

Nahiri a földalatti csarnokban várt rájuk, amit ő és Sorin Ugin szemének neveztek el. Sorin számára valószínűleg ez csak egy gúny volt. Ugin-nak nagy valószínűséggel büszkeséget jelentett, habár nehéz lett volna ezt elmondani. Számára egy üzenet volt: Emlékezz sárkány. Ez a te ötleted volt. 

 

Aztán hirtelen megiramodott a mana, és egyszer csak Sorin és Ugin vele voltak. A föld megremegett, a Szem kristályfala barátságos rezgéssel énekelni kezdett.

- A helyükön vannak – mondta Ugin.

A három Síkjáró egy pontba irányította iszonyú erejüket, az összekötőkőre ami minden egyes hedronhoz láthatatlan erő és mana szállakkal kapcsolódott.

 

Minden egyes hedron a síkon felragyogott, ahogy az új helyére mozgott. A hálózat felvette a végleges formáját. A jeges Sejiri-töl a Silundi Tengerig, Zendikar beleremegett az erőfeszítéstől

Aztán elkészült.

 

Lepecsételték a csarnokot egy misztikus zárral, amit csak három síkjáró együtt tud csak kinyitni, majd a félig elpusztult felszínre mentek.

 

Akoum hegyvidékes tája felett a lebegő hedronokkal körbevéve, feltűnt a megkövesedve három Eldrazi. Nahiri ismerte itt a földet. Ami már reagált is, a föld a három óriási Eldrazi köré nőtt, mint a var a seb fölé. Akoum foga képes elnyelni őket, és Zendikar lakosai képesek lesznek eltakarítani az ivadékaikat. Zendikar túlélte, megtépázva, de egészben maradt, a népei majd meg tanulnak élni a hedronok árnyékában.

 

- Szép volt Nahiri – mondta Sorin. Ez a te munkád volt. A te áldozatod.

Mindhárman leellenőrizték a zár erősségét, megbizonyosodtak arról, hogy a titánok biztonságban vannak. Talán Sorin és Ugin segíthetne neki kitakarítani a földet az Eldrazi ivadékoktól.

Reménykedett benne.

Aztán előbb vagy utóbb a két ősi Síkjáró elmegy, Nahiri – és az Eldrazik – maradnak.

Felnézett a néma, kőalakokra. A kősánc már körbeölelte őket. Talán ezer év alatt el lesznek felejtve, a pusztításuk pedig legendává fakul. De Nahiri nem fogja elfelejteni őket, ahogy a föld sem.

 

- Ez volt a mi munkánk- mondta Nahiri. – Az én munkám csak most kezdödik.

 


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sorin felfedezése2015.01.13 19:17

Szerző:admin

-Adam Lee-

 

Nem csak Sarkhan Vol érkezett Tarkirba, hogy megkeressen valamit. A Síkjáró Sorin Markov  saját céljától vezérelve is ugyanígy itt van. Habár a két síkjáró nem tudja, de ugyanazt keresik; Ugin-t a szellem sárkányt.

 

Valamikor régen Sorin segített Uginnak és egy másik síkjárónak egy lithomatának(kőfaragó) elzárni a szörnyűséges Eldrazikat Zendikaron. Jelenleg az Eldrazik kiszabadultak és Sorin úgy hiszi Ugin a kevesek egyike, aki meg tudja őket állítani.

 

Az öreg szövetségesének keresésekor Sorin megtalálta Ugin otthoni világába vezető utat. Még mindig reménykedik, pedig már nagyon rég látta Ugin-t. És tudja, lehet, hogy nagyon-nagyon elkésett.

-

 

Tarkir.

 

A nap furcsa ragyogásától Sorin fájdalmasan megrándult, mintha valaki hátba szúrta volna. Egy hatalmas sztyeppén állt. A bozótos fű száraz hangot adott, ki ahogy a forró levegő örvénylett és végigfutott a sziklákon és dombokon.

 

Azonnal megutálta Tarkir könyörtelen hőségét, úgy érezte menten felgyullad a bőre. Csuklyáját fejére húzta, hogy eltakarja sápadt bőrét és a legközelebbi árnyék felé vette az irányt, ami a sztyeppéből kinyúló szokatlan magas fennsík alatt terült el. Ahogy sétált, bakancsa keresztültörte a vékony száraz fölkérget. Magányos egerészölyv keringett a feje fölött a magasban, árnyéka csendesen körözve követte, ahogy fedezékbe húzódott. 

 

A magas fennsík viszonylagos árnyékában, Sorin a távolba tekintett, az északi horizonton hófödte csúcsok nyújtóztak a magasba, tekintetével végigfürkészte a csipkés hegygerinceket. Ott, ahol egy csúcs meredezik – ahol a sárkány feje keletre tekint. Sorin ajka egy pici mosolyra húzódott. Valahol odafönt van az úti célja.

 

- Az orákulumnak igaza volt. – mondta Sorin. – Remélem a látomásának a többi része is igaznak bizonyul, sárkány. Nincs sok időm.

-

 

Sorin várt, amíg az éjszaka kellemes hűvöse eljött, majd kimerészkedett a holdbéli tájra és elindult nyugat felé. A sötét orákulum szétszórt örült képei még mindig ott voltak beleégve az elméjének szemében. Azért volt némi értelmük: sárkányok hatalmas csatája, jég szakadék, Ugin örvénylő alakja. De a képek homályosak, elmosódottak, kaotikusak voltak. Még ki kellene bogoznia a részleteket, de az útja már ismert. Ahogy a hegyek felé sétált, Sorin ébren tartotta az érzékeit – nem a veszélyek, inkább a vér miatt. Az utazás hosszú volt és vele együtt az éhsége is nőtt.

 

Nem tartott sokáig mielőtt meglátta a tábortűz hőjét a hegygerinc előnyös pontjáról. A tűz már jóval a sötétedés előtt parázzsá vált, de Sorin még érzékelte annak és az öt harcosnak a hőjét, akik a közelben táboroztak. Felderítőknek tűntek – gyors mozgásra voltak felpáncélozva – kicsi lovaik egy szívós sivatagi bokorcsoporthoz voltak kipányvázva. A harcosok közül ketten őrségben voltak, távol egymástól és a tábortól. Ők lennének az elsők akik mennek.

 

Sorin egy macska árnyékaként haladt előre, míg meg nem látta a harcos szemét felcsillanni a holdfényben. Kinyúlt és elkapta az őrszem elméjét, mint egy engedelmes halacskát.

Az ember kimerevedett. A szemei kitágultak. Sorin a látóterébe ment és elmosolyodott.

- Mond meg a barátaidnak, hogy egyedül őrködsz tovább. – suttogta.

A harcos bólintott és elindult a többi ember felé.

 

Ahogy Sorin figyelte elindulni a sötétbe, elfogta a szokásos izgalom fájdalma. Az étel szükségessége – nagyon gyengének, nagyon ostobának, nagyon halandónak érezte magát. Az ismétlődő evilági feladat az alacsonyabb rangú lényekhez kötötte. Egyszer megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de az eredmény veszélyes és rettenetes volt. Zavarta visszatartani azt, ami már eluralkodott rajta.

 

Sorin apró bizonytalanságot érzett magában, ami úgy zizegett benne, mint egy kígyó, aki támadásra készen tekeredett össze. Nahiri már eltávozott és a csendje zavarta őt, de Ugin-nak éreznie kellett a veszélyt. Miért nem jött Zendikar-ra? Az Eldrazi titánok olyan tüzet jelentettek, amiket nem lehetett eloltani, és Ugin hiánya furcsa volt. Sorin tudta, hogy hamar meg kell találnia a sárkányt és reménykedett benne, hogy kettőjük majd újra meg tudja állítani a közelgő katasztrófát.

 

A harcos visszacsoszogott és megállt Sorin előtt, aki azonnal elkapta, és mint egy pók, száraz héjjá szívta ki. Felnézett a holdra majd lefektette az ember testét a földre ahol a lábaira esett, vértelenül és szájtátva.

 

A halott férfi lábainál egy pillanatra tisztelgett, majd továbbállt, beleolvadt az éjszakába.

-

 

Sorin egy öreg állat nyomát követte, ami mélyen a hegység vadonjába vezette. Ahogy átkelt a meredek kőszirteken és a hegyszorosokon a hó és jégsapkás gránitcsúcsok, messze a feje fölé magasodtak.

 

Az időérzete egy olyan jelenség volt, amit már régóta megszüntetett. A tarkiri hosszú vándorlás, nem volt több mint pillanatok sorozata. Ez nem volt szándékos, nem érzett unalmat, sem szükségtelen sürgetést. Tudta, hogy mit kell tennie, elméje a pillanat tettével volt elfoglalva. Millennium alatt, az emberi törékenysége és idegessége megnőtt, kinyílt és elhervadt. Most, minden ami maradt, a halandóság igájától megszabadított elme.

 

A hóhatárhoz közelébe ért, oda ahol a magas fenyők vastag hóval megrakottan fényesen ragyogtak. Még azelőtt meghallotta őket mielőtt felbukkantak volna a kanyarban: öt harcosból és egy sámánból álló hosszúszőrű bestián lovagló csapat. A harcosok nehéz lándzsát cipeltek és medvekarom nyakláncot viseltek. A sámánon vastag prémcsuklya volt, az arca csontfátyollal és csomózott fonállal volt eltakarva. A vezetőjük egy ismeretlen ormótlan állat állkapocscsontjából készült baltát fogott; medvebőrből készült köpennyel takarta el a széles vállát, viharvert arca napbarnítottnak tűnt. 

Nem úgy néztek ki mintha félnének tőle.

 

, - gondolta Sorin. Vezetőre van szükségem.

 

- Ez az a rettenetes utazó, akiről a suttogások szólnak? –kérdezte suttogva az egyik harcos a másiktól, nem tudván hogy még attól a harminc lépés távolságból is, Sorin minden egyes szavát hallhatta.

- Kétlem – válaszolta a kapitány. Úgy találom ő egy Sultai: túlságosan sok rakshasa mágiába burkolva. Mit érzékelsz Rushka?

- Ebben a lényben nincs élet. – mondta a sámán – Veszélyes.

- Várjuk meg, hogy mit mond, aztán öljük meg.

 

Sorin megjelent. Érezte az életüket, ahogyan előtte lüktettek, mindegyikük szívverését a saját ritmusában. Ahogy elért a harcosokhoz a lélegzetvételével együtt egy varázslatot kezdett el dünnyögni, egy öreg varázslatot az elfelejtett időkből – a halál dallamát.

 

- Ez bőven elég volt, Sultai démon ivadék – mondta a harcosok kapitánya vadállatán ülve. – A fejed lándzsadíszként fog szolgálni ma éjjel.

 

Sorin elmosolyodott és összeszorította fakó öklét az arca előtt ahogy a csuklás elhagyta az ajkait. Mint ahogy a tinta ömlik a tiszta vízbe sötét füst szivárgott elő a zárt ujjai közül. Két harcos hirtelen zihálni kezdett aztán éles hangon felüvöltöttek, ahogy hullákká száradtak a másodperc töredéke alatt. Pánikba esett hátasaik kivágtattak a hegyi útra. Az egykori lovasok bőrszerű teteme száraz marhahúsként hullott a földre, ahogy a hátasaik befutottak a fák közé.

 

A maradék három harcos megdöbbent és azzal küszködött, hogy megnyugtassa a vadszemű bestiájukat. Az egyiküket a földre dobta mire Sorin egy szempillantás alatt egy jó helyre rakott bakancssarokkal lefegyverezte.

 

A sámán feltartotta a kezeit amire a földből zöldszínű tüzes oszlopok lobbantak fel. Egy pillanat alatt ormótlan formává egyesültek, ami lerohanta Sorin-t. Sorin kinyúlt a kezével és a két bőrszerű tetemet a halálból parancsolta vissza. Az egykori harcosok vonaglani kezdtek a földön majd négykézlábra álltak. A szemeik élettelenül lobogtak, testüket magával ragadta a vér őrülete.

 

- Mester – sziszegték, éles szemfogú szájuk vicsorogva rángatózott.

 

Sorin-nak csak rá kellett néznie és a vámpír szolgái átkozott gyorsan mozdultak is. A szikláról rászökkentek a nagy vadállatra, hogy megküzdjenek vele miközben az Sorin felé rohamozott. Még ha össze is törte őket a vadállat erős lába, a vámpirikus ördögök rettenetes erővel és vadsággal téptek bele a lény bőrébe. A lény hiábavalóan próbálta meg lerázni magáról őket, csak egy pillanat volt mielőtt a falánk lakmározás térdre kényszerítette a hatalmas fenevadat.

 

A sámán felüvöltött és rárontott Sorinra, három tűznyalábot hajított felé, amik keresztülsüvítettek a levegőn. A varázslat keresztültépte magát Sorin bőrmellényén, mire a karján lévő bőr megfeketedett, majd lehámlott a csontjáról.

 

Sorin felszisszent és elméjét az a sámán felé irányította. A szemei rosszindulatúan felragyogtak.

- Öljétek meg azt. – Sorin a kapitányra mutatott, aki felült a vadállatára és rohamra készült.

 

A sámán körbefordult és lándzsájával a kapitány fejére vágott, de a kapitány egy macska gyorsaságával reagált és az állkapocsbaltájával egy csapással lecsapta a sámán fejét. Ahogy a kapitány szembefordult Sorinnal, nem látta a magányos, bőrszerű vámpírt, ahogy az a vadállat tetemétől törött lábbal négykézláb mászott át a sziklán. Amint a kapitány felemelte a fegyverét, az élőhalott burok a harcosok kapitányának hátára ugrott és vasmarokkal fogta meg. A kapitány küzdeni próbált, de a vámpír belemélyesztette szemfogait a kapitány gerincébe és elkezdte kiszívni a vérét.

 

Amint befejezte, Sorin elküldte a törött vámpírt és nyugodtan leereszkedett, szemfogai vértől voltak csíkosak. Az eszméletlen harcos fölé sétált majd letérdelt, hogy megfogja a fejét.

 

- Szolgálhatnál engem – suttogta Sorin a fülébe.

 

A harcos szemei kipattantak. Sorin figyelt arra, hogy ne uralja nagyon a harcos elméjét, nehogy kitörölje minden akaratát a legújabb szolgájának elméjéből. Szüksége volt erre az emberre, hogy megtalálja Ugin-t.

 

Ugin nevének első említésére a harcos ijednek tűnt. De egy újabb mentális döfés után, beszélni kezdett.

 

- A Szellem Sárkány birodalma. Nem tart sokáig az út innen, de veszélyes.

 

Sorin kinyújtotta karjait. – Mutasd az utat.

 

A harcos előtte lépdelt és egy olyan ősi nyomot követett, amit csak tapasztalt nyomolvasók vettek észre. Egy napig magasan a hegy arcán haladtak keresztül, este pedig a csillagok alatt táboroztak. Sorin figyelte, ahogy a harcos a sovány tűz mellett a prémjeiben alszik. Már elfelejtette milyen érzés az, amikor szüksége van melegre és megpróbált visszaemlékezni halandó napjaira, amikor beburkolva a Markov Udvarház nagy kandallójának közelében volt. Még mindig volt valamilyen szeretet Innistrad iránt, ami több ezer éven át valahogy megmaradt Sorinban.

 

Ahogy ott ült a sötétben Sorin úgy tartotta ott Innistrad emlékeit, mint egy titkos ékszert az elméje sötét bársonyában.

-

 

Viszonylagos csendben követték a nyomot a szűk jeges meredek sziklák között, de Sorin-t érdekelte Ugin jelenléte.

- Milyen régóta tudsz a Szellem Sárkány birodalmáról? – kérdezte a vezetőjét.

- A mi népünk nagyon régen találta meg a Szellem Sárkány birodalmát, még azelőtt hogy minden sárkány meghalt volna.

- A sárkányok már nem léteznek itt? – kérdezte Sorin.

- Mindegyikőjüket megölték –válaszolta a vezetője miközben lépdelt tovább. A kihalásig vadásztak rájuk. Úgy tartották, hogy a sárkányok hatalmas viharokból születtek, de azok a viharok véget értek.

- A viharokból születtek? Érdekes. Ugin sosem említette ezt.

A harcos megállt egy pillanatra aztán folytatta lefelé a nyomot.

 

Az öregek úgy tartják a sárkány tombolásakor volt az ünneplés ideje is. Mi nagyra becsüljük a sárkányok emlékét. Az ő vadságuk szelleme az, ami miatt mi, Temur-ok túléltünk. De néhányan azt mondják, hogy a sárkányok kapzsik és korruptak lettek, ezért a Szellem Sárkány mágiát adott nekünk hogy harcoljunk ellenük. Most hogy minden sárkány halott egymás ellen harcolunk.

- Ezt a történetet időről-időre újra hallom. – mondta Sorin. – Sosem megy minden egyszerűen, ugye?

A Temur vezető erre nem mondott erre semmit.

 

Eltelt egy nap mire felbaktattak arra a hegyhátra, ami végül egy meredek sziklapárkányra vezette őket. Messze alattuk a jég és hó borította széttört sziklákkal teli lapos, ősi síkság terült el. Sorin látta, hogy a síkságon lévő szikla valamilyen hatalmas energiakitörés csavarta és formázta meg a mostani alakjára.  Látta a szikla spirálját, ami úgy nézett ki mintha egyszer már megolvadt volna majd az erővonalak hatására felvett alakja, hirtelen megfagyott. Ez a furcsa szikla meghatározta a kormos gránitú mély kanyont, ami keresztülszaggatta a síkság közepét.

 

- Itt fekszik a Szellem Sárkány. A Temur vezető a kanyon aljára mutatott.

Sorin nézte.

Csontok.

A hasadék néhány száz yardnyira nyújtózott előtte, egy hatalmas mély repedéssel a földben, Sorin ki tudta venni a helyet, ahol a hatalmas csontborda mint valami katedrális csupasz gerendája szúrta ki magát a jégből.

 

- Lehetetlen, - suttogta Sorin és odatántorgott sziklapárkány szélére. Sorin kinyúlt és érezte az élet hiányát odalentről. Öklével odacsapott a hideg sziklára.

- Átkozott orákulum! Hazugság és kiszámithatatlanság. Ez nem lehet Ugin.

A harcos Sorin-ra bámult.

- Vigyél le oda. Magam kell látnom.

- Veszélyes, - mondta érzéketlenül a vezetője. – Mindenki, aki belép a hasadékba, meghal.

- Nem érdekel. – mondta sürgető haraggal Sorin – Mozgás. Most.

 

A harcos fájdalomtól összerezzent, aztán elindult sziklafal szélén. Egy bizonytalan ösvény vezetett lefelé az előttük feltűnő kanyonba. Ahogy követték az útjukat a kő és a jég mentén, Sorin nem tudta levenni a szemét a csontokról. Még a hó, fehér ragyogása ellenére is, azúrkék ködöt bocsátva ki magukból izzottak. A bennük csapdába esett mágia még mindig erős volt.

 

Leértek a hasadék szintjére. A hóból kiálló csontvázfarok kékes ködöt árasztott maga köré. Minél közelebb értek a csontokhoz, Sorin egyre inkább érezte az ott munkálkodó erőt, – egy másik kor erőteljes mágiája.

 

Ezek voltak Ugin csontjai.

 

A harcos vezetője inogni kezdett, ahogy előre küzdötte magát.

- Állj – mondta Sorin. A harcos lábán hintázva állt meg. – Nem szükséges hogy darabokra tépd magad. Gyere hátra.

 

A harcos megfordult és fedezékbe bujt egy simára kopott szikla szélárnyékában, míg Sorin a feje fölé magasodó szellemszerű borda ívéhez ment. Minél közelebb ment hozzájuk, annál inkább érezte a mágia dagályszerű erejét, ami mintha ki akarná tépni a lényét a rostjaiból. Érezte, ahogy a síkjáró szikrája válaszol, egybetartotta öt, ahogy keresztülhaladt a Szellem Sárkány bordáján a koponya felé.

 

Az energia kék párája kavarogni kezdett Sorin körül. Letérdelt, hogy lekotorja a havat a tömör jégről.  Ott, a jég sötétségében, ragyogott Ugin eltéveszthetetlen koponyája. Sorinra bámult a halott üreges szemeivel. Sorin kinyúlt, hátha érzékeli az élet bármilyen jelét, Ugin szellemének bármilyen foszlányát, de ott egyedül csak az ürességet tudta kitapintani.

 

Sorin belenézett Ugin fekete szemgödrébe.

- Több élet van bennem, mint benned sárkány.

Sorin nekinyomta a homlokát a jégnek és átkot köpött a hóra, ahogy a valóság elsüllyedt.

 

A szikláról a kanyonba vezető úton lefelé, tartotta magában annak a reményét, hogy Ugin szelleme nem pusztult el. Reménykedett benne hogy lesz ott valami, amit fel lehet támasztani, a tudat szilánkja, amit vissza lehet húzni a megsemmisülés széléről. De Sorin reménye ellobbant, mint egy gyenge láng.

 

Ugin halott volt. És vele együtt elbukott számtalan világ reménye.

 

Sorin visszasétált a bordák boltívéhez a harcoshoz, aki már várt rá. Zendikar biztos, hogy el fog pusztulni. És mi lesz a következő? Innistrad? Vajon most, vagy ezer év múlva, ez csak idő kérdése mielőtt a világát elfogyasztják. Ez a gondolat Sorin-t egyszerre felidegesítette és egyben reménytelenné tenne.

 

Végünk van, - mondta Sorin a harcosnak és a szélnek.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...