Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés: MtG krónikák: IRÁNYÍTHATATLAN ERESZKEDÉS (1. fejezet) - Seanan McGuire tollából2023.07.30 17:47

Szerző:raymond.budai@gmail.com

Kaito nem tudott volna mit válaszolni, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy mit várt Új Phyrexiában. Az általuk megszerzett információ túlságosan csekély volt, és az élők közül senki sem volt szemtanúja egy kiteljesedett síknak. Habár megvolt az információjuk, a felderítésük és mindenük, ami csak lehetett, hogy felkészítse őket a behatolásra, de még mindig nem tudta, mire számítson – csak nagyjából azt, hogy mire ne.

Biztosan nem számított olyan érzésre, mint amikor az elektrosztatikus szél falába csapódik – ami nem elég ahhoz, hogy tényleges károkat okozzon, de azért elég ahhoz, hogy megzavarjon, elvonja a figyelmet, és elkerülhetetlenül ellopja a tudatát.

És most, hogy megtörtént, biztosan nem számított arra, hogy Új Phyrexia, Kamigawa egyik szebb turistastrandjára hasonlítson. Amit Új Phyrexiában látott, az csupán az érintetlen homok volt. Semmi jele nem volta annak, hogy a napozásnál veszélyesebb dolog történt volna itt. Kellemes volt. Olyan kellemes. Új Phyrexia nem veszélyes, hanem paradicsomi volt, és csak pihennie kell, és hagynia kell, hogy úgy mossa el őt, mint egy hullám az szívélyes tengerből…

Ahogy lehunyta a szemét a tenger zúgása csengett a fülében, és mélyebbre süllyedt a homokba. Egy része tudta, hogy Phyrexia hamarosan felismeri a jelenlétét, és úgy reagál majd, ahogy bármely veszélyes vadállat reagálna egy betolakodóra. A tudata peremén lévő tökéletlenség apró foltja sikoltott rá, hogy ébredjen fel, ébredjen fel, pattanjon ki belőle!

Phyrexia veszélyt jelentett. Nem lenne itt, ha a Phyrexia nem jelentene veszélyt. Kamigawa veszélyben volt, és minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy megvédjen mindent, amivel valaha is törődött. A barátait, a síkját, a nővérét… azért jött ide, hogy megmentse őket.

De a homok meleg volt és hívogató, és nem érezte, hogy meg kellene mozdulnia, amíg apró, erős kezek meg nem ragadták a vállánál fogva, és ülő helyzetbe rántották. Ismerősek voltak, olyan kezek, amelyeket ismernie kellene. Úgy érezte őket, mintha meg akarnák támadni, ezért csapkodva próbált elhúzódni. Elméjének kicsi, sikoltozó sarka még hangosabban sikoltott, és arra próbálta emlékeztetni, hogy az első gondolatként vissza kellett volna vágni, akár az ellenséges suttogásra is, de nem: úgy tűnt, csak a hiábavaló vergődés illik hozzá.

Az egyik kicsi erős kéz elengedte a vállát, így képes volt egy pillanatra kiszabadulni, készen arra, hogy visszasüllyedjen a békébe és az élvezetbe, mielőtt az arcába csapódott, és olyan erősen megütötte a szeme alatt, hogy hallotta és érezte a reccsenést is. Visszapattant, szemei ​​kinyíltak, és most először döbbent rá, hogy amit a hullámok zajának tartott, az valójában a fém a fémnek ütköző hangja, a célpontjaikat érő varázslatok és az erőkifejtés morgása. Valaki felsikoltott, és kérdés nélkül tudta, hogy az ütés előtt hallotta már - mintha valami tengeri madár repülne a feje fölött – ha egyáltalán hallhatta volna.

– Tessék – mondta némi elégedettséggel a Vándor, elengedte a másik vállát, és kirázta az ütést a kezéből, csuklói kivörösödtek, de egyébként sértetlenek maradtak. – Kíváncsi voltam, mikor fogsz csatlakozni hozzánk.

- Csatlakozni? Kaito elhallgatott, gondolatai visszatértek a statikus szél falára. A falra, amelyre csak egy pillanattal korábban kellemesnek, sőt békésnek tűnt. De nem az volt, igaz? Az… az… az valami olyan volt amire nem emlékezett, kivéve a sikolyok hangját. Némelyikük akár a sajátja is lehetett.

Ösztönösen megragadta a kardját, testét hirtelen elöntötte az adrenalin, a kardnak végig ott kellett volna lennie, és megdermedt, amikor rájött, hogy a felszerelése eltűnt. Nincs kard: nincs meg a kicsi, barátságos szellem, aminek a formája és funkciója egy tanuki drónt utánoz. Phyrexia lepofozta, amikor érinthetetlennek kellett volna lennie, és ugyanabban a pillanatban lecsupaszította. Tekintete visszasiklott a Vándorra, éppen időben, hogy észrevegye, amint egy pillanatra eltűnik, kialszik, mint egy haldokló gyertya.

– Nem – mondta, és hevesen megrázta a fejét. - Nem. Több időre van szükséged. Több időre van szükségem. Nem mehetsz el addig, amíg el nem mondod, mit hagytam ki.

– Egy akadály – mondta a Vándor. - Nem számítottunk rá, és úgy tűnik, hogy – megakadályoz abban, hogy lehorgonyozzam magam. Nem maradhatok itt. Elvesztettem a fogást. El kell mondanom… Mélységes csalódottság suhant át az arcán, majd megfordult és kiabálni kezdett valamivel jobbra Kaito vállán túlra: - Nahiri! Hagyd abba, hogy játszol ezzel a - dologgal!

Kaito megfordult, vonakodott, nem akarta levenni a tekintetét a Vándorról, aki már olyan közel volt az eltűnéséhez, és akkor meglátta Nahirit, karddal a kezében, arca kipirosodott az erőlködéstől, vérének melege pedig kilátszott a palás bőre tónusán. Táncolt – nem, egy olyan figurával harcolt, amely úgy tűnt, mintha drótkábelekkel összefűzött folyékony fémből formáltak volna, mintha egy gépész költészetének lázálma szökött volna ki a feltaláló asztaláról, és a világ ellen fordult volna. Lehetetlennek tűnt, hogy bárki, akár egy litomancer is meg tudjon küzdeni ezzel a géppel és nyerjen.

Aztán a levegő megvillant körülötte, és olyan hangos robajjal, mint egy mennydörgés, ahogy Nahiri Új Phyrexia csillogó fémes homokját hívta, hogy csatlakozzon táncához. Szemcséről szemcsére emelkedett, hogy aztán viharként örvényelhessen körülötte, ami halálosabb, mint a kőpengéiből álló jégeső. Ez a vihar aztán összecsapódott a harcoló alakkal. Ahogy a homok behatolt a gépbe és annak orrjáratába egy szempillantás alatt leverte Nahiri ellenfelét.

Ahogy elesett, Nahiri már ott is volt, előrelépett, és fő pengéjével átszúrta a lény közepét. Csavart rajta egyet, és a homok alatti halom mozdulatlan volt.

– Nahiri – csattant fel a Vándor, hangja elég erős volt ahhoz, hogy Kaito egy pillanatra azt remélte, stabilizálódik. Visszafordult hozzá, és összeszorult a szíve. Még mindig halványult, elég közel állt ahhoz, hogy visszarántsa a Vak Örökkévalóság. Óriási akaraterő kellett ahhoz, hogy ilyen sokáig itt maradjon.

Nahiri olyan könnyedén ügetett végig a fémhomokon, mintha szilárd talajon sétálna majd megállt, hogy fejét Kaito felé billentse, mielőtt a Vándorra összpontosított volna. - Hívtál?

A Vándor a homlokát ráncolta. – Sokáig összezavarodott – mint – el kell magyarázni – hogy mit - hagyott ki – mondta. Szavai furcsán váltak el egymástól, ahogy sokáig el-eltünedezett ahhoz, hogy meghallják, mit mond.

– Rendben – mondta Nahiri. Kaitóra koncentrált. - Nem tudom, hogy tudták-e, hogy jövünk, vagy csak paranoiás szörnyetegek, de valamilyen síkpajzsba csapódtunk, amikor behatoltunk Új Phyrexiába. Rendben kellene lennünk. Nyilvánvalóan nem azok vagyunk. Nem tudom, hova került a csapatunk nagy része. Hárman itt zuhantunk le. Vágod?

Kaito zsibbadtan bólintott.

– Eleinte engem is megfogott – mondta Nahiri. Szerencsémre ez az egész hely fémből van – nem a normális fajtából, de elég közel a céljaimhoz, még akkor is, ha ez a cucc inkább árt nekünk, mint használ. Ez egy passzív fegyver. Még mindig megöl, ha hagyod. Kiráztam magam belőle, és láttam, hogy a Vándor fölötted áll, ki-be ugrál a síkról. Nem vagyok benne biztos, hogy sokáig bírja.

– Mi volt az, amivel harcoltál? – kérdezte Kaito, nem akart arra gondolni, hogy akár egy kis időre is elveszítheti a Vándort a Vak Örökkévalóságban.

– Az egyik helyi – mondta Nahiri vállat vonva. - Gyors. Elég halálos. Nem volt igazi kihívás.

– Nem sérültél meg?

- Csak egy karcolás. Semmi, ami miatt nem tudnék haladni. Felnyúlt, és szabad kezével megérintette a tarkóját, ujjai a vértől nedvesek lettek – nem kenődtek el, ami azt jelentette volna, hogy súlyosan megsérült volna. - Még mindig vörös a vérem. Nincs olaj. Rendben leszek.

Feltartotta véres ujjait, hogy megvizsgálja, és halványan mosolygott. Mögötte a Vándor szeme elkerekedett, és gyorsabban ki-be ugrált, ahogy láthatóan erőt gyűjtött egy újabb felkiáltáshoz.

Nahiri leengedte a kezét. – Gyerünk – mondta. - Nem tudom, hol vagyunk, de találkoznunk kell a többiekkel a Kemencerétegen, és nem akarunk ott ácsorogni, ahol a Phyrexia szeretné, hogy legyünk. Mozduljunk meg, mielőtt a hely védelmi rendszere néhány gyalogos katonán és némi hipnotikus homokon kívül valami mással is előáll.

– Elvesztettem a felszerelésem – mondta Kaito.

– A homokban van?

Megrázta a fejét, miközben körülnézett.

– Nem hiszem – mondta. - Ha a drónom itt lenne, visszaásna hozzám. Te vagy a fémdetektor, nem én. Érzel valamiféle Kamigawa acélt a közelünkben?

- Sajnálom. Csak Phyrexiai fémek - mondta Nahiri.

– Meg fogjuk találni – mondta Kaito. – És megtaláljuk a többieket is. Tudod, merre menjünk?

– Erre – mondta Nahiri, és elindult. - Ha maradtunk volna az eredeti pályánkon, amikor zuhantunk, a következő landolási zóna ebben az irányban lesz. Ha nem, akkor egyszerűen elveszünk Phyrexiában, és kezdj el imádkozni ahhoz, amiben hiszel.

– Hogyan tudtál ilyen gyorsan tájékozódni? – kérdezte Kaito, próbálta annyira lelassítani Nahiri-t, hogy közben átsegítse a Vándort a homokon. Nem mintha általában szüksége lett volna segítségre, de amennyire bizonytalan volt a szorítása a síkon, Kaito mindent meg akart tenni, hogy megkönnyítse a helyzetét.

– Gyakorlatom van ebben. – válaszolta Nahiri. - Láttam, hogy robbanások jöttek onnan túlról. A dolgok kaotikussá váltak odaát. Komor elégedettség volt a hangjában. Nehéz volt megállapítani, hogy büszke volt-e a társaira, akik elrontották a dolgokat vagy irigykedik-e rájuk, hogy nem kapott ugyanilyen lehetőséget, esetleg annak örül, hogy minden nagyobb nehézség nélkül be tudta fejezni a saját harcát. Nahiri zavaró lehet így. Nem ismerte elég jól ahhoz, hogy megértse a jelentését mindabból, amit mondott, és jelen körülmények között nem volt biztos abban, hogy megkapja-e a lehetőséget.

Átvánszorogtak a homokon – amikor Kaito alaposabban megnézte, a homok nem olyan volt, mint a tengerparton, ez itt egy végtelen fémszemcsés sivatag volt, Mirrodin darabjai, amelyet a Phyrexia erők finom porrá őröltek. A Vándor lépkedett mellette, néha eltűnve és némán, nyilvánvalóan minden energiáját arra fordította, hogy összhangban maradjon a síkkal. Még egyszer Nahirire pillantott.

– Itt semmi sem az, aminek látszik – mondta nyers hangon Nahiri. - Nem bízhatsz semmilyen Phyrexiai dologban. Mindannyian hazudnak neked, mindig, akár tudják, akár nem. Gyerünk tovább.

Kaito haladt tovább.

Sivatag terült el előttük egy hatalmas, felfoghatatlan emlékmű távoli tövéig, amely a geometria csavaros paródiája szerint épült. Benyomultak a titáni emlékmű árnyékába, apró támadóhármasuk haladt át az ellenséges földön, semmi más nem mozdult, egyedül voltak. Phyrexia nyomasztó súlyával körülöttük. Soha nem lesznek ismét egyedül.

Ahogy haladtak előre a táj egyre rendezettebb lett. Idegen szimmetriájában szörnyű, hatalmas, csillogó fémszerkezetek vetették árnyékukat a fénylő talajra elképzelhetetlen győzelmeket ünnepelve, foltokban megcsillantva a szabaddá váló hússal, amitől Kaito bőre libabőrős lett. Mirrodin-ból megmaradt építmények voltak ezek, vagy Phyrexiai góliátok alvó formái?

Néhány rejtélyt jobb megfejtetlenül hagyni. Mirrodin öt napja legalább halványan még ragyogott a sűrű ködön át. A csoport megkerülte egy alacsony fal végét, amely mintha ezüsttel kevert félig megolvadt csontból lett volna kovácsolva, és megálltak egy kőszobor láttán, amely két vasoszlop között függött, acélfényű kábelek gubancában.

Egy elfet ábrázolt, alacsony és izmos volt. Olyan tökéletesen faragott, hogy Kaito megesküdhetett volna, látja, ahogy lélegzik. Teljesen oda nem illőnek tűnt a Phyrexiai fém és csont gubancában.

Nahiri élesen felszisszent. Kaito zavartan pillantott rá.

– Az a kő – mondta. – Ez egy Zendikari hedron. Phyrexia elérte Zendikart, vagy valami más történik itt.

A Vándor az alakra mutatott. Kaito követte az ujját. Miért viselne egy szobor ruhát? Mi több, miért lenne felfegyverkezve egy szobor? A bal karjára egy kétpengéjű kardot tartó bronz merevítő volt szíjazva.

– Ő közénk tartozik – mondta hirtelen Nahiri, majd elindult előre.

Saját jobb belátása ellenére Kaito a karjára tette a kezét. Megállt.

– A Kamigawán ez csapda lenne – mondta.

Nahiri lassan biccentett, értette. Ha igen, mi bekapjuk a csalit - mondta.

Kaito elkezdett olyan dolgokat keresni, amelyeket lövedékként használhatna. Nahiri fémkései ideálisak lettek volna, de nem volt benne biztos, hogy egyetlen rudat is ki tudna csavarni az ősi litomancer-ből, még ha akarta volna is.

A szobor alatti törmelék jó lesz. Kaito telekinetikusan kinyújtotta a kezét, majd fémszilánkok és repeszek felhőjét húzta maga körül a levegőbe. Ez semmi volt a pengéjéhez, vagy Himoto-jához a tanukijához képest, de végtelenül jobb volt, mint fegyvertelenül harcba szállni.

Nem mintha tudták volna, hogy ebből harc lesz. Lehet, hogy a szobor egy semmiség, végül is eddig még nem támadták meg őket. A trió óvatosan a szobor felé indult.

Már majdnem ott voltak, amikor a tartókábelek hirtelen mozgásba lendültek, mint egy hibernációból felébredő kígyófészek. Némelyikük teljesen kitörte magát és kinyúlt, növelve a kígyózó hatás benyomását. Kaito megfeszült, és arra készült, hogy lecsapjon rögtönzött nyilaival. A Vándor felemelte a kezét, és nyugalomra intette. Megállt, még mindig feszülten, de már nem zavaróan, és nézte, ahogy Nahiri kecses óvatossággal halad előre.

A kábelek megcsavarodtak, hogy nyomon kövessék Nahiri mozgását. A szobor kinyitotta a szemét, és küszködni kezdett, ahogy a kábelek szorosabbra húzódtak körülötte.

– Határozottan a miénk – mondta Nahiri. - Sértetlennek tűnik. Ki kell szabadítanunk.

– Szóval támadunk? Kaito a Vándorra nézett.

Nahiri beleegyezően bólintott, és a férfi szabadjára engedte a zavart dühét, amelyet a part óta cipelt magával. Repeszdarabok, durva borotvák záporoztak a kábelfészekre, a piruettként kavargó csápok kanyargó rajában. A kábelek válaszoltak, repeszfelhőbe csapódtak, az egymásnak csapodó, felrobbanó fémek diszharmonikus szimfóniát alkotta.

Eközben Nahiri akcióba lendült, saját kései előrelendültek, hogy folytassák amit Kaito rögtönzött fegyverzete megkezdett, művészi precizitással feldarabolva és elvágva a kábellényt. A szobor egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, ahogy az őt tartó feszes féminakat elvágták, mígnem az utolsó egy hangos csattanással eltört, és a földre nem dobta. A Vándor előrerohant, letérdelt a férfi mellé, érezte a pulzusát.

A kőember válaszul egy hatalmas, ám céltalanul kaszaboló öklét lendített felé. Az ököl úgy futott át a fehér hajú nő testén, mintha az egy szellem lenne. A Vándor csak rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Nincs egészen itt – mondta Kaito, a Vándor nyomdokait követve, hogy kezeit nyújtson a kőembernek. – Kérlek, ne üsd meg többé.

– Mi… Az egykori szobor talpra állt, és kétségbeesetten körülnézett, végül Nahirire összpontosított, aki épp Kaito gyógyszercsomagjából kötszert helyezett a tarkójára, és erősen lenyomta a mágiával tapadó éleit. - Mi történt?

A Vándor, aki hallgatott, mióta visszahívta Nahirit a harcból, nyelt egyet, és összeszedte az erejét. – Üss meg - egy akadályt – mondta ki küszködve, hangja olyan erősen vibrált, mintha gyorsan, közeledne és távolodna tőlük. - Mindenki – szétvált. Próbálom – megtalálni a többieket.

Nahiri rájuk nézett. – Valahányszor találunk valakit, ezt kell tennünk? Kérdezte. – Mert megöregszünk, mire végzünk.

A szobor felnevetett, lelkesnek látszott Nahiri csipkelődésétől. - Lehet, hogy elveszünk ezen az ellenséges síkon, de néhány dolog ugyanaz marad, mint volt; a hősök összecsapnak, amikor először találkoznak. A kő visszahúzódott a bőréről, helyét enyhe barnaság váltotta fel. Udvariasan meghajolt a Vándor előtt. – Tyvar Kell vagyok, Kaldheim hercege. Köszönöm a tanácsaidat.

A vándor kinyitotta a száját, de nem jött ki hang belőle. Csalódottság suhant át az arcán.

– A Vándornak nem sikerült stabilizálnia magát. – mondta Kaito. – Nem tudom, hogyan bírta ilyen sokáig, de ha nem pihenünk, hamarosan elveszítjük.

– Vissza fog térni – mondta Nahiri.

– De számít, ha nem várunk rá?

Nahirinek erre nem volt válasza. Kaitóról a Vándorra nézett, és megismételte: – Tovább kell mennünk.

Mint egy csoport, négyen folytatták útjukat Új Phyrexia felrobbant pusztáin. Volt valami szépség a távolban álló zord emlékművekben, de miután látták a Tyvart tartó élő kábeleket, Kaito túlságosan is tudatában volt annak, hogy minden, ami mellett elhaladtak, ennek a keserű síknak az építménye volt, és nem a sík saját természetének része. Bármi bármikor fenyegetéssé válhat.

A Vándor tovább vibrált, és nem szólalt meg többet. Kaito közelében maradt, és nyilvánvaló aggodalommal nézett rajtuk végig. Valami egyértelműen zavarta – Kaito szerette volna, ha lenne valami módja annak, hogy segítsen neki, de nem engedhették meg maguknak, hogy megálljanak, hogy megpróbálja.


Addig mentek, míg a láthatáron apró sátrak rozoga halmaza jelent meg, köztük pedig apró alakok mozogtak. Nahiri és Tyvar megfeszültek. Kaito jobban aggódott amiatt, hogy a Vándort egy pihenőhelyre vigye, és intett nekik, hogy maradjanak nyugodtak. A csoport haladt tovább, amíg az alakok tisztábban nem látszottak: Mirranok voltak. A legtöbbjük ember volt, bronz bőrrel és arany páncéllal, néhol a lemezek között fehér szövet villant ki. Leoninok is voltak köztük, vigasztaló macskafiguraként. A páncéljuk körül látható kis bőrfelületen lágy arany csillogott.

Mindannyian az organikus természet kecsességével mozogtak, nem pedig a teljessé váltak furcsa járásával. Kaito kifújta a levegőt. Biztonság. Már amilyen ezen a síkon megtalálható volt, az ott volt előttük.

Kaitó a Vándorhoz fordult, mondani akart valamit, ami feldobja a lány kedvét és megerősíti erejét. Kilégzése sóhajtássá vált, amikor látta, hogy a lány eltűnt. A Vándor elég sokáig tudott kitartani ahhoz, hogy lássa, gyermekkori barátját a kikerül a veszélyből, de csak eddig és nem tovább.

– Vissza fog térni – mondta Kaito, éppúgy magában, mint a többieknek. – Mindig visszajön.

– Bátorság, barátom – mondta Tyvar, és megveregette a vállát. – Sok van még hátra.

- Igen, de… Azt akartam, hogy együtt érjünk el ide. - mondta Kaito, és újra elindult. Végül, együtt hárman közelítették meg a tábort.

Egy rövidre nyírt vörös hajú, fakó bőrű, fémdíszítésektől mentes, ember nő lépett ki, hogy találkozzon velük. Egy botot tartott maga mellett, aminek a tetejét csillogó fény borította. A bot nem jelent közvetlen veszélyt, de készen állt azzá válni.

– Ti nem vagytok Phyrexiaiak – mondta éles hangon. - Ti azok vagytok, akikről Koth beszélt, hogy jöttök. Melira vagyok. Barát és gyógyító. Megsérült valaki? Szükségetek van segítségre?

– Nem – mondta Tyvar egyszerű hangon a hűvös, csendes levegőben. - Karn és a Kapuőrök hívását követően jöttünk, de eltévedtünk érkezéskor, és tik vagytok az első barátságos arcok, akiket láttunk. Vannak itt még hozzánk hasonlóak?

– Ah – mondta a nő. - Hallottam a pletykákat arról, hogy Elesh Norn valamiféle védelmi akadályt állított fel az olyan emberek ellen, mint amilyenek ti vagytok. Gondolom, ő helyezte üzembe. A többi emberednek két réteggel lejjebb kellene gyülekeznie a Kemencében. Feltételezem, hogy eljutottak odáig.

Elkezdett távolodni a kis tábortól, majd intett nekik, hogy kövessék.

– Ez itt a Monumentális Homlokzat – mondta. - Amikor a Phyrexiaiak elfoglalták Mirrodint, egy burkot építettek a síkunk köré, csapdába ejtve azokat, akik életben maradtak, hogy tovább harcolhassunk. Az eredeti otthonunkból nem láthattuk többé a napokat. Ide küldik játékszereiket, hogy halálig küzdjenek egymással, de feljöttünk ide, hogy megkeressünk titeket. Nehezebb utad lett volna, ha nem vagyunk itt. Felgyújtotta a táborhelyet és megpróbált megbizonyosodni arról, hogy semmi sem marad utánuk, ami azt jelentené, hogy itt jártak.

Tehát a Phyrexiában nem volt mindenhol megfigyelés? Kaito bólintott, és ezt az első jó hírnek tekintette, amit érkezésük óta kaptak.

– Mirrodin – az igazi Mirrodin – alattunk van – folytatta Melira. Megállt egy furcsán lapos földfolt közepén, és sorra nézett mindegyikükre, mielőtt végül Nahirire összpontosított. – Te vagy az a litomancer, akiről azt mondták, hogy jön, igaz?

– Az vagyok – mondta Nahiri, miközben a kések mozogtak a levegőben körülötte. - Miért?

– Segíteni fogsz, ez minden – mondta Melira, és botjával rácsapott az átlátszó folt közepére.

Pillanatnyi szünet következett, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy Melira bosszúsnak tűnjön, és úgy pillantson fel a válla fölött, mintha várna valamit. Majd a talaj kiesett a lábuk alól, ahogy a Melira által Monumentális Homlokzatának nevezett hely, nagyjából három négyzetmétert begyürödött.

A robbanótölteteket kiválóan beállították. Kaitónak ezt el kellett ismernie, még akkor is, amikor rájött, hogy zuhan. Ez egy új és nyugtalanító fejlemény volt. Fölöttük a sík vékony héja úgy nézett ki, mint egy összetört fekete fémlemez. Alattuk a táj egyre jobban közelített feléjük, hogy megismerkedjenek velük. Nem több mint 92 méterre volt tőlük.

Nahiri összevont szemöldökkel nézett a mosolygó Melira-ra, aki a legkevésbé sem tűnt aggodalmasnak. Az alattuk lehulló földdarabok tompán forrón izzottak, ahogy a lithomancer megragadta őket és lelassította az ereszkedésüket azzal, hogy egy vékony kagylót hozott létre, amelyen az út többi részét megtehették sérülés nélkül.

Melira ezen már tényleg nevetett. Kaito pislogott. - Miért nevetsz? Mindannyiunkat megölhettek volna!

– Koth azt mondta, hogy erős mágusok vagytok, akik azért jöttek, hogy megmentsék a síkunkat – mondta Melira. - Nos, a Homlokzat héja folyamatosan törik, akár a mi segítségünkkel, akár anélkül. Ha nem bírsz ki egy kis esést, akkor úgysem fogsz sikerrel járni. Bár ez jobb, mint ahogy reméltem volna. Ha egyszer leérünk, a Lowlight/Alacsonyfény közelében leszünk – eljutunk a hasadékhoz és egyből a Kemencerétegbe megyünk, hogy találkozzunk a többi túlélővel.

Kaitónak nem tetszett ez a szó. Úgy tűnt a "túlélők" mint valami előjel, és mivel a Vándor már elment, nem akart ezen gondolkodni. Ennek ellenére az arckifejezését semlegesre eröltette. – Nagyon hálásak vagyunk a segítségetekért – mondta, és Nahirire pillantott, várta, hogy elmondja megsérült, amikor a Vándorral a homokban megtalálták. Nahiri azonban semmi ilyesmit nem csinált, minden figyelmét arra összpontosította, hogy leszálljanak.

Végül is csak egy karcolás volt. Jobb, ha nem töri meg a koncentrációját egy karcolás miatt. Végül is semmi sem igényli a gyógyulást.

Tyvarnak más kérdései is voltak. Intett a kezével, jelezve a körülöttük lévő földet. – Még lejjebb ereszkedünk? Ez nem a Kemenceréteg?"

– Nem – mondta Melira. – A Phyrexiaiak ezt Mirrexnek hívják. Még az igazi nevük használatát sem engedik meg nekünk. Mondtam, hogy az igazi Mirrodin alattunk van. Csak ennyi maradt az otthonunkból.

– Értem – mondta Tyvar visszafogottan.

- Támadócsapataink fő ereje Lowlight/Alacsonyfény fog gyülekezni, készen arra, hogy segítsenek az erőfeszítéseikben - mondta Melira. - Nincs túl nagy ár ahhoz, hogy felszabadítsuk Mirrodint. Ez egykor gyönyörű föld volt. Ha a sors engedi, újra az lesz.

– Mirrodinért és a Multiverzumért – mondta Kaito, és Melira röviden rámosolygott, mielőtt elindult, hogy kitekintsen Nahiri ideiglenes emelvényének szélén.

Mirrodin – már ami megmaradt belőle – még a felszín idegen szépsége mellett is egy pusztaság volt alattuk, elsorvadt a fény hiányától. Ha Phyrexia ezt tette, hogy megtörje az ellenállás szellemét, akkor valószínűleg közelebb jutott, mint azt bárki is elhinné.

Nahiri Melirára pillantott miközben irányította rögtönzött szállítmányukat, hogy megálljanak a felszínen. – Az egész hely ilyen? - kérdezte.

Melira bólintott. – Az egész. Ahogy haladsz lefelé mindig valami új szörnyű meglepetés vár rád. Leugrott a kagylódarabról a földre, ami itt valójában kő volt, több fémes hatszögletű mintákkal tarkítva. - Legalább megjósolhatóak. Vagy meg akar ölni minden, vagy teljessé akar tenni. Nincs kivétel.

- Még te sem? – kérdezte Nahiri.

- Én?  – mondta Melira. – Immunis vagyok. Ezért engedi meg az Ellenállás, hogy védelem nélkül mozogjak, és ezért kért meg Koth, hogy vigyázzak rátok. Gyerünk. Lowlight/Alacsonyfény errefelé van.

Gyorsan haladni kezdett a pusztaságon keresztül. Hagyta, hogy a Síkjárok kövessék őt egy Mirran tábor alacsony, ütött-kopott alakja felé. Amint elérték a határát, egyenesen egy borotvált üvegnek látszó alacsony falhoz vezette őket, és szélesen intett felé.

– Elfoglaltuk a hasadékot, amikor Koth mondta, hogy jönni fogsz. – mondta. – Koth le fog vinni minket a Kemencerétegbe. Hamarosan feladtuk volna, ha nem jön senki.

– Akkor lemegyünk – mondta Nahiri.

Melira félig szórakozottnak tűnt. – Használt már közületek valaki ilyet?

– Nem – mondta Kaito.

– Szórakoztatóak – mondta. – A belsőleg gravitációval játszanak, így nem esel túl az első ugrásnál. Elkezdeni mindig nehezebb, mint folytatni. Melira a hasadék felé indult, könnyedén fellépett a fal mellé rakott ládákra, majd leugrott.

A Síkjárók követte őt. Amikor felmásztak ugyanazokra a ládákra, és lenéztek, látták, hogy egy belülről sápadt fényű, forrás nélküli megvilágított alagút padlóján áll, ami Phyrexia mélyére vezet. A lány a válla fölött visszanézett rájuk.

- Nos? Kérdezte. – Meg tudjátok csinálni ezt?

Nahiri habozás nélkül ugrott, Kaito pedig utána ugrott. Egy pillanatra émelyítő zavar támadt, majd Kaitó az alagút falán állt. Visszanézett és Tyvar volt az, aki úgy nézett ki, mint aki a gravitációval dacolva áll, amit a nagydarab férfi egyértelműen felismert, mert nevetett és beugrott a hasadékba.

– Előre, barátaim – mondta, és előrelépett. Kaito felgyorsult, és rövid időn belül a pár elhaladt Nahiri mellett, el kezdtek leereszkedni Phyrexia földjére.

Melira kissé hátramaradt Nahiri mellett, a másik nő tarkóján lévő kötésre pillantott, de nem kérdezet – még nem.

Nahiri nem érezte jól magát. Ismerte a testét és azt, ahogyan össze kellett állnia, a csontoknak és a szöveteknek, mint ahogy a kövek fűződtek a jó talajba, most viszont valami elromlott. A tarkóján lévő vágás, az apró, jelentéktelen sérülés lüktetett, jobban behatolt a tudatába, mint bármi. Egy ilyen csekélységnek nem kéne. Hátramaradt, hagyta, hogy Melira elhaladjon mellette, mielőtt maga mögé nyúlt, hogy megérezze a kötést, amit Kaito csomagjából vett. A géz furcsán csomós volt, mintha valami alulról nyomta volna.

Lehúzta a kötést, finom ujjaival megérintette az alatta lévő felületet, és nem talált sérülést, csak sima bőrt és egy rövid, sima kiemelkedést, aminek nem kéne ott lennie. Mintha a csontjai úgy döntöttek volna, hogy átformálják magukat. Nahiri ijedten, sziszegve húzta el a kezét, valahogy nem lepődött meg, amikor látta, hogy ugyanolyan csillogó olajban ragyogott, mint amilyen a Phyrexiaiak lándzsáinak hegyén volt.

Megfertőződött.

Már elveszett.

Tudta, hogy el kellene mondania a társainak – de hogyan? És mire lenne jó, ha bármelyikük tudná? Nem tudnák megölni, és ha meg is próbálnák, állapotától függetlenül visszatámadna. Nem tud elmenni, különben továbbviszi a szennyeződést erről a pusztulásra ítélt és haldokló síkról, hogy megfertőzzön egy másikat. A Mirran állítólag gyógyító volt, de ezt még egy gyógyító sem tudná megállítani – igaz? Nem, az volt a legjobb, ha olyan messzire viszi őket, amennyire csak lehetséges, mielőtt feladja magát, és olyanná váljon, amit könnyebben elpusztíthatnak.

Visszanyomta a kötést, újra befedte a sebet, és továbbnyomta.

A Mirran tábor, olyan kicsi, mint amilyen volt, lerombolt és kihalt volt. Hirtelen megjelent egy széles karimájú, fehér hajú nő. Óvatosan körülnézett, karddal a kezében készenlétben állt. Semmi sem mozdult vagy adott jelet arra, hogy megtámadja.

– Kaito! – kiáltott fel. – Kaito, itt vagy?

Senki sem válaszolt. Egy beomlott földfolt volt nem messze tőle. A Vándor feléje futott, felismerte, hogy mi az. Lenézett a mélybe, nyomát sem látta társainak; csak törmelékek lent mélyen a Mirran földjén. Elmentek.

Túl későn tért vissza a Vak Örökkévalóságból, és most elvesztek a társai.

– Figyelmeztethettem volna őket – nyögte. - Fogalmuk sincs, mibe sétálnak. Naivak voltunk, ha azt hittük, hogy ez ilyen könnyen megvalósítható.

Kiegyenesedett. A síkon töltött ideje rövid volt. Ha újra látni akarná őket, megtenné. Amíg ez meg nem történik meg, nem tudott mást tenni, mint várja a távozását, és reménykedni a biztonságukban.

Ez nem lenne elég. Elégnek kellett lennie.

Ez volt mindene.

Tovább...
Severnyák Illés: MtG krónikák: NEMEZIS - Reinhardt Suarez tollából2023.05.19 13:38

Szerző:raymond.budai@gmail.com

Nemezis - Reinhardt Suarez

A vér szennyezett, a hús salak. Felemelkedésem magára az életre szomjazik.
– Crovax, Rath Evincar-ja

Karn nem beszélt, nem panaszkodott, miközben horgok és borotvák – a Varrat Püspökök által kedvelt bőr függelékek feltáró eszköze – rántották, megrongálódott testét, hogy varratokat, illesztéseket találjanak, amelyek megkönnyítik a boncolást. Az ezüstgólem még mindig élt, már ahogy egy ilyen egyedülálló egyén élőnek tekinthető, de ami még fontosabb, hogy még mindig tudatában volt – tisztában volt azzal, hogy hol van, mi történik vele, és ki volt az, aki végrehajtja a teste szétszedésének zord tettét. Karn kognitív képességének észlelése nem volt olyan egyszerű, mint egy légzésellenőrzés vagy finom szemmozgások figyelése.
Az embernek éreznie kellett a szikrát, hogy tudja, ott van.
Tezzeret arra várt, hogy Karn megmozduljon. Félig-meddig várta, remélte, hogy a gólem felemelkedik a csontfehér lapról, széttépi a legközelebbi Phyrexiait, majd síkot vált. De Karn nem ellenkezett az aspiráns csapattal, amikor azok csukló- és bokabilincsekkel helyhez rögzítették, miközben ügyeltek arra, hogy ne érintsék meg a gólem mellkasába ágyazott kétpengéjű baltát. Amint feladatuk befejeződött, az aspiránsok arrébb álltak, hogy a varratpüspökök folytathassák elemző vizsgálatukat. Dominarián, Sheoldred felfedezett egy módot, amellyel megzavarhatja Karn síkváltását. Tezzeret úgy gondolta, hogy ez volt az, ami most is csapdában tartotta a gólemet: a csontfehér táblát olyan ásványi anyagok erezték végig, amitől Tezzeret még mindig viszketett, pedig jó messze állt tőle. De miért volt Karn olyan engedelmes…

Tökéletes vízió.

Tezzeret utálta mindezt. Utált mindent a Fenség Bazilikájában. Gyűlölt bármit, aminek köze van a Gépi Ortodoxiához. Esperen a Carmot Keresők is szentséges hatásvadász szervezetbe verődtek, és egész Vectis felett uralták az etheriumkovácsolás titkait. Habár ő is közéjük tartozott, de még így is átverték a csalásukkal. Carmot, a szent régens és kulcs az etherium létrehozásához, nem volt más, mint egy kidolgozott giccs, amely a tudatlan zsiványokat a Keresők sarka alatt tartja. Ilyen volt Elesh Norn „megvilágosodási” ígérete is.
Egy másik ismerős arc lépett be a hideg kamrába, Ajani Goldmane. A papok közül egy vezető kísérte, egy magas rangú exarch, aki pókszerű karokból álló lebegő csapatot vezetett fel az oltárhoz, ahol Karn teste feküdt. A papok, akárcsak előttük lévő aspiránsaik, úgy tűnt, bensőjükben elismerik a rangot – amely úgy szól, hogy engedjenek a jobbnak – elképesztő kecsességgel hajoltak el az oltártól.
– Újjászületés – mondta Ajani. - A pusztítás fájdalmai utat engednek a dicsőséges tökéletességnek.
Tezzeret nem válaszolt. Ajani jelenléte nagyon nyugtalanította, és nem csak azért, mert hajlamos volt részleteket és verseket idézni az Argent Rézkarcokból, Elesh Norn saját hiúságára írt hálaénekéből. Nem, ez több volt ennél. Abban az időben, amikor Nicol Bolast szolgálta, voltak nyugodt időszakok, amikor az őssárkány a következő lépéseit fontolgatta. Ajani soha nem maradt ki Bolas terveiből. Különleges cselszövéseket dolgozott ki a leonin elfoglalására, miközben Bolas egyéb tervei haladtak azok megtervezett útjaikon. Tezzeret számára az igazság nyilvánvaló volt: Nicol Bolas – Síkjáró, őssárkány, isten-fáraó – Ajani Goldmane megszállottja volt.
Bármi is történt a csatájukban Alara összeolvadása alatt, olyan megszállottságot keltett Bolasban, amilyent csak kevesek iránt tanúsított.
És mégis, a Phyrexiaiak könnyen megtörték. Túlságosan könnyen. Tamiyo volt az első, aki átesett Jin-Gitaxias különleges teljessé tételi folyamatán, amely csillogó olajjal gazdagította, miközben megőrizte szikrájának erejét. Ezen az áttörésen felbuzdulva az Előrehaladás Gépmestere lelkesen vetette alá a fogságban lévő Síkjárókat egyre hatékonyabb – és fájdalmasabb – eljárásoknak. Most, Tezzeret és néhányan a leggyűlöltebb ellenfelei közül, láthatóan "ugyanazon az oldalon voltak".

Engedd el az emlékeidet, és szüless újjá.

Mint egy nagy szimfónia karmestere, az exarch hat karjával mintákat kezdett szőni a levegőben. A boncolási platform függelékei az exarch kimondatlan parancsainak megfelelően mozogtak. Fehér kitinhegyeik széthasadnak, felfedve a feladathoz igazodó eszközöket: fűrészeket, pengéket, fogókat, csipeszeket.
Amikor a karok megkezdték a munkát, Karn továbbra sem szólt semmit. Még akkor is hallgatott, amikor fémfogak a testébe hatoltak és lenyírták a végtagjait.
– Csak az ő kegyelmében üdvözülünk – mondta Ajani ujjongástól remegő hangon. Régi formáink olyan ketrecek, amelyeket az Anya felolvaszt és sorssá kovácsol.
– Mi magunk csináljuk a ketreceinket – motyogta Tezzeret, miközben megfordult, hogy távozzon. Azonban útját elzárta Elesh Norn elit gárdájából az egyik angyala, aki fogazott szárnyait a teste köré csavarta. Tezzeret megpróbált megkerülni az angyalt, de az a botjával akadályozta meg az útját.
- A rituálé még nem fejeződött be – jelentette ki az angyal. – Tilos elmenni.
– Nem tartozom hozzád – mondta Tezzeret. - Mozgás.
- Neked tanúskodnod kell. És akkor megkapod, amit megígértek neked.
Tezzeret gondolkodás nélkül a mellkasára tette a kezét, a Síkhíd nyughelyére. Mellvértje alatt érezte, ahogy a tárgy elevenen felfalja. Mindig egy kicsit harapott belé, de azt menthetetlenül tette. Ha Kuldotha kovácsműhelyében nem végzett volna időnként kauterizálást, akkor lehet, hogy már megadta volna magát a kapu gyengítő energiáinak. De ez csak egy pillanatnyi szünet volt. Az élete azon múlott, hogy megkapja-e, amit ígértek neki, amit megérdemelt – egy új, sötétacélból készült testet, amely sokkal erősebb az etherium-nál, és mentes az átkozott Síkhídtól. Aztán elmehet erről az elhagyatott síkról és mindenből, ami vele járt. Örökké.
- Hogyan kapom meg a jutalmamat? Mondd meg most.
- Amikor mélységes híveink végeznek, elhozod az Atya darabjait Anyánknak.
Újabb átkozott megbízás?! Vett egy levegőt, és megnyugtatta magát. Bár dühös volt, hogy egy újabb alantas feladattal bízták meg, egy utolsó megaláztatás megérte az új testét. Ráadásul, ha valamit a Gépi Ortodoxia mindenekelőtt értékelt, az az illendőség volt. Ezt finoman kellett játszania.
– Te megfelelőbb futár lennél – tiltakozott Tezzeret.
- A kiválasztott nem utasíthatja vissza az Anya meghívását – válaszolta az angyal. Ebben az egyben igaz volt. Már több hét telt el azóta, hogy Tezzeret nem látta a praetort, mióta elhagyta trónját, hogy teljes idejét a Mycosynth-ek között töltse. Tezzeret korábban élvezte, hogy engedélyt kapott arra, hogy meglátogassa a sík legbelső rétegeit Új Phyrexián végzett korábbi munkái során, ez most nem így volt. Elesh Norn mindenkit megtiltott az alsóbb szintek látogatásától, még a többi praetort is.
– Biztosan vannak más feladatok is, amelyek megkívánják a figyelmemet – mondta a fogát csikorgatva. – Olyanok, amik fontosabb jelentőséggel bírnak?
- Nincsenek! - Az angyal kibontotta a szárnyait, és feltárt egy ruhát, ami úgy nézett ki mintha emberi fogakból készült volna. – Megkaptad a parancsodat.
Tezzeret hirtelen tudatára ébredt, hogy annak ellenére, hogy igyekezte behízelegni magát az angyalnál, ő maga vált a vizsgálat tárgyává. Körülnézett, először az angyalra, aki mogorván tekintett le rá jellegtelen vörös inakból alkotott arcával, majd az aspiránsokra és a tiltakozása miatt pillanatnyilag félreálló papokra, végül Ajanira, aki vörösen izzó szemekkel meredt rá.
Tezzeret összeszorított állkapcsával elengedett egy kényszeredett vigyort. - Az öltözékem sajnálatos módon nem megfelelő egy ilyen megtiszteltetésre. Épp most segítettem Sheoldredet vissza az odujába, és a páncélom még mindig… tartalmazza a Salak Gödörbe vezető út maradványait.
– Tessék – mondta Ajani, levette fehér köpenyét, amely még mindig vér és korom volt a dominariai események miatt. – Tisztítsd meg magad ezzel.
Tezzeret felvette a köpenyt, fehér volt arany szegéllyel, kivéve ahol kifakult foltokat olyan rózsaszínűek voltak, mintha hegszövetek lennének. Eddig fel sem tűnt számára, hogy ez ugyanaz a köpeny volt, amelyet egykor Elspeth Tirel viselt. Érdekes. Tisztában volt vele, hogy szövetségesek voltak Alarán, de azt nem, hogy milyen közel álltak egymáshoz. Tezzeret a leonint tanulmányozta, tudván, hogy a teljessé vált teste mélyén még mindig ott van az igazi Ajani szelleme. Elnyomva. Tisztában volt vele, hogy mi történik? A köpeny valami rejtélyes segítségkérés volt a leonin elméjének bugyraiból? Ha igen, Ajani nagyobb bolond volt, mint azt Tezzeret gondolta. Nem volt itt az ideje sem a helye, hogy ilyen nyíltan leleplezze magát.

Ne hibázz.

Tezzeret hátralépett, és lehajtotta a fejét, hogy elutánozza azt a gesztust, amelyet az aspiránsok tettek Varrat Püspökeik felé. A hódolat ilyen jeleinek bemutatása a szívét emésztette, de hamarosan eljön a lehetőség, hogy hangot adjon felháborodásának. Türelem, türelem.
– Ahogy anyánk kívánja – mondta. – Legyen így.
Amikor Új Phyrexia még Mirrodin volt, egy informális hézaghálózat kötötte össze a sík minden részét ahhoz a szívhez, ahol a Mycosynth nőtt. Ezen átjárók némelyike azóta is fennmaradt, mióta Karn létrehozta őket, míg mások – sokkal inkább beteg artériák, mint szándékos átjárók – jóval később alakultak ki a Phyrexiai vész következtében. Egykor Tezzeret egyedül navigálhatott a cél felé.
Erre nem volt többé szüksége. Az angyal vezetésével átvánszorgott a Fenséges Bazilika nyitott udvarain a hatalmas, gerinccel borított hídhoz, amely Új-Phyrexia legbelső rétegeibe vezetett. Az ilyen pazar építkezések egyike volt a sok módszer közül, amellyel Elesh Norn megerősítette dominanciáját. Bár megengedte praetor társainak, hogy személyre szabják lakórétegeiket, ennek a kegyességnek volt határa. A rendnek uralkodnia kellett – az odaadás, a kötelesség és az egység mindennél fontosabb volt a könyörtelen tudományos elemzések vagy a ragadozók és prédák vad törvényeivel szemben. A harmónia felváltja azt az őrületet, amely az előző mesterek alatt uralta a síkot – az ő harmóniája.
Aspiránsok iker regimentjei várták Tezzeret-et a híd lábánál, és mind ugyanazt az imát mormolták. Szemük – némelyik fejbe ágyazva, de inkább a szarvra kihegyezett combcsontok hegyére vagy a papírvékony bőrt áttörő csigolyákat szegélyező oszlopokra, fényérzékeny szervet ültettek – örökösen a szürke ég felé tekintett. Új Phyrexia fehér mananapjának fénye nem hatolt át a fenti összetett rétegeken. Ehelyett, maga a réteg szerkezete biztosította a megvilágítást. A bazilika falai megcsontosodott Phyrexiaiak holttesteiből álltak, melyeket halállal tiszteltek meg, halvány fehér fényt árasztottak, a márványszerű padlóba vésett karmazsinvörös hajszálerek pedig vérvörös fényt árasztottak.

Lépj mindig előre.

Tezzeret elindult a várakozó tömeg felé, és értékes tiszteletét tologatta: egy lebegő platformot, amely Karn szétszerelt alkatrészeit tartalmazza. Annak ellenére, hogy Ajani köpenyét leterítette, hogy elrejtse az ezüst gólemet, az aspiránsok továbbra is vagy bömböltek bukott Atyjuk jelenlétében, vagy szétváltak, hogy utat engedjenek, esetleg térdre borultak áhítattól.
Gyenge lelkű pojácák , gondolta Tezzeret, amikor a hídon várakozó magányos Phyrexiaihoz közeledett. A lény kitárta hat karját, mintha az ölelésébe hívná Tezzeret. - Ki vagy?
– A vezetőd – hangoztatta annak ellenére, hogy nem volt szája. – Az alvilág áruló tud lenni.
– Ismerem a helyet. Nincs szükségem vezetőre.
– Ez Anyánk rendelete.
Tezzeret elfintorodott, de ismét megőrizte a türelmét. – Akkor folytasd.
A kisérő megfordult, és átvezette a hídon, a körülöttük lévő miazma elsötétült, ahogy egyre beljebb merészkedtek a sík belsejébe. Tezzeret követte az vezetőt, miközben Karn emelvénye közöttük lebegett. Hamarosan a Fenség Bazilikája eltűnt, a Gépi Ortodoxiát meghatározó ín- és csontemlékeket felváltották a Mycosynth magasba tornyosuló oszlopai, az egyedülálló növekedés, amely a sík magja fölött burjánzott. Tezzeret áhítattal és óvatossággal tekintett a Mycosynth-re. Bizonyos értelemben ez volt a végső organizmus – élettel teli, fémrácsa tökéletesebb kristályszerkezet, mint amilyet bármely mester képes előállítani. A Mycosynth azonban veszélyt rejtett: a hosszan tartó itt tartózkodás esetén fémből hús lett, és fordítva. Ez megmagyarázza, hogy a néhány megmaradt Mirran miért rendelkezik fémes testrésszel is, illetve, hogy a Phyrexiaiak miért képtelenek elérni a teljes fémformát.
Miután leléptek a hídról magába a Mycosynth Gardenbe, Tezzeret felfigyelt a hangra – vagyis inkább annak hiányára. Kísérteties csend volt ezen az alsó szinten. Ez kétségtelenül annak köszönhető, hogy Elesh Norn lezárta a bazilika alatti központi rétegeket.
– Beszélsz az Anyával? - kérdezte Tezzeret az útmutatót. Hangja visszhangot vert a mag magas mennyezetéről és távoli falairól. Kérdése minden irányba visszhangzott. Lehalkította a hangerejét, és újra megszólalt: – Tudod, milyen gyakran ereszkedik fel a sík magjából?
- A Gépek Anyja elszámolás nélkül cselekszik. Nem az én feladatom tudni.
– Mikor fogadott utoljára látogatót?
– Engedelmeskedni és tanulni – mondta a vezető. – Ez a létezésem értelme.
Tezzeretnek ez egyáltalán nem tetszett. Ennyi pompa az alantas szállítási feladathoz. Egy hirtelen gondolattól megborzongott. Miért pont ő kapott audenciát, és miért pont most? Amióta Urabraskhoz csatlakozott – az biztos, hogy laza partnerség, de mindkét fél tudta, hol áll a másik – Tezzeret titokban továbbított információkat Jace kis Ravnicai öltözékének. Még névtelenül is sikerült felbérelnie a szellemmágust, hogy kövesse nyomon Vorinclexet, és ezzel csak jót tett. Vajon Elesh Norn tudott az árulásukról? Tezzeret csapdába masírozott? Egyféleképpen lehetett kideríteni. Nem volt kockázatmentes, de eltörpült Elesh Norn szerződési feltételeinek elfogadása mellett.
– Állj! – szólalt fel, de a vezető nem figyelt rá. Tezzeret elengedte az emelvényt, és kinyújtotta az etherium karját, letekerve magáról, mint egy csáptömeget, amelyet aztán a vezető nyaka köré csavart. – Parancsot adtam neked.
– Nem a te szolgád vagyok – sipította a vezető.
- Nem.  Tezzeret pengévé alakította a kezét, és a vezető nyakához tartotta. – De félsz, nem?
- Anyánk ölelésében nincs félelem. - A vezető vállai megfordultak, két karját hátrafelé küldve, hogy eltalálja Tezzeret pengéjét. Tezzeret szerencséjére sok Phyrexiait látott már így harcolni. Az erejük megdöbbentő és meglepő – ahogy végtagjaik lehetetlen módon csavarodnak ki, vagy, ahogy állkapcsok törnek elő a test furcsa helyeiről. Mindez csak figyelemelterelés. Tezzeret megrúgta az lebegő platformot a vezető felé, hogy a földre csapja őt. Aztán megkerülte, hogy a hason fekvő Phyrexiai fölé álljon, majd egyetlen jól elhelyezett lökéssel átlökte a platformot rajta.
Miután a testet egy hasadékba gördítette, Tezzeret megragadta az emelvényt, letért az útról, amelyet követett, és elindult a Mycosynth felé.

A harag legyőzi a haragot.


Több év telt el azóta, hogy Tezzeret bemerészkedett Új Phyrexia Mycosynth Kertjébe. Feltételezte, hogy védve volt a közelmúltbeli környezeti változásoktól, amelyek a sík más részein megjelentek; Mycosynth Rácsot mindig is hagyták magától terjedni, hogy az alkalmankénti kinövéseinek bányászatával új szerkezeteket építsenek. Sajnos a dolgok megváltoztak. Más volt a táj. Újraalkották.
– Hol a pokolban van? – morogta Tezzeret. Minden irányban csak a tornyokat látta, amelyek a réteg teljes magasságában masszív fákként ívelték át, burjánzó lombkoronákkal. Átvágott a kert alig járható terein, miközben igyekezett éber maradni. A kinövésekkel való tényleges fizikai érintkezés átadhatja a Phyrexiai fertőzést, mivel a rács a csillogó olajjal egyesült.

A teremtés pusztítást szül, ami lehetővé teszi a teremtést.

Az emelvényt átpréselte a két egymásba nőtt oszlop közötti nyíláson, Tezzeret egy lapos terület végén bukkant elő. Egy magányos tornyot pillantott meg, amelyet összetéveszthetett volna a rács egy másik részével, azonban ez arany fénnyel ragyogott.
– Végre – mondta Tezzeret.
Elindult a torony felé, egy megszűnt erődhöz, amelyet a sík előző ura használt, egy istenség, akit a Vedalkenek "Memnarch"-nak hívtak. Soha nem kapott kielégítő magyarázatot arra, hogy ki vagy mi ez a Memnarch, sem lumengridi kapcsolataitól, sem a jelenlegi Phyrexiai vezetéstől. Meglepő módon Jin-Gitaxias volt a legőszintébb, amikor úgy jellemezte Memnarchot, mint "hibát, de értékes a mi céljainkra". Bármi is legyen ennek a Memnarchnak a természete, egykori menedékhelye még mindig érintetlen volt. Valójában sokkal jobb állapotban nézett ki, Tezzeret emlékeiben ledőlt roncsként élt.
Sokkal jobb, gondolta Tezzeret. Ha a tornyot megjavították, talán azt is teljesen helyreállították, amit benne keresek. Amikor a torony tövéhez ért, először nem látott semmilyen bejáratot. Félreállította az emelvényt, amit addig tolt, majd tapogatni kezdett a torony alapjának minden oldalán. Csak tömör fémet talált – ami azt illeti, sötétacélt. Varázslatba kezdett, finom foszforeszkáló porködöt permetezet a torony aljára, amivel kiemelte egy ajtó körvonalát, amelyen sem kilincs, sem más bejutási eszköz nem volt. Etherium karjával karmot formálva megpróbálta kinyitni az ajtót. De a sötétacél ellenállt minden próbálkozásnak, harapásnak, hajlításnak, még annak is, hogy kicsavarják a helyzetéből.
- Ez őrület!
– Ez, az. – kiáltott fel egy hang, amely a Mycosynth fémes felületeiről visszhangzott – A legalázatosabb őrület maradványa.
Karmát kinyújtva Tezzeret megpördült, készen állt arra, hogy bármilyen mozgásra lecsapjon. De csak ő volt ott… és a letakart emelvény, amit magával hozott. Karját harapófogóvá alakítva lehúzta a köpenyt az emelvényről, felfedve Karn szétszerelt végtagjait és törzsét, amelyeket arany árnyalatú sötétacél kapcsok tartottak a helyükön. Tezzeret fellépett az emelvényre, ahol látta, hogy Karn ezüstös szeme kinyílik, és lágyan ragyogni kezd.
– Gépek Atyja – mondta Tezzeret. – Furcsán örülök, hogy a halálodat túlértékelték.
– Helló, Tezzeret – válaszolta Karn. – Nem vagyok elégedett ezen körülmények egyikével sem.
- Akkor menekülj. Még megvan az épp elméd. Építsd újjá a testedet egy másik síkon.
- Megpróbáltam, de a Phirexiaiak valamiféle anyagot kötöttek hozzám, akadályozva a síkok közötti utazást. Ide vagyok kötve.
Tehát a sejtése helyes volt: a táblák visszatartották Karn síkugrását. Tezzeret grimaszolt azon a lehetőségen, hogy Elesh Norn csökkentheti a képességét , hogy megszökjön erről a síkról, bár kételkedett abban, hogy a nő egyszerre akadályozhatja saját képességeit és a Síkhíd működését. Ennek ellenére nagyra értékelte, hogy tudatosították benne a lehetőségeket.
– Szóval, úgymond együtt vagyunk csapdában.
– Miért akarsz belépni a Panoptikumba? – kérdezte Karn.
– Ez egyedül rám tartozik. Tezzeret felfelé bámult a torony tetejére, ami egy nagy, ötszögletű kamrába torkollott, mindkét oldalon egy sor kilátónyílással. – Hacsak nem szeretnéd megmondani, hogyan juthatok be.
Karn lehunyta a szemét, és egy ideig csendben maradt. Aztán kinyitotta a szemét, és így szólt: Bevihetlek. Végül is ez volt valaha az én birodalmam.
– Aligha vagy abban a helyzetben, hogy bárhová is menj – mondta Tezzeret nevetve.
– Csak egy darab kell – mondta Karn. – A fejem elválasztható a testemtől.
Tezzeret odahajolt, és megragadta Karn nyakát. Körbetapogatta, és bizony, ujjai egy meglehetősen egyszerű reteszelő mechanizmust találtak, ami nem hasonlít a gólem fejét a helyén tartó csathoz. Kioldotta a reteszt, félig megforgatta Karn fejét, és kiszabadította a törzs többi részéből. Tezzeret felemelte a fejét, hogy megnézze.
- Én nem így terveztelek volna meg - mondta. - A mágikus kötelék biztonságosabb.
– Alkotóm minden varázslatnál jobban bízott a fizikai mesterségében.
Soha nem gondolt arra, aki Karnt létrehozta. Ahhoz, hogy megalkothasson egy ilyen lényt, alkotójának tehetséges és fontos embernek kellett lennie – nem úgy, mint a saját apja, egy értéktelen szemét, aki úgy manipulálta Tezzeretet, hogy a haszon megosztása nélkül szerezzen neki etheriumot.
– Folytassuk ezzel. Tezzeret felkanalazta a köpenyt, és visszaterítette Karn testére. Aztán ahogy Karn utasította, hozzáérintette a gólem fejét a sötétacél ajtóhoz. Tezzeret furcsa bizsergést kezdett érezni az ujjaiban, különös nyomást, ami szétterjedt a karján.
– Ne ijedj meg – mondta Karn. - Átirányítom a fém természetes energiáit a testedbe, hogy ráhangolódj az ajtóra. Már csak néhány pillanat. Szavához híven Karn erőfeszítéseinek hála az ajtó félrecsúszott. Tezzeret, Karn fejét az egyik hóna alá dugta, a másikkal pedig behúzta magát az ajtónyílásba. Amint bejutott, Tezzeret varázslatot hajtott végre, amitől fémkarja hideg elektromos kék színnel világítani kezdett, megvilágította az utat a kanyargó lépcsőkön a legtetején lévő kamrához.
Tezzeret észrevette a legutóbbi itt járta óta a különbségeket. Eltűntek az égési nyomok a falakon, csakúgy, mint az mechanikus trón és a repedt lebegő gömbök. Minden tiszta volt. A két falon olyan fém állványok lógtak, amelyek tökéletesen alkalmasak az emberek megfékezésére. A szoba közepén állt Tezzeret utazásának tárgya – egy hosszúkás, gyémánt formájú monolit, amely lehetővé tette, hogy belásson Új Phyrexia bármely részébe.
– A Sötétacél Szem – mondta Karnnak. - Csak néhányszor tudtam használni, amikor Nicol Bolasnak kémkedtem. De amikor megtettem, még így, félig összetörve is, elég éleslátónak bizonyult.
– Ha Elesh Norn helyreállította a szemét – figyelmeztetett Karn –, az csak azt fogja mutatni, amit látni szeretne.
– Ennek én leszek a bírója. Tezzeret letette Karn fejét a padlóra, és megérintette a Sötétacél Szem felületét. Az egyik oldala kinyílt, belépett. A Panopticonhoz hasonlóan a szemet is teljesen helyreállították. Mindegyik tükörszerű képernyője érintetlen volt, és amikor megérintette a vezérlőpultot, kigyulladtak, elárasztva az Új Phyrexia különböző rétegeiről szóló képekkel.

Csak a bizonyosságot keresd.

Tezzeret a sík minden rétegéből nézte a képeket. Légiókat gyűjtöttek össze és szereltek fel a háborúhoz. Ismerte a műveletek mértékét. A praetorok nem riadtak vissza a kérkedéstől. Ám amint szemtanúja volt az összegyűjtött erők hatalmas méretének, azon kezdett töprengeni, hogyan lehetne egy ilyen hadsereget bevetni más síkokon. Feltételezte, hogy a Síkhid kulcsfontosságú lesz Elesh Norn inváziós erőfeszítéseiben, de soha nem tudta átszállítani ezt a hatalmas haderőt, amely messze meghaladta Bolas örökkévaló seregét.
Akkor ő hogyan fogja csinálni? – tűnődött. Miközben elforgatta a vezérlőpult gombjait a képernyőn látható nézetek és szögek megváltoztatásához, felfedezte, hogy van két hely, aminek sikerült dacolnia a szem behatolásával. Ebből arra következtetett, hogy az egyik Urabrask birtoka. Nem volt meglepő, hogy a Csendes Kemence rosszmájú praetora igyekezett meghiúsítani a külső megfigyelést. A másik megfoghatatlan helyszín Elesh Norn szentélye volt.
Tezzeret öklével a vezérlőpultra csapott, amitől a képernyők kikapcsoltak, és az ajtó ismét kinyílt. Karnnak igaza volt. Ostobaság lett volna, ha Elesh Norn bármilyen eszközzel – különösen a sajátjával – megengedi, hogy elárulja titkait. Ésszerű óvintézkedés, de nem kevésbé dühítő. Visszalépett a Panoptikum főkamrájába.
– Láttad, amire vágytál? - kérdezte Karn.
Tezzeret összevonta a szemöldökét Karn szemtelenségére, elfojtva a vágyat, hogy lecsapjon az egykor hatalmas Síkjáróra. – Láttam a megsemmisülést – mondta, és hátát a Sötétacél Szemnek nyomta, és a földre csúszott. – A sors, amely mindannyiunkra vár.
– A sors, amelynek megalkotásában segítettél.
– Ne oktass ki. – mondta Tezzeret. Ott voltam, emlékszel? Amikor az olaj a markában tartott? Az egyik másodpercben összefüggéstelenül bömböltél, a másikban pedig Mirran foglyok kivégzését rendelted el. Ez a te ostobaságod volt!
– Amit mondasz, az nem valótlan – mondta Karn bűnbánó hangon. - Egyszer azt hittem, hogy ez az én felelősségem – minden Síkjáró felelőssége – az, hogy teremtsek, hogy új hangokat fogadjak be és irányítsam őket. Azt akartam, hogy Argentum háborútól és fájdalomtól mentes menedék legyen.
– Végül megtalálnak – mondta Tezzeret. - Háború és fájdalom… Telhetetlenek. Megállíthatatlanok. Ezer arccal és ezer névvel.
– Mint Nicol Bolas.
– Tudod, hogy utáltam őt – mondta Tezzeret, majd megérintette a homlokán lévő szarv alakú tetoválásokat – ezek a jelölések arra hivatottak, hogy emlékeztessenek rá, kinek tartozok hűséggel. - Soha nem engedte, hogy elfelejtsem az adósságot, amivel tartoztam neki - az életet, amelyet visszaadott nekem, miután Beleren üres, értelmetlen vázat hagyott belőlem. Hadd köszönjem meg hivatalosan is, hogy megszabadítál tőle.
– Nem volt más választásunk – mondta Karn. – Megfenyegette az egész Multiverzumot.
Erre Tezzeret hangosan felnevetett. Ó, Gépek Atyja, ez jó! Tudod, miután elhagytad ezt a síkot, visszatértem Bolashoz. Azt akarta tudni, hogy a Phyrexiaiak képesek-e a síkközi utazásra, és elmondtam neki az igazat: nem. De ha valaha is elérnék, az lenne a káosz ereje, veszélyt jelentene mindenkire, aki uralkodni akar. Azt javasoltam, hogy pusztítsuk el az értékes síkodat, mielőtt ez megtörténne, és meglepetésemre ő beleegyezett ebbe. Az első isten-császári cselekedete… az lett volna, hogy eltörli Új Phyrexia létezését.
- Cserébe pedig csak meg kellett volna halnunk, hogy aztán mindenki más a hűséges alattvalója legyen.
- Mindig olyan egyszerű volt a számodra – mindannyian egyszerű bolondok vagytok, akik úgy tesznek, mintha olyan tiszta lenne a kezük! A ragyogó hősök azért jönnek, hogy kiirtsák a rosszat, a trágárságot, a gonoszt! Tezzeret érezte, ahogy a kedvesség álarca leégett. – Te a mi felelősségünkről beszélsz? Neked vállalni kellett volna a felelősséget a döntéseiért – vállalhattad volna Új Phyrexia Úrának pozícióját. Bizonyára jobb lett volna, mint az Elesh Norn által megígért „paradicsom”! Feltápászkodott, és felkapta Karn fejét. - Minden nap, amit átélek, egy újabb, amiért harcoltam! Minden lélegzetvételem közelebb vissz…
– Mihez?
Szabadság. Ezt akarta mondani. De ugyanabban a lélegzetben egy másik szó is az ajkára szegődött. Beteljesülés. Az agya egyik röpke ötletről a másikra ugrott. Amióta megérkezett Új Phyrexiára, védve volt a csillogó olaj hatásaitól Nicol Bolas által biztosított oltásnak köszönhetően. De mi van ha… Mi van, ha a védelem alábbhagyott, ha a sárkány nem élte meg, hogy megerősítse ezt? Vagy ami még rosszabb, mi van akkor, ha a Kuldotha kovácsműhelyben végzett kezelések a Síkhídnál rosszabbat juttattak a testébe? Valami alattomosabbat?

A bőr az áldottak börtöne.

– Hallod őket, igaz? - mondta Karn. Figyelj. Ne kérdezz. Kövess. Válj és tartozz. Ugyanazok a hangok, amelyeket akkor hallottam, amikor az olaj parancsolta a szívemet.
- Fogd be! Tezzeret hátrahúzta a kezét, lándzsahegyré változtatta, és dühtől remegő karjával Karn homlokához tartotta a hegyét. Karn arcába bámult, a gólem arckifejezése olyan nyugodt volt, mint amikor Elesh Norn papjai széttépték. – Félsz a saját végzetedtől, Karn?
– Igen – mondta. - Mindent megtettem, hogy megakadályozzam. De ez nem volt elég. Nem elég.
Tezzeret leengedte a kezét. – Elesh Norn gyanítani fog valamit, ha megsérülsz. Visszament a tornyon keresztül, majd Karn fejét a testéhez erősítette, és elindult, hogy megkeresse Elesh Norn-t.

Tezzeret a Mycosynth Kert körüli föld fokozatának csökkenésében lévő sebeket követte, és arra gondolt, hogy a lehető legalacsonyabb pontot kell megtalálnia a síkon. Tippje helyesnek bizonyult, mert egy újonnan épített lépcsőre bukkant a kert kellős közepén. Nem emlékezett sem a lépcsőre, sem azokra a furcsa, tüskés hajtásokra, amelyek megjelentek a Mycosynth-en a korábban tett látogatása óta.
Tezzeret emlékezett rá, mi volt a lába alatt. Új Phyrexia szíve. Karn régi trónterme. Lefelé haladva a lépcsőn egy sötét alagútba ért, felkészült egy varázslatra támadás esetére. Ha az emlékezet nem csal, az alagút végén egy óriás szélességű és magasságú fémajtóhoz fog megérkezni, amelyet fogaskerekek és fogaskerékfogak díszítettek. De nem volt ilyen ajtó. Ehelyett az alagút szája behatolt abba a szakadékszerű kamrába, ahol Karn trónja állt. Csakhogy a trón már nem látszott a körülötte tekergőző vastag, páncélozott kábelek gubanca alatt, amelyek spirálisan nyúltak fel a kamra mennyezetéig. A helység lüktető vörös fényben fürdött.
Egy szívverés.
Tezzeret egy faszerű építmény gyökereit követte annak tövéig, mely mellett egy oszlopcsarnok állt, melynek közepén egy tükröződő medence volt. A medence mellett Elesh Norn ült, porcelán teste vérszínű köpenybe volt burkolva.
A Gépek Anyja felnézett a közeledtére.
– Tezzeret – mondta, és szelíd hangja átvágta a sűrű levegőt. – Bízunk benne, hogy kellemes volt az útja idefelé.
– Események nélküli – mondta Tezzeret. Úgy tűnt Elesh Norn, jó hangulatban van. Úgy sejtette, hogy ez összességében rossz jel. De rövidtávon ez jót sejtetett számára. Készen állt arra, hogy - befogadja sötétacél testét, és hagyja, hogy a Phyrexiaiak lemészárolják egymást. A Multiverzum egy szinte végtelen hely volt. Voltak helyek, ahol elbújhat, ahol eltűnhet. Hogy túléljen. - Megtettem, amit kértél. Lehúzta a köpenyt Karn testének darabjairól, amire Elesh Norn felállt és meghajolt.
– Atyám – mondta. A sötétacél merevítők az érintésre elszabadultak, így a kezébe vette Karn törzsét. – Üdvözölünk a nagyszerű munkánkban.
Karn nem szólt semmit.
- A dolgok nehezek voltak köztünk. - mondta. - De ha megtudod, hogyan vittük tovább az álmodat, meg fogod érteni, miért tettük azt, amit veled tettük – mit fogunk tenni veled. Nem büntetésként, nem. De vezeklésként, hogy megmutassuk, hogy semmi, nem még a mi szeretett pátriárkánk is feddhetetlen.
– Valóban nagyszerű a munkád, Anya – mondta Tezzeret. – De azt hiszem, nekünk is vannak befejezetlen ügyeink. A jutalmam.
– A hűséges szolgálatért, igen – mondta. – Olyan kegyelmet mutattál nekünk, Tezzeret. Nélküled nem lenne miénk a Birodalomtörő.
Tezzeretnek eszébe jutott, hogy a Fenséges Bazilikában Elesh Norn tróntermében állt, amikor jelzett neki, hogy nyisson egy portált Kaldheimbe. A Síkhíd energiamátrixa kiszakadt a mellkasából, majd testét elektromos tűz örvényében fürdette. A vörös portálon kiömlött a tűzforró Vorinclex gerincváza, az egyik karmával a padlót kaparta, a másikban pedig egy palackot szorongatott, amit Elesh Norn egyik aspiránsa vitt el. Az a palack – biztosan benne volt Kaldheim Világfájának esszenciája. És most a Phyrexiaiaknak megvolt a sajátjuk.
Birodalomtörő. Ez az ő dolga volt. Közvetlenül ő volt a felelős érte.
Elesh Norn elmosolyodott. - Úgy döntöttünk, hogy te leszel a hírnökünk Dominarián. Maradtak még beavatkozók a síkon, akik ellenünk ármánykodnak – a síkjárói ismerőseid. Te fogod vezetni azt az erőfeszítést, hogy felvilágosítsd őket a tévedésükről.
– Vissza Dominariába?
– Türelem, türelem.
Türelem? Hányszor hallotta, hogy ezt a szót adták neki ahelyett, amit megérdemelne? Ekkor értette meg – Elesh Nornnak esze ágában sem volt teljesíteni az ígéretét. A terve az volt vele, hogy addig használja, amíg már nem lehet használni, aztán félredobja, vagy ami még rosszabb, megnyúzza és újjáépíti, hogy egy olyan másik öleb legyen, mint Ajani. Akár a keresőket, akár Nicol Bolast, akár Phyrexia praetorait, senkit, aki ily módon elárulta, nem kíméli meg haragjától. Nem most. Sosem.
Szemét Elesh Norn-ra szegezte, minden gúnyát, dühét és gyűlöletét a lány képébe öntötte, hogy soha ne felejtse el ezt a pillanatot – ezt a pillanatot, amikor minden világossá vált. Ha Urabrask háborút akart, akkor megkapja ezt a háborút. Tezzeret biztosítani fogja.
A tükröződő medence túlsó végén Elesh Norn egy talapzatra helyezte Karn törzsét, amelyet borostyán porcelán szőlővel koszorúztak meg. Lehajtotta a fejét.
- Tényleg nincs mit mondanod? Ennyi idő után? Végül is család vagyunk.
Ekkor Karn végre megszólalt: - Jhoira… Jhoira a barátom… a legjobb barátom. Az eredeti akadémián ismerkedtünk meg, mielőtt a baleset elsodort minket Tolariából. Ő nevezett el engem. Karn… egy régi Thran névből. Azt mondta… Azt mondta, ez azt jelenti…
– Elég – csattant fel Elesh Norn. - Nyilvánvaló, hogy a mai nap feszültségei megzavartak.
Jól játszott, Karn, gondolta Tezzeret. Legyengült pozícióban igen, de a táblán maradva.

 


– Nyugodj meg, Atyám. Elesh Norn úgy simogatta Karn arcát, mint egy anya a beteg gyermeket. - Ha nagyszerű munkánkat elérjük, a tökéletesség örömében sütkérezhetsz majd a Multiverzum többi részével. Aztán Tezzeretre pillantott. Eltűnt a kedvesség homlokzata, helyét hangjának rideg tenorja váltotta fel. - Még mindig itt vagy. Miért?
Tezzeret morogva megfordult és elsétált.

Tezzeret belépett a Shiv Cometia Kráter mélyén elrejtett barlangkomplexumba. A Mana Torony elleni támadás előtt ezek az alagutak hemzsegtek a Phyrexiai csapatoktól. Most már csak egy századosokból és negátorokból álló kis társaság maradt mindenféle harci állapotban. Közülük jó néhányan súlyos sérüléseket szenvedtek – levágott függelékekkel, egész testrészüket leégették vagy pépessé verték – ami miatt arra használták őket, hogy a csata helyszínéről holttesteket szedjenek ki, hogy később majd szerves anyagként használják fel. Bármennyire is súlyosak voltak ezek a veszteségek, a Phyrexiaiak valódi vesztesége az volt, hogy a Mana Torony felrobbantása után vezetés nélkül maradtak. Tezzeret megértette, hogy az ilyen kudarcok a tevékenység igazi halálát jelentik legyen az bármilyen nemes is.

Ne pazarolj, ne akarj.

– Rona – mondta Tezzeret a Shiv új műveleti vezetőjének. - Állapotjelentés.
– Nem válaszolok neked – mondta Rona. – Sheoldred rám bízta a vezetést.
– Látod itt Sheoldredet? Régóta elfogyott a beszélgetéshez való türelme. Tezzeret azonnal kilőtte fémkarját, és egy hosszú, vékony szöggel felnyársalta Rona vállát. Rona megragadta, és ellökte Tezzeret-et. Hátratántorodott, ami lenyűgözte. Rona legutóbbi találkozásuk óta saját fejlesztéseket hajtott végre. Jó tudni. Ahelyett, hogy viszonozta volna a támadást, Rona felszólította hadnagyait – az egyik centuriót pikkelyes szárnnyal, és egy másik húsosabb kivitelűt, akinek csomózott kábeltekercs karjai voltak –, hogy avatkozzanak be a csatába. Ez volt az ő hibája. Az Acél Thánok-nál, az erő és a hatalom megnyilvánulása volt az egyedüli törvény. A hadnagyai nem akartak beleavatkozni.
Újra hívta őket. Tezzeret ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget arra használta, hogy olyan varázslatot mondjon, amely megsokszorozta a testében lévő fém tömegét, ezáltal Ronát a földre gyűrte. Kezét – az organikust – tenyerével Rona vállára tette. - Azt mondták nekem, hogy a védtelen hús pár másodperc alatt elpárolog a Vak Örökkévalóságban. Ennyi idő alatt úgy gondolom, hogy az ember… leírhatatlan fájdalmat érez. De mint mondtam, gyorsan vége. Állítólag. Kíváncsi vagy rá?
- Nem.
Tezzeret közel hajolt az arcához. – Állapotjelentés – vicsorogta, majd eloszlatta a varázslatát.
Rona dühös pillantást vetett Tezzeretre, miközben talpra állt. – Veszteségeket szenvedtünk.
– Ez elég nyilvánvaló. Hívtál erősítést?
– Igen, de a kádereink már telepítve vannak. Az ellenséges seregek összegyűltek Benaliában, Corondorban és Krosában. Kevés haderönk maradt.
– Hmmm. Mennyi időbe telik, amíg csapataink teljesen helyreállnak?
– Néhány hét. Legfeljebb egy hónap.
Nos, hát , gondolta Tezzeret. Összeráncolta a homlokát, úgy tett, mintha aggódna. Meglátjuk, melyikünk a türelmesebb, szeretett Anyánk.
– A kémeid. Figyeltek a Síkjárókra?
- Igen. Elhagyták Shivet. - mondta Rona. – De vissza tudtuk követni őket Új Argive-ig.
Új Argive? Mi vitte vissza őket oda? Amennyire tudta, Új Argive-ot teljesen ellepték a Phyrexiai erők. Öngyilkosság lett volna Argivia vagy bármely más nagyobb település falain belül menedéket keresni. Hacsak nem próbáltak meg segítséget kérni korábbi szövetségeseiktől. Érdekes.
– Mi van a gondjaira bízott különleges csapatokkal? Anya elitjével?
Rona arcán mosoly suhant át. – Vadonatújak és várják a parancsunkat.
– Kitűnő – mondta Tezzeret. - Egy boldog, nagy család.

Tovább...
Severnyák Illés: MtG krónikák: SUTTOGÁS A SZÉLBEN – Langley Hyde tollából2023.03.31 13:34

Szerző:nutso

Teferi egy Phyrexiai szörnyet csapott le Karn munkapadjára, majd egy késsel odaszögezte azt. A lény dühösen felsikoltott, majd vonlagani kezdett miközben poliptestébõl feketén csillogó olajat fröcskölt szét. Karn szenvtelenül figyelte a vergõdését.
– Ez már a második szabotõr, akit megtaláltam. Teferi irányította a csapatokat, miközben tábornokként és parancsnokként is tevékenykedett – ez nem egy könnyû feladat volt az új koalícióban, ahol annyi faj lépett szövetségre egymással.
– Milyen kárt okozott? – kérdezte Karn.
– Az élelmiszerraktárban volt – mondta Teferi. - Jhoira átvizsgálja, hogy megfertõztek-e valamit, de amíg nem tisztítja meg õket, addig nincs vacsora. Képzelheted, hogy a csapataink mit érezhetnek.
Karn csak elvont fogalmakkal értette a szerves lények táplálékhoz való viszonyát, de tanúja volt annak, hogy akár egyetlen étkezés kihagyása is milyen ingerlékenyé teheti Jhoirát, még akkor is, ha ez nem volt betervezve. Nagyobb léptékben elképzelve ezt…
– Ez megszakítja Jhoira munkáját?
Az hogy egy lényt talált az élelmiszerraktárban? Vagy, hogy a kém átadja Sheoldred-nek azt az információt, hogy hol vagyunk? Karn képtelen volt megállapítani a kém kilétét. Jaya, Jodah és Ajani még nem érkezett meg, és arra számított, hogy amint megérkeznek, tudnak majd segíteni. Jhoira el volt foglalva az önmegsemmisítõ berendezés Mana Torony burkolatára való telepítésével. Ez volt most a legfontosabb, mivel Sheoldred csapatai már gyülekezni kezdtek. Nem engedhették meg Sheoldrednek, hogy megszerezze és átalakítsa a Mana Tornyot. Ha ezt megtenné, képessé válna az erõkövek elkészítésre, amihez ha Thran acélt használna, azzal szinte elpusztíthatatlan szörnyû alkotásokra lenne képes.
Teferi megrázta a fejét. – Fel van szerelve, és jelenleg az ágyúkat köti be Mana Torony erõforrásához.
Az odaszögezett vergõdõ szörnyûségrõl Karn nem tudta elképzelni, hogy milyen információkat tud továbbítani Sheoldred számára. Egyik kezét rátette a szörnyre miközben eltávolította a pengét belõle, majd a lényt egy olvasztótégelybe dobta. Mire az vonaglani és sziszegni kezdett miközben felforrt a vére, lángra kapott az olaja, megfõtt a húsa, és a megolvadt a fém része.
– Hogy halad sylexen végzett munkád? – kérdezte Teferi aggódón. A mellvértje alatt megmozgatta a vállát. Egy csat kilazult, de a még gyógyuló sérülései miatt még nem tudta körbeérni, hogy megigazítsa azt.
Befejeztem. Karn meghatározta, hogyan kell aktiválni. De habozott hangosan kimondani. Mi van, ha Karnnak nem egy kémet kellett keresnie, hanem egy kémeszközt, elrejtve valahol a Mana Torony fedélzetén? Elõrelépett, és meghúzta Teferi mellvértjét, örült, hogy neki nincs szüksége ilyen felszerelésekre. Az organikus lények felsõteste hatalmas vödrök voltak a szerveik számára, ez nyilvánvaló tervezési hiba volt. – Kérlek, maradjon nyugton. Nem kockáztathatom meg, hogy a rosszul illeszkedõ páncélzat miatt sérülés érjen. – mondta Karn.
– Túl könnyû volt úgy gondolni rád, mint valami tárgyra miközben néztem, ahogy felépítenek. – mondta Teferi lehajtott fejjel. – Már amennyit ér Karn, elnézéseset kérem, ahogy a múltban bántam veled.
– Elfogadom a bocsánatkérését.

Egy kürt harsant fel a fedélzetek felett, harcra hívva a csapatokat.
Teferi könnyed futásnak eredt, Karn követte õt a fedélzetre. Mivel Jhoira mûhelye az orrban volt, innen Karn rálátott az egész Mana Toronyra. Az alsó szintek úgy néztek ki, mint egy hasított földgömb; a két félteke egy olyan szerelvénnyel csatlakozott, amely a Mana Torony lábait támasztották alá. Bár Karn nem láthatta õket ebbõl a szemszögébõl, tudta, hogy azok vörös sivatagi sziklákhoz vannak kapcsolva, a Mana Tornyot így a szikla oldalhoz rögzítették. Hasonlóképpen a távoli tat féltekét is, amit egy kötélhíd köti össze Shiv hegyeivel. Mindkét fedélzetrõl városi épületek emelkedtek a magasba. Fölötte a felsõ fedélzet a kormány felé emelkedett, amely egy kiemelkedésben helyezkedett el ami, az elülsõ félgömbre nézett. Goblinok és a viashinók szétszedték az épületek közé beékelõdött ételárusok bodéit, és ostromgépeket gördítettek ki a helyükre. Mana ágyúk lógtak az oldalakon, mindegyikük a sivatagot célozta.

A sivatag forrongott. A Mana Torony alatt a Phyrexiaiak olyan sokan voltak, hogy Shivan fényében szivárványos medencéhez hasonlítottak. Felszíne megemelkedett, mint egy óceáni hullám, úgy tûnt mintha egy bálna akarna kiugrani belõle, hullámzott, megtört, majd egy hatalmas szörnyûség bukkant fel a mélyébõl.
Ez nem egy újabb bevetés volt.
Teferi felüvöltött – Az ágyúk állapota?
- Még nem áll készen! – kiáltotta az egyik nõ.
A Phyrexiaiak elsõ hulláma átlépte a Mana Torony oldalait. A koalíciós harcosok hátralökték létráikat, levágták a kapaszkodó kampókat, és lándzsákat döftek az eltorzult szörnyekbe.
Egy Phyrexiai dreadnought emelkedett ki a hordából, hatalmas bálnaszerû volt – csak Karn egyetlen olyan bálnát sem látott, ami százlábú lábakkal vagy állkapoccsal volt ellátva. Csillogó fekete testébõl kövek csillogtak, páncéllemezeibõl pedig apró szálak vonaglottak elõ, mintha a levegõt ízlelnék. A Mana Torony felé indult miközben állkapcsai csattogtak.
– Kilenc pokol – motyogta Teferi. Célozzátok meg a dreadnoughtot mellkasát! Tartsatok ki, amíg készen nem állnak az ágyúk tüzelésre.
Jhoira emelkedett ki az alsó fedélzetrõl, két emberi technikussal a sarkában. Az ágyúkhoz rohant, majd letérdelve ellenõrizte a csatlakozópontokat. Asszisztensei leültek az ágyúk mögé, majd a dreadnought felé célozták õket. Az ágyúk elkezdtek feltöltõdni, csövek elejét égõ kék energia koszorúzta.
Jhoira legyintett. "Tûz!"

Az ágyúk kiengedték robbanó sugarukat, amelyek a Phyrexiai lény mellkasába csapódott, elszenesítette a fémet, és visszavetve õt a saját seregébe. Kék energia égett a páncéllemezei között. Jhoira intett újra, és az ágyúk másodszorra is dreadnought-ra tûzeltek, átszakítva meggyengült páncélját. A szörny saját csapataira esett, szétzúzva õket.
– Nos – mondta Jhoira – ezek mûködnek.
Egy árnyék suhant végig a Mana Torony fedélzetén. Weatherlight szárnyalt odafent, és egy pillanatra Karn megkönnyebbülést érzett – egészen addig, amíg meg nem látta, hogy sortüzet zúdít egy csapat viashino-ra szétszakítva õket.
– Ó, nem – motyogta. Most, hogy közelebbrõl nézte, látta, hogy azok a tekercsek és indák, amelyeket korábban álcázásként szolgáltak, már nem halottak. Még a pilótafülke is megkérgesedett, a vér és a belek bõrszerû bevonattá száradtak az egykor csillogó üveg felett. A Phyrexiaiak teljessé tették Weatherlightot.

A hajó alacsonyan csapott le, majd kitekeredett iszonytatos lényeket dobott le a fedélzetérõl, némelyikük kicsi volt, mint egy macska, mások tömzsibbek és medveszerûek voltak, de mindegyikük összeolvasztva beteljesített emberekkel. Sheoldred biztosan abban reménykedik, hogy legyõzi õket, mielõtt Jhoira befejezi az önmegsemmisítõ mechanizmus felszerelését a Mana Toronyon gondolta Karn. Ha ezek a Phyrexiaiak hátulról támadnák meg Teferit és a viashinókat, az ágyúk védelem nélkül maradnának.

Karn megindult, hogy összecsapjon velük. Egy humanoid Phyrexiai ugrott le a Weatherlight fedélzetérõl a Mana Toronyra, vonásai furcsán ismerõsek voltak. Dupla karjait felemelve tartva Karn felé sétált. Fémtüskékkel megrakott sápadt haja hátra volt simítva, szemébõl fekete olaj szivárgott le az arcára. Karn felé nézve vigyorra húzta a száját. – Már jó ideje, régi barátom.

Ez nem volt lehetséges – mégis az volt. Ertai.
Karn halottnak hitte. Bármilyen technologiát is alkalmaztak a Phyrexiaiak az életre keltésére, ennyi évszázad után ugyanaz volt, mint régen: ahogy a vállait tartotta, ahogyan összehúzta a szemét Karnra, ahogyan tartotta a kezeit; ezek stílusjegyek változatlanok maradtak.

Magasan fent a kékségben, sötét foltok sárkányokká rendezõdtek, megindultak lefelé a teljessé vált Weatherlight felé. A hajó megfordult, és magasba emelkedett, hogy befogja a sárkányokat, épp hogy csak elkerülve a lángcsovák kitörését. Darigaaz a Weatherlight hajótestére vetette magát, belekapaszkodott a léghajóba, és végig hempergett vele az égbolton. Hátsó karmaival úgy kapott bele Weatherlight-ot borító kábelekbe, mint ahogy egy macska, aki épp kibelez egy nyulat.

Karn szembefordult Ertaival.
Ertai gúnyosan tárta szét két karját. - Oly régen volt, amikor Weatherlight ott hagyott meghalni. Mindannyian visszajöhettek volna értem. De nem tettétek. És most nézd meg, ki a kapitánya, ez a sors fintora.
– Nem a sorsé – mondta Karn egyszerûen. – Norn tervezte így.
– Lehet, hogy õ különlegesnek tart, Karn – mondta Ertai –, de én tudom az igazságot. Bármi, amit megépítettek, szét is szedhetnek.
Ertai mosolygott, és négy kezével kettõs íveket, ragyogó varázslatot írt a portól fojtott levegõbe. Karn megindult felé, Ertai pedig egy csuklómozdulattal a késdobásnál sebesebben kilõtte a varázslatát. Csillogó fény csapódott Karnba. Arra számított, hogy visszapattan a testérõl, egy korábban elmondott védõvarázslattól, amivel elbûvölte magát, de úgy érezte, hogy szilárd rozsdává válik, ízületei hirtelen mûködésképtelenné váltak.
– Volt idõm ezen gondolkodni az ébredésem során – mondta Ertai. – Volt idõm tervezni, újratervezni magam, hogy harcolni tudjak… veled.
- Mit… csináltál? - kérdezte Karn reszelõs hangon.
Ertai felemelte megkettõzött karjait, és a levegõbe húzta Karnt, mintha Karn nem lenne több, mint egy darab pitypang pihe. A szorítás erõsebb lett, szinte összepréselte. Ha Karn-nak tüdeje lett volna azonnal elájult volna. Összeszorította az állkapcsát, de ez nem enyhitette azt a kínt, amely a páncél lemezébõl áradva keresztül pulzált benne. Fémteste gyûrõdõ hangot adott, behorpadt a nyomás alatt. Ertai lassan – ujjról ujjra – kinyitotta a kezét, kitárta az öklét, de nem engedte el Karnt.
– Felismerhetetlen leszel – mondta Ertai. – Gyönyörû és új.
Karn testén fagy szökött virágba, fehér csillogás borította fémtestét. Lehûlt. Érezte a fém összehúzódását, amely megfeszült a Shivan sivatagi hõség és varázsolt jég közötti hõmérséklet-különbség miatt. Ertai megcsavarta a kezeit egy mozdulattal, majd széthúzta õket. A feszültség zúzásból nyújtásra változott, ahogy Ertai el kezdte húzni Karn combját a testétõl. Úgy kezdte szétszedni Karnt, mint egy rovart kínzó kegyetlen gyerek. Karn ízületei meghúzódtak a nyomás alatt. A fém megadta magát Karn vállában és térdében, az ízületek megnyúltak és elszakadtak.
Milyen lehet meghalni?
Karn soha nem gondolt rá – nem volt reális lehetõsége erre A halál olyasmi volt, ami más emberekkel történik meg, egy tragédia, amelyet elkerülhetetlenül túlélt, és azt hitte, hogy mindig is túl fogja élni. Nem tudott küzdeni ellene, nem tudta megállítani Ertai-t. Ezek jutottak eszébe miközben a Mana Tornyot lerohanták.
Nem akart meghalni.
Ertai elvigyorodott. A nyomás felerõsödött.
Ha meg kellett halnia, akkor elõször meg kellett volna védenie a sylex-et. Karn belenyúlt a Vak Örökkévalóságba, a zúgásba beleszõtte a varázslatát, hamarosan s a legkeményebb anyagi részecskét húzta elõ, amit csak tudott. Jhoira mûhelyében képzelte el távoli sylex-et. Soha nem hozott létre anyagot ilyen távolságra a testétõl. De erõltette, remélte, hogy ez a helyes. A lehetõ legsûrûbb szénszálakat sodorta az éterbõl, és a sylexet titán dobozba zárta. Áthatolhatatlan masszává szõtte ezeket a szénszálakat a doboz körül. Ebbõl a távolságból óriási akaraterõ kellett ehhez. Erõsen a teremtésre összpontosított, nem pedig a testében tapasztalható csavarodás érzésére.

Egy üvöltés – mintha egy kotrógép, amely követ törne.
Az Arany Flotta végigsöpört a Shiv vörös hegyein, kõ kavargott a nyomában, és a Mana Torony mellé ereszkedett.
Ajani ugrott ki Flotta fedélzetérõl, Ertai mögött ért földet. Egy sima mozdulattal kihúzta a hátára csatolt a kétfejû fejszét, és Ertai felé suhintott. A Phyrexiai mágus hátratántorodott, a koncentráció megszakadt, és egy sikoltással átbukott a Mana Torony oldalán.
A Karnt megragadó varázslat enyhült, Karn talpra esett. A térde elengedett, és elesett. Túlságosan megsérült ahhoz, hogy felálljon.

Ajani, fogait mutatva, halk tisztelgésként meglendítette fejszéjét. – Visszatértem, hogy az oldaladon harcoljak, barátom.
Az erõs nyomástól nyikorgó Karn meghajtotta a fejét. Örült, hogy ennyit megtehet: már nem volt harci állapotban. – És én, örülök neki. Meg kell védenünk Jhoira mûhelyét.
– A mûhelyét? – kérdezte Ajani. – Mi lesz a kormánnyal?
– Jhoira tartani tudja. Karn a kormány felé biccentett, ahonnan a fedélzetre nézett, jó magasan és jó messze a harctól. – A Sylex. A Sylex a mûhelyében van.
Ajani vad morgással megfordult, és a Phyrexiaiak közé vette magát.

Csáklyák érkeztek az Arany Flottából, ahogy közelebb ért a Mana toronyhoz. A phyrexiaiak a Mana torony oldalán másztak még, amikor az Arany Flotta a Torony tat részénél pozícióba ért. A Flotta legénysége pallókat dobott ki, hogy áthidalják a rést. Jaya vezette a rohamot, õt követte Danitha, Capashen ház színeiben, majd népe csatakiáltásával az ajkain Radha. Keldon harcosok és Benaliai lovagok özönlöttek elõ a Flottából a Mana Torony fedélzetére. Hatalmas pengéikkel a Phyrexiaiak közé vetették magukat, és a lények széthasításába kezdte.

Jaya egy lángfüggönyt emelt fel, és végighúzta a fedélzeten, a Flotta csapatai felé terelte vele a Phyrexiaiakat. - Karn! Mennyire kéred megsütve a síkközi szörnyeket?"
- Nem igényelek táplálékot" - mondta Karn.
Jaya szemeit forgatva, és tûzíveket rajzolt. – Sosem becsülnek meg. Skarlátvörös láng pengékként kavargott körülötte, és belevágott a Phyrexiai szörnyek közé. Felemelte a kezét, az ujjai meggörbültek az erõfeszítéstõl, hamarosan elektromosság kezdett kialakulni körülötte. Hatalmas dörrenéssel egy villám csapott át az ellenség sorain. Úgy látszik, Karn figyelte õt. Így amikor legközelebb felé fordult, elvigyorodott. - Mi az? Tanultam néhány új trükköt.

Mögöttük, a Mana Torony peremén túl, messze lent a sivatagi homokból, egy hatalmas és fényes viridián emelkedett ki. Az a kinézet, azok az elágazó szarvak – Karn túlságosan jól ismerte õket. Sheoldred, most egy Dominaria õsi háborúiból itt maradt, rémálomszerû géphez volt csatlakoztatva. Kis emberi törzsét a Mana Toronnyal egy szintre hozta.

– Karn. Amikor Sheoldred beszélt, az egész teste rezonált, és hangja dallamosan furcsa harmóniával megtöltötte a csatateret. – Nálad van a sylex ami az enyém.
Karn terve, hogy a sylexet használja Sheoldred elõcsalogatására, bevált.
– Jaya, menj a mûhelybe, és szerezd meg a sylexet – mondta Ajani. – El kell vinnünk innen.
Jaya bólintott. Saját visszavonulását tûz lobogásával borítva behátrált a mûhelybe. Ajani és Teferi az ajtó mellett állt.

Sheoldred elõreindult, nem annyira a sok lábával lépkedett, inkább a seregén úszva, miközben szörnyeket gyûjtött a testéhez, amiket aztán menet közben beépített magába. Oldalról közelítette meg a Mana Tornyot. Ágyútûz zúdult a vaspáncéljára, de minden lepergett a testérõl. Nem tett kárt benne.

A Mana Torony szakaszai között próbál feljutni?

Sheoldred kinyitotta mandibuláit a sárkánymotor testén, és úgy rácsapta a testét a Mana Torony orr részéhez, mint egy faltörõütõs kos. A csapódás végigmorajlott a Mana Tornyon. A hajótesttõl a fémcsatlakozásokon, a rezgések végighaladtak a szerkezeten. Kinyújtotta a lábát a Phyrexiai seregbe. Vonagló rostjai magába húzódtak, ahogy a serege felözönlött a testére. Lábait létraként, sárkánymotoros testét pedig rámpaként használva a Mana Torony felsõ fedélzetére özönlöttek katonái.

Karn lekuporodott a mûhely ajtaja elõtt. Jaya miért nem ugrott még síkot a sylex-el? Karn sérült ujjai túlságosan meg voltak hajlítva ahhoz, hogy ökölbe szoruljanak, ezért a tenyerei közé csapta a Phyrexiaiakat. Tudta, hogy mögötte a két síkjáró hasonlóan harcol. A lehetõ legjobban meg kell védenie Ajanit és Teferit. Nem tudott segíteni, csak csodálta, ahogy Teferi küzdött: aki nemcsak egy síkjáró, hanem egy apa elszántságával küzdött. Olyan ember volt, aki úgy döntött, hogy megmenti a lányát és a saját síkját. Mégis, amikor Karn félredobott egy szörnyeteget, amely úgy nézett ki, mint egy ember egy ló és egy tintahal ötvözete, figyelemmel kísérte Ajanit. Eléggé elõl kellett maradnia, hogy távol tartsa magát Ajani íves ütéseitõl. Ajani olyan simán tudta megpörgetni azt a kétfejû baltát, és átsöpörni a fémen és a húson egyaránt, hogy a Phyrexiaiaknak egy pillanatba került, mire átgondolták, mi is a baj, mielõtt kettészelte õket. A Phyrexiai hadsereg végérõl erõsítés jelent meg – nem mintha szükségük lenne rá, gondolta Karn. Még két dreadnought. Óriási fémlemezek fedték kábeleiket, lüktetõ szerveiket és húsukat, amelyeket akkora tüskék borították, hogy akár három embert is átszúrhatnának velük. A dreadnoughtok elõre cammogtak inas lábaikon.
- Kilenc pokol… Teferi suttogta Karn mögött. Majd felüvöltött. - Készítsétek az ágyúkat!
- Nem tudom, hogyan kerülünk ki ebbõl a gyõztesen – mondta Ajani.

A láthatáron az árnyék egyre jobban sötétedett – egy hirtelen tornyosuló zöld vonal jelent meg. Karnnak szinte úgy tûnt, mint egy erdõ széle lenne.

Magasan fent sárkányokkal körbevéve Darigaaz zuhanásba kezdett a dreadnoughtok felé. Fejével belecsapott az egyikbe, majd elkezdte lemezrõl lemezre szétszedni. Weatherlight üldözõbe fordult, denevérszerû vitorlái ügyesen bele kaptak Shiv szelébe, hamarosan beteges zöld fénysugárral zavarta meg a sárkányokat.

A Mana torony megremegett, majd dübörögni kezdett. Karn érezte a szívkövet, belseje zümmögve válaszolt, hívás és válasz, mint egy duett kezdete. Jhoira bizonyára befejezte a munkáját, és felébresztette a Mana Tornyot. A Torony felállt. Lassan, kérlelhetetlenül.

A fedélzeten mindenki – még a Phyrexiaiak is – abbahagyták a küzdelmet, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat, ahogy a Mana Torony felemelkedett és lábra állt. Karn érezte, ahogy a teste erõsebben nekinyomódik a fedélzetnek, ahogy a légáramlat végigáramlik sérült ízületein, tisztán és forrón a csata szennyéhez képest. Megsérült a behorpadt fémlemeze.
Mana Toronyt a sivataggal összekötõ híd maradványai leszakadtak. Sheoldred mandibulái végigcsikorogtak a Mana Torony oldalán, Karn érezte, hogy az egész szerkezet megremeg, ahogy Sheoldred elvesztette fogását a hajótesten.
A Mana Torony szabad volt.
Sheoldred megbillent, egyensúlyát vesztette.

A Mana Torony hamarosan megindult elõre a sziklás sivatagi tájon, nem kecsesen, de hatékonyan, kiegyensúlyozottan, szétzúzva maga alatta a Phyrexiaikat. Menet közben sziklát kanalazott fel, oldalán olvadt lávát lövellt szét a Phyrexiai seregre. Karn nem látta a részleteket, de látta az eredményeket: fogyatkozó tömegek, amelyek égés közben összezsugorodtak, majd alámerültek az olvadt kõzet vastag hullámai alatt.

A Phyrexiai hadsereg elkezdett visszavonulni. A sötét felhõ, amelyet Karn megpillantott a láthatáron, lombokká és fákká változott közben. Magnigótok sorra vonult elõre, hûvös árnyékokkal és zöldellõ lombokkal sötétítették el Shiv sivatagát. A Mana Torony lávája a Phyrexiaiakat a Magnigótok ágai alá terelte. A Magnigótok beléjük hasítottak miközben a Yavimayan elfek, akik broméliákként ragyogtak a Magnigótok végtagjain, nyilakat záporát küldték az alattuk lévõ szörnyetegekre.

Egy repülõ kavu siklott fel a fedélzetre, Jodah ugrott le a hátáról. Egy sápadt bõrû, foltos arcú elf ugrott le utána. Meria. Jodah mesélt neki róla. – Rengeteg síkjáró – mondta az elf. - Megtiszteltetés veletek együtt harcolni. És a Mana Torony még nagyobb, mint képzeltem!

A fedélzeten körös-körül Yavimayai elfekkel a hátukon újabb sikló kavuk ereszkedtek le. A harc újra fellángolt, amint az elfek megrohamozták a Phyrexiaiakat. Keresztül robogtak rajtuk, és kiszabadították a szorongatott védõket. Jodah égõ, fehér fényt emelt, védõpajzsba burkolva az ágyúkat és azok kezelõit, hogy így megszerezze nekik a fegyvereik kezeléséhez szükséges idõt. Az ágyúk felrobbantották a nagyobb Phyrexiákat, kiütötték õket, mielõtt még megpróbálhatták volna áttörni a Mana Torony védelmét. Meria, Radha és Danitha mellé esett, és úgy koordinálta csapatait, hogy a yavimayai íjászok a Benaliai és Keldon harcosok mögött sorakoztak fel. Nyilaik hullámként íveltek át a Keldonok és Benaliaiak fölött, és fölhöz szögezték a közeledõ szörnyetegeket.
Meg vagyunk… mentve – mormolta Teferi.
Hangjának tónusa alapján nem tartotta lehetségesnek ezt a dolgot. Karn sem gondolta így.

Jaya elõbukkant Jhoira mûhelyébõl, és kilépett Teferi és Ajani közé. A karjában tartotta azt a titáncsomót, amelyet Karn generált a sylex köré. A fogait csikorgatta, ahogy kicipelte. Karnnak eszébe sem jutott, hogy egy ilyen és ekkora súlyú tárgyat nehéz lehet mozgatni az ember számára.
– Egyedül nem tudom átvinni a Vak Örökkévalóságon – ismerte el Jaya. – Túl nehéz ahhoz, hogy síkot váltsak vele.
Karn bólintott. Behajlított kezeit áthúzta a tok felett, leszedve ezzel a védõ fémbevonatot. Aztán ismét intett, és a zár nélküli láda kinyílt. A sylex ott csillogott a dobozában. Így már elég könnyû lenne Jaya számára, hogy elvigye.

"Végre." Ajani hangja eltorzultan csengett fel, nem a vérszomjas morgás által, hanem… gépiesen.

Karn a barátja felé fordult.
Ajani kínos grimaszban kitárta a fogait. Lesimította a fülét, és összehunyorította a jó szemét. A bõre felhullámzott, mintha férgek másztak volna a bundája alatt.
Jaya hitetlenkedõ hangot adott ki magából. Teferi elõrelépett. Nem – Ajani nem lehet…

Ajani jó szeme elkerekedett a rémülettõl. Tagadóan megrázta a fejét, és azt mondta, hogy - Nem, nem, nem. Megmarkolta a karját, mintha vissza tudná tartani a bõre alatti Phyrexiai rostokat, és megakadályozná, hogy azok kibújjanak. Ám azok feltornyosodtak, feltépték az izomzatát és szõrzetet, hogy aztán felfedjék a karcsú, sûrû Phyrexiai izomzatot, amely az eredti alá került beültetésre.

Ajani teljessé vált. Õ volt a kém, az áruló. Õ árulta el õket Sheoldrednek.

Jaya védelmezõen a mellkasához szorította a sylexet. Még mindig döbbenten, hátrált egy lépést, és a mûhely felé próbált visszavonulni. Tûz lobbant körülötte körülölelve õt. Ez a mozdulat mintha aktiválta volna Ajanit. Felfelé söpörte a fejszéjét, és a Jaya testébe mártotta. Jaya háta megfeszült, szája tátva maradt a fájdalomtól. Összeesett.

Teferi felemelte a kezét, varázslata lelassította Ajani támadását. Karn megrohanta a leonint. Jaya elé helyezkedett, abban a reményben, hogy valaki, bárki, gyógyító varázslatot tud mondani a hason fekvõ testre. Ajani belevágta a fejszét Karn törzsébe. Karn arra számított, hogy a penge lecsúszik a fém testérõl, de az mélyen belevágott, mintha csak hús lenne. Fájdalom sugárzott fel a sebbõl. Karn megmarkolta a fejsze nyelét, és megpróbálta kiszabadítani, de a penge beágyazódott. Ajani könnyedén elhaladt mellette, Teferi túlságosan kimerült ahhoz, hogy tovább lassítsa.

– Sheoldred jól kiszámította az erõdet. Az Ajani torkából kiszûrõdõ mechanikus hang egyáltalán nem hasonlított a szokásos morgásához. - Sylex és a Karn. A két tárgy, amelyet a Suttogó Egy meg akart szerezni Dominariáról.
– Meg kellene… ölnöd – zihálta Jaya –, mielõtt megengedném…
– Igen – mondta Ajani egyszerûen, és egyik kezével a levegõbe emelte Jaya-t. – Haldokolsz.
Jaya köhögött. – Talán. De nem egyedül. Tûz ömlött ki Jaya testébõl, fehér és skarlátvörös lángokban. Ajani vicsorgott, és hátratántorodott, szõre leégett, hogy így feltárja a bõre alatti megfeketedett vezetékeket és kábeleket. A levegõt elszenesedett olajszag töltötte meg. Tönkrement kezének egy lökésével áthajította Jayát a Mana Rig peremén.


Teferi zihálva vette a levegõt. Jodah halkan felkiáltott.

Karn megpróbálta eltávolítani Ajani fejszéjét a testébõl, de sérült ízületei meghajlottak a nyomás hatására, és a penge meg sem mozdult. Sylex olyan közel volt – közvetlenül elõtte, ahová Jaya leejtette. Bosszút állna érte, de Ajaninak igaza volt. Sheoldred tökéletesen kiszámította az erejét. Talán többet árult el magáról a Koilos-barlangban, mint amennyit tudott. Ajani a barátság paródiájaként átkarolta Karnt, és magához húzta. Másik kezével felemelte a Sylexet és összegyûrte a kezében, mintha az õsi tárgy csak papírból készült volna. Karn csak rémülten tudta nézni, ahogy az eszközt szegélyezõ bonyolult rúnák röviden felvillannak, majd elhalnak.

Sheoldred nekicsapódott a Mana Toronynak, megállította annak elõrenyomulását, Magát a hegy és a torony közé szorította, a becsapódás végigzörgött a hatalmas torony testén. A csata hulláma ismét megfordult, amint a Phyrexiaiak lezúdultak a hegyoldalról a fedélzetre. Benaliaiak, Keldonok, Yavimayan elfek, goblinok, emberek és viashinok most nagy nyomás alatt küzdöttek.
Karn küzdött Ajani szorítása ellen. Jodah és Teferi döbbenten álltak. Mindez pillanatok alatt történt meg.

Sheoldred szétvált, a kis humanoid fele kipattant a hatalmas sárkánymotor gazdatestérõl, felfedve egy kígyószerû gerincet, amelyet a nagyobb gazdatestbe való beillesztéshez használt. Humanoid része lecsúszott hatalmas törzsén és a Mana Torony fedélzetére zuhant. A síkjárók felé indult. Szarvas sisakja hátra volt hajtva – Karn által elképzelt nyers hús és fém helyett inkább sápadt bõr volt alatta. Sheoldred felfedte finom orrát, telt ajkait és nagy, sötét, szomorú õzike szemeit. Kétségtelenül valami régen meghalt szerencsétlen asszonytól szedte le az arcát.

Kicsi, sápadt kezét Karn mellkasára szorította. - Nálam van a Mana Torony. Nálam vagy te. Dominaria invázió alatt áll. Népem minden csodája a te csodád lesz. Minden szépségünk a te szépséged lesz. Csak egy igazság van. Az evolúció következõ lépése a teljessé válás.

A csatatéren körös-körül Phyrexiaiak mormolni kezdték: - Csak egy igazság van. Morajuk az eltorzult szájakból lágyabban, mint a szél szállt fel. Csak sokkal hátborzongatóbban hangzott.

– Köszönhetõen az erõfeszítéseidnek nem úgy történt, ahogy elterveztem Karn. Megragadta a láncot Karn nyakában, amelyen a jóskészülék, a lokátor és a kütyü volt, amellyel a Weatherlight- tal kommunikált. – Nem, ez jobb. Van egy tervem, Karn. Egy tervem neked – és Dominariának. Az összes síknak.

– Azt hiszem, csalódni fogsz – harsantak fel Jhoira szavai, melyeket felerõsített a torony szerkezete.
- Mert ma nem kapod meg, amit szeretnél. Hosszú szünet következett mintha Jhoirának kényszerítené, kellene magát ahhoz, hogy megtegye, amit helyesnek tartott. Karn hitt benne. Aztán egy baljóslatú ketyegés hallatszott a Mana Torony központi szerkezetébõl. Jhoira elindította a Mana Torony önmegsemmisítõ mechanizmusát.

Az Arany Flotta elszakitotta magát, és beleszáguldott a homokba.
- Jodah, kiáltotta Jhoira, - Mindenkit portálj ki innen! Most!
Jodah feltápászkodott. A Mana Torony fedélzete körül portálok örvénylettek fel, elnyelve a közeli csapatokat. A meglepett katonák, akiket nem szívott be a portál, a bajtársuk lökte át, hogy megértsék, mi fog történni. Jodah létrehozott egy kaput, és beledobta Danithát, Radhát és Meriát, biztonságos helyre helyezve õket, távolabb a robbanás sugarától. Még arról is gondoskodott, hogy Meria értékes kavuja ne maradjon le, és egy örvénylõ portálba burkolta be. Végül Jodah Karnra nézett. Sajnálattól ragyogott fel szeme, visszalépett az utolsó kapuján.

A fedélzet hátborzongatóan elcsendesedet. Sheoldred a lopott arcával mozdulatlan volt, Ajani karja csontvázszerû elszenesedett roncs volt, ahol Jaya megégette.
Karn várt.
- Elértem a célomat. Készen állok a visszatérésre. Sheoldred kifújta a levegõt. Karn nem tudta megmondani, hogy csalódottan vagy elégedetten sóhajtott-e fel. Mögötte lévõ levegõben egy skarlátvörös, elõször csak gyöngyszemnyi fény jelent meg. Villám járta körbe be, miközben a fény ragyogó, örvénylõ skarlátvörös gömbbé tágult. Erõtõl üvöltött, beleette magát a levegõbe és a környezetbe. Egyre csak nõtt feléjük, légkörbe rágta magát.
Sheoldred lehajtotta a fejét, és megérintette az arcát. – Milyen kár. Ezt pedig szerettem.
Karn küzdött Ajani szorítása ellen, de a sérült teste és Ajani megnövekedett ereje miatt nem tudta kiszabadítani magát. A csúnya vörös fény elnyelte Sheoldredet. Egy kis sóhajjal arcát az erõtér felé fordította miközben az elmosta õt. Lángja Ajanit és Karnt égette. Karn úgy érezte, rettentõen forró volt, ahogyan rángatja a legbelsõ lényét azt ami Karnná tette, és… ellopta tõle.
Mintha nem lenne több mûtárgynál. A tolvaj célpontja volt.


Ahogy az éjszaka lehûtötte a sivatagi levegõt, Jhoira és Teferi befejezte a túlélõk koordinálását. Teferi felállította a sérültek sátrait, miközben Jhoira összeállította a munkaképes tartalékokat, hogy túlélõk után kutassanak a csatatéren és égessék el a Phyrexiai halottakat. Aztán mindketten munkába álltak goblinokkal, viashino civilekkel – voltak néhányan, akik nem voltak hajlandók elhagyni otthonukat és evakuálni –, hogy készleteket gyûjtsenek, tábort hozzanak létre a Magnigótok menedéket nyújtó törzsei alatt, és megbizonyosodjanak arról, hogy mindenkit szükséges szerint elláttak élelmiszerrel.

Mindketten kimerültek.
Jodah-al beszélni… Teferi mindezek után nem tudta, van-e elég ereje hozzá.
De valami mély tartalékból végül elõszedte ezt az erõt. Niambi is ezt kérte volna tõle.
Jodah letérdelt egy kiszögellésre, kiszáradt szemmel szemlélte a csatatér pusztítását. Csapatok túlélõk után kutattak, szétszorozott keselyûk az égen, éjszakába gõzölgõ fekete lávatocsák, ezek maradtak az ütközet után
Jodah kezében ágyazva tartotta Karn nyakláncát, a Phyrexiai lokátort, a Weatherlight kommunikátort és Jaya fehér hajából egy tincset.
- Gyere. Teferi leguggolt mellé. – Enned és aludnod kell.
Jodah felnyitotta a jósló szerkezet hátulját, és beletette Jaya haját, mint egy medaliont. - Nem tudom elengedni. Épp, hogy újra visszakaptam. Nem mehet el. Még nem. Életeken át ismertem, és még mindig nem volt elég idõnk együtt.

Teferi hatalmas ürességet érzett magában. Nem volt elég energiája, hogy bántsa. Jól ismerte ezt, Subira halála után nála is megmaradt ez a zsibbadás. Évekbe telt, míg a szélei elkoptak, hogy aztán megmutassa durvaságát ahhoz, hogy gyászolni tudjon. Sokáig gyászolta. Mindig megtette. Õ volt élete szerelme, és a gyermeke anyja.

Jhoira csatlakozott hozzájuk, csizmái ropogtak a kavicson. – Még mindig vannak élõ barátaink, akiknek szükségük van ránk, Jodah. Mik a tervei Sheoldrednek? Mit fog csinálni Karnnal és Ajanival?
– Nem tudom – mondta Jodah. – Hogyan harcolhatunk ellenük a sylex nélkül?
Jhoira keresztbe tett lábbal Jodah mellé ült, és átkarolta Jodah vállát.

Teferi a tájat szemlélte. - Emlékmûvet építünk Jayának, amely több korszakokat túl fog majd élni. Erõsségeit, eredményeit, csodáit nem felejtik el. Shiv zarándokhely lesz.
Jodah csak a fejét rázta.
– Vele maradok – mondta Jhoira.

Shiv vörös homokjából piramisba rendezve fehér kövek emelkedtek a levegõbe, amely körül folyamatosan égõ tûz lobogott. Jodah úgy állította be ezt a varázslatot, hogy a megfelelõ fényben, amikor Shiv szele megfújta, a láng egy nõhöz hasonlított, aki elfordult, hogy elrejtse mosolyát miközben fakó haja a semmibe hullott.

Danitha, Radha és Meria mind visszatértek hazájukba, hogy a megfogyatkozott seregeik felépülhessenek, így újabb csapatokat toborozhassanak az elkerülhetetlen Phyrexiaiak visszatéréshez. Jodah, Teferi és Jhoira itt maradtak, hogy megépítsék ezt az emlékmûvet Jaya számára.

Teferinek hiányozni fog.
- Jaya és én akkor találkoztunk, amikor õ… Jodah megszorította az orrnyergét, és lehunyta a szemét, mintha el akarná rejteni fényességüket. Nyelt egyet. - Dominaria elveszített egy mágust – a birodalmak elvesztek – én elvesztettem – sajnálom.
Jhoira, Jodah vállára tette a kezét, és Jodah odahajolt a régi ismerõséhez.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ezt kell majd tennem – mondta végül Jodah.
Teferi megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg. Csak a fejét rázta, nem tudta szavakba önteni, mennyire hiányzik neki Jaya esze, a humora, amit az ilyen komoly esetekre tartogatott. Jaya nem tudna megmenteni egy síkot anélkül, hogy ne csináljon viccet belõle. Emlékeit átitatta róla az egyik kõpiramis. Türelme Chandra tanításához, ahogyan mosolygott, mielõtt valami igazán mellbevágót mondott, és ahogyan találkoztak Chandrával. Soha nem felejti el azt a napot Zhalfirban, amikor összetévesztette egy szakácsnõvel, és tükörtojást kért tõle. Jaya vigyorogva a pult mögé ment, hogy elkészítse, egy ujjmozdulattal meggyújtotta az összes sütõégõt – a valódi bódévezetõ legnagyobb meglepetésére. – Kérsz ?egy kis csatni-t hozzá? Soha nem felejtené el.

Teferi körbejárta az emlékmûvet. Izzadság futott végig a bõrén, letörölte a gyöngyöket a homlokáról. Megállt, hogy megérintse azt az üres piramist, amelyet Karnnak hagytak, hogy felidézze emlékeit Jayáról, hogyha… ha egyszer visszatér.

Teferi kiegyenesítette a vállát. Saheeli tiszteletteljes távolságban várakozott, ékköves tónusú ruháját a szél csapdosta, az arany díszítés ki-kikacsintott belõle. Barna bõre megégett, fekete haja pedig ki volt bontva. Amint Teferi bólintott felé, megfordult, majd Teferivel együtt távoztak.

Amikor Teferi átlépett az átjárón, megborzongott. Elérték Urza tornyát. Ez több volt, mint a kopott kõlap, amelyet az elõzõ éjszakai páralecsapódások borították. Sose hitte volna, hogy még egyszer erre a helyre lép.

Saheeli egy õsi dongaboltozatú csarnokba vitte, amelynek teteje még épp volt és jól védett a naptól. Kezét egy készülékén nyugtatta, amellyel Teferi megtudta növelni a varázserejét és annak pontosságát. Teferi nem akart belemászni erre az emelvénnyel ellátott gépbe, ami bõrszíjjaival és drótjaival egy börtönben található eszközre emlékeztetett, amellyel vallomásokat lehet kicsikarni mintsem egy varázstárgyra, amellyel egy síkjáró veleszületett képességének erejének fokozására készítettek.

Míg az agyagtábla, amelyet Karn a Koilos-barlangban talált, elveszett, rajzai azonban megmaradtak. Jaya megragadta õket, amikor megragadta a sylex-et. De a sylex-el ellentétben, a rajzok Jaya-nal maradtak, ruhája titkos zsebében elrejtve.

Saheeli nem tudta megállapítani, hogy hogyan fejtették meg a sylex mûködését. Erre csak Karn jött rá. De meg tudta állapítani, hogy mikor, amikor elpusztították – és egy saját tökéletes másolatot készített.

Tehát ez volt most Teferi küldetése: visszatérni a mikorhoz, hogy megtanulja amit Karn már megállapított: a hogyant. Hogyan sikerült aktiválni már egyszer.
– Sok szerencsét, Teferi – mondta Saheeli. – Mindannyiunk kedvéért.
Kényszerítette magát, hogy lazítson. Egy kis barna énekesmadár ült egy boltíves ablakban, majd leszállt a padlóra, hogy megfürödjön a porban. Karn ismerte volna a madár faját, a szokásait.
Hogy megmentse otthonát, hogy megmentse a Multiverzumot, Teferi megteszi azt az egy dolgot, amit megfogadott, hogy soha nem teszi meg: átlépi az idõt.


A Planaris Híd piros lámpája elhalványult. Karn a sötétben visszhangzó csattogásból arra következtetett, hogy egy hatalmas barlangban áll. Érezte az ásványi lerakódásokat, a kvarc cseppkövek súlyát a feje fölött, és érezte a hideg, nedves kõ szagát. Rosszul érezte magát – tévesen - mintha a Vak Örökkévalóságon való áthaladás során valami koszos filmréteg vonta volna be fémfelületét. Letérdelt, meggyûrõdött teste még mindig fájt a Mana Torony fedélzetén vívott csata miatt. Remélte, hogy a többiek, Jodah, Jhoira, Teferi jobban jártak, mint õ és Jaya… nem, jobb nem gondolni erre. Addig nem, amíg nem tud gyászolni.

Fehér fény lobbant fel, elnyomva érzékeit. A csipogó hangok abbamaradtak.

Elesh Norn állt elõtte, úgy izzott, mintha egy csillagnak adna otthont. Vékony combjai rovar finomságúak, hosszú arca ízeltlábúak szépségével rendelkezett. Mosolya keskeny és önelégült volt, még akkor is, amikor egy szolga meghajolt elõle.
– Isten hozott, atyám. Elesh Norn hangja torokhangú, kellemes kontraszt volt. - Üdvözöllek itthon.
Karn körülnézett. Ajani-t és Sheoldred-t kereste. Látta, ahogy korábban a Planaris Híd elnyelte a preatort, valamint a kiteljesedett barátját, de itt semmi nyomát nem látta nekik. Biztosan máshol helyezte el õket. Csak õ és Elesh Norn álltak ezen a fennsíkon, amit fehér porcelánhomok borított. A fennsík alatt rovarszerû Phyrexiaiak tömegei csillogó, fehérarany színben forrongtak.

Norn megfogta az állát, és ismét magára terelte a figyelmét. – Túl sokáig voltál távol – sziszegte. - Hiányoztál nekünk. Megérdemled, hogy részesedj a jövõ dicsõségében.

Karn megpróbált felállni, de érezte nem tudja mozgatni a lábát. Megpróbálta elõhívni a szikráját, hogy elmenjen valahova, bárhová, de túlságosan megtört, túl fáradt volt. Norn karmai az arca fémjébe mélyedtek, és elfordította a fejét. A nyaka még erre a mozdulatra is fájt, ízületek csiszolódtak egymásnak. És akkor meglátta.
A porcelánhomokból kinõtt apró, csökevényes csemete. Göcsörtös, finom ágai azokra a kis fákra emlékeztették, amelyeket a hegyekben az erdõben látott. Sápadt végtagjai irritáló fényben csillogtak. Az olajgyöngyök bimbóként lógtak gallyairól.

Még most is, ebben a pokolban, szörnyekkel körülvéve, nem tudott mást, csak gyengédséget érezni a fa iránt. Egy élõlény, aki minden eséllyel küzd a túlélésért. - Mi ez?

Norn lenézett rá, fogsora gúnyos vigyorrá alakult. - Ez a nagy dolgok kezdete, atyám. Ez mindennek a kezdete.

Tovább...
Az Őrök Kapitányának, Adriana-nak kiáltványa2016.08.24 07:34

Szerző:admin

Kelly Digges írnok feljegyzése alapján

 

Paliano Szabad polgárai:

 

Mikor legutoljára nyugovóra hajtottátok a fejeteket még lojálisak voltatok. Úgy hajtottátok nyugovóra a fejeteket, mint Paliano igaz királyának, az Örökkévaló Brago-nak az állhatatos szolgái. Talán nem szerettétek. Nincs szabályba fektetve, hogy az uralkodott szeretni kell. De engedelmeskedtettek neki, tiszteltétek, mint bármilyen más polgár.

 

Akaratlan árulóként ébredtetek fel egy trónbitorló királynő véráztatta lobogója alatt: Fekete Rózsa Márkiné ismert bérgyilkos és összeesküvő, a legmagasabb rendű bűnöző, aki elfátyolozta fenyegetéseit és rejtett tüskéi túl sokáig lehetővé tették, hogy Paliano törvényeivel játszadozzon. A palotába felhúzott zászlója és az alattomos homlokára helyezett koronája által árulóvá tett titeket. Arra kényszerit titeket, hogy válasszatok, kihez vagytok lojálisak, a koronához vagy a városhoz.

 

Ez a hitvány csaló valahogy meggyilkolta Brago királyt, véget vetett halhatatlan létének és szétszórta lelkének lényét. Valahogy belevette magát az uralkodó végső akaratába és végrendeletébe – az egész irat egy hamisítvány, nem kétséges, mi végre lenne egy örökkévaló Királynak végrendelete? És ha mégis megtette, miért nevezné ki egy bukott ház lányát, hogy az uralkodjon a helyén? Valahogy irányítása alá vonta a Custodi papok hűségét, akik egykor a király szavait jelenítették meg a világban. Melléjük állt számos trónszolga, akik nem tudtak vagy nem merték megkérdőjelezni uralkodáshoz való jogát, és az árnyékban ott lapulnak saját tolvajhálózatának emberei, kémei, szabotőrei, informátorai és bérgyilkosai.

 

A hamis királynő már fel is emelte saját pecsétjét, a Fekete Rózsa jelét Paliano fölé. Szép csendben figyelemén kívül hagyva városunk jelképét, a jelet amit Brago a kardmarkolatán magával hordozott, egy oly szívós képet ami a városunk és igaz uralkodónk számára oly meghatározó, ezt amire a Custodi önmagában vallási ikonnak tekint. Ó, a Custodi még most is határozatlan, és ez a lehető legkevesebbet jelent a számukra. De a Városi Gyalogság zászlaját már lecserélték. Már nem láthatjátok a szimbólumát a Márkiné palotájában vagy az őreinek pajzsain. Azt állítja, hogy jogosan uralkodik, hogy a város érdekeit a szívén viseli, de a zászló, ami ott lobogott felettünk annyi éven át, a parancsának köszönhetően immár hiányzik.

 

És miért? Az ok egyszerű. A Márkinénak nincs joga, hogy megjelölje a város történelmét, és ezt ő is tudja. Koronát visel, trónon ül, de nem hordozza Brago kardját – a pengét amely magán viseli a városunk jelképét. Ezt jól tudom, mert most én viselem ezt a kardot, és ezzel együtt a rendfenntartás terhét Paliano-ban. Az áruló királyné már elvette a címemet, de én nem mondok le róla. Megtartom ezt a kardot, ezt a szimbólumot, ezt a kötelességet, hogy megvédjem városunkat minden ellenségétől – még és különösképp attól az ellenségtől, aki a trónon ül. Nem szándékozom uralkodni, csak a trónbitorlót kívánom eltávolítani, hogy aztán kijelölhessük a jogos uralkodónkat Brago Király tragikus vége után.

 

Márkiné azt akarja, hogy álljatok mellette az igazi korona szolgálatában, ami egy hamis fejen nyugszik, és ezért árulóvá tesz titeket. Én egy másik utat ajánlok nektek: Álljatok mellém és Brago mellé, mutassátok meg hűségeteket a városnak, hogy engedetlenek lesztek a trónbitorló felé.

 

Ha a zászló nem a tiétek, ne hajoljatok meg előtte. Ha az uralkodása illegitim, akkor a törvényei is azok. Ha nem ő az igazi királynő, akkor a trónszolgák nem jobbak a kémeiknél és orvgyilkosaiknál, így ennek megfelelően kell kezelni őket.

 

Mit mondotok erre Paliano polgárai? A város, vagy annak önjelölt királynéja mellé álltok? Hűséges lázadók vagytok vagy engedelmes árulok? Minden egyes nappal, amíg a Márkiné ül a trónon, az egyik vagy a másik vagytok. Válasszatok!

 

Tovább...
Öfelsége Márkiné kiáltványa2016.08.23 07:46

Szerző:admin

Kelly Digges Írnok feljegyzése alapján

 

Nemes Város polgárai!

 

Ünnepélyes kötelességem, hogy tájékoztassalak titeket, arról hogy Paliano királya, Brago nincs többé. Halála sokként hatott a városra miután annyi éven át szellemi folytonossága örömet és megkönnyebbülést hozott mindannyiunk számára. Most, végül ténylegesen és végérvényesen a fátyol mögé ment. Hosszú uralkodása véget ért, szelleme végre a régóta megérdemelt örök nyugovóra tért.

 

Hatalmas bölcsességével, a mi egykori királyunk bejelentette örökösét, aki akaratával és erejével elhozza a békét szeretett városába. Mint kijelölt örököse, akit a Custodi szent rendje az egyetlen és igaz örököseként elismer, esküszöm, hogy fenntartom Paliano törvényeit, hogy fennálljon a rend a városban, és az igazságszolgáltatás gyors és pártatlan legyen. Habár tudom, hogy sose leszek méltó örököse egy olyan embernek, akinek a város iránti elkötelezősége még a halálát is felülmúlta, ezért Custodik áldásával kisérve reménykedem, hogy képes vagyok a mi nagyszerű városunkat a jólét korszakába vezetni.

 

A hatalom átadása mindig is bonyolult volt, és ez annál nehezebb minél inkább váratlanabbul ér véget egy uralkodó kormányzása. Még a korona lojális és kitartó szolgái is azon kapják magukat, hogy annyira rosszul vannak felszerelkezve, hogy képtelenek ugyanolyan kitartással szolgálni az új uralkodójukat, mint a régit. Mint ahogy most az Őrök Kapitánya is fel lett mentve tisztsége alól. A város katonái mostantól közvetlenül nekem tesznek jelentést. A korábbi kapitány visszavonult, köszönhetően a mi nagylelkű városunknak és annak a nagylelkű nyugdíjnak, amit a trón adományoz neki az élete hátralévő részére, legyen az bármilyen hosszú is.

 

Természetes örökös hiányában, Brago elég világosan megfogalmazta a szándékait a trónutódlással kapcsolatosan. Sajnálatos módon, a király egykori hűbéresei közül nem mindenki tartotta tiszteletbe az utolsó kívánságát. Azok, akik ezt az átmeneti időszakot esetleg ürügyként használják fel egy lázadáshoz, tudniuk kell, hogy árulásukra a legkeményebb büntetéssel fogunk válaszolni, akik pedig hűségesek maradnak gazdagon meg lesznek jutalmazva. A fortuna mosolyogjon Paliano-ra!

 

Őfelsége, Fekete Rózsa Márkiné az első ezen a néven, a tanács vezetője, a törvényes kormányzás biztosítéka, a Nemes Város egyedüli uralkodója, Paliano trónjának igazi trónörököse minden jogosultságok és kiváltságokat belefoglalva – által kihirdetve.

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Hadseregek az utcán2016.08.16 10:39

Szerző:admin

Jace hallott valamit, ami elsőre egy távoli villámdörgés robajának tűnt, de túlságosan ritmikus és mély volt egy villámhoz. Egy távoli kántálás hangja volt, dobverésként hallatszott a két szótagja.
„Berr-rumm. Berr-rumm.”  Egy óriási lincselő tömeg hangjának tűnt a kántáló hang, aminek kiáltása beleolvadt az ütemes dobolásba, majd újra és újra a menetelő lábak hangjára illeszkedett ismétlődött. Volt a kántálásban valami furcsán ismerős, ami hideg borzongással töltötte el Jace tudatalattiját, de nem tudta helyére rakni azt.
Jace megpróbált az ogre elméjében való keresésére fokuszálni. De a hang egyre jobban közelített. „Berr-rumm, Berr-rumm” - kántálták.
A Grull harci csapat is hallotta. - Valaki jön - mondta Thar.
- Jó néhány valaki - mondta Jace.
- Harci kántálás - jegyezte meg Ruric, miközben még mindig a fejét fogta. - Nem Grull.
Ebben a pillanatban Jace egy ígéretes szellemképet érzékelt Ruric elméjében, egy tompa ősgondolatot, ami nem igazán vett fel alakot, de olyan kontúrjai voltak amiket Jace keresett. Egy emlékfoszlány volt, ami fölött Jace elsőre átsiklott, mert az ogre már a saját gondolataiba építette azt. De Jace érzékelte, hogy az ogre elméjének pincéje okkal verte vissza azt, ami nem az övé, egy tudatalatti küldetés, ami egy emlékkel keletkezett.

A szentély megtépett emléke volt az, ahol Jace a kutatásait végezte. Az ogre szétverte az egész épületet Jace kutatásaival együtt, mialatt Jace azzal volt elfoglalva, hogy a saját emlékeit pusztítsa el.
Nem volt elegendő ahhoz, hogy folytassa. Ruric Thar, Grull Klánbéli ogre volt - nem tudta a figyelmét a részletekre fordítani, vagy tudatosítani magát arra, hogy megálljon és tanulmányozza azt, amit szétzúzni készül. Csak a részletek vékony szálai maradtak - pillantás az odafirkantott diagramra, vagy egy jegyzetlap bevillanása, mielőtt eredeti emlékei lángra kaptak és az épület ráomlott volna. Kevés volt ahhoz, hogy a kutatás koherens képét kapja meg.
Berr-rumm. Berr-rumm. A hangok egyre hangosabbá váltak. Akárki is volt az, perceken belül a sarokhoz ér.
- Itt az idő, mennünk kell - mondta az egyik Grull harcos, majd a többekkel együtt elkezdett összekészülődni.
Ruric Thar lábra állt. - Végeztél? - kérdezte Thar, miközben lenézett az utcára ahonnan a hangok jöttek.
- Egy pillanat - mondta Jace. - Mindjárt.
A szentély részletei mézesmadzagként hatottak Jace-re, tele volt lukakkal, de még csak az egyik ogre elméjét nézte meg. Jace gyorsan áthelyezte a belső szemét Thar emlékeibe, most már a szentély hasonló nyomait kereste.
Többet talált. A kód egy kis darabkáját találta meg amit Jace és Kavin fejtett meg - egy öreg Azorius szöveget. Egy utat, ami keresztülmegy néhány kapun - ligakapun, az ősi területi útjelzőn, amit a ligák távoli múltjában állítottak fel. Még annak emléket is megtalálta amikor Jace először felbérelte az ogret, és amikor elmemágiáját használta arra, hogy beszéljen vele - a nyomok, Jace saját beszédje arra mutatott rá, hogy diszkrécióra van szükség, a szentélyben lévő információ fontosságára, és a sürgős, tökéletes pusztítás szükségességére. Jace elméje, következtetés útján összeillesztette az ogre két agyában lévő emlékek darabkáját. Most már látta. Elegendő volt. Nem volt sok, de elég volt.
- Rakdos! - kiáltotta a Grull harci csapat.
Jace megfordult. Rados-ligabeli csőcselék hatalmas tömeget látta meg, akik Exava a vérboszorkány vezetésével ez eget szurkálták a tüskés lándzsájukkal és fűrészfogas kardjukkal. És abban a pillanatban tudatosult benne, hogy mit kántál tömeg.
Nem „Berr-rumm” volt. Azt kántálták, hogy „Berrim” amit álnévként adott meg Jace a Durva Tömeg-ben. Érte jöttek.
- Fuss - mondta Thar - Mi majd lelassítjuk őket.
- Néhány lábat eltörve - tette hozzá Ruric.
- Másodpercek alatt lerohannak titeket, - mondta Jace
- Csak menj - mondta Ruric - Mi jövünk egy leckével Rakdos-nak.
- Nem hagyhatlak csak így itt titeket - kezdte Jace, amíg Thar megszakította azzal, hogy az egyik húsos kezével torkánál fogva megragadta, és felemelte úgy, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem tanultál semmit az ogre elméről? - kérdezte Thar - Mi mondtunk? Végeztünk.
Ruric csak vigyorgott, az agyarai felragyogtak.
Az ogre visszadobta a lábaira Jace-t és a baltakezét, aminek pengéjét még mindig a saját vére díszítette, harci pozícióba emelte.  A Gruul harcosok fegyverüket előhúzva összegyűltek Ruric Thar oldalánál. Kihívóan felüvöltöttek, ahogy a Rakdos-iak nekicsapódtak, létszámhátrányuknak köszönhetően egy harcosukra tizenkét Rakdos-i jutott.
Jace letörölte a vért a szájáról és a mana hullámait kezdte el gyűjteni.

Selesnya csapat kiömlött az utcára, kiürítve ezáltal a természet templomait, a vadvilág védett területeit, és más zöld tereket, amiket a konklávé irányított. Kentaurok patái kopogtak a macskaköveken és farkas lovasok szökkentek fel a kőhidakon. Ember és elf gyalogság özönlött ki a kerület főútvonalaira, elözönlötték a kereszteződéseket és körbefolyták az épületeket. Griffek és lovasaik az alacsony felhők takarójából csaptak ki és végigsuhantak az épületek tornyainál.

Emmara küzdött, hogy fenntartsa a koncentrációt. Márvány, fa, és indák által összegubancolódott keverékéből álló hatalmas elementállény vállán lovagolt, kezét a lény nagy fején pihentette. Még két természetbehemót lépdelt nagyokat előtte, lábaikat lassan lendítették előre, mély benyomódásokat hagyva az utcán a lépéseikkel, miközben a lábaik között a többi Selesnya gyalogság futott el. Még sose irányított így, ennyi és ilyen hatalmas elementált. A nyaki inai megfeszültek. Látásában, az utcát előtte beborította a rajta keresztül folyamatosan átáramló mana áradata, ami végül a három elementálba folyt.
Alatta Calomir Kapitány vezette a Selesnya hadsereget. Fehér rinocéroszán lovagolt, Selesnya szakaszát vezette keresztül az utcákon előre a Rakdos-i horda felé. Emmara hallhatta az üvöltő parancsokat, de alig tudta kivenni a koncentrációja miatt.
Trostani is velük utazott. Emmara tiltakozásának ellenére a három driád összeolvasztotta a testét Emmara egyik elementáljához, a hatalmas természeti bestia kirojtosodásként cipelte őket. Emmara láthatta, ahogy a három driád az elementál vállából, annak feje helyét elfoglalva, kecses tartással néztek le a gyalogságra a lenti utcán. Az eltelt évei alatt Emmara sose látta, hogy a Selesnya ligavezető háborúba indult volna. Ő volt mindennek az oka. Ő volt a konfliktus középpontjában.
Hát ilyen érzés az, amikor az egész liga hibát követ el, gondolta.  Ez egy repedése a Konklávénak, annak a képességnek a hiánya, hogy meghallja az igaz hangot mindenki zaján túl.
A Selesnya hadsereg összegyűlt a csatorna felett átívelő híd bejáratánál. A híd nem közvetlenül a Rakdos-i területre vezetett, inkább egy ligamentes részre.
De Emmara látta, ahogy Calomir meghúzza a rinocérosz kantárját egy másik útvonal felé, felfelé egy rövid lépcsősorhoz, amely egy olya a széles térre vezetet, amit egy sornyi zord boltív hangsúlyozott ki. A tér bejárata felett egy ragyogó napszimbólum volt, amiben egy erős, összezárt ököl foglalt helyett: A Boros liga jele. A téren mindenhol Boros légiósok álltak lemezpáncéljukban, oszlop egyenes háttal. Őrök járőröztek az bástyákon, figyelték mit csinál a Selesnya hadsereg.

- A hídra, Calomir, - kiáltotta Emmara. - El kell foglalnunk a hidat.
- Nem a hidat! - kiáltotta Calomir, inkább az összegyűlt seregnek mintsem Emmara-nak. - Mi egyenesen keresztülmegyünk ezen a téren, egyenesen Rakdos szívébe.
- Calomir, ne! - üvöltötte Emmara.
Azonban a Selesnya sereg elkavargott mellette, hogy Calomir-hoz csatlakozzon. Amint a Calomir fehér rinocéroszának első lába keresztüllépte a határküszöböt és a Boros földre ért, a bástyákon lévő harsonások belefújtak a hangszerükbe, a téren lévő katonák posztjukat feladva formációba rendeződtek. Légionáriusok masíroztak előre, feltartva alabárdjukat és kardjukat, hátuk mögött pedig íjászok és tűzmágusok.
- Konklávé, visszavonulás! - üvöltötte Emmara. - Nem keveredhetünk összetűzésbe a Boros-al is.
Látta, hogy Calomir hátranéz a válla fölött. Ha Emmara jól látta, akkor egy apró vigyort látott Calomir arcán. Calomir megrúgta vadállatának oldalát és tovább haladt a Boros térre.
A Boros katonák összeomlottak a Selesnya frontvonalától. Az íjászok kilőtték íjvesszőiket, azok átszelték a levegőt Emmara feje felett majd esőként hullottak le a háta mögött lévő szakaszra. Hallotta a háta mögött lévő alakulat elhullottjainak sikolyait.
Néhány lövedék megakadt a lombkoronás testtel rendelkező elementálokon. Emmara megparancsolta a lényeinek, hogy tárják szét hatalmas ágaikat és testüket kifelé, hogy eltérítsenek, vagy legalábbis elkapjanak annyi lövedékeket, amennyit csak tudnak.
Íjvesszők lyukasztgatták a bokorszerű elementálokat, a legtöbbjük azonban csak hozzájárult a faszörnyek testéhez. Az egyik íjvessző mélyen belefúródott abba az elementálba amelyiken Trostani lovagolt, mágikus tűz kíséretével dörögve robbant fel. Füst kavargott elő a lény végtagjából, aki hirtelen megbicsaklott.
- Trostani! - kiáltott oda Emmara, - Vissza kell fordulnunk!
- Ez a mi végzetünk - mondta Trostani, miközben mindhárom driád előre mutatott a Boros területre, hogy mindegyik sereg lássa. - A harmónia ösvénye sose könnyű. Vezess minket Calomir! Mutasd az utat!

A Selesnya lovasság összecsapott a Boros légionáriusokkal, mindkét oldalon húst szaggatva. Az alabárdosok felnyársalták a kentaurok szárnyát. Páncélozott elfek vágták le az íjászok zászlóalját. Harci papok a perzselő fény oszlopát hívták le a farkas lovasokra és a faformázokra.
- Értelmetlen - mondta Emmara a suttogva.
Az elementáljainak álljt parancsolt, akik aztán lassan megálltak a Boros tér határánál, miközben még több Selesnya gyalogos özönlött el mellette, hogy a csatába menjenek. Az elementálok elkezdték óriási alakjukat elfordítani a csata irányából, de aztán fordultuk közben megálltak. Emmara még egyszer rájuk erőltette az akaratát, hogy menjenek el a csatából.
Az elementálok megtorpantak, megremegtek, mint tölgyfák az erős szélben. Aztán, felnyögve, ahogy megcsavarodott fatörzsükkel megterhelték a szerkezetüket az elementálok visszaléptek a Boros tér irányába.
- Nem, - mondta Emmara. - Nem, állj!
Emmara még mindig folyatta a manát beléjük, de az irányítása összezavarodott. Már nem válaszoltak az irányítására tovább. Egy olyan természet-óriáson lovagolt, akinek saját tervei voltak.
Trostani-ra nézett. Látta, hogy a három driád hullámzik, karjaik egy bonyolult varázslat mintáit szőtték. Emmara, Trostani személyes varázslataként ismerte fel a rituálé egy részét, egy varázslat, ami újratölti a harcban álló lenti Selesnya gyalogságot az életenergia folyamatos forrásával; ez az ami viszonylagos védelmet nyújt a sérülések ellen minden Selesnya kommunának a Tízedik Kerületben, és elég erős varázslat volt ahhoz, hogy a hadseregre varázsolja. De a driád összeolvasztotta a személyes varázslatát egy másik varázslattal, egy olyannal amit Emmara is ismert. Elementál mágia volt amit Emmara tőlük tanult.
Ezért nem engedelmeskedtek neki többet az elementálok. Trostani átvette az irányítást az elemetálok fölött, és harc sűrűjébe irányította őket. Trostani hatalma messze nagyobb volt, mint az övé, és nem vehette át az irányítást a lények fölött újra.
Az óriási elementálok erejével a hátuk mögött, a Selesnya sereg felszántott mindent maga előtt, szétvágta a Boros védelmet. Emmara-nak be kellett húznia a fejét amint a formára nyesett elementál amin lovagolt, keresztülment a kőboltíven. A boltív nem volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen az elementál. Az ívelt szerkezet lehorzsolta bokor sörényét az elementál fejéről, lombdarabot és fás indákat szórva Emmara-ra aki így majdnem leverte a vállát. Trostani a Selesnya sereg masszív tömegével körülölelve tovább vezette az elementálokat keresztül a téren át a főátjáróhoz.
Emmara, Calomir-t keresve átfürkészte a csatát, habár nem tudta vajon vigaszként keresi az arcát vagy csak, hogy valakit hibáztasson. Kiszúrta a fehér rinocéroszát és látta, ahogy rohamozz előre miután kivégzett egy Boros légionárius párt - de Calomir nem volt annak nyergében. Átnézett az elesett Boros és Selesnya harcosokon, ahogy a sereg áthaladt Boros zónán, többször gondolta azt, hogy látja a halottak közt. De Calomir eltűnt.
A Selesnya sereg átvágta magát a Boros terülten és a lerobbant ipari kerülethez ért, amiben pokli füst gomolygott - Rakdos által irányított területre érkezett.
- Előre, Selesnya katonái - kiáltotta Trostani, miközben mágiájával sarkantyúzta meg az óriási elementált. Paták, bakancsok és karmok masíroztak be a Rakdos zónába, szárnyak csaptak le a vastag füstbe fentről. - Itt van előttünk a célpontunk!
Emmara belenézett az előtte lévő füstszerű ködbe, és egy magánklubot látott, aminek az épületét a démoni Rakdos szimbóluma és neve jelölt meg „A Durva Tömeg”.
- Famintázok! Elementálok! Lovasság! - kiáltotta Trostani. - Gyökerestül tépjétek ki!
Ahogy a Selesnya sereg közeledett, Rakdos-i harcosok kezdtek kiözönleni a klubból mintha csak egy kaszárnya lenne. Emmara ökölbe szorította a kezét.

Jace egyszer már átverte Rakdos-iakat egy kisebb illúzióval. Egy elegáns trükk nem veri át őket újra. De nem volt más lehetősége arra, hogy legyőzzön egy démonimádó szadista sereget egy személyre szabott szellemi támadással. Itt volt az ideje, hogy szabadjára engedjen egy nagyobb varázslatot.
Ruric Thar és a nyers állatias Grull bandája már szétvágta a Rakdos-iakat, a harci csapat kegyetlensége sokkoló volt. Kultisták széttört teste repült fel, ahogy a Grull belecsapódott a hordába, a nyers erő óriási csapásait osztogatták szét. De a Rakdos-i horda még mindig jött, és percek alatt körbevették Grull csapatot, széttépték őket a fűrészfogas pengéjükkel és szegecses ostorukkal.
- Nézd a kis kedvenckéimet! - tört elő egy örült női hang. Az őrjöngő Rakdos horda közepén, a vérboszorkány Exava állt harci torony tetején, amit Rakdosi talpnyalók tartottak a magasba. Exava kiszúrta Jace-t, és rá mutatott. - Ez az, Én-jövök-Berrimért!

Jace műsorba kezdett az idéző varázslatával. Köpenye drámaian megcsavarodott, amint hátborzongató hanglejtéssel szólalt meg sötét misztikus füst kígyózva vette körül a testét. A szemei elfekedettek mint a szén, felemelte meggörbült ujjait a földről az ég felé, mintha egy hatalmas súlyt emelne fel. A föld meghasadt és az utca jókora darabja zuhant le a pokoli fényű mélységbe. Kénes füst áradt elő a hasadékból és egy démoni ordítás visszhangzott fel.
- Ősi úr, hívlak! - sikította Jace, és obszidián tűz lobbant fel a kezéből az ég felé.
A horda megrökönyödésére, egy épület nagyságú borzalmas démon mászott elő az úttest repedésből.  Óriási égő vasvillája volt, fejedelmien szétnyúló szarvakkal, tűzet lehelt az orrlyukaiból.
- Rakdos urunk, vezess minket! - sikította Jace - irányíts minket! Akaratod szerint cselekszünk!
A hatalmas démon kilépett a hasadékból a horda irányába, majd visszahátrált abba az irányba ahonnan jöttek: a Rakdos liga területére. A Rakdos-i kultisták elragadtatva és megdicsőülve felüvöltöttek majd megtisztították a démon úr útját, megdelejezve álltak az utcát megrengető lépéseitől és izzó fegyverétől.  A démon szerephez jutott a hordánál, és a horda sötét rajongással követte.
- Ez nem Rakdos, korcsok! - kiáltotta Exava, és a csatatéren keresztül fagyos tekintetett lőtt Jace felé.
Jace tudta, hogy néhány részletet rosszul ragadott meg. A hatalmas illúzió amit Rakdos vezető képzeletének leírásból idézett meg, Exava emlékeinek darabjaiból rakta össze. Jace személyesen sose látta a démoni ligamestert Rakdos-t - de fogadni merne rá, hogy a Rakdos-i Kultisták nagy része sem.  Ahogy megszőtte az illúziót, hagyta, hogy egy másik illúzió egy misztikus sötét energia csavarja körbe ráadásként. Jace nem rendelkezett olyan erővel, amivel démont idézhetne meg és az ördögi mágia mestere sem volt; mindez csak a Rakdos-i általános tudatlanságától függött, amit a rang és beosztás szintén meghatározott.

Exava átlátott a trükkön, de nehéz lesz neki lenyűgöznie azt a hordát, amit a félelemmel vegyes áhítat lelkesített fel. Jace látta, ahogy sikítozik feléjük, megpróbálta megingatni a hitüket a démoni megtévesztésben. Az egyedüli tekintély amit Exava-n felül tiszteltek, az a névadó Rakdos volt és ők vakon követték öt.
A boszorkány így megpróbált Jace-re támadni. Exava néhány sorozatnyi fájdalomvarázslatot robbantott, de Jace már felkészült erre a taktikára, így már megakadályozta illetve felfedte őket, mielőtt még azok megzavarták volna a koncentrációját.
Jace előre futott a tömegbe, sikongatva, mint egy örült varázsló, követte a toronymagas illúzióját vissza a Rakdos irányította kerületbe. Amint a Rakdos horda szétszóródik a saját területén, talán találkozhatna szemtől szembe Exava-val és legyőzhetné.
Ruric Thar és a többi Gruul harcos csak zavarodott tisztelettel tudtak biccenteni Jace felé, ahogy elfutott mellettük.

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A Negyedik Paktum2016.06.21 13:41

Szerző:admin

James Wyatt tollából

A hollóember ajándéka. 

Valahol a közelben egy ember halt meg - túl közel - az utolsó lélegzetét egy artikulátlan üvöltésre pazarolta, amit csak a gyilkosa és Liliana Vess hallott meg. Liliana sietõsen próbált eltávolodni a hang forrásától, meg-próbált annyi megcsavarodott fát hagyni a gyilkos és maga között amennyit csak tudott.


Caligo Erdejének csapásait, ösvényeit járva nõtt fel, ugyanolyan jól ismerte, mint bárki más, - talán jobban is, mint azok a katonák, akik éppen most harcolnak és halnak meg azok ágai alatt. Még este is az otthonának érezte az erdõt, a bagollyal, és a fülemülével, akik finoman hívogatják öt sötét faágak között. De ma éjjel az erdõ csatatérré változott, egyedül a haldoklók üvöltése és a halottak húsa feletti hollók rikácsoló, károgó civakodása hívja õt.

Megállt hallgatózni, feszülten füllelt, hogy hallja-e az üldözés bármilyen hangját, bármi olyannak a jelét, hogy felfedezték. Egy katona sem jött elõ háta mögött, ebben biztos volt - csak egy holló ugrándozott és verdeste a szárnyait mögötte ágról-ágra, arra várva, hogy Liliana meghaljon.
- Ma este nem, madár - suttogta Liliana. - Josu számít rám.

A testvérérõl való gondolatra - aki ott fekszik a halál kapujánál az apjuk házában és a láztól félrebeszél - megszaporázta a lépteit, hamarosan a csata zaja elhallgatott mögötte. Ha senki nem elég bátor ahhoz, hogy az erdõben esis gyökeret keressen, ami meggyógyítaná, akkor Liliana lesz az, aki elmegy érte.
- Készen állok - mondta a madárnak. - Meg fogom gyógyítani, és mi együtt leverjük ezeket a lovasokat.
A holló felkrákogott.
- Ne nevess ki. Megállt, felvett a földrõl egy kavicsot, hogy megdobja, de amint felemelte a fejét a madár eltûnt.
A helyén egy ember állt, vonásait eltakarta a kabátja csuklyájának árnyéka. Liliana eldobta a követ; az a férfi vállára majd a földre esett. Ahogy Liliana ügyetlenül matatni kezdett az övén lévõ tõrért, a férfi hátrahúzta a csuklyáját.

Magas volt, nemesi aura vette körül, fekete és aranyszínû ruhába öltözött, amin semmi jele nem volt annak, hogy fák és tüskebokrokon keresztül jött volna. Fehér hajkorona borította a fejét, amit összeborzolt a csuklyája, egyedül a halántékánál a füle mögé fésült rész volt fekete. A szemei - furcsán aranyszínûek, mint a ruháján lévõ hímzések - megragadták és nem engedték a tekintetét.

- Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak, Liliana Vess, - mondta az ember.
- Tudod a nevemet, - mondta Liliana miközben kezeivel a tört markolta. - valahogy ez nem azt mondja, hogy bízzak benned.
Az ember felemelte üres kezeit. - Apád a mi urunk és hadvezérünk. Természetes, hogy ismerlek.
- Követtél engem?
- Hasonlóan hozzád, én is inkább feküdtem az erdõben, mintsem hogy fejetlen hullaként végezzem, akit apád ellenségeinek lovai húzzanak maguk mögött, hogy aztán a bõröm a pajzsaikra legyen kifeszítve a koponyám pedig a fák között táncoljon.
Ahogy beszélt, Liliana úgy érezte mintha a távolban patadobogást hall. - Mennem kell - mondta.
- De hova mennél?
- A tisztásra…
- Ahol régebben az esis gyökerei nõttek?
Liliana elkomorult. - Honnan tudod, hogy… várjunk csak. Régebben nõttek?
- Nem tudtad? Felégették õket.
- A lovasok?
A bõrboszorkányok tették. Mostanra már csak hamukör maradt, ahol a boszorkányok a rítusaikat kántálják, hogy még több katonát támasszanak fel, akik aztán az apád ellen harcolnak.
- Nem, - mondta Liliana.
Hátat fordított az idegennek, és elfutott, nem törõdve mekkora zajt csapott azzal, ahogy gyökereken botladozva keresztültépte magát bokrokon.

Már jóval azelõtt érezte a füstöt még mielõtt megérkezett volna a tisztásra, megtorpant a rohanásában, ahogy meglátta a parázs izzását.
Egy holló szárnycsapásait hallotta a háta mögött, megfordult. Az aranyszemû ember állt mögötte és a földet nézte.
- Milyen sok halott - mondta.
Liliana elvette tekintetét, és meglepetésben tört ki amint a szeme rápillantott azokra a halottakra, akik a lábai elõtt hevertek. Tetemek feküdtek halomban a földön - katonák az apjának színeiben, feketében és aranyban. Néhányukon karomnyomok által okozott rettenetes sebek, másokon iszonyatos égési sérülések voltak, és voltak olyan fejnélküliek, akiknek a bõrboszorkányok sötét mágiája által a fénylõ zsírról és izmukról volt lenyúzva a bõrük. Egyetlen egy dögevõ madár sem repkedett közöttük.

- És esis gyökér nélkül - monda az ember - a testvéred lesz a következõ.
- Nem! - sikoltott fel Liliana. Nem engedem, hogy ez megtörténjen.
- Nem, te nem. - A hangjában lévõ magabiztos bizonyosság csak súlyosbította azt a pánikot ami Liliana mellkasát nyomta.
- Kell lenni egy másik lehetõségnek, - mondta. - Több esis gyökérnek… egy másik tisztáson.
- Tudod, hogy nincs másik tisztás.
- Mit mondtál? - Liliana küzdött nehogy ösztönösen arcon csapja ezt az idegesítõ embert. - Tudsz egy másik módszert arra, hogy megmentsem Josu-t. Mi lenne az?
Az ember a tisztás irányába mutatott. Liliana megfordult és a fákra nézett, ahol a parázs haloványan izzva füstölgött a sötétségben.
Az ember hangja a háta mögött jobb oldalt szólalt meg, a fülében érezte annak lélegzetét: - Tudod.
De nem tudta. Évekig hûségesen tanult Ana úrhölgy oldalán, gyógynövények és gyökerek gyógyító természetét memorizálta, több száz betegség tünetét és jelét, valamint tucatnyi sebfajta legjobb kezelési módját tanulta meg. Az esis gyökér volt az egyedüli lehetséges gyógyszer. - Azt mondtad a tisztás leéget, a gyökérnek annyi.

- Te ennél jobban tudod.
Minden tanulmánya és leckéje, a napi szintû gyógynövények sajtolása és gyógyitalok keverése - semmi más nem lehet gyógymód. 
- Hacsak nem… - mormolta.
- Tudod te.
Hát persze!  Majdnem felugrott a váratlan gondolattól. Éveken át növelte az ismeretanyagát többet, mint amit Ana úrhölgy csak tanítani tudott, belekóstolt a mágiába, ami többet jelentett… egyenesen közelített az élethez és halálhoz. Gyógyítóként való munkájának teljes szolgálatában, természetesen. Ismert olyan mágiát, ami még az elégett és kiszáradt esis gyökeret is gyógyszerré változtatja Josu számára. Legalábbis elméletben.
De ő honnan tudott errõl?
- Nem állok készen - mondta. - Még többet kell tanulnom.
- Biztos vagyok benne, hogy Josu megvárja, míg befejezed a tanulmányaidat.
Liliana durván káromkodott a fogai között, és elhúzódott az embertõl, néhány lépésnyire közelebb az leégett tisztáshoz.
A férfi követte öt, jobbról beszélt Liliana fülébe. - Nem engedheted, meg hogy várj Liliana Vess. Már most eleget tudsz. Már most egy hatalmas mágus vagy, még ha nem is vallod be magadnak. És még hatalmasabb leszel, ha egyszer elfogadod az erõdet.
A pánikja megváltozott, átalakult az izgatottság heves rohanásba. Erõteljes volt, de mindig is elrejtette a tiltott tudását, félt a megrovástól. Ahhoz hogy elfogadja, francba a következményekkel - ezt el kell ismernie, mint más tiltott dolgot, örvendezni az erejében mókásan hangzott.
Liliana-nak bogarat ültetett a fülébe, kezét a férfi mellkasára helyezte majd hátrébb lökte.
- Honnan tudsz ilyen sokat a mágiámról? Úgy érezte a mágia meglódul benne, érezte a halál közeledtének csípõs bizsergését.
- Feltételezem, hogy mindkettõnk több, mint aminek látszik. - mondta a férfi.
Liliana mindig is tudta: ö több, sokkal több, mint aminek korábban látták. És ezt most be is bizonyítja. Úgy érezte valami szabadjára tör benne, mint egy sötét virág, ami kinyílik a mocsárban mélyében. Varázsigék törtek elõ az elméjében, egy elkeseredett, rettenetes tervként fonódva egybe.
- Igen - mondta a férfi. - Most már látod. Az esis gyökér egy erõs gyógymód, de az egy biztonságos irány volt. Te tudsz ennél egy erõsebbet.
Meglepetésként fogta fel hogy igen, tudott. Kinyújtotta érzékeit, érezte az erõt, ami ott forrt minden rothadásként, bomlásként a közeli lápban. Ijesztõ vigyorral magába szívta a mana-t, bizonytalanul figyelte, hogy az idegen férfi újra eltûnt.
Minden egyes közeli lépéssel, az erõ ami szabadjára tört benne úgy látszott egy kicsivel jobban virágba borult, megszilárdítva ezzel a szándékát. Felpörgette õt, arra serkentette, hogy ölelje magába az erejét.  Tucatnyi lépés vezette ki õt a fák menedékébõl a tisztásra.

A tisztás mostanra robbantott hamukör volt, pislákoló parázsgyûrûvel körben a szélein. A rémület õrjöngve viaskodott a szívében, ahogy belépett a helyszínre, emlékezett arra, hogy egykor milyen békés volt ez a tisztás. Három ráncos banya állt egymásnak háttal a tisztás közepén, szemük csukva volt, ahogy a varázslataikat nyafogva küldték keresztül az apja földjén az erdõbõl a csatatérre. Három szellemszerû õr - fityegõ, kiharapott húsú félelmetes koponyák, amiknek üres szemgödreiben beteges lila fény ragyogott - lebegett körbe a tisztás szélén.
Hat ellenfél, és Liliana önmaga. De Josu élete múlik rajta, és a benne virágzó erõ több volt, mint amennyire szüksége van.

- Üdv, hölgyeim - turbékolta Liliana.
Az egyik lebegõ koponya felé mozdult, kísérteties sikoly ébredezett a hústalan tátott szájából. Liliana a saját énekével válaszolt, alacsony szótagú sorral, ami a halott levegõben visszhangzott. A tökéletes sötétség kése lövellt ki a kinyújtott ujjai közül és állt bele a koponyába, elválasztva nekromata energiától, ami ellátta az élet hasonlóságával, majd a földre zuhant.
A bõrboszorkányok kinyitották tejfehér szemüket majd egyként Liliana felé fordultak.

Még kettõ, mutatott Liliana majd a két megmaradt koponya egy kis felhõt vert fel, ahogy földet érve hamuvá hullott szét.
- Úgy gondolom, szükségetek lenne néhány erõsebb testõrre - mondta. Az önbizalma egyre nõtt, félelmét hideg eltökéltségre cserélve fel. Jó volt ebben, fogta fel. Ez nagyon könnyû volt, ha egyszer már elfogadta ezt. Sokkal könnyebb, mint sivár tanulmányai Ana úrhölgy alatt. És nagyon jó érzés volt!

A bõrboszorkányok kántálni kezdtek, a három hang egyként szólalt meg, és a fájdalom úgy kezdett táncolni rajta mintha karmokkal hagynák a nyomukat a húsában.
Liliana felsikított.

De a sikolyát egy másik varázslatba fordította, fájdalmat használta fel, hogy az elméjére koncentráljon. A varázslat úgy gördült elõ a szájából, mint a harangzúgás, és halálos hideg enyhíteni kezdte lángoló bõrét, ahogy a varázslata alakot öltött. Három kísértetszerû kéz lebegett fel a földrõl a banyák lábainál, árnyékok kúszó suttogásaként, mint valami szellemkezek.
Most a boszorkányokon volt a sor hogy, fájdalommal üvöltsenek fel, ahogy a kéz eltûnt a mellkasukban majd elõbukkant a hátukból, aranyfényû ragyogó porszemcsét markolva. A sikolyuk szánalmas nyögéssé alakult, ahogy a földre roskadtak, mellkasukat markolták azzal a pici erõvel amit Liliana varázslata hagyott meg számukra. Az egyik bõrboszorkány kinyúlt a kezével Liliana felé és motyogott valamit, ami lehet, hogy varázslat volt, de Liliana nem érzett semmit.

A három kísértetkéz Liliana lába elõtt egy pontba futott össze majd visszamerültek a földbe a szerzeményükkel. Liliana egy mosoly kíséretével lehajolni készült, de hátulról egy holló érdes károgással meglepte õt, mire körbefordult. Az egyik tetem, amit a tisztás területén kívül látott, már a lábra állt, és elkezdett csoszogni felé.

Végül is sikerült varázsolnod, - szólította meg bõrboszorkányt a háta mögött. Bátor próbálkozás, de úgy gondolom ez volt az utolsó.
Egy mély levegõvétellel az akaraterejére fokuszált majd egyszerûen elfújta az élet képmását, ami mozgásra késztette a zombi húsát. Mögötte a boszorkány egy elfojtott sikolyt engedett el.
Liliana lenézett a katona testére, a megviselt páncéljára, és a vérfoltos uniformisára.
- Milyen sok halál, - mondta. Felemelte a tekintetét, hogy találkozzon a hollóéval, aki fölötte ült.
- És ez csak a kezdet.

A lábainál ahová a kísérteties kezek merültek, egy aranyló ragyogás bukkant fel a hamuból. Térdeire ereszkedve kezeit beleásta a földbe és megfogta a jutalmát. Mikor újra felemelte a kezét, a fekete esis gyökér összefonnyadt halvány aranyszínben ragyogó jókora darabját markolta. A bõrboszorkányok ellopott életével beletöltve, sokkal erõsebb gyógyitalt lehet készíteni, mint amit elõször tervezett. Az embernek igaza volt - tudta mit kell tennie. Természetesen õ ezt tudta.
A gyökeret a mellkasához szorítva visszasétált az erdõbe az apja háza felé.
Elvigyorodott a madárnak amint elment mellette.
- Köszönöm Hollóember.

Az Üresség Ígérete

A legfeketébb esis gyökérbõl készült ital úgy ragyogott arany színével, mint ahogy a pirkadat melegíti fel a reggeli ködöt, ez az életadó erõ amit tartott, megnyugtatta Liliana-t. Ahogy a tenyerében hordozva végigsodródott a ház zajában, a sötét mágiájából áradó fényen elmélkedett. A szolgák meghajoltak és hátrahúzódtak, ahogy megjelent, de gyorsan újra kezdték a kiabálásukat és tülekedésüket mögötte.
- Hideg vizet!
- Tiszta ágynemût!
- Hol van az az erõleves?
- Vizet!
Figyelmen kívül hagyta a kiabálásokat, meg volt gyõzõdve arról, hogy az elixír amit hozott hamarosan véget vett minden aggodalomnak és nyugtalanságnak.
- Liliana úrhölgy visszatért! - az egyik szolga elõrekiáltott elõtte, és Liliana végül feltekintett.
Josu szobája elõtti hallban állt. A szolga kiáltására válaszul Ana úrhölgy lépett ki a szobából kezeit a csípõjére rakva, rosszalló tekintettel nézte Liliana kezében lévõ üvegcsét.
- Ez nem esis gyökér, - jelentette ki a gyógyító.

Liliana megállt, magabiztossága megingott az ellentmondást nem tûrõ tanárnõ arcától. De aztán meghallotta, hogy Josu kikiált a szobából - Koponyák! Koponyák lebegnek keresztül a fák között! - Liliana ezzel visszaemlékezett, hogy min ment keresztül, hogy elkészítse az italt és mi forog kockán. Kihúzta magát és Ana Úrhölgy parancsoló tekintetébe nézett.
- Ez jobb, - jelentette ki
Ana gúnyosan válaszolt - Azt majd én megítélem. Hogyan hoztad létre? Mik az összetevõi?
- Nincs idõ a vizsgáztatásra. Josu haldoklik!
- Az orvosság beadását nem szabad elsietni, - mondta Ana, miközben karjait keresztbe fonta a mellkasán. - Néhány gyógyital több kárt okozz, mint hasznot. - szemei Liliana kezében lévõ üvegcsére ugrottak majd elhúzta a száját.
- A boszorkányok! - Josu az ágyából kiáltott fel. - Nem, nem, a lángok!
- Esis gyökérbõl készítettem - mondta Liliana - de felerõsítettem.
- Felerõsítetted? Hogyan?
- A perzselés! - sikított fele Josu, és Liliana hallhatta a szolgák hangzavarát, ahogy megpróbálták megnyugtatni, csillapítani a lázát, valami olyat csinálni, ami enyhülést hozz a fájdalmára.
- Állj arrébb Ana úrhölgy - mondta Liliana - Josunak ezt meg kell innia. Most!
Ana kihúzta magát, az arca elvörösödött. - Egy tanítvány nem utasítgathatja így a mesterét.
Liliana vett egy mély levegõt, megacélozta magát. Nem csak az erõ virágzott benne - Liliana megnyílt, az elméje kitágult, elõjött az igazi énje. Ez volt az ö ideje. Testvérének az élete volt a tét. Liliana tudta, hogy mit kell tennie.
- Akkor eljött az ideje annak, hogy tanítványságom véget érjen, - mondta. - A te erõd úgyse mérhetõ már az enyémhez.
- Erõ? A gyógyítás mûvészete nem az erõrõl szól. 
- Úgy gondolod? - nevetett fel Liliana. - Állj hátra és figyelj.
Arrébb lökte a gyógyítót a szobába sietett, majd térdre esett a testvére ágyánál.
- Tartsd magad távol a páciensemtõl! - csattant fel Ana.
Hosszú évek tanítványkodása után ez a hang azonnali engedelmességre parancsolta, és Liliana pusztán reflexbõl majdnem hátra állt volna. De Josu megragadta a karját és rá nézett - nem, át nézett rajta - majd minden más eltûnt.
- Josu - mormolta Liliana. - Hallasz engem?
- A boszorkányok - válaszolta. Már nem üvöltött, hangja mint egy megrémült gyereké. - Lenyúzták a bõrt…
Liliana felemelte a ragyogó üvegcsét, arany fény csillogott Josu szemeiben ahogy ö azt nézte.
- Idd meg testvérem. Ajkaihoz emelte. - Ez megnyugvást hozz neked.
- Ne tedd! - Ana Úrhölgy tett egy utolsó tiltakozást, de már késõ volt.


Az ital kitöltötte Josu száját, majd a ragyogó aranycsepp lecsúszott a tokáján. Egy pillanatra félelem torzította el Josu arcát, Liliana aggódni kezdett, hogy kiöntötte az értékes folyadékot, de aztán Josu nyelni kezdett, majd újra és újra.  Aztán szemei lecsukódtak és visszasüppedt a párnájába.
Josu egyedüli mozgását csak a mellkasának lassú emelkedése és süllyedése jelentette, ahogy lélegzett. Liliana elsimította a haját az izzadt homlokáról, és szájának sarkába egy mosoly jelent meg.
- Liliana - sóhajtott fel josu
Liliana mögött az egyik szolga egy elfojtotta a lélegzetét. - Felismerte - mondta a nõ.
Ana Úrhölgy torkát köszörülve megszólalt. - Rendben van. Lecsillapítottad az álmát. Most mond el nekem…

- Lili - üvöltött fel Josu. Szemhéjai szélesre nyíltak, hogy felfedjenek két koromfekete gömböt. Liliana egy pillanatra látta visszatükrözõdni bennük önmagát, de holtan - saját szemei elrohadtak, a bõre megnyúlt a csontjain.

Josu megmerevedett, üres szemei a menyezettet bámulták. Liliana felfedezett egy fekete pöttyöt Josu ajkán - ahonnan az ital lecsurgott a szájáról. Ahogy Liliana nézte, úgy tûnt Josu összehúzódik. Szemei visszahúzódnak a koponyájába, fakó bõre viasszerûvé és feszessé válik. Az arccsontja kiakadt az arcáról és az ajkai visszahúzódtak a fogairól.
- Mit tettél gyermek? - suttogta Ana Úrhölgy. Ana válla Liliana-ét érintette, majd odahajolt Josu nyugodt alakja fölé.
Liliana odacsúszott az ágy lábához, az agya járni kezdett, ahogy lenézett a testvérére. Mit tett? Az ital - az ő itala, amit a képességével és mágiájával kevert - nem gyógyította meg teljesen.
Megölte. Minden erõfeszítése… és az eredmény rosszabb volt mintha nem csinált volna semmit.
Sokkal rosszabb.
Ana úrhölgy felállt az ágy mellõl, az arca komor volt, elkezdte kihessegetni a szobából a szolgákat. Liliana a testvére mellett az ágy szélén ült, Josu hideg kezét szorongatta a kezei között mintha fel tudná melegíteni.
Aztán hirtelen Josu kiszabadította a kezét és megragadta Liliana torkát. Éles körme belemart Liliana bõrébe.
- Oly sok fájdalom… - mondta Josu.
Josu felült, Liliana arcának jobb oldalához hajolt. - Hova küldtél engem? - kérdezte.
Lélegzetének dögletes szaga megszúrta Liliana orrát, még úgyis hogy küzdött az ellen hogy belélegezze, megpróbálta Josu ujjait lefeszegetni a nyakáról.
- Oly… sok… fájdalom! - sikított fel, és neki dobta a falnak Lilianát. Liliana összeesett a padlón, Lady Ana felsikoltott.
- Josu - suttogta Liliana, - Bocsáss meg.
- Bocsánat! - Lábaira támolygott majd dülöngélve megindult Liliana felé. - Te elátkoztál engem, Hugocskám! - haragosan nézve Liliana-t, karmos ujjait a saját nyakához emelte. - Te az örökké tartó szenvedésre kárhoztál engem! - végighúzta a körmeit a nyakán lefelé a mellkasához, feltépve a bõrét és a ruháját, mint… de egy cseppnyi vér sem buggyant elõ a vágásból. - Fájdalom!


Liliana a hátát a falnak vetve próbált lábra állni, megpróbált elõle eloldalazni. De Josu merev combjainak ellenére gyors volt, és újra megragadta Liliana nyakát, nekinyomva a hátát a vakolattal borított falnak.
- Enged meg, hogy segítsek, Josu. - védekezett Liliana. - Gyere vissza, gyere vissza és mi rendbe hozzuk.
Segíteni, nekem?  - Josu hangja morgó suttogásként feszült neki az arcának. - Én elvesztem az Ürességben, Lili. Elvesztem! Vagyis miért tengõdöm itt?
- Nem tudom öcsém. Nem tudom. de mi meg tudjuk javítani. Bizz…
Josu megszorította Liliana nyakát, belefojtotta Lilianába a szavait. - Bízzak benned? Bízzak benned? Nem!
- Engedj el, - krákogta Liliana
- Az Üresség téged akar, Lili. Ez az éhség sosem múlik el. Mindkettõnket akarja.
- Engedj el, - mondta újra Liliana. Rémülete és szomorúsága elégett, csak hideg dühöt hagyott maga után. Moha lepte fák emlékei, nyirkos levegõ és Caligó szívében lévõ bûzös víz, keresztülszállt az elméjén, ahogy a mana beléfolyt, megdermesztette a vérét, és végigbizsergette a bõrét.
- Sosem foglak elengedni, kicsi húgocskám. Soha többé. Együtt leszünk te és én. Csatlakozunk az örökké tartó gyötrelemhez.

- Engedj! - Liliana dühe hamuszürke sötétségbe robbant ki kettõjük között, Josu-t ágynak döntve Liliana háta mögött pedig a vakolat megtört, felrepedt majd szétmorzsolódott. Árnyékok táncoltak Josu testén majd eltûntek, beleszivárogtak a fakó bõrébe. Nem annyira egyenesen de Josu újra felállt, majd metszõen ránézett Liliana-ra.
- Szóval az én édes húgocskám belekóstolgatott a nekromanciába - mondta - és átváltoztatott engem ezzé!
Karjait elõrelökte Liliana felé, mire árnyékok szökõkutjai törtek elõ az újaiból.
Liliana feltartotta a kezeit, hogy megvédje magát, az árnyékok pedig beléhasítottak, megtépték a lelkét, és nekinyomták a mögötte lévõ falnak.  Habár Liliana durván lehûlt, Josu varázslata annyira se bántotta, mint a falat, aminek nekiütõdött. Ahogy a támasza mögötte hamuvá porladt, Liliana megbotlott és a törmelék közé esett.
Liliana homályosan tudatában volt annak a káosznak, ami körülötte keletkezett, a házi személyzet sikoltozott, rohangált, nyöszörgött a fájdalomtól vagy jajveszékelt a balesettõl. Hogy fordulhatott ilyen rosszá?  Csodálkozott. Habár Liliana ujjongott a benne nyíló erõtõl, de most úgy nézett ki mintha magába roskadna mindez, sivár ürességet hagyva maga után.
Nem, gondolta. Helyre kell hoznom.
Visszamászott, hogy Josu újra  rátámadjon, Liliana megpróbált olyan varázslaton gondolkodni, ami visszacsinálná amit tett, valahogy elvenni ezt kicsavarodott látszatéletet, és begyújtani újra igazi életté. De közben távol kell, hogy tartsa magától Josu-t. Egymás után dobta a varázslatait Josu felé, sötétség csapását az árnyékok markoló karmait.  Josu újra meg újra felüvöltött a fájdalomtól, szitkozódások végtelen folyamát indította meg a Liliana felé. Azonban ahelyett hogy megállította volna Josu elõrejutását, úgy tûnt Liliana varázslatai erõsebbé tették.
Hirtelen értelmet nyert minden. A hazugságok tömkelege, amit magának mesélt, értelmet nyertek. Mindvégig úgy hitte, hogy azért tanul nekromaciát a titkos könyvébõl és végez sötét vizsgálatokat, hogy elõsegítse ezáltal a gyógyítás mûvészetét. Hogy a halál erejét az élet és gyógyítás szolgálatába tudja fordítani. Hogy a gyógyítónak minden rendelkezésre álló eszközt használnia kellene. De Josu volt az eredmény, élet és halál borzalmas egysége, és minden varázslata ami az élõ életerejét manipulálta ártalmatlan volt a halott számára.
Josu visszafordított minden egyes varázslatot a sajátjával, szétzúzva így a falakat, széttörve az ablakokat. Az eltévedt robbanások az eredeti célpontjuk helyett a szolgákba csapódtak, elrohasztva a húsukat, elolvasztva a csontjukat, vagy elemésztve a lelküket.
Oly sok halál, gondolta. És ha nem találok ki valamit, hamarosan én leszek a következõ.
Josu irgalmatlan rohama felõrölte Liliana-t. A mana ami elárasztotta õt, és mûködtette a varázslatit úgy tûnt visszavett Josu varázslatainak hatékonyságából, de nem volt egy tökéletes pajzs. Liliana kezei hidegek voltak, combja elzsibbadt, gondolatai lelassultak, ahogy a halál mágiája elszívja a testének és lelkének erejét.

Josu - az a dolog, ami egykor Josu volt - kinyújtotta a karját és az árnyékok elborították Liliana-t. A sötétség karmai megragadták, felemelték a talajtól és elragadták életszilánkját, az erejét, ami még maradt a testében. Fuldoklani kezdett, ahogy az árnyékok a szájához értek, megtiltották a lélegzés jogát a tüdejétõl. Halálosan hidegnek érezte magát, fuldoklott ahogy arra gondolt élve fog elégni, csapdába esve testvére mágiájának satuszerû szorításában.
Josu mostanra jobbra állt elõtte, felnézett a szemeibe, karomszerû karjai felemelték mintha nem is varázslat lenne, a levegõben tartotta és az életet facsarta ki belõle.
- Csatlakozz hozzám Lili - mondta Josu. - Az Üresség minden kínján együtt fogunk osztozni.
Liliana szemei védekezõen együtt mozogtak Josu-éval, de egy halovány könyörületet sem villant fel Josu élettelen szemében.
Végül behunyta szemét, képtelen volt ránézni arra a rettenetre, amit csinált. A halál körbevette és a feje elszédült.

Aztán, abban a pillanatban, amint teljesen elszigetelõdött mindentõl, valami Liliana belsejében lángra gyúlt, a végtelen sötétség szikrája, ami egyszerre volt hidegebb a halál szorításánál és forróbb a napnál, sötét és végtelen, mint az Üresség, de mégis végtelenül élõ is, a lehetõségek végtelen tárháza, önmaga volt az alkotás és a… pusztításé ereje. Liliana odanyúlt ehhez az új erõhöz, megragadta a remény utolsó foszlányát.

Liliana lelke éles fájdalomba égett, és Josu mágiája szétfoszlott, képtelené vált arra, hogy feltartoztassa õt. Liliana kinyitotta a szemét és látta, hogy Josu meghátrál elõle, összeaszalódott arca eltorzult a döbbenttõl.

Liliana oldalra nyújtotta a karjait és a romok közt fekvõ hullák felkeltek, a szolgái akinek most még egyszer parancsol. A zombik csapata tántorogva megindult Josu felé, akik aztán elnyelték és legyûrték õt.


Ahogy Josu küzdeni kezdett a nekinyomódó halott hús ellen, valami meghúzta hátulról. Megpördült, és látta ahogy apja házának romja megváltoznak. A falak megcsavarodtak és széthasadtak, egy fekete lomb által betakart sötét fatörzs alakja kezdet kibontakozni belõlük. A porfelhõ ködhullámmá változott, és a törmelékkel borított padló posványos talajjá alakult, amit halott levelek és bütykös gyökerek tarkítottak. A lábai nem mozdultak, de úgy érezte valami keresztülhúzta a kimondhatatlan örökkévalóságon, kitépték abból a világból, amit ismert és belökték egy teljesen más világba.
Aztán az otthona teljesen eltûnt, Josu, a zombik, minden amit ismert eltûnt, végül térdig süllyedt az ingoványos talajban.

Egykor Istenek voltunk. 

Több mint száz évvel késõbb, egy öreg nõ lépett át az egyik világból a másikba. Az évek oly nehéz teherként rakodtak rá a vállaira, mint amilyen a fájdalma volt.
- Késtél.
A dörgõ hang elõbb köszöntötte õt mielõtt teljesen maga mögött hagyta volna a másik világot, és mielõtt még az elsõ lépése az óriási csarnok márvány padlóját érintette volna, a nõ érezte az erõt vibrálni a hangban.
- Még nem, - mondta Liliana negédesen. - Sosem, ha tudsz nekem segíteni, ahogy megígérted. Mereven tekintett elõre a halál lehetõségére - az évek miatt hervadtan az annyira evilági haláltól, amennyire csak elképzelhetõ, - azért jött hogy segítséget találjon egy olyan lénytõl aki elég hatalmas az összes síkok közül ahhoz hogy ezt kordában tudja tartani.

A padló újra megremegett, ahogy a sárkány felnevetett, és Liliana megfordult, hogy ránézzen - megfordult és felemelte a fejét majd hátralépett, hogy jobban lássa, még így is kitöltötte látóterét borzalmas nagysága. Olyan hatalmas volt, mint maga a csarnok, feje tetején lévõ óriási görbe szarva karcolta a mennyezetet, és a kitárt szárnyai elérték a mindkét fal oldalát. Liliana elfojtotta komor tekintetét - Nicol Bolas megpróbálta megfélemlíteni õt, hogy emlékeztesse arra ki áll fölényesebb pozícióban az tárgyalásban.

- Segíthetek neked Liliana Vess - mondta Bolas. - De a halhatatlanság elérhetetlen távolságban áll tõlünk, jelenleg.
- Mondja ezt egy harmincezer éves sárkány - Liliana kezeit nézve újra hátat fordított. Az évek miatt ráncos és foltos volt, a bõre megereszkedve lógott a csontjain. Olyan egyenesen állt amennyire csak tudott, vonakodott attól, hogy megmutassa testének gyarlóságát a szemben lévõ hatalmas sárkánynak. De ez nem csak a testérõl szólt - a lelke hervadt virág volt, reményvesztett.
- Hogyan bukhattunk el - mondta a sárkány - Egykor mi istenek voltunk, az ismert síkoktól ismeretlenig és azok elpusztításával foglalkoztunk.
A szavai belemartak. Síkjárok voltak, nem istenek, de kezdetben nem volt sok különbség. A szikra ami begyulladt a szívében hatalmas erõt nyitott meg, nagyobbat mint amit valaha el tudott volna képzelni, halhatatlanná téve és látszólag mindenhatóvá, végtelen sornyi halottat tett a parancsnoksága alá. A Multiverzum megszámolhatatlan síkjain járt évtizedekig, felhasználta az akaratát, a szeszélyét azokon a síkokon amelyek erõ híján nem tudtak ellenállni neki. Csak egyetlen egy dolog volt akkoriban amit nem tudott elérni a mágiájával: visszacsinálni azt amit Josu-val tett.
Aztán a Multiverzum átformálta magát, kirabolta õket - és minden más síkjárót - az istenszerû erejüktõl, amivel egykor rendelkeztek. Néhányan rendbetételnek hívták, mintha valamit meg kellett volna javítani, de Liliana ennek ellenkezõjét gondolta. Tönkretette a rendbehozatalának bármilyen reményét.  Évtizedekig dolgozott még azon is, hogy csak egy töredékét is visszanyerje az elveszett varázserejének, de még az sem volt elegendõ - nem volt elegendõ, hogy a halált visszatartsa. Josu megígérte, hogy együtt lesznek a halálban, ahol megosztja végtelen fájdalmát, Liliana sose engedné, hogy a halál jeges karmai beteljesítsék ezt az ígéretet.
- Nem buktál nagyot - mondta Liliana, képtelen volt visszatartani a keserûségét a hangjában.
- Nem ismerted az én teljes valómat. Én több erõt vesztettem, mint amit te képes lennél több életen keresztül megtanulni.
- Akkor adj nekem százat! - vágta rá - Nézz rám Bolas! A nyakamnál érzem a halál leheletét.
- Talán azért mert oly közeli társaságod már évek óta.
- Nem társ, hanem eszköz. Valami, amivel csapást mérsz másra, nem pedig magadhoz öleled.
- Bizonyos vagyok benne, hogy néhány öreg tanárod ezzel nem értene egyet.  A padló újra remegni kezdett, ahogy a sárkány újra jót szórakozott. - Biztos tanultál a vámpíroktól amikor Innistradra mentél, tanultál a litch-ektõl - a nekromancia mestereitõl. Körbeölelnének a halállal és még tovább is mennek, ne félj annak közeledésétõl.

Ahogy Nicol Bolas beszélt lejjebb vitte a fejét, közel Liliana-hoz és megfordult így Liliana láthatta az arcát visszatükrözõdni az egyik nagy fekete szemében - ráncosan és fáradtan, a szépsége elfakult, a halál kísértete ott kísértett a szemeiben, nem sokban különbözött annál, mint amit látott Josu halott fekete szemeiben megannyi évvel ezelõtt.

Liliana elfordult. Több vagyok, mint amennyinek kinézek, emlékeztette magát.
- A királynõ nem uralkodik a népe fölött, hogyha egy közülük. - mondta. - Ha le akarok menni az ösvényen, akkor már Innistradon lennék, nem pedig itt. Szóval tudsz segíteni vagy sem?
- Ahogy mondtam neked, közel tudlak hozni azokhoz, akik segíteni tudnak neked.
- Négy démon, azt mondtad. És az ár pedig a lelkem, ugye? Megfizethetõ a halálomért?
- Ez nem ilyen egyszerû.
- Persze hogy nem. - sóhajtott fel Liliana. - Semmi sem volt egyszerû veled, ugye Bolas?
- Ellenkezõleg, nagyon sok olyan egyszerû dolog van, amit az elméd hozzám képest még csak felfogni sem képes.
Liliana felhorkantott. - A szerénységed igazán lélegzetelállító.
- Ezek az egyszerû tények Liliana Vess. - Végül is, te csak egy ember vagy.
- Egykor mi istenek voltunk. Nekem szükségem van arra az erõre, Bolas. Hatalom, fiatalság és erõ. Még ha a lelkembe is kerül.
- Jó. A sárkány lélegzetvétele közeli volt, leforrázta hátul a nyakát. - De a lélek nem egy olyan apróság, amit átruházhatsz egy démonnak, vagy egy parázs, amit meg lehet ragadni a haláloddal. Te felfogod adni a lelkedet, rendben van – végül is senki se lenne képes egy lélekfoszlánnyal belefogni azokba a feladatokba, amikbe fogsz, azért hogy megfizesd az adóságodat. 
Liliana megpróbálta elnyomni a remegését.

- De miért is zavarna ez téged, - mondta a sárkány - mindazok után, amiket tették? Mindegyik síkon a leghatalmasabb nekromatáktól tanultál. Angyalokat mészároltál le. Legyõzted azt, aki elindított téged ezen az úton. Hogy is hívtad? A Hollóember?
Liliana figyelmetlenül bólintott, a Hollóemberrel való elsõ találkozásra gondolt, annyi évvel ezelõtt, és azok a rettenetes dolgok, amik követték. Liliana legyõzte õt, ahogy a sárkány mondta, de nem ölte meg - még nem.
- Talán már rég feladtad a lelkedet - mondta Bolas.

Liliana meglepõen érzékelte, hogy a kilátások zavarták. Bolas-nak igaza volt. A Hollóemberrel való elsõ találkozása a Caligo Erdejében, amikor felismerte az erejét és hagyta, hogy irányítsa õt, az élete folyamatos erkölcsi döntések sorozatává vált, feltartozhatatlanul sodródott a sötétségbe. Mi maradt számára, amitõl különbözik a Multiverzum kegyetlen gonosztevõitõl?
Csak ez a pillanat, gondolta, ez a pillanatnyi hezitálás.
Liliana megfordult és a sárkány merev szemeibe nézett. - Essünk túl rajta.

Bõrödre írva

Negyedszerre is elvezette Nicol Bolas Liliana-át a hatalmas márványcsarnokából egy olyan síkra, amit nem ismert fel. Miután megkötött három paktumot három különbözõ démonnal, az erõ elöntötte a testét - de még mindig egy rongybaba volt a sárkány karmai között.

És még mindig öreg volt.
A sárkány most egy másik csarnokba rakta le. Ugráló lángok borították be a boltozatott elõtte, de ahogy Bolas visszahúzódott a lángok elhaltak és a negyedik démon jött - csúszott - elõ. Lábak helyett hagymaszerû farkat húzott maga után a tûzbe. Bestiális feje elõreugrott ormótlan vállaiból, amit gúnyos vigyor uralt, megmutatva ezáltal éles fogait. Két szarvát egy választékos fejdísz koronázta meg, ami kicsapta az oldalra esõ sárgásbarna sörényét. Cafatos, bõrszárnyak nyúltak ki a vállából. A hosszú karjai végén lévõ éles karmok majdnem a padlót súrolták.


- Liliana Vess - mondta görnyedten, a lehelete végigmosta Liliana arcát. Hangja rekedt suttogás volt, kígyónyelve pedig kicsapott a fogai között, ahogy elnyújtva kiejtette a nevét. - Kothophed vagyok
- Mivel ismered a nevemet, gondolom ezzel véget ért a kellemes beszélgetésünk.
A démon ugatva felnevetett. - Valóban. Megértettem, hogy én vagyok a negyedik patrónusod. A többi megállapodásod megfelelt az elvárásaidnak?
- Elégedett vagyok. - Bolas figyelmeztette, nehogy beszéljen bármelyik démonról a másiknak, így Liliana megpróbálta visszatartani, hogy akár csak az elméjének felszínére kerüljön a gondolatukat is.
- Biztos? Akkor ne mondjuk le a megállapodásunkat? Ez minden, amire vágysz?
Liliana önelégült mosollyal mondta - Meg vagyok elégedve minden elõnnyel, amit mindegyik elõzõ megállapodással nyertem, és biztos vagyok benne, hogy elégedett leszek ezzel is amint beteljesedik.

- Oh, de én leszek a legkövetelõzõbb mestered, Liliana. Nagy dolgaim vannak a számodra. Szóval, ha a legkisebb tétovázásod van, amit szeretnél átgondolni. Már így is nagy hatalmat kaptál.
- Ez nem elég. - válaszolta Liliana. Bolas figyelmeztette erre is, hogyha megpróbál visszatáncolni az alkuból, a démon minden gond nélkül megölheti õt, és még azzal az erõvel, amit szerzett kétséges lenne, hogy Kothopheddel egyenrangú ellenfél lenne. A sötét mana úgy áradt Kothophed-böl mint hõ a máglyából.

- Nagyon éhezel a halhatatlanságra, - mondta a démon, miközben Liliana felé csúszkált, majd amint elérte körözni kezdett körülötte. - Már így is elegendõ erõt nyertél, hogy fenntartsd az életedet legalább néhány tized vagy talán száz évre. Közben útba ejtheted a Multiverzumot. Ez nem elég?
- Karnyújtásnyira a haláltól valamennyi évre, ami maradt a számomra? Nem, ez nem elegendõ. Én meg akarok szabadulni ennek az árnyékától.
Mint amilyen voltam ezelõtt, Josu - gondolta Liliana. Fiatal, élettel teli, és szerencsésen nem tudni arról, hogy hány nap maradt még a számomra.
- De te már átölted a halált, - mondta a démon immár a háta mögött. - Már befogadtad a lelkedbe, a Síkjáró szikrádba varrtad, beleszõtted minden egyes mágikus erõd részébe, ami benned van. Ez nagyon hosszú árnyékot vet rád, kedvesem.
- Rajtam kívül mindenki halálát - mondta inkább magának, mint a démonnak.
Ahogy Liliana beszélt a szoba szétmállót körülötte és egy kopár síkságon állt. Amerre csak elnézett tetemek borították a mezõt, varjak ugráltak egyik testrõl a másikra, kicsipegetve belõlük a legfinomabb falatokat.

 - Én vagyok a halálod - suttogta Kothophed Liliana fülébe. - Ölj, meg és sose fogsz meghalni.
Liliana megpördült, egy varázslat formálódott az ajkán, de a démon már eltûnt. Újra hallotta a démonom ugató nevetését a háta mögött, csak most már néhány yardnyira távolabb.
Liliana széttárta karjait, fekete madarak keltek ki belõle viharos szárnycsapásokkal majd a csatatéren hullák imbolyogva álltak lábra és csoszogva indultak el a démon irányába. Kothoped átnézett a csatatéren mintha a zombikat számolná, megingathatatlan sakál vigyorával.
- Lenyûgözõ - szólt Lilianához. Aztán farkának két suhintására a testek - még egyszer élettelenül - szétrepültek minden irányba.
- Csak bemelegítettem - válaszolt vissza Liliana miközben megpróbálta elrejteni elõle a félelmét. Bolas elmondta neki, a démonok megegyeztek abban, hogy nem ölik meg Liliana-t, egészen addig, amíg betartja az alku feltételeit. De úgy tûnik Kothophed már kezdetektõl arra törekszik, hogy megszegje a megállapodást, és ez a harc nem tesztnek tûnt.

Féltucatnyi árnyék, csontfagyasztó hideget árasztó lidércfények mind lecsaptak a démonra, keresztülhaladtak a testén, de üres kézzel bukkantak ki belõle a másik oldalon. Egy ilyen árnyék képes lenne megölni egy embert, megragadva a lelkét a hideg testét hagynák csak ott a földön, de még hat sem volt semmilyen hatással a démonra.

Ahogy Liliana ráérzet a varázslás ritmusára, lassan felemelkedett a talajról miközben árnyékaura ölelte öt körbe. Magához ragadta a démon életenergiáját, megpróbálta elszívni az erejét, hogy ezzel is erõt merítsen a varázslataihoz. Liliana húzására Kothophed közelebb kúszott hozzá, hogy aztán egy erõhullámmal kitörjön Liliana-át hátra lökve ezzel.

Markoló árnyékok, csoszogó zombik, és hatalmas árnyékokon ülõ kísértetek hullámai válaszoltak tomboló hívására és rohanták le a démont a parancsára, csak azért, hogy aztán elbukjanak Kothophed farka, kardszerû karmai vagy csikorgó álkapcsa által. De õk idõt szereztek Liliana-nak - idõt, hogy egy borzalmas alakot formáljon az elesettek csontjaiból és húsából, egy méreghányó szörnyet, aminek kísérteties lélekszívó karmai vannak és ereje egy valódi titán erejével ér fel.

Egy pillanatra azt gondolta, hogy Kothophed küzdeni fog a szörnnyel. A démon megküzdött vele, Liliana felé kavarogtak, ahogy a két szörny végtagjai, karmai, agyarai egymásba gubancolódtak a dulakodás során. De ahogy a démon közeledett, világossá vált, hogy ki irányítja a küzdelmet. Kothophed megragadta a borzalmat és letépte a végtagjait, Liliana lábai elé rakva.

Aztán megragadta Liliana-t.

A démon hideg lehelete elzsibbasztotta a bõrét. A karmai beleharaptak a húsába. Az egyik hatalmas kezével feltartotta Liliana-t. Míg a másikkal a fejkoronától az egyik lábujja végéig mélyen belevágva csontjait karcolva húzta végig a karmát. Liliana felsikított.

Amint a démon végzett a bemetszéssel, lefejtette Liliana elöregedett bõrét, úgy húzta le róla mintha egy nyúl bundája lenne. Liliana alatta egy fiatal testet látott, vértõl síkalmos, de ruganyos és zsenge. Kothophed lábra állította, Liliana a szilárd márványt érezte a lába alatt. A csontvázakkal, tetemekkel tarkított mezõ elolvadt, és újra a démon oszlopos csarnokában állt.
Felnézett, fekete ruhája a helyén maradt. De a bõre, a formája, a testtartása a fiatalkorijává vált, újra gyönyörû lett.

- Mi - fakadt ki - volt ez?
A démon hangosan és hosszan felnevetett.
- Ha ez egy teszt volt - mondta Liliana - akkor egyértelmû, hogy elbuktam. Vagyis miért vagyok itt? Miért nézek ki így?
A démon visszafogta a nevetését, lejjebb vitte az arcát, úgy hogy a sárga szemei Liliana-éba bámultak. - Ez nem teszt volt. Lecke volt - egy olyan, amiben bízom, hogy sose fogod elfelejteni.

Karmaival újra Liliana arcához ért és Liliana megrándult ettõl, amire a démon ugatásszerûen felnevetett. - Maradj nyugton - mondta - még nem végeztem az alkum hátralévõ részével.
Az érintése sokkal gyengédebb volt, de ugyanolyan fájdalmas, ahogy kanyarulatokat rajzolt keresztül kasul az arcán. - Síkjáró vagy - mondta, ahogy dolgozott. - Ez különlegessé tesz téged. Minden síkok egyik leghatalmasabb mágus vagy és ez rendkívülivé tesz téged.
- Igen - gondolta Liliana. Úgy ahogy a hollóember mondta. 
Amint végzett az arcával, Kothophed a nyakára és a vállaira tért át. - De hozzám képest semmi vagy. A leghatalmasabb varázslataid alig karcoltak meg. Az egyszerû emberi elméd sosem lenne ellenfele az enyémnek.
Folytasd csak és hidd azt, gondolta a fájdalmain keresztül Liliana. A démon úgy értette, hogy összeroppantotta öt, de az erõ Liliana-ban újra virágozni kezdett, világosabban és erõsebben, mint valaha. Ez megérte a kínszenvedést.


- Ha bármikor is eszedbe jut, hogy kipróbáld az erõdet rajtam, - mondta a démon - újra fel foglak hasítani. De akkor nem az a fiatal és szépséges Liliana lesz alatta.
A vonal nyoma amit Kothophed karma hagyott nem vérzett, inkább fakó ibolyaszínnel ragyogott, mintha az erõ amit biztosított, ott szivárogna ki. A kínszenvedés és a démon fenyegetése ellenére, Liliana érezte, hogy a halál árnyéka elhátrál tõle. Fiatal és erõteljes, és így is maradhat évekig.
Vagy addig, amíg a démon el nem jön, hogy begyûjtse a tartozását rajta.
De Liliana néhány része tudta, hogy inkább Kothoped az, akinek félnie kellene. Liliana több, mint aminek látszik, és a démon alábecsülte öt, mint sokan mások is elõtte. Ez Liliana sorsa, hogy legyõzze a démonokat, akiknek tartozik. Tudta, mintha a tudás a húsa része lenne. Mintha Kothophed nem is tudná, hogy ezt a sorsot szövi számára.

A bõre volt írva.
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Szemléletváltozások2016.05.06 14:15

Szerző:admin


Emmara megközelítette a szent ligetet ahol Calomir meghallgatáson volt a ligavezetõjükkel, Trostanival. Azt mondta magának, hogy nem lopakodik utánuk – csak egyszerûen nem jelentette be magát, és a járása természetes módon halk. Nem tudott elméket megtéveszteni vagy illúzióval eltakarnia magát mint Jace, de rendelkezett az elfek finom lépéseivel és jó testolvasó képességgel, továbbá tudta, hogy senki sem fedezte fel. Pontosabban, nem hallgatózási szándékkal ment vissza. Mindenféle bujdosás nélküli hosszú léptekkel haladhatott volna a liget felé, mint ahogy szokott bármelyik másik meghallgatáson Trostanival. Most egy apró késedelmet tett a lépései közé, mert úgy érezte Calomir nem osztozik vele a béke és a ligák egységének vágyában, és hallani akarta, hogy hogyan halad a beszélgetésük, hogyan ad tanácsot a ligavezetõnek.
Rosszabb volt, mint amitõl tartott.
- Azt javaslom, hogy küldjük el minden elérhetõ rangú katonáinkat, legalább harminc lovast, és egy kontingensnyi faformázót és ligamágust, - mondta Calomir. - És ha megidézhetünk nagyobb elementálokat, akkor azokat is.
- Úgy hiszed, ez megfelelõ reakció? - kérdezte Trostani három driádja. - Mióta a Ligapaktum végett ért, mi békére törekszünk Rakdos-al, a mi válaszunk erre az incidensre meghatározhatja az elkövetkezendõ évek kapcsolatát velük.
- Pontosan. Mi megpróbáltuk elérni a békét. És hogy mûködött? A mi válaszunk az incidensre pontosan erre az eredményre vezetet. Vissza kell vágnunk, hogy bebizonyítsuk a harciasságunkat a többi liga számára. Demonstrálnunk kell, hogy nem fogunk karba tett kézzel várni, amíg méltóságaink elszenvedik szemtelen elrablásukat a történelmi Tízedik Kerület közepén.
Emmara belépett a ligetbe. - Vagy elküldhetjük a méltóságunkat, hogy találkozzon velük, - mondta. Calomir és Trostani feléje fordultak. - Mi egy nagyon hasonló tettet hajtunk végre, hogy megmutassuk nekik milyen mély a béke iránti elkötelezettségünk, és szintén lenyûgözze a kerületet, ahol a Konklávé megjeleníti az egység iránti hûségét. A jóindulatunk jeléül elküldünk egy szimbólumot. Elküldünk engem.
- Ez örültség, és ezt te is tudod. - mondta Calomir.
- Örültség az, hogy a Konklávé acélt és mágiát viselve, végigmenetel az utcán, - mondta Emmara - feladva ezáltal a béke iránti jogalapunkat, mialatt a többi liga már feni a pengéit Izzet fölött.
Trostani három driádja teljes magasságában kinyújtózva Emmara felé fordult. - Nagy reményeink vannak irányodba, mint a liga üzenethordozójának nagykövete. De Calomir meggyõzött minket, hogy nem lehet olyan békét megkötni azokkal, akik pusztán a pusztítás kedvéért elpusztítanának.
Calomir kidagasztotta a mellkasát és keresztbefonta a karjait.
- Ez nem igaz, - mondta Emmara. - Még csak esélyt sem adtunk, nem igazán, a ligapaktum óta. Még csak meg se próbáltuk, hogy Jace elérje õket…
- Te megpróbáltad meggyõzni az elmemágust, hogy segítsen nekünk elérni a céljainkat, de ahogy Calomir kapitány mondta, Jace lojalitása nem egyértelmû. Õ nem lehet a mi válaszunk része. Megértetted?
- Igen, ligamester - mondta Emmara
- Másfelõl, szükségünk van rád. - A driádok kinyújtották karjaikat Emmara felé. - Szükségünk van a természet elementáljaival való képességeidre most. Szólítanod kell õket. Fel kell ébresztened õket, hogy segíts Calomir kapitánynak összegyûjteni azt az erõt, amire szüksége van.
- Nem. Nem fogok. Nem leszek része ennek. Nem fogom elõhívni a természet lényeit ahhoz, hogy elõsegítsem a háborút.
- A liga jóváhagyta. - mondta Trostani. - A Konklávé is emellé állt.
Emmara érvelni elkezdett, de a szavak fennakadtak a torkán. A vállai összeroskadtak.
- Ez mindenki akarata. Azt mondod, hogy a magányos, személyes hangod túlharsogná azokét, akik tömegben vannak?
- Nem. Ligamester. De…
- Akkor rendben van. Elfogadva. Calomir Kapitány ahogy jónak látja majd irányt mutat a fáradozásodnak.
Emmara meghajolt a ligamestere elõtt. Amint Calomir felé fordult, a fogait összeszorította egymáshoz, mintha elharapná a szavait.
- Jöjjön velem Tandris kisasszony - mondta Calomir miközben a kezét nyújtotta felé.

Jace megpróbált visszaemlékezni, hogy mikor pihent utoljára, arra a zavartalan napra, aminek a végén kinyújtózhatott, karba fonhatta a kezét a feje mögött és elégedetten felsóhajtott. Egy egyszemélyes harcban jobbnak lenni egy Gruul ogre hadúrnál, eléggé nyomasztó volt, de Jace-nek valahogy véghez kell vinnie ezt a hõstettet anélkül, hogy a varázslatait használná. Ha támadná az ogre elméjét, szenvednie kell majd a következményektõl. Jace nem volt biztos abban, hogy hogyan kellene elégedetten felsóhajtani.
Összehasonlítva magát Ruric Thar izmaival és méreteivel, Jace oldalán csak a gyors észjárás állt. Éles elméje van, és lassan dühödik be. Ezt gyõzelemmé tudná fordítni.
- Rendben van. Jace nem hitte volna, hogy ezt fogja mondani.  - Harcoljunk.
A Gruul harcosok vérszomjjal teli jókedvvel üvöltöttek fel. 
Ruric Thar egy félköríves fentrõl induló bokszütést indított meg Jace felé a baltás karjával. Jace épphogy csak elugrott az ütés útjából, miközben érezte a penge éle által keltett szellõt az arcán. Ruric Thar azonnal követte a bal öklével, és bezúzott Jace széles arcába. Az ütés nem volt elég erõs, hogy csontja törjön, de elég volt ahhoz, hogy Jace keresztülguruljon a városi park gondozott füvén. Jace látása elhomályosult. Térdre kapaszkodott, és valami vöröset köpött a fûre. Kipróbálta azt az ütést, amire számított, hogy emlékezzen arra, hogy az ogre szükségszerûen képes arra, hogy felülmúlja öt a nyers erejével. Úgy érezte, hagyta berepülni a legbolondabb átkok áradatát, amit csak ismert a párhuzamos síkok nyelvén, ez a verekedés egyértelmûen örültség volt. De a nyugodt elméje átvette az irányítást. Mély levegõt vett és kiköpte a mérgét. A körülmények igazságtalanak voltak, de be kell tartania a szabályokat, és nyernie kell velük. Képtelen volt lerohanni Ruric Thar elméjét - elméjüket, de képes volt megfigyelni a többi Gruul harcosét. Már majdnem ki is olvasta õket. Elszántan nézték öt, átéléssel, ökölbe szorított kézzel. A Gruul, Ravnica elnyomottja volt - ezt éreztették vele. Jace megnyitotta magát ennek. Engedte, hogy a gondolatuk, a szenvedélyük keresztüláramoljon a tudatán, hogy megpróbálja megérteni õket, hogy hogyan gondolkodnak. Talán ha megérti õket, az esélyt ad Ruric Thar ellen. Fejezd be az analizálást és cselekedj, gondolta az egyik harcos. Ne gondolkodj, te kibaszott hülye, gondolta a másik. A civilizáció rosszul tanított. Hagyd az egészet! Csak üsd meg! A gondolataik üvöltöttek az elméjében. Még csak összefüggõ gondolatok sem voltak igazán. Jace úgy érezte lerohanja a stratégiátlan eszeveszett, impulzív, ragadozó ösztön. Neki meg kellett ezt értenie, hogy kihámozza a titkot belõle, és felhasználja. Jace megrohamozta Ruric Thar-t. Az ogre kicsapott a baltás kezével, de a szög rossz volt, és a penge csak érintette Jace vállát és beletépett a köpenyébe. Jace ökle belecsapott a célpontjának egy alsó érzékeny pontba, majd kétszer a veséjébe. Az ogre a könyökével reagált, oldalra küldve ezzel Jace-t. Jace újra felült a fûben, a sebei tompán lüktettek. Ne fogd vissza magad, gondolta az egyik harcos. Üvölts nyugodtan! Gondolkodva csak péppé vered az arcod, gondolta a másik. Érezd! Szabadítsd fel magad! Jace magába engedte az õszeset, az összes harcos elméjét egy tomboló gyûrûbe kombinálta, aminek a közepe ö volt. A bordája kalapált, a tüdeje pedig éget. Elméjében hallotta a harcosok ösztönzését. Arra gondoltak, hogy hogyan verje el a Gruul harcost, egyként kell gondolkodnia - vagy pediglen nem egyként. Azt akarták, hogy adja fel az elméjét, hogy a harag elmossa õt, és hogy legyûrje a logikáját. De neki jobb ötlete volt. Jace a körülötte lévõ nézõközönség elméi általi képre fokuszált. Õk nem csak nyers dühöt és vérszomjat sugároztak - õk azt is sugározták, hogy hogyan támadnák meg Ruric Thar-t Jace helyében. Támadó ötletek sörtüzei voltak. Jace hagyta, hogy körbevegyék az ütések, gurulások és dobások örvénye, hogy egy támadási terv koreografájává váljanak.
Jace egy halálugrással Ruric Thar-hoz ugrott, megragadta a lábát, és összefogta õket. Az ogre megpróbálta lerázni magáról, de Jace felhasítva a szövetett a fogaival, beleharapott egy vékonybõrû területen a térde alatt. Ruric és Thar felüvöltött és lerúgta Jace-t a lábairól. Még több Gruul harci kép ömlött Jace-be. Elõre-hátraszökellt, a harcosok a másodperc töredéknyi harci vezetéseire támaszkodott. Ruric Thar idõnként kicsapott az öklével és a baltájával, de Jace érezte a harcosok impulzusát, és felhasználta a tudattalan figyelmeztetésüket, hogy idõben félre ugorjon. Ruric Thar nem csak Jace ellen harcolt, hanem egyszerre az egész harci csapata ellen. Jace hagyta, hogy a harcosok elverjék az ogrét neki. Amint az ogre túlterhelte a tüdejét, egy elkeseredett mozdulat villant be az egyik harcos elméjébe, és Jace végrehajtotta azt, amit látott. Felugrott az ogre lehajtott vállára, dobbantóként használva az óriási agyart, rámászott a hátára. Jace köpenye meglazult, így a csuklyáját átdobta Ruric feje fölött, a baltás oldalhoz. Aztán Ruric fejére csimpaszkodva beleöklözött Thar arccsontjába, ahogy a Gruul elméje ösztökélte - egyszer, kétszer, háromszor. Az ogre baltája csapkodott, látszólag azzal a fejével irányította, amivel nem látott. Szabad kezével megragadta Jace-t a hajánál fogva és felhúzta. De Jace belecsimpaszkodott és Thar zúzódásokkal teli ziháló puffadt arcának öklözésére koncentrált. Az ogre baltájának éle ívesen Jace felé közeledett, ö ezt nem látta, de érezte a Gruul bámészkodok reakcióján keresztül. Leugrott Ruric Thar-ról, az arcán landolt a park gyepén, de legalább egy darabban. Jace egy csonka üvöltést hallott. Majd felállt, megfordult, hogy lássa az ogre saját baltájának pengéje rezegve ágyazódott néhány inch-nyi mélyen Thar kopasz fejébe. Az ogre visszatartotta a lélegzetét, megdermedve a bizonytalanságban, mindkét szempár a baltás kézre szegezõdött, ami eltévesztette Jace-t és belecsapott Thar-ba. Thar fogai között lihegni kezdett. - Nyertél. - mondta Ruric, Jace köpenyét fájdalmasan félrehúzva. Jace megkönnyebbülve rogyott össze. A Gruul harcosok éljenezni kezdtek. Ruric Thar óvatosan kihúzta a baltás karját, a penge nedves émelyítõ hanggal szabadult ki a bal fejbõl. Megpaskolta a sebet a fején majd a kezét keményen a föld felé csapta. Mindkét ogre arca kínosan megrándult, ahogy vér szivárgott elõ a húsos ujjai közül, légzése nehézzé vált. Jace megszakította az elme kapcsolatot a többi Gruul harcossal. Harci megszállottsági gondolatuk folyama apadni kezdett az elméjében. Az egyik Gruul ligatárs, egy széttetovált, csapzott hódprémre hasonlító hajú és szakállú ember, Ruric Thar mellé állt és egy sámán varázslatot kezdett el mormolni. A sámán kinyújtott kezei mint szélfutta levelek remegni kezdtek, fakó fény kezdett el szivárogni az alkarjából és körbefonta Ruric sebét. - Van benned némi Gruul - mondta Thar, nehéz légzései között. - Nem annyi, mint amennyinek gondolod - mondta Jace. - Most akkor, leengeded a védelmedet, megkereshetem azt, amiért jöttem? - Ahogy szeretnéd - mondta Thar. Az ogre vett egy mély, tüdejét kitöltõ levegõt, kiengedte, közben becsukta a szemeit. Finoman biccentett a fejeivel. Jace óvatosan kiküldte az elméjét az ogre felé, hagyta, hogy a gondolatai lassan beszivárogjanak. Elsõnek Thar-t választotta. Ahogy a mentális érzékei elkezdték felfogni Thar gondolatait, Jace nem érzett visszacsapást, így mélyebbre hatolt. Az ogre elméje olyan volt, mint egy ökölvívó múzeuma. Thar a csaták gyõzelmeirõl gyõzelmeire emlékezett, arról hogyan zúzta keresztül a baltájával magát egy Gruul senkiháziból, vagy, hogy hogyan törte el az Orzhov kartellfõnök nyakát.

Ez inkább érzelmi táj volt, mintsem egy tudatos valami, ezt a szenvedély és erõszak építette fel, no meg a legyõzöttek arcába való nevetése. Ezt várta el, de még nehezebbé tette Jace-t hogy információt találjon az útvesztõrõl. Semmit sem talált. Thar-nak semmilyen emléke nem volt arról, hogy Jace mit kutathatott akkor, amirõl elvesztette az emlékeit. Lehet, hogy mindez hibás, egy megérzés, ami sehová sem vezetett. Ehelyett átment inkább Ruric-ra. Ruric elméje, érthetõen néhány Jace-el folytatott harc felületi szintje alatt, szintén klán harcok idõvonala volt, Azoriusi fejbetörésekkel és utcai verekedésekkel Rakdosi huligánokkal. Ruric ha lehet még kegyetlenebb volt, hallgatagabb és ösztönösebb. Ruric-hoz hasonlóan, semmire sem emlékeztette Jace-t a kutatásáról. Jace-nek nem kellett volna átvinni a gondolatai az ogre-ba. Ennyi volt. Ennyi volt az utolsó fejben. - Nem értem - mondta Ral. Megfejtettünk mindent. Ennek a varázslónak a kutatása volt az utolsó darab a kirakóban. Elmentünk az útvonalra, pont, úgy ahogy a kód mondja. De ott semmi sem volt. Csak egy öreg fórum. - Az Azor Foruma - mondta Niv-Mizzet, miután lenyelte beosztottjának maradékát. Amikor Ral belépett a fészekbe Nivixbe, a sárkány ligamester egy roppanó hangú Izzet mágust evett, egy újoncot, aki nem úgy nézett ki, mint aki megértette a mizzium mûködési elvét. Ral túlságosan belemélyedt az útveszõs kudarcba, így alig vette észre, hogy az egyik Izzet ligatársát felfalták. - Semmi sem változott. - mondta Ral - A manafonat stabil volt. Az atmoszférikus energia erõs volt, de konstanst maradt. Tûzijátékot vártam. - Mi erõt vártunk, - mondta a sárkány - de nem történt semmi. Ez mit mond neked? - Nem hagytunk ki semmit. - Nyilvánvaló, hogy kihagytál valamit. - De mit? - Ral emlékezett rá, hogy Niv-Mizzet mennyire szereti, ha kérdezik, és lehajtotta a fejét. - Hatalmas Lángelme, mi a meglátásod? Niv-Mizzet mélyet lélegzet, és amikor kifújta, lángnyelvek szóródtak ki a fogai között, körbenyalva a pofájának pikkelyeit. Még onnan is ahol Ral állt, érezni lehetett a sárkánytûz hõjét. - Tesztként tekintek a Magában való Útvesztõre, - mondta a sárkány. - És ez egy teszt a javából. De ez nem egy személy tesztje. Nem egyszerûen egy elme rejtvénye. Tudod miért? Ral keresztbefonta az ujjait. Statikus elektromosság ugrált az újpercei között. - Természetesen. Mert nekünk végig kell mennünk az úton. De én ezt megtettem. - És ez nem vezetett sehová. Tekints mélyebbre. Mi a célja az Önmagában való Útvesztõnek? - Hatalmas erõt véd. - Valóban azt. - Nekünk ki kell találnunk mi az az erõ. - Természetesen, de mindez hogyan védelmezi. Mi az ami Ravnica szerte hiányzik? Mi az, aminek feltûnõ hiánya csak most vált láthatóvá? - Nem tudom. - Gondolkozz úgy, mi létezett a ligák között, ami már nem köti õket? - A Ligapaktum? - Pontosan! Nem látod? A ligák közötti harmóniát a Ligapaktum mágikus egyezménye kényszerítette ki. De a ligapaktum felbomlott, és a ligák most már újra összecsaphatnak - és nem csak szavakkal, hanem erõszakkal. Háborúval. Nem találod véletlen egybeesésnek hogy az útvesztõ most került felszínre? - A manaköteg - suttogta Ral. - A kerületek között futó manaösvény. Sosem manifesztálódott idáig. Ez vezetett el minket kõfaragás kódjához, ez az ösvény pedig keresztülvezet minket mindegyik ligakapun. De mindez mit csinál a Ligapaktummal? Niv-Mizzet hamusugarat lehelt elõ. - Gyerünk már Zarek! Mindent kiterítettem elõtted! Az útvesztõ célja mindenekfelett áll. Ez nem a felfedezés tesztje. Miért tesztelnék a mi felfedezõ képességeinket? Mire lenne jó? Ral vonakodott. - Mire gondolsz? A felfedezés jelent mindent. - Ah, de ne Izzet-ként gondolkodj. Gondolkodj, úgy ahogy az alkotó. Mi megfejtettük az útvesztõ titkát, és kipróbáltunk rengeteg utat. De semmivel sem lettünk okosabbak. Azért mert az útvesztõ nem arra lett tervezve, hogy mi kutatásainkat, a mi kísérleteinket és a mi éleslátásunkat tesztelje. Aki ezt megtervezte az nem úgy értékeli ezeket, mint mi. Az útvesztõ valami mást tesztel. Egy gondolat keringet Ral elméjében. Megpróbálta, de elbukott abban, hogy összerakja a részeket. Niv-Mizzet hirtelen meghajolt, feje, Ral elõtt mozgott. - Az idõd lejárt, Zarek! Azt mondtam találd meg a mágust, a mágust, aki megérintette az elmémet - és e helyett te az útvesztõnek futottál? - Ne- ne-nekünk nincs szükségünk rá- hebegte Ral. - Te azt gondolod, hogy nem, miközben a satnya elméd még csak levezetni sem volt képes, hogy mindez miért van. Talán te csak a következõ fogásként leszel hasznos a számomra. Egy elõérzet villant be Ral elméjébe. Hogyha mindaz amit Niv-Mizzet mondott igaz, akkor az Önmagában való Útvesztõ célja nem az volt, hogy megjutalmazza a legélesebb gondolkodású mágust vagy legokosabb ligát Ravnic-án. Mégis azt jelenti, hogy megtalálták, a legalkalmasabb idõben találták meg. - Az egyedüli oka annak, hogy most találtunk bizonyítékot az útvesztõrõl, - mondta Ral - az az, hogy kapcsolatban áll a ligapaktummal. Úgy lett létrehozva, hogy akkor fedje fel magát, ha a Ligapaktum felbomlik. Vagyis… egy eszköz, valamilyen módon. Amit a Ligapaktum szétesése aktivált. Ez egy biztonsági kapcsoló. A sárkány mellkasa büszkeséggel dagadozott. - Ez volt az én konklúzióm, igen. - Vagyis… ez olyan öreg, mint maga a Ligapaktum. Ez a parun-okig vezet minket vissza. - Azor, a kódból ítélve, amit találtál. Az Azorius Szenátus alapítója.
Az Azorius, gondolta Ral. A rend és logika ligája. Azok, akik úgy hiszik a törvény volt rend alapja. És az útvesztõ Azor Forumján végzõdött. - Vagyis ha Azorius hozta létre… akkor nem lehet, hogy azért, hogy felbecsülje a mi éleseszûségünket. Hogy valóban megoldjuk, valami mást kell tennünk. Olyat kell tennünk amit Azor értékelne. Természetesen az õsi Azor az Azorius Szenátusának alapítója, megpróbálta elõsegíteni a békés együttmûködés légkörét. - Vagyis… ahhoz hogy szabályosan megoldjuk az útvesztõt, azt kell tennünk… mit, együttmûködni a többi ligával? A Niv-Mizzet visszaült, és egy ragyogó sárkány mosollyal ajkait felhúzta a fogairól. - Nem pontosan. Egy Izzet hírvivõ jelent meg Niv-Mizzet fészkének ajtajánál. - Elnézést a betolakodásért Hatalmas Lángelme, - mondta. - Igen? Mi az? - Azt akartad, hogy értesítsünk, hogyha bármilyen ligák közötti nagyobb konfliktusra kerül sor. - És? A hírhozó reszketõen nézett. - Ez van olyan rossz, mint ahogy mi láttuk. És meg van potenciálja ahhoz, hogy még rosszabb legyen. Niv-Mizzet hátrahúzta a szárnyait, és lenézett Ral Zarek-re. - Induljunk. Itt az idõ, hogy egy kis bejelentést tegyünk.
Tovább...
Régebbi