Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Kruphix látomása2014.12.27 10:54

Szerző:admin

Kelly Digges

Diantha mély levegőt vett, megigazította magát, és kopogott.
Volt egy kis szünet.

Néha a vendégei egyáltalán nem akarták zavarni. Máskor pedig ő kéri a zárt ajtón keresztül a látogatókat, hogy az ételt hagyják a csarnokban. Más alkalmakkor behívja az oltárszolgákat és beszédbe elegyedik velük, addig míg kedve van hozzájuk, míg itt akar lenni.

- Gyere be – mondta az orákulum.

Diantha kinyitotta az ajtót.

Kruphix orákuluma gyönyörű nő volt, hosszú fekete hajjal. Ahogy mindig, most is ablakon nézett ki, karjaival körbeölelte az ablakkeretet. A másik két karjával, amik áttetszőek, félig valóságosak voltak, lustán integetett maga mellé. Kruphix jól megjelölte az orákulumait, így senki sem téveszthette el őket, a szánalmas bolondok vagy barbárok sem merték bántalmazni.
Az orákulum szembefordult vele, és elmosolyodott.

- Hello Diantha.

Diantha lette a tálcát, - tűzről hozott friss birkahús, grillezett zöldségek választékával, friss olivával és sajttal -. Kruphixnak kevés hívője volt, a Meletisben lévő temploma is kicsi volt, de a hívők semmit sem tagadtak meg az istenük orákulumától.

- Üdvözletem orákulum. – mondta Diantha. Reménykedhetem, hogy jól vagy?
- Elég jól – mondta az orákulum. Épp csak a templomról gondolkodok.
- A templomról, hölgyem?
Az orákulum elmosolyodott.
- Kruphix templomáról, - az igazi templomáról – ahol két óriási fa áll őrt a világ peremén.

- Te… Diantha habozott. – Úgy beszélsz mintha már láttad volna hölgyem.
- Láttam. Amikor bajban voltam. Kruphix elrepített a templomába. Vele töltöttem ott az időt a felfordulás alatt.
Diantha bólintott.

- Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy magától Kruphixtól tanulhattál.
Az orákulum mosolya elhalványult.
- Tanultam – mondta. Igen. Igen, gondolom tanultam.
Diantha majdnem meghajolt, majdnem megfordult, majdnem elhagyta a szobát.
- Irigyellek téged. – mondta inkább helyette.
- Oh? – válaszolt az orákulum.
- Igen, nagyon – mondta Diantha. – Papnő vagyok, és mint pap van hitem – hitem Kruphix bölcsességében, hitem a többi isten feletti hatalmában. Lenézett a lábára. – De nem halottam a hangját. Hölgyem, én még sosem sétáltam a jelenlétében. Ha lenne…
Diantha habozott. Nem kérhetné.
- Van valami, amit elmondhatnál? Hogy mit tanultál?
Az orákulum megfordult, hogy újra kinézzen az ablakon, szemét a távoli horizontra szegezte és hosszúnak tűnő pillanatokig semmit sem szólt.
--
A magas ülőhelyén, Kruphix templomának óriási lombjai között, Kydele látta az egészet. Megtámasztotta magát, az élő fánál az élő kezeivel, és a csillagokkal teli égboltnál a két áttetsző anyagtalan karjával, amit Kruphix ajándékozott neki, amikor az orákulumaként ébredt fel.

Kydele látta, ahogy Xenagos istenné vált, végigüvöltötte Nyx ősi felületét, mint valami futótűz. Látta az ember Elspeth Tirel és a leonin társa Ajani érkeztét. Látta, ahogy keresztülsétálnak Kruphix testén, a Nyxbe vezető portálon, és átlépnek az égboltra. látta, ahogy Elspeth az „Isteni küldöttnek” nevezett pengéjét használja arra, hogy kivágja Xenagost az égboltról.

És látta Heliodot, aki önmagát az istenek közt a leghatalmasabbnak állítja, hogy kikapja Elspeth kezéből a fegyvert – a pengét, amit ő szentelt fel Elspeth számára, ezáltal jelölve meg őt, mint az ő bajnokát.

Túlságosan olyan vagy, mint a szatír – mondta a nap istene. A szemeid olyan dolgokat látnak amiket én fel nem foghatok. A bajnok pedig nem tudhat többet, mint az ő istene. Én vagyok a panteon ura. Én vagyok a leghatalmasabb közülük.

És utána meggyilkolta őt, a saját bajnokát, a saját fegyverével.
A krízis elmúlt. A panteon biztosítva lett, és Nyx felgyógyult a Xenagos erőszakos tüze által ejtett sebéből.
Kydele hallottnak érezte magát belülről.
Az orákulumok többsége hangosan, tisztán, harsányan akár a harang hallja az istenének hangján annak kinyilatkoztatását, máskülönben csend van. Szegény Daxos, mindegyik és semelyik isten hangját egyszerre hallotta. Istenségek fülsüketítő kórusa. De Kruphixxal más volt a helyzet. Kruphix majdnem mindig az elméjében beszélt, képek és események suttogó litániáját, éppen hogy csak a hallhatás határán belül halotta, ahogy a napot, amikor az a horizont alá bukik.
De Heliod árulása óta, istenének hangja elcsendesült. Még itt is, a templomában ami Nyx-el határos óriási vízesésre néz, semmit sem hall. Esetenként futó pillanatra észreveszi az árnyékának formáját, ami keresztülszalad a templomának szobáin, de sosem szólal meg.
Nehéz megmondani, hogy mennyi idő telt el, itt a világ szélén.
Keydle a templom kertjében sétált, gondolataiba révedve, amikor az istenének ismerős hangja visszahangzott fel körülötte.

Szomorú vagy.

A misztérium istenére nem volt ez jellemző, a kérdésfeltevés.
Kydele megfordult, hogy szembenézzen a csillagos, négykarú Kruphix körvonalaira a horizonton.
- Úgy látszik nem csak én. – mondta Kydele.
Kruphix nem szólt egy szót sem, de intett Kydelenek hogy sétáljon vele. Ahogy megjelent Kruphix mellett, az összement, a távlati kép bizarr ábrázatává vált, amíg egymagasságúvá vált Kydeleével.
- Helyes volt, ami történt? – kérdezte Kydele. Kecsesen keresztbefonta igazi karjait maga előtt, míg a ködszerű karjai kényelmetlenül hullámoztak. Nem álltak teljesen az irányítása alatt.

Az jó dolog ha Xenagos istenné válik? – kérdezte Kruphix. Jó az, ha Elspeth sújtott le rá? Jó az, hogy Elspeth is vele együtt bukott?

Kydele tanácstalanul vállat vont.
- A rend visszaállt. –mondta Kydele. Minden rendben van Theroson és Nyx-n. Xenagos többé nem jelent fenyegetést a világra, és Nyxszülöttek újra tudják vezetni és szolgálni a halandókat, ahogy ezelőtt.
Kruphix várt. Mindig várakozott.
- Szóval miért – fejezte be – érzem rossznak az egészet?

Te legnagyobb misztériumról beszélsz. A létezésről és annak céljáról.

- Xenagos felemelkedése problémás kérdéseket vet fel. – mondta Kydele. Nyx-röl, és az istenek természetéről. A filozófusok azt tanítják, hogy az istenek kortalanok és változatlanok. De ha egy isten megszülethet és meghalhat egy hét tartalma alatt, akkor mit mondjunk a többiekről?

Ez – mondta Kruphix, nem misztérium. Ez egy egyszerű kérdés, amire néhányan igazán szeretnék a választ hallani.

- Én szeretném – válaszolt azonnal Kydele.
Kruphix egy hosszú pillanatig Kydele-t nézte mielőtt válaszolt volna, kifürkészhetetlenül.

Az istenekbe vetett hit az ami Nyx szövetében formát ölt.

- Az istenek hitre ösztönöznek. – mondta Kydele. - Biztos, hogy az istenek jöttek először.

Én vagyok a legidősebb – mondta Kruphix. De még én sem vagyok képes az emberek hitét meghatározni. Legelőször amikor Theros halandója felnézett az éjjeli égboltra és azt mondta ”azon tűnődöm…” és egy részem létrejött. Én voltam az ismeretlen, a megismerhetetlen. Én vagyok az ami a távoli horizont mögött foglal helyet.
És figyeltem, ahogy a többiek alakot öltöttek. A halál volt a következő, a végső és elkerülhetetlen. A nap, a tenger, az erdő, és a kovácsolás. Ezek után, a még absztraktabb birodalmak jöttek létre, - a háború, a megtévesztés, az éleslátás, a szerelem.

-A szerelem? – kérdezte Kydele

Valóban. És továbbiak is, amit a halandók már elfelejtettek. Vagy úgy gondolod, hogy Heliod mindig a nap istene volt?

- Hogy lehetnek még más istenek is? Emlékeznénk rájuk.

Ha emlékeznél rájuk, - mondta Kruphix – akkor még mindig léteznének. Amint Heliod elfoglalta helyét a panteonban, ö volt a nap istene – és mindig is az volt. A halandóknak ez ügyben rövid a memóriájuk. Ha hosszabb lenne, Nyx önmagát tépné szét a vetélkedésekkel és ellentmondásokkal.

A négy kar széttárult egyfajta mindent átölelő megsemmisülés gesztusaként.

Lehet, hogy még én sem vagyok az első – mondta Kruphix. Honnan tudhatnám?

Kydele egy jó darabig nem szolt, semmit.
- Szóval az istenek jóval törékenyebbek mint amiknek látszanak. – mondta. És a létük attól függ, hogy a halandók hisznek-e a létezésükben?

Nagyon úgy néz ki.

- Miért?

Miért halad az idő? – kérdezte Kruphix. A víz miért folyik le a domboldalról? A köpenye alatt a csillagok mozgásnak lendültek egy vállvonására. Néhány dolog csak egyszerűen van.

- A filozófusok szoktak Meletisben ilyen dolgokról vitatkozni. – mondta Kydele.  A cselekvés okáról, az idő természetéről.

Akkor hagyjuk őket vitatkozni, - mondta Kruphix jellegtelen szigorúsággal.  Hogyha megtanulják a válaszokat, akkor talán az emberek tisztelni fogják őket helyette.

- Azt mondod, nem tudod?
Kruphix a csuklyájával felé fordult, és Kydele hirtelen megszédült, ahogy nem a társára, hanem a sötétséggel és csillagokkal teli mélységbe bámult.

Én azt mondtam, hogyha van is oka – már hogyha van valamilyen célja az istenek természetének – akkor én azt nem akarom tudni.

- A te feladatod, hogy tudd, - mondta Kydele – Ezért vagy… ugye?
Kydele sosem cáfolta így meg közvetlenül Kruphixot. Az istenek többsége nem tolerálta volna az ilyen pimaszságot, még az orákulumoktól sem.
Kruphix csak sóhajtott egyet, olyan hangon mint az esti szellő.

Én vagyok a tudója mindannak amit Theroson tudnak, és még többnek, amit nem tudnak, - mondta fáradtan. De későn tanultam meg dolgokat a világunkról. Annak biztonságáról. Itt megállt egy picit. Ez meglep téged, hogy még mindig képes vagyok tanulni?

- Igen.
Valójában ez több volt, mint meglepetés Kydele számára. Megzavarta öt. Kruphix a misztériumok istene volt. Minden kérdésre ismerte a választ, ő volt egyedül képes arra, hogy eldöntse melyek azok a válaszok, amiket a halandók nyugodtan megismerhetnek... vagyis eddig így gondolta.

Kéne.

Ezután nem mondott semmit.
- Mit tanultál meg? – kérdezte Kydele

Biztos vagy benne hogy tudni akarod?

- Igen.
Hogyha egy Kruphix orákuluma visszaretten az igazságtól, akkor mi marad számára?

Ne legyél, - mondta Kruphix. A tudás kegyetlen. Széttépi a szívedet és próbára teszi az esküdet. Biztos vagy benne hogy szeretnéd ezt az átkot?

Kydele időt szánt arra, hogy eldöntse. Olyan dolgokat tudott, amikről a halandók nem is álmodtak. Olyan gyakran tekintett bele Nyx-be hogy az már számára mindennapossá vált. Nézte, ahogy Kruphix belemarta az istenek nevét az óriási fába, hogy elzárja őket Therostól. A tudás hatalom.
De Kruphix volt a horizont istene, és vannak dolgok, amiket sose lehet megtudni. Mindegy milyen messzire utazol, mindig van egy újabb horizont.
Kivéve itt, az utolsó horizonton.

- Igen – mondta – biztos vagyok benne.

Nos rendben, - mondta Kruphix.

Kruphix csendben sétált tovább, míg Kydele várt. Egy idő után elértek a világ szélére, ahol az óceán belemorajlik Nyx végtelen mélységébe, és Kruphix templomának földje mint egy földszirt kinyúlik az éjszaka tengerébe.
Kruphix megállt és kitekintett a Nyxbe.

A sok világ közül Theros csak az egyik. Tudtad?

- Úgy gondolom nem Nyx-röl és az Alvilágról beszélsz.

Nem.  Rengeteg világ van odakint, túl Theroson, túl Nyx-en. Világok, amiket nem látsz, ha feltekintesz az égre, oda ahol Theros isteneinek nincs hatalmuk. Világok, amit te – és én – sosem tudunk meglátogatni, saját civilizációjukkal, saját történelmükkel, még saját fizikai törvényük is van.

- Saját istenükkel?
Újra, a mélység örvényébe került, ahogy Kruphix ránézett.

Nem, - mondta. A szó úgy kongott, mint a harang. Néhánynak talán vannak olyan isteneik, mint mi. De mint uralkodó, nem. Mi egy… helyi jelenség vagyunk.

- És ezt most tanultad meg?
Kruphix megrázta azt, ami a fejéből maradt.

Nem. Vannak lények, akik tudnak ezek között a világok között járni. Az első közülük, aki a világunkra lépett, nagyon régen volt itt. Én vagyok mindennek a tudója, amit ebben a világban tudnak, és megtanultam mindazt, amit a hölgy tudott.

Kydele egy pillanatra végiggondolta mindazt, amit hallott és látott Kruphix óriási fájának ülőhelyén.
- Elspeth volt az egyikük a… világjárók közül, ugye?

Ügyes – mondta Kruphix. Igen. Az volt. De nem csak ő. Az ő társa Ajani a leonin, aki kihozta a testét Nyx-böl. És ott van még a triton – merfolk – Kiora, aki Callaphe-nek hívja magát, és kiérdemelte Thassa haragját.
És ott…, - folytatta – volt Xenagos is.


Kydele biccentett.
- Olyan világokba utazott ahol nincsenek istenek… és rájött arra, hogy egy lehetne közülük?

Közel jársz hozzá – mondta Kruphix. Olyan világokba utazott ahol nincsenek istenek, és eldöntötte, hogy Theroson mindenkinek tudnia kell, hogy az istenek hazugságok.

- Nem hinném, hogy sikerrel járna, - mondta Kydele

Nem járt, - mondta Kruphix. Az emberek látták a káoszt. Látták a pusztítást. Látták, ha csak egy kis időre is, ahogy betör egy olyan birodalomba, ami máskülönben minden megnyilvánulásában bizonytalan ideig stabil.
Talán ha még élne, hogy elfoglalja a helyét a panteonban, az emberek talán úgy emlékeznének, hogy nem volt mindig tivornyázás istene, és csodálkozna, hogy  akkor ez mit jelent a többi istenre nézve.

Kruphix újra megvonta a vállát.

Gyanítom, hogy az emberek megtanulnának hinni benne, és elfelejtenék halandó származását. Ezután úgy hinnék, mintha mindig is ott lett volna, várva az őt megillető tiszteletére. A dolgok már csak így működnek. És a végén már senkit sem fenyegetne.

- Akkor nem ő zavar téged – mondta Kydele.
Kruphix felnevetett – Igazából horpadt, visszhangon nevetett.

Látod a nagy lehetőséget, orákulumom

Kruphix a csillagos kezeit összekulcsolta maga előtt.

Igen, bajban vagyok, és nem Xenagos felemelkedése, sem ezen világjárók létezése miatt.
Azon dolgok miatt vagyok gondterhelt, ami őket aggasztja.

És itt volt. A sötétség, rongyos szélű körben amelyen lábujjhegyen jártak.

A merfolk Kiora – mondta Kruphix,  egy olyan világból jött, aminek a létezését olyanok fenyegetik, amiket valamilyen Eldraziknak hívnak. Óriásiak, rettenetesek, egyenrangúak bármilyen istennel. Világokat esznek, Orákulumom. Lecsípik a húst a föld csontjáról, és otthagyják a halott hüvelyt, hogy továbblépjenek a következőre.


A leonin Ajani szembenézett egy roppantul erős ellenséggel, egy hasonló világjáróval, egy sárkánnyal. Aki kifürkészhetetlenül ősi, még számomra is. A végtelenül hatalmas erőt és halhatatlanságot kutatja. Cselszövései világokon és évszázadokon keresztül érlelődnek, semmit és senkit nem hagy életben azok közül, akik az útjába állnak.


És ott van Elspeth az ember… aki egy olyan helyről jött amit Phyrexiának hívnak, a lenyúzott bőr és kicsavarodott fém világa, amit olyan gonosz, irtózatos lények uralnak, akik istennek mondják magukat.  Természetellenesek, az élet sötét paródiái, ami mindent megront amihez csak hozzáér, és idővel mindenhez hozzá fog érni. És már átjutott az egyik világból a másikba.

Kruphix beletekintett Nyx-be, az éjjel bámult bele az éjbe.

Hogyha bármelyikük is átjönne ebbe a világba – mondta, még az istenek is erőtlenek lennének ahhoz, hogy megállítsák. Minden imád és minden kérésed a néma égbolton, süket fülekre találna, ahogy kettéhasadna vagy átformálódna ez a világ, vagy még rosszabbá válna.

Kruphix köpenyén lévő csillagok egyesével felragyogtak majd kihunytak, amíg csak a sötétség maradt.

Ez az, amitől félek, Orákulumom. Ez az, ami az isten elméjét zavarja. Theros egy fürge cselle ami a mélyben úszik, egy nyugodt tavacskában, a mélység figyelmét elkerülve, nem tudván hogy valami nagy felemelkedik, hogy egy pillanat alatt felfalja.

Kruphix ránézett Kydele-ra, a négy karját széttárta, tiszta sötétség verme állt szembe Nyx csillagfényével.

Most már tudod. Mit teszel ezzel a tudással?
--

Diantha várt.

- Nem gyermekem – mondta az orákulum. Nincs semmi. Semmi sincs.
Nem mondott többet, Diantha úgy vette, mint egy elbocsátás. Megfordult.
Mögötte az orákulum kinézett az ablakon, túl a városon, túl a horizonton, ahogy gondolata a végtelen távolságba tekintett.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Ajani, a hősök mentora2014.07.17 13:13

Szerző:admin

 

A meleg szellő az olíva és a távoli tenger illatát hordozva lágyan megérintette, felborzolta bundáját. Átsusogott a rövid, sárga füvön és az időmarta, vaskos fák világoszöld levelén.

Az összes eddig meglátogatott világ közül Therost érezte leginkább az otthonának. Még a saját síkja, Naya sem volt már az, amit megismert, amióta egymásba olvadt Alara másik négy síkjának szilánkjaival, hogy egész, ám sebzett világot alkosson. Therost kortalan, erős entitások védték, akik változatlannak tűntek. A helyiek isteneknek hívták őket, és ezzel nehéz volt vitába szállni.

 

Úgy látszik, Elspeth–nek tetszett a gondolat, hogy bármely halandónál hatalmasabb elmék figyelik őt. Ajani kevésbé találta megnyerőnek ezt az elképzelést. A keserű tapasztalatok megtanították, hogy bármilyen lény, aki elég hatalmas ahhoz, hogy istenként imádják, az eléggé hatalmas – és épp oly hajlamos is – arra, hogy inkább elpusztítsa a világot, mintsem megvédje azt. Naya istenbehemótjai csak buta vadállatok, az indítékaik inkább egyszerű vándorlásban mutatkoznak meg, mintsem az isteni sugallatban. Nicol Bolas, a sárkány síkjáró, akinek istenekéhez mérhető hatalma van, évszázadokon keresztül manipulálta a vallás és politika fejlődését Alara szilánkjain, hogy elősegítse saját önző és pusztító céljait.

Ajani mégsem vitatja el Theros isteneitől azok erejét és méltóságát, sem síkjuk szépségét, amire vigyáznak. Végül is, lehet, hogy Elspethnek igaza van.

Ajani a nap hátralévő részében sétált, bokrokkal borított lankás dombokon át fel a hegyekbe, amíg meg nem érezte a leoninok ismerős illatát. A társai nemrég itt jártak. Emlékei szerint egy órányira volt a területüktől, de nem lepte volna meg, ha a területük azóta megnőtt volna.

Szürkületkor tábort vert, mindenfajta álcázás és rejtekhely nélkül. Fehér bundája jelzőfényként ragyog a sötétben, és ha vannak odakint leoninok, akkor megtalálják.

 

Amint a nap lement és a csillagok feljöttek az égre, Ajani feltekintett. Alig várta, hogy láthassa fények és színek játékát, amely minden éjjel az égbolton pompázott, csillagképeivel istenek és mitikus alakok történeteit visszhangozva. A jelenség gyönyörű és egyedülálló volt Theroson.

De nem ma este. Ma este a csillagok hidegen közönyösek voltak, az űr közöttük fekete és üres. A legrosszabb pedig az volt, hogy az égbolt egyik sarkában egyszerű üresség honolt, hiányos volt, egyetlen csillag sem ragyogott ott. Ajani elcsodálkozott, hogy vajon mi történhetett, és Elspeth mit gondolt erről.

 

Elspeth. A gondolatai folyamatosan visszatértek Elspeth–hez. Ajani tudta, hogy a leoninok itt vannak, és azt tervezte, hogy meglátogatja őket – őszintén bevallva Elspeth miatt. Tudta, hogy Elspeth elhagyta Dominariát, és Mirrodin fémvilága felé vette az irányt. 

Aztán más síkjárók hozták a hírt: Mirrodin halott. Phyrexia visszatért. Ez és minden más világ kedvéért be ne tedd a lábadat oda.

Féltette Elspeth–et, és még inkább a barátait Mirrodinon. De még mindig reménykedett. Még akkor is, ha a világ meghal, és az égbolt elsötétül, mindig van remény.

Lehet, hogy Elspeth életben van.

Ez elég megnyugtató gondolat volt ahhoz, hogy ebbe kapaszkodva álomra szenderüljön.

 

A pirkadatra pislogva felkelt, majd feltekintett a masszív baltára, amit egy szürke bundájú, fiatal leonin nő tartott. A fülei szorosan hátra voltak lapulva. A bokrok alig hallható zöreje elárulta neki, hogy még két leonin vette őt körbe.

– Azonosítsd magad – mondta a fiatal leonin.

– Te vagy Seza. – mondta ásítva Ajani – Amikor legutóbb itt voltam, még túlságosan fiatal voltál, hogy járőrözhess.

Seza szemei tágra nyíltak, a fülei felpattantak.

– Ajani?

Ajani elmosolyodott.

– Fehér bunda. Egy szem. Nagy balta. Ki más?

Leeresztette a baltáját és félénken mosolyogni kezdett. Ajani felült, megdörzsölte a szemét.

– Biztosra kellett mennem. Mostanában furcsa dolgok történnek a vadonban.

Jelzett a tárasainak.

– Ő Aranysörényű Ajani, Oreskos barátja.

A másik két harcos, szintén nők, kiléptek Ajani mögül.

– Aletha! – mondta, miközben rácsapott a kezével a magasabbik vállára. – És… bocsáss meg, te ki vagy…?

– Koila, – mondta a harmadik leonin, majd ránézett Sezára, aki megnyugtatóan biccentett. – A vadonban nőttem fel, és nemrég jöttem csak Tethmosba.

– Koila – ismételte Ajani, hogy megjegyezze a nevét a foltos arany bundával és az orra alatt lévő csipkés heggel együtt.

– Menjünk – mondta Seza. Elviszünk téged Tethmosba. Látnod kellene, mit csinált Brimaz a hellyel.

– Brimaz! – mondta Ajani. – Brimaz a király? Seza pedig őrjáratot vezet… Tényleg ilyen sokáig voltam távol?

 

A négy leonin a nap nagy részében együtt sétált. Aletha egész idő alatt csendben volt, Kolia pedig még inkább, így a beszélgetés leginkább Seza és Ajani között zajlott, arról, hogy mi történt Oreskos leoninjaival. Omala, a királynő elesett egy emberekkel vívott harc során. Brimaz, a kiválasztott trónörököse pedig elutasította a bosszút, és ezzel a sok vitát kiváltó döntésével végül több barátot szerzett, mint ellenséget.

Amikor Ajani legutóbb itt volt, már látszott, hogy Brimaz valamikor király lesz. Ajani hosszú órákon át beszélgetett a fiatal leoninnal az emberekkel való együttélés fontosságról. Úgy tűnik, szavai jó talajra hullottak.

A járőrök területének határánál társai félrevonultak egy rövid, halk megbeszélésre. Végül Aletha és Koila búcsút intettek Ajaninak, és visszafordultak, Seza pedig jelzett neki, hogy menjen tovább.

– Nem akarlak visszatartani a szolgálattól. – mondta Ajani, bár hálás volt a társaságért – Ismerem az utat Tethmos felé.

Seza megrázta a fejét, és tovább sétált mellette.

– Nem erről van szó. A dolgok mostanában veszélyessé váltak. A minotauroszok nagyobb területen mozognak, és többen is vannak. Arról nem is beszélve, hogy az emberek mit fognak tenni, most, hogy…” Seza a napsütötte égboltra mutatott és megremegett a hangja.

– Tudsz róla valamit? – kérdezet Ajani

– Nem sokat. – válaszolta Seza – Egy nap az istenek csak úgy… elmentek. Mérgesek a halandókra, ilyesmiket mondanak az emberek. Annyit mondhatok, hogy „olcsón megúsztuk”.

– És azt az üres gyűrűt hagyták maguk után az égbolton?

Seza egy pillanatig csak bámulta Ajanit, aki a korábbi ittlétekor már elhíresült furcsa kérdéseiről.

– Az néhány nappal ezelőtt tűnt fel. – mondta Seza – A mesemondónk úgy hívja „A Feledés Árka” de ő is ugyanolyan tanácstalan, mint bárki más ezügyben.

 

Most már egészen közel voltak Oreskos, a leoninok otthonának határához. A nap már lenyugodott, és furcsa, elszórt csillagok jöttek fel, miközben megmászták az emelkedőt, és meglátták Tethmos barlangjainak őrlángjait. Ez volt a legnagyobb leonin település Theroson. A legtöbb leonin nomád – a leoninok többsége, bárhol is volt, félig-meddig nomád volt, legalábbis ahhoz eléggé, hogy Ajani megállapítsa: ez hozzátartozik a természetükhöz –, így hát a legnagyobb településüket aligha nevezhetné városnak. Nagyobb volt, mint amire emlékezett, de kevesebb üres hely volt a világosra festett falak között.

 

Seza és Ajani nem voltak kívülállók, így a kapu nyitva volt. Minden további nélkül áthaladtak rajta. Seza beszélt a közelben lévő őrrel, majd szertartásosan bevezették kettejüket a király termébe.

A nagy csarnok közepén tűz pattogott, felette pedig egy vaddisznó sült, a levegő megtelt a zamatos illattal. Egy csapat leonin ülte körbe a tüzet. A legnagyobb és legfiatalabb közülük a bejárattal szemben ült, de amint Ajani és Seza belépett, felállt.

 

Ajani magasnak számított a fajtájában, de Brimaz még magasabb volt. Az Ajani emlékeiben élő nyurga fiatal kinőtte magát, széles válla, magabiztos, intelligens tekintete és dús, leomló sörénye lett. Brimaz finom ruhát, és egy vékony, hegyes koronát viselt a társadalmi helyzetének megfelelően, de hegekkel erezett válla azt mutatta, hogy vezetőként sem fél az első sorban harcolni.

– Brimaz, öreg barátom!

Brimaz előre lépett, így Ajaninak felfelé kellett fordítania fejét, hogy a király arcába nézzen.

– Most már Brimaz király – morogta.

Senki nem szolalt meg, csak a tűz ropogott.

Ajani belenézett Brimaz arany szemébe. Kevesen tudtak belenézni Ajani sápadtkék jobb szemébe, és a hegek kuszaságába, ami valaha a bal volt, de Brimaz sosem kapta el a tekintetét.

Brimaz szája sarka rángatózott.

Ajani eleresztett egy mosolyt.

Brimaz felhorkantott, majd a két leonin felnevetett, és átölelték egymást.

– Király, mi? – kérdezte Ajan, miközben kartávolságból végigmérte az ifjú uralkodót –Hívhatlak fenségnek?

– Ehh, – válaszolta a király – a Brimaz is megteszi. De egy pillanatig elgondolkoztattalak, nem?

– Egy pillanatra sem. – válaszolta Ajani.

– Hát persze, hogy nem – válaszolta Brimaz, miközben a szeme felragyogott – Ülj le. Egyél. Biztos vagyok benne, hogy messziről jöttél.

Brimaz nem volt teljesen tisztában Ajani igazi síkjáró-természetével, de ismerte az öreg leonin származását, és rengeteg utazását, amik semmihez sem voltak foghatóak, amikről Oreskos leoninjai valaha is hallottak.

– Jó visszatérni – mondta Ajani.

Ajani és Seza helyet foglaltak. A király egyik tanácsadója lefejtett egy darab zsíros húst a tűzön sülő vadkanról, és az újonnan érkezőknek nyújtotta. Ajanai hálásan harapott bele a zamatos malachúsba, a zsír lecsöppent az álláról.

– Köszönöm a vendéglátásotokat – mondta teli szájjal. Kedvelt látogató vagy sem, illetlenség lenne étkezés előtt előhozakodni látogatása céljával, ezt még neki sem bocsátanák meg.

Aztán egy picit beszélgettek mindenfajta apróságról a tűz körül. Végül Ajani lenyalta a zsírt a mancsáról, és megszólalt.

– Ahogy korábban is mondtam, jó visszatérni.

– De a visszatérésednek oka van – mondta mosolyogva Brimaz. – Azért jöttél, hogy beszélj velem, megkérj valamire, vagy cselekvésre sarkallj. Emlékszem én Aranysörényű Ajani módszereire, idegen és barát.

Ajani elmosolyodott.

– Túlságosan jól ismersz – mondta. – Talán valamikor majd egyszerűen azért jövök, hogy meglátogassam a barátaimat. Ez megérne egy utat. De ez alkalommal attól tartok, igazad van. Azért vagyok itt, hogy a segítségedet kérjem.

– Ajani Oreskos barátja – mondta Brimaz. – Milyen segítségre van szükséged?

– Azért vagyok itt, hogy megtaláljam az egyik barátomat, egy embert – mondta Ajani. – Elspeth-nek hívják.

– Ő olyan, mint te, messziről való?

Ajani biccentett.

– És bajban van?

– Ha itt van – mondta Ajani– remélem, azt jelenti, hogy nincs többé bajban.

– De ha ő ugyanolyan, mint te – mondta Brimaz –, úgy gondolom, a bajnak megvan az a szokása, hogy megtalálja őt.

Ajani újra biccentett.

– Beszélned kellene Lanathosszal– mondta Brimaz. – Ő ember, egy krónikás, a szokásaink iránt érdeklődik.

– Ez azt jelenti, hogy megfogadtad a tanácsomat a békekötéssel kapcsolatban?

Ezidáig a többi leonin a tűz körül egymással beszélgetett, hagyták, hogy a király és öreg barátja egymással beszéljen. Meghagyták nekik az elvonultság látszatát. Most elcsendesedtek, füleiket hegyezve hallgattak.

– Azt tettem, ami jónak látszott – mondta Brimaz. – De az az igazság, hogy Lanathos jött hozzánk. Nem mindenki hiszi el – egy pillantás valakire a tűz körül –, hogy jövetelének célja ártalmatlan. Elmondja a történeteit nekünk, és meghallgatja a mieinket. Nem tudom, miért talál minket érdemes társaságnak, de egy ember, aki meghallgatja a panaszainkat, olyannyira új dolog, hogy megengedjük neki, hogy maradjon. A napokban kereskedő emberekkel beszélt, talán hallott valami hírt a barátodról.

– Ez több, mint amit kérni akartam – mondta Ajani. – Ha már a népedről beszélünk, öreg barátom, az égbolt…

–…de te a barátod miatt aggódsz – mondta Brimaz. – Menj, beszélj Lanathosszal. A többi várhat.

 

Lanathos, a Krónikás idős ember volt, nyakát és arcának alsó részét égett sebek utáni hegek borították. Fehér haja rövidre volt vágva, és a lobogó tűz előtt állva a profi történetmesélők mély beleélésével és élénkségével mesélte a történetét.

–… és így Polukranos visszatért! – kiáltotta Lanathos. – Purphoros óvatlan dühe kihajította Nyxben betöltött helyéről.

Lanathos jelentőségteljesen feltekintett a csillagokkal teli égre, és színpadiasan megforgatta a szemét. Efféle istentelenségért az emberek poliszainak bármelyik udvarában bírák elé kellene állnia. De a leoninok csak felnevettek. Vagy a hallgatóságának játszott, vagy valóban ennyire szentségtörő volt. Ajani azon morfondírozott, hogy mennyire más lehetett a történet, amikor Lanathos hallotta.

– Mindannyian tudjátok, mi történt ezután. Hogy Nylea és Heliod hogyan száműzték Polukranost a föld alatt, hogy ott aludjon örökre, és hagyja békességben a halandók világát.

 

Polukranos valami rettentő mennyei hidra volt, akit a csillagokhoz kellett kötni, hogy a halandók biztonságban legyenek. Amikor legutoljára itt volt, Ajani már hallotta a történetet a bukásáról és bebörtönzéséről.

– De barátaim, az istenek másképp értelmezik az örökkévalóságot, mint mi – mondta Lanathos. – Így hát Polukronos felébredt, hogy még egyszer fenyegetést jelentsen minden therosi számára.

 

Őszinte félelem morajlása hangzott fel, mintha Polukranos bármelyik pillanatban előtörhetne a horizont mögül. Ajani elmosolyodott. A leoninok jó hallgatóság voltak, ha valami érdekelte őket.

 

– Ezredéve egy teljes várost falt fel, mivel csak egy teljes város volt képes csillapítani az ötven fej éhségét – mondta Lanathos. – Aztán Meletis lett kíméletlen erejének következő célpontja!

 

A tömegben még többen felmorajlottak. Valaki éljenzett, de aztán gyorsan elhallgatatták. Réges-régen Meletis hajtotta rabszolgasorba a leoninokat. Úgy tekintettek rá, mint az igazi szülőföldjükre, és sokan reménykedtek benne, hogy egy nap visszaszerzik. A gondolat, hogy a város veszélyben van, még ha csak a történetben is, megosztotta a hallgatóságot.

 

– A föld megremegett a lépéseitől, és tavak alakultak ki a lábnyomában. Mindent felfalt, ami az útjába került, a Nessosi erdőtől a négy szél fennsíkjáig, ahol Agnomakhos zsarnoki uralma véget ért. Semmi sem állt Polukranos és Meletis közé. Semmi, kivéve a Nap Bajnokát!

 

A hallgatóság éljenzett. Ajanit nem lepte meg, hogy a félig mitikus Nap Bajnokáról szóló történetet hallja a Theriászból. Annak ellenére, hogy az emberek legfőbb istenének áldását élvezte, a bajnok alakja ugyanolyan népszerű volt a leoninok körében is, és Ajani rengeteg történetet hallott a Theriászból előző látogatásának alkalmával. Talán azért, mert a Bajnok történetei, ellentétben az istenekről szólókkal, amik népszerűek voltak az emberek földjén, a halandók cselekedeteire koncentráltak, nem az istenek viszályaira. A bajnok Heliod áldásával bírt, de a próbája a sajátja volt.

 

– És ott állt! – mondta Lanathos. – Páncélja ragyogott, lándzsáját magasra tartotta, köpenyét a négy szél korbácsolta. Előlépett, és kihívta a hidrát, aminek erre mind az ötven feje szembefordult vele.

 

– A Bajnok idegen volt az itteniek számára. Meletis nem az ő városa volt. De senki más nem volt, aki megvédené azt, és a Bajnok nem engedhette elveszni.

 

– Csak egy porszem volt Polukranos hatalmas tömege előtt, akit még az istenek sem tudtak megölni. De volt egy fegyvere. Olyan, amilyennel Polukranos még sosem találkozott: egy lándzsa, amit Purphoros kovácsolt, és Heliod áldott meg. A fegyver fényesen ragyogott a nap fényétől és a Bajnok akaratától. Felemelte a lándzsáját és rohamozott.

 

– Polukranos látta ezt a magányos halandót, aki szembe mert szállni vele, és elöntötte a harag. Szélesre tátotta egyik nyáladzó pofáját, és egyben lenyelte a Bajnokot!

 

A leoninoknak elakadt a lélegzete. Ajani arcán egy grimasz futott át. Ez lenne a Theriász vége? Ők sosem hallották még?

 

– Ó –mondta Lanathos –, ám a Nap Bajnoka ugyanolyan okos volt, mint amennyire erős, és nehéz falatnak bizonyult Polukranosnak. Épp le akarta nyelni, amikor lándzsájával kivágta magát, közben majdnem levágva a hidra fejét. Biztonságos távolba ugrott, a fej pedig megcsonkítva lógott, de nem szakadt le teljesen a nyakról, így hát nem is tudott visszanőni!

 

– Napokig harcoltak. Minden alkalommal amikor Polukranos esztelen dühében megpróbálta lenyelni a bajnokot, ő kivágta magát, és egy újabb használhatatlan fejet hagyott maga után. Mivel Kruphix csendje tehetetlenné tette az isteneket, ők csak nézni tudták mindezt, ahogy egy halandó fejről fejre haladva megöli kedvenc állatukat.

 

Ajani elgondolkodott, hogy ez a csendnek nevezett dolog nem valami olyasmi-e, mint ami most történik az égbolton. Nem lepődött volna meg, ha már megtörtént volna korábban is. Theros emlékezete hosszú, istenei pedig fékezhetetlenek.

 

– Végül a Bajnok szembekerült a hatalmas Polukranos utolsó fejével, aki már megtanulta, hogy ha lenyeli a Bajnokot, az csak fájdalmat okoz neki. Megpróbálta eltaposni, de az lándzsájával felnyársalta a lábát. Erre Polukranos odacsapott a farkával, de ő villámgyorsan félreugrott. Amikor aztán Polukranos egy pillanatig habozott, a Bajnok felugrott a farkára, felfutott a hátán, felkapaszkodott az utolsó hitvány fejére, és belemártotta a lándzsáját a szemébe.

 

– Polukranos, poliszok felfalója, az istenek kedvence nem volt többé. A csendes fennsíkon egyedül Heliod Bajnoka maradt, akinek a lándzsája fényesen ragyogott a napsütésben.

Lanathos szélesen meghajolt, mire a leoninok elismerően felmorajlottak. Nem volt kétséges, hogy a történetmesélő mostanra megértette, hogy a leoninok sokkal visszafogottabbak, mint egy emberi hallgatóság.

 

Ahogy a tömeg eloszlott Ajani utat tört magának a krónikáshoz.

– Jó történet volt. – mondta.

Lanathos meghajolt.

– Ajaninak hívnak. Oreskos leoninjai a barátjuknak tekintenek, és örömmel látom, hogy téged is.

Lanathos felkuncogott.

– Barát a legtöbbjüknek, – mondta – élősködő, progandista és kém a többieknek. Mint bármi más, ez is attól függ, ki mondja a történetet. De úgy tűnik, Brimaz király bizalmát élvezem, és ez elegendő a legtöbbjüknek.

– Nekem is elegendő – mondta Ajani. – Remélem, tudsz nekem segíteni abban, hogy megtaláljam egy barátomat, egy embert. Elspeth-nek hívják.

– Szokatlan név – mondta Lanahos. – Ahogy az Ajani is, ha már szóba került. Mit is mondtál, honnan származol?

 

Mindig a mesemondó az, aki kérdez, gondolta Ajani.

– Messziről – mondta Ajani. – Túl a hegyeken, és még annál is tovább.

Ajani azt hitte, hogy elég ártatlan válasz lesz, de azonnal látta, hogy túl sokat mondott. Lanathos csillogó szemei tágra nyíltak.

– Vannak népek a hegyeken túl? Leoninok vagy emberek? Van városuk? Templomuk? Ismerik az isteneket?

Ajani felemelte a kezét, Lanathos pedig szünetet tartott lélegzetvétel nélkül előadott litániájában.

– Később – mondta Ajani. – talán válaszolok a kérdéseidre.

Lanathos arca elvörösödött – Ajani tudta: ez valami olyasmi, mint amikor egy leonin szégyenében leszegi a füleit. A finomabb emberi kifejezéseket még mindig nem értette meg.

– Természetesen – mondta a krónikás. – A barátodat keresed. – megdörzsölte sebhelyes állát. – Sajnos el kell, hogy keserítselek, de tudomásom szerint én vagyok az egyetlen ember Oreskosban.

– Brimaz azt mondta, nemrégiben kereskedő emberekkel beszéltél. Hallottál olyasmit, hogy egy idegen érkezett a területükre, egy magányos nő, aki furcsán beszél, és kardot visel?

Lanathos pislogott.

– Hát persze, hogy hallottam. Az előbb hallhattad a történetet, amit elmondtak nekem.

 

Ajani fülei maguktól hátracsapódtak. Ez az öregember tréfál vele?

– A barátomat keresem – mondta. – Nem a Nap Bajnokát.

– És miből gondolod, hogy a barátod nem a Nap Bajnoka?

Ajani hagyta, hogy a fülei teljesen lelapuljanak.

– Amikor legutóbb itt voltam, hallottam a Theriász történeteit. – mondta Ajani. – A Bajnokról, aki kentaurokkal edzett, és a leoninok között élt. A barátom most van itt, és sosem tett ilyesmiket.

– Ajani, úgy beszélsz a Theriászról, mintha ha az egyetlen emberről szólna.

Ajani vett egy mély lélegzetet, majd kifújta.

– Igen. – mondta. – Emlékezz, messziről érkeztem. Ha valamit félreértettem, kérlek, magyarázd el.

– A Theriász a Nap Bajnokáról szól. – mondta Lanathos. – De ez nem egyetlen személy. Ez egy cím, amelyet Heliod ítél oda a szükség idején egy arra érdemes halandónak. A Theriász története mindegyikőjükről szól, az elsőtől, akárki is volt az, az utolsóig – a nőről, aki elpusztította Polukranost.

Valami nem stimmelt.

– A legutolsó… – mormolta Ajani. – Te úgy mesélted a történetet, mintha…

A szemei tágra nyíltak.

– Milyen régen?

– Nemrég. – mondta Lanathos. – A közelmúltban. Az Istenek csendje alatt. Egy hónapja, talán egy kicsit korábban.

Milyen gyorsan változatja Theros az eseményeket történelemmé, a történelmet pedig mítosszá!

– A történetedben a Bajnok lándzsával harcolt. –mondta Ajani. – Tudtommal Elspeth sosem forgatott ilyet.

Lanathos megvonta a vállát.

A részletek olyanok, mint a ruha: az emberek cserélgetik őket, hogy frissnek tűnjenek. Amikor a történetet hallottam, akkor lándzsa volt. Amikor az a kereskedő, aki mesélte nekem, először hallotta, talán még kard volt. Ezek a dolgok a történetmesélés során változnak.

– És mi a helyzet a környezettel? – kérdezte Ajani. – A Négy szél fennsíkjával. Tényleg azt hiszed, hogy ott volt?

– Talán nem pontosan azon a fennsíkon. – mondta Lanathos. – Habár fogadni mernék rá, hogy Meletis környékén volt. A történetnek pont az a lényege, hogy Polukranos a Tizenkettek városát fenyegette. De ne gondold, hogy még mindig ott van.

– Miért mondod ezt?

– Hallottam egy másik történetet. – mondta Lanathos. – Miután legyőzte Polukranost, a Bajnok Akrosban tűnt fel, amit minotauroszok hordái ostromoltak. Brimaz tudott róla, mint lehetséges háborús helyzetről, de ezt a történetet még nem akartam elmesélni. Még nem tudom, hogyan végződött.

– Köszönöm –mondta Ajani. – Nagyon sokat segítettél.

– Mire készülsz? – kérdezte Lanathos

– Megkeresem őt. – mondta Ajani. – Segítek neki, ha szüksége van rá.

Lanathos elmosolyodott.

– Végül is a Bajnoknak mindig voltak társai.

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az elveszett vallomás2014.01.20 15:04

Szerző:admin

Ajani!


Úgy írom ezt a levet neked, hogy tudom, sosem fogod elolvasni. Amikor befejezem ezeket a sorokat, össze fogom tekercselni a pergament, majd egy kerámia fiolába csúsztatom, amit végül hagyok elmerülni a mocsárban. Ezt teszik itt az imákkal, vagy legalábbis Pharika imáival, aki úgy tűnik, az orvosságok istennője. Mellesleg a mérgek istennője is, szóval lehet, hogy ezek a sorok csak rontanak a helyzetemen. Még nem sikerült megértenem ezt a síkot, túlságosan elfoglalt voltam azzal, hogy ne haljak meg. De ezzel kicsit előreszaladtam.

Valamikor meséltem neked arról, hogy hol szereztem a kardomat: egy Theros nevezetű síkon, és pontosan itt vagyok most. Homályos emlékeim vannak arról, amikor először itt jártam – egy sűrű, göcsörtös olajfákkal teli, öreg erdő, és egy szédítően magas párkány, amely egy sziklás területre nézett. Most, amikor megérkeztem, egy kietlen mocsárhoz értem, amihez közel volt egy barlang bejárata. Ez óriási szerencse, mert a barlang egy templom volt, ahol ezek a kígyó-imádó papok gondoskodtak rólam, hidegek, de hatásosak voltak. Szerencsére a papokat nem érdekelte, honnan jövök, és semmilyen ellenszolgáltatást nem kértek a segítségért cserébe. Ma azonban ezt a szénceruzát nyomták a kezembe. Tudom, azt akarják, hogy írjak egy imát… de hogyan tudnék, amikor nem értem az isteni természetet?

Koth azt mondta, hogy Urborg után másodszor is látott téged, de sosem mondta el a körülményeket. Remélem, sosem próbáltál megtalálni Mirrodinon, de legalább tudsz egy-két dolgot arról, hogy mi történt ott. Tudod, hogy Phyrexia megjelent, és elöntötte a fémvilágot. Tudod, hogy egy fiatal mirrodini, akit Melirának hívnak, természetes védettséget biztosított nekünk a phyrexiai fertőzéssel szemben. Te többet kóboroltál azon a síkon, mint én, ezért talán jobban megértetted a fertőzést, mint én.

Koth figyelemreméltó ember ...volt. Nem tudom, hogy él-e még. Amennyire tudom, akár meg is ölhették valamilyen brutális kínzás során. Mivel Koth is immunis volt a fertőzéssel szemben, fel kell őt vágniuk, hogy megtörjék. A phyrexiaiak mesterei a boncolásnak, ezért megígértük egymásnak, hogy megöljük magunkat, mielőtt élve szétszednek minket. De én nem voltam vele a végén, így nem tudok biztosat mondani. Ha meghalt, remélem, hogy gyorsan történt.

Miután Karn elment, egy kis ideig azt gondoltan, hogy az ellenállásnak van esélye. A praetorok egymással civakodtak az elsőségért. És mindannyian figyelmen kívül hagyták a betolakodó Tezzeretet. Habár az ellenállásnak korlátozott hozzáférése volt az információkhoz, úgy hittük, Elesh Norn uralja Urabrask és Sheoldered birodalmát. Így minden erőnket összegyűjtöttük, hogy elpusztítsuk őt. De minden egyes megmentett életért cserébe ők nyolcat, tízet, százat vagy még többet mészároltak le. És hamarosan már csak a drága kevesek maradtak, akiket meg lehetett menteni. Elesh Norn szavaival élve „Egyetlen entitás vagyunk. A hitetleneket bele kell varrni az igazhitbe.”



Mirrodinon az élet elmondhatatlanul, felfoghatatlanul beteges volt. De mi mégis éltünk. Nap, nap után… amíg nem tudtunk tovább menni. Az ellenállás elbukott. Eljutottunk a végsőkig, az utolsó csata estéjéig.

Elkerültünk Melirától és a védőitől. Nem tudom, hogy elfogták-e őket, de nem látok rá esélyt, hogy nem. Koth és én sikeresen beszivárogtunk a katedráliserődítménybe, és megtaláltuk az utat a halál és őrület telepén át. Át kellett kelnünk a Mészárostermen, hogy elérjük a titkos csarnokot, amit "speciális" kivégzésekhez használtak még Karn idejében. Ez most üres volt, eltekintve a mennyezeten lévő száraz vérpöttyök drámai mintáitól, ami így majdnem olyan volt, mint a csillagok az esti égbolton.

A legfontosabb dolog a csarnokkal a kapcsolatban az volt, hogy az új trónterem alatt volt, és Kothnál volt egy mágiabomba. A mirrodiniaknak már évek óta volt mágiabombájuk, de még senki nem épített ilyen erőset. Mi ezt Venser tervrajzai alapján módosítottuk. Az ötlet a jegyzetfüzetébe volt lefirkálva a Phyrexia által inspirált hajó tervével együtt, amely képes volt a síkok között utazni. Ne utálj érte, de boldog vagyok, hogy meghalt, mielőtt megépíthette volna ezt a hajót.

Ajani, imádkozom, hogy sose lásd meg Phyrexiát. Képzelj el egy fehér lapot, aminek a sarka egy vérrel teli vödörbe ér. A természet rendje az, hogy addig terjed, amíg semmi nem marad, csak az egyre növő folt. Ez Phyrexia. Az utolsó éjszakán mindent tönkretettek. Felemésztettek és nekrotizáltak mindent, amíg Koth és én voltunk az utolsó természetes életforma azon a természetellenes síkon. Legalábbis számunkra úgy tűnt.

Megtudtuk, hogy a praetorok a trónteremben gyűlnek össze hogy új Gépek Atyját – vagy Anyját – válasszanak. Azt feltételeztük, hogy Tezzeret is ott lesz. És ha igen, akkor elképzelhető, hogy lefejezték vagy ellopták a testét valami nagyszerű, új konstrukcióhoz. Nem tudtuk, hogy a Praetorok leszenek-e még ilyen közel egymáshoz. Az utolsó esélyünk volt arra, hogy megsebezzük őket úgy, hogy azt valóban megérezzék.

Mégis, képtelen voltam segíteni, csak gondolkodni tudtam: Mi maradt ebben a világban, amit még meg lehet menteni? A praetorokat mint Új Phyrexia isteneit láttam. Azon gondolkodtam, hogy hogyan gondolkodnak magukról, „Íme, a tökéletesség.” Még ha sikerrel járunk is, és meg is öljük az összes új phyrexiai istent, az nem vet véget az egésznek. Nincs szükségük egy elmére, amely irányítja a fajirtást – azt maga a fertőzés tartalmazta. Elesh Norn, Sheoldred, Jin-Gitaxias – egy fej lehull, egy másik nő ki helyette a dicsőséges tökéletességben. És Phyrexia tovább fog terjedni, ezt ugyanúgy tudod, mint én.

Tudod mit mondott Koth: "Ha nincs győzelem, akkor örökké fogok harcolni." De aznap este én elértem az örökkévalóság szélét. Ezeket leírva elszökik az erőm, Ajani. Úgy érzem, mintha üvegszilánkok lennének a torkomban. Örömmel megvakulnék, ha ezzel elfeledhetném mindazt, amit láttam. Vajon készen álltam arra, hogy meghaljak ott Koth-tal, hogy feláldozzam magam a jó ügyért? Ő készen állt. Ez sosem volt kérdés nála. Akárhol is van, akármivé is vált, nem kétséges hogy nemesebb a lelke, mint az enyém.



A Phyrexiaiak tudtak rólunk, még ha be is zártuk az ajtót. Csak idő kérdése volt, hogy mikor törik át azt a védelmet, amit Koth dobott össze. A fegyverek ritmikus csengő hangjai a falon számolták a másodperceket, hogy mikor jutnak be. Nem éreztem dicsőséget, vagy vágyat a nagyszerűségre. Az igazat megvallva a végét vártam. Be akartam fejezni. Sérült voltam, éheztem, és halottak neveinek súlya nyomta a vállam ebből és mások világából. Koth élesítette a mágiabombát.

– Menned kell – mondta.

Észrevetted már hogy az idő milyen fura dolog? Észrevetted, hogy úgy le tud lassulni, hogy a másodperceket késeknek érzed a bőrödön. Angyali igazság volt, de én nem értettem mit mondott Koth. Mondani szerettem volna valamit, tiltakozni: "Nem, nem, itt maradok és harcolok." Vagy valami hasonlót. De én csak bámultam őt, és hallottam, ahogy az ajtó meghajlik a behatolók egyetlen tudatként érzett elhatározásától: hogy lenyúzzák a bőrt az élő testünkről.

– Menned kell – mondta újra. – És már nem lesz miért visszajönnöd. Zárd le ezt a világot, és dobd el a kulcsot.
És hová menjek? – Nincs számomra otthon, Koth. Ezután nincs. – Mindezek után nincs.
– Találhatsz nyugalmat vagy egy újabb csatateret – mondta –, de nem itt.

Elmondtam valaha is, mit tett Koth Venserrel? Még Urborgban, amikor meglátta, hogy Venser phyrexiai hajót épít? Kőbe zárta a fejét és arra kényszerítette, hogy lépjen át Mirrodinra.

Most én következtem, de csak térdig süllyesztett a kőbe, és otthagyott. Mintha én lennék a világ közelgő halálának jelzőtáblája. Aztán falat emelt közöttünk, nehogy a mágiabomba darabokra tépjen. Ilyen volt Koth. Egyszerű választás elé állít, mintha ettől könnyű lenne dönteni. Mész vagy meghalsz.

Tudom, hogy azt mondanád, bocsássak meg neki. Megpróbálta megmenteni az életemet, mivel engem nem érdekelt, hogy megmentsem magamat. De utáltam őt, amiért egy olyan ketrecbe zárt, aminek az ajtaját nem én irányítottam. Egy ajtó, amely mögött ott nyáladzik az összes rémálom, amim valaha volt.

Sosem voltam gyors a síkjárásban. Egyszer azt mondtad, hogy vegyem könnyebben, úgy kevésbé fájdalmas. De még mindig úgy érzem, mintha egy metafizikai késsel kellene felvágnom a bőrömet, hogy felkészüljek a vak örökkévalóságra. A lábam mozgásképtelen volt, így felkészültem. De ahhoz, hogy elmenjek, meg kellett szakítanom a köteléket ezzel az elrohadt, erőszakos, megcsúfolt civilizációval. Mielőtt összegyűjtöttem volna az erőmet, az ajtó kirobbant a keretéből. Másodpercekre voltam attól, hogy eltűnjek.

Egy Eltörlő tántorgott be a csarnokba. A fertőzés agyszüleménye: egy rém, amit kizárólag gyilkolásra terveztek. A lények tökéletesen ellátják szörnyű rendeltetésüket. Rám támadt több sornyi fogával, amelyeket más élőlények szájából téptek ki. Pengeszerű karjai hasították a levegőt, miközben mérgező gáz szivárgott a mellkasán lévő nyílásokból. Halottak bőrét hordta, és összezúzott, megtört életek örökségét hordozta magán.



Csak egy lépést tett, és már rajtam is volt. Még ki se rántottam a kardomat, amikor két pengéje már mélyen a gyomromban volt. Összegörnyedtem és padlóra estem, miközben a lábaim alsó részei még mindig kőbe voltak zárva. A padló belerengett a hátam alatt ahogy Koth mágiabombája felrobbant a rögtönzött fala mögött, de nem ismertem meg a pusztításának gyümölcsét. Felettem a mennyezeten egy furcsa konstellációt láttam, az erőszakból és a lealacsonyodásból minta született. Az Eltörlő fölém tornyosult, pengéje a fejem felé száguldott, nem láttam tőle a mennyezetet. Így hát lehunytam a szememet, és az elmém sötétségben a konstelláció átalakult Theros éjszakai égboltjává.

Emlékeztem Heliodra, a Nap istenére. Aznap láttam, amikor a kardomat kaptam. Az alakja uralta a horizontot. Olyan volt, mint egy ember, csak a csillagok esszenciájával. Kétségbeesetten Theroson akartam lenni, az egyedüli sík karjaiban, ahol egy isten arcát láttam.

A vérem kifutott belőlem, ahogy elhagytam a rémálmok világát. A vak örökkévalóság furcsa homályában és káoszában az isteni természetre gondoltam. Lehet, hogy van valami az istenekben, ami elpusztíthatatlanná teszi Therost. Talán az istenek jelenléte miatt nem lehet elpusztítani vagy megfertőzni. Talán, ha vannak istenek, akkor semmi nem tud szétesni.

Ki kell derítenem, mik az istenek és mit akarnak. Mi után vágyakoznak? Áldozatért? Hűségért? Becsületért?
Amíg meg nem gyógyulok, addig ennek a szent barlangnak a purgatóriumában leszek, ahol az élet és a halál úgy tűnik, egyszerre van jelen egyfajta furcsa harmóniában. A fekhelyemről láthatom egy szemközti szikla hasadékában az új világom kék egét. Semmi sincs, ami elzárná a kijáratot. Amint képes leszek rá, kisétálok és újjászületek. Elhatároztam, hogy addig maradok, amíg a világ természetét és az isteni gondviselést meg nem értem.

Ajani, ha itt lennél, mit mondanál, mit tegyek? Sikoltsam a mennyekig Heliod nevét? Vagy egyáltalán a számra vehetem azt? Mutassak be áldozatot? A kardom az egyetlen értékes dolog, ami után egy isten sóvároghat.



Mit szólsz egy ilyen imához: Kérlek, legyen valami hatalmasabb, mint én. Hatalmasabb, mint a könyörtelen gonoszság, ami úgy tűnik, elpusztít minden olyan helyet, ahol csak lehajtom a fejemet. Kérlek, vedd el a fájdalmat, a magányt és az emlékeket, amiket nem kívánok többé.

Ezt mondanám Heliodnak, ha meglátnám az arcát: Adj csöndet. Adj békét. Adj végre nyugalmat.

Szóval ez a helyzet, Ajani. Ha meghallanád a történetemet, ítélkeznél felettem? Újra gyávának hívnál, amiért elmentem? Lehet, hogy mások igen, de te nem. Amikor rám nézel, akkor látod mindazt, ami lehetnék. Amikor én magamra nézek, csak azt látom, hogy minek kellett volna lennem.

Örök szeretettel:

Elspeth

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!

 

Tovább...