Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A Negyedik Paktum2016.06.21 13:41

Szerző:admin

James Wyatt tollából

A hollóember ajándéka. 

Valahol a közelben egy ember halt meg - túl közel - az utolsó lélegzetét egy artikulátlan üvöltésre pazarolta, amit csak a gyilkosa és Liliana Vess hallott meg. Liliana sietõsen próbált eltávolodni a hang forrásától, meg-próbált annyi megcsavarodott fát hagyni a gyilkos és maga között amennyit csak tudott.


Caligo Erdejének csapásait, ösvényeit járva nõtt fel, ugyanolyan jól ismerte, mint bárki más, - talán jobban is, mint azok a katonák, akik éppen most harcolnak és halnak meg azok ágai alatt. Még este is az otthonának érezte az erdõt, a bagollyal, és a fülemülével, akik finoman hívogatják öt sötét faágak között. De ma éjjel az erdõ csatatérré változott, egyedül a haldoklók üvöltése és a halottak húsa feletti hollók rikácsoló, károgó civakodása hívja õt.

Megállt hallgatózni, feszülten füllelt, hogy hallja-e az üldözés bármilyen hangját, bármi olyannak a jelét, hogy felfedezték. Egy katona sem jött elõ háta mögött, ebben biztos volt - csak egy holló ugrándozott és verdeste a szárnyait mögötte ágról-ágra, arra várva, hogy Liliana meghaljon.
- Ma este nem, madár - suttogta Liliana. - Josu számít rám.

A testvérérõl való gondolatra - aki ott fekszik a halál kapujánál az apjuk házában és a láztól félrebeszél - megszaporázta a lépteit, hamarosan a csata zaja elhallgatott mögötte. Ha senki nem elég bátor ahhoz, hogy az erdõben esis gyökeret keressen, ami meggyógyítaná, akkor Liliana lesz az, aki elmegy érte.
- Készen állok - mondta a madárnak. - Meg fogom gyógyítani, és mi együtt leverjük ezeket a lovasokat.
A holló felkrákogott.
- Ne nevess ki. Megállt, felvett a földrõl egy kavicsot, hogy megdobja, de amint felemelte a fejét a madár eltûnt.
A helyén egy ember állt, vonásait eltakarta a kabátja csuklyájának árnyéka. Liliana eldobta a követ; az a férfi vállára majd a földre esett. Ahogy Liliana ügyetlenül matatni kezdett az övén lévõ tõrért, a férfi hátrahúzta a csuklyáját.

Magas volt, nemesi aura vette körül, fekete és aranyszínû ruhába öltözött, amin semmi jele nem volt annak, hogy fák és tüskebokrokon keresztül jött volna. Fehér hajkorona borította a fejét, amit összeborzolt a csuklyája, egyedül a halántékánál a füle mögé fésült rész volt fekete. A szemei - furcsán aranyszínûek, mint a ruháján lévõ hímzések - megragadták és nem engedték a tekintetét.

- Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak, Liliana Vess, - mondta az ember.
- Tudod a nevemet, - mondta Liliana miközben kezeivel a tört markolta. - valahogy ez nem azt mondja, hogy bízzak benned.
Az ember felemelte üres kezeit. - Apád a mi urunk és hadvezérünk. Természetes, hogy ismerlek.
- Követtél engem?
- Hasonlóan hozzád, én is inkább feküdtem az erdõben, mintsem hogy fejetlen hullaként végezzem, akit apád ellenségeinek lovai húzzanak maguk mögött, hogy aztán a bõröm a pajzsaikra legyen kifeszítve a koponyám pedig a fák között táncoljon.
Ahogy beszélt, Liliana úgy érezte mintha a távolban patadobogást hall. - Mennem kell - mondta.
- De hova mennél?
- A tisztásra…
- Ahol régebben az esis gyökerei nõttek?
Liliana elkomorult. - Honnan tudod, hogy… várjunk csak. Régebben nõttek?
- Nem tudtad? Felégették õket.
- A lovasok?
A bõrboszorkányok tették. Mostanra már csak hamukör maradt, ahol a boszorkányok a rítusaikat kántálják, hogy még több katonát támasszanak fel, akik aztán az apád ellen harcolnak.
- Nem, - mondta Liliana.
Hátat fordított az idegennek, és elfutott, nem törõdve mekkora zajt csapott azzal, ahogy gyökereken botladozva keresztültépte magát bokrokon.

Már jóval azelõtt érezte a füstöt még mielõtt megérkezett volna a tisztásra, megtorpant a rohanásában, ahogy meglátta a parázs izzását.
Egy holló szárnycsapásait hallotta a háta mögött, megfordult. Az aranyszemû ember állt mögötte és a földet nézte.
- Milyen sok halott - mondta.
Liliana elvette tekintetét, és meglepetésben tört ki amint a szeme rápillantott azokra a halottakra, akik a lábai elõtt hevertek. Tetemek feküdtek halomban a földön - katonák az apjának színeiben, feketében és aranyban. Néhányukon karomnyomok által okozott rettenetes sebek, másokon iszonyatos égési sérülések voltak, és voltak olyan fejnélküliek, akiknek a bõrboszorkányok sötét mágiája által a fénylõ zsírról és izmukról volt lenyúzva a bõrük. Egyetlen egy dögevõ madár sem repkedett közöttük.

- És esis gyökér nélkül - monda az ember - a testvéred lesz a következõ.
- Nem! - sikoltott fel Liliana. Nem engedem, hogy ez megtörténjen.
- Nem, te nem. - A hangjában lévõ magabiztos bizonyosság csak súlyosbította azt a pánikot ami Liliana mellkasát nyomta.
- Kell lenni egy másik lehetõségnek, - mondta. - Több esis gyökérnek… egy másik tisztáson.
- Tudod, hogy nincs másik tisztás.
- Mit mondtál? - Liliana küzdött nehogy ösztönösen arcon csapja ezt az idegesítõ embert. - Tudsz egy másik módszert arra, hogy megmentsem Josu-t. Mi lenne az?
Az ember a tisztás irányába mutatott. Liliana megfordult és a fákra nézett, ahol a parázs haloványan izzva füstölgött a sötétségben.
Az ember hangja a háta mögött jobb oldalt szólalt meg, a fülében érezte annak lélegzetét: - Tudod.
De nem tudta. Évekig hûségesen tanult Ana úrhölgy oldalán, gyógynövények és gyökerek gyógyító természetét memorizálta, több száz betegség tünetét és jelét, valamint tucatnyi sebfajta legjobb kezelési módját tanulta meg. Az esis gyökér volt az egyedüli lehetséges gyógyszer. - Azt mondtad a tisztás leéget, a gyökérnek annyi.

- Te ennél jobban tudod.
Minden tanulmánya és leckéje, a napi szintû gyógynövények sajtolása és gyógyitalok keverése - semmi más nem lehet gyógymód. 
- Hacsak nem… - mormolta.
- Tudod te.
Hát persze!  Majdnem felugrott a váratlan gondolattól. Éveken át növelte az ismeretanyagát többet, mint amit Ana úrhölgy csak tanítani tudott, belekóstolt a mágiába, ami többet jelentett… egyenesen közelített az élethez és halálhoz. Gyógyítóként való munkájának teljes szolgálatában, természetesen. Ismert olyan mágiát, ami még az elégett és kiszáradt esis gyökeret is gyógyszerré változtatja Josu számára. Legalábbis elméletben.
De ő honnan tudott errõl?
- Nem állok készen - mondta. - Még többet kell tanulnom.
- Biztos vagyok benne, hogy Josu megvárja, míg befejezed a tanulmányaidat.
Liliana durván káromkodott a fogai között, és elhúzódott az embertõl, néhány lépésnyire közelebb az leégett tisztáshoz.
A férfi követte öt, jobbról beszélt Liliana fülébe. - Nem engedheted, meg hogy várj Liliana Vess. Már most eleget tudsz. Már most egy hatalmas mágus vagy, még ha nem is vallod be magadnak. És még hatalmasabb leszel, ha egyszer elfogadod az erõdet.
A pánikja megváltozott, átalakult az izgatottság heves rohanásba. Erõteljes volt, de mindig is elrejtette a tiltott tudását, félt a megrovástól. Ahhoz hogy elfogadja, francba a következményekkel - ezt el kell ismernie, mint más tiltott dolgot, örvendezni az erejében mókásan hangzott.
Liliana-nak bogarat ültetett a fülébe, kezét a férfi mellkasára helyezte majd hátrébb lökte.
- Honnan tudsz ilyen sokat a mágiámról? Úgy érezte a mágia meglódul benne, érezte a halál közeledtének csípõs bizsergését.
- Feltételezem, hogy mindkettõnk több, mint aminek látszik. - mondta a férfi.
Liliana mindig is tudta: ö több, sokkal több, mint aminek korábban látták. És ezt most be is bizonyítja. Úgy érezte valami szabadjára tör benne, mint egy sötét virág, ami kinyílik a mocsárban mélyében. Varázsigék törtek elõ az elméjében, egy elkeseredett, rettenetes tervként fonódva egybe.
- Igen - mondta a férfi. - Most már látod. Az esis gyökér egy erõs gyógymód, de az egy biztonságos irány volt. Te tudsz ennél egy erõsebbet.
Meglepetésként fogta fel hogy igen, tudott. Kinyújtotta érzékeit, érezte az erõt, ami ott forrt minden rothadásként, bomlásként a közeli lápban. Ijesztõ vigyorral magába szívta a mana-t, bizonytalanul figyelte, hogy az idegen férfi újra eltûnt.
Minden egyes közeli lépéssel, az erõ ami szabadjára tört benne úgy látszott egy kicsivel jobban virágba borult, megszilárdítva ezzel a szándékát. Felpörgette õt, arra serkentette, hogy ölelje magába az erejét.  Tucatnyi lépés vezette ki õt a fák menedékébõl a tisztásra.

A tisztás mostanra robbantott hamukör volt, pislákoló parázsgyûrûvel körben a szélein. A rémület õrjöngve viaskodott a szívében, ahogy belépett a helyszínre, emlékezett arra, hogy egykor milyen békés volt ez a tisztás. Három ráncos banya állt egymásnak háttal a tisztás közepén, szemük csukva volt, ahogy a varázslataikat nyafogva küldték keresztül az apja földjén az erdõbõl a csatatérre. Három szellemszerû õr - fityegõ, kiharapott húsú félelmetes koponyák, amiknek üres szemgödreiben beteges lila fény ragyogott - lebegett körbe a tisztás szélén.
Hat ellenfél, és Liliana önmaga. De Josu élete múlik rajta, és a benne virágzó erõ több volt, mint amennyire szüksége van.

- Üdv, hölgyeim - turbékolta Liliana.
Az egyik lebegõ koponya felé mozdult, kísérteties sikoly ébredezett a hústalan tátott szájából. Liliana a saját énekével válaszolt, alacsony szótagú sorral, ami a halott levegõben visszhangzott. A tökéletes sötétség kése lövellt ki a kinyújtott ujjai közül és állt bele a koponyába, elválasztva nekromata energiától, ami ellátta az élet hasonlóságával, majd a földre zuhant.
A bõrboszorkányok kinyitották tejfehér szemüket majd egyként Liliana felé fordultak.

Még kettõ, mutatott Liliana majd a két megmaradt koponya egy kis felhõt vert fel, ahogy földet érve hamuvá hullott szét.
- Úgy gondolom, szükségetek lenne néhány erõsebb testõrre - mondta. Az önbizalma egyre nõtt, félelmét hideg eltökéltségre cserélve fel. Jó volt ebben, fogta fel. Ez nagyon könnyû volt, ha egyszer már elfogadta ezt. Sokkal könnyebb, mint sivár tanulmányai Ana úrhölgy alatt. És nagyon jó érzés volt!

A bõrboszorkányok kántálni kezdtek, a három hang egyként szólalt meg, és a fájdalom úgy kezdett táncolni rajta mintha karmokkal hagynák a nyomukat a húsában.
Liliana felsikított.

De a sikolyát egy másik varázslatba fordította, fájdalmat használta fel, hogy az elméjére koncentráljon. A varázslat úgy gördült elõ a szájából, mint a harangzúgás, és halálos hideg enyhíteni kezdte lángoló bõrét, ahogy a varázslata alakot öltött. Három kísértetszerû kéz lebegett fel a földrõl a banyák lábainál, árnyékok kúszó suttogásaként, mint valami szellemkezek.
Most a boszorkányokon volt a sor hogy, fájdalommal üvöltsenek fel, ahogy a kéz eltûnt a mellkasukban majd elõbukkant a hátukból, aranyfényû ragyogó porszemcsét markolva. A sikolyuk szánalmas nyögéssé alakult, ahogy a földre roskadtak, mellkasukat markolták azzal a pici erõvel amit Liliana varázslata hagyott meg számukra. Az egyik bõrboszorkány kinyúlt a kezével Liliana felé és motyogott valamit, ami lehet, hogy varázslat volt, de Liliana nem érzett semmit.

A három kísértetkéz Liliana lába elõtt egy pontba futott össze majd visszamerültek a földbe a szerzeményükkel. Liliana egy mosoly kíséretével lehajolni készült, de hátulról egy holló érdes károgással meglepte õt, mire körbefordult. Az egyik tetem, amit a tisztás területén kívül látott, már a lábra állt, és elkezdett csoszogni felé.

Végül is sikerült varázsolnod, - szólította meg bõrboszorkányt a háta mögött. Bátor próbálkozás, de úgy gondolom ez volt az utolsó.
Egy mély levegõvétellel az akaraterejére fokuszált majd egyszerûen elfújta az élet képmását, ami mozgásra késztette a zombi húsát. Mögötte a boszorkány egy elfojtott sikolyt engedett el.
Liliana lenézett a katona testére, a megviselt páncéljára, és a vérfoltos uniformisára.
- Milyen sok halál, - mondta. Felemelte a tekintetét, hogy találkozzon a hollóéval, aki fölötte ült.
- És ez csak a kezdet.

A lábainál ahová a kísérteties kezek merültek, egy aranyló ragyogás bukkant fel a hamuból. Térdeire ereszkedve kezeit beleásta a földbe és megfogta a jutalmát. Mikor újra felemelte a kezét, a fekete esis gyökér összefonnyadt halvány aranyszínben ragyogó jókora darabját markolta. A bõrboszorkányok ellopott életével beletöltve, sokkal erõsebb gyógyitalt lehet készíteni, mint amit elõször tervezett. Az embernek igaza volt - tudta mit kell tennie. Természetesen õ ezt tudta.
A gyökeret a mellkasához szorítva visszasétált az erdõbe az apja háza felé.
Elvigyorodott a madárnak amint elment mellette.
- Köszönöm Hollóember.

Az Üresség Ígérete

A legfeketébb esis gyökérbõl készült ital úgy ragyogott arany színével, mint ahogy a pirkadat melegíti fel a reggeli ködöt, ez az életadó erõ amit tartott, megnyugtatta Liliana-t. Ahogy a tenyerében hordozva végigsodródott a ház zajában, a sötét mágiájából áradó fényen elmélkedett. A szolgák meghajoltak és hátrahúzódtak, ahogy megjelent, de gyorsan újra kezdték a kiabálásukat és tülekedésüket mögötte.
- Hideg vizet!
- Tiszta ágynemût!
- Hol van az az erõleves?
- Vizet!
Figyelmen kívül hagyta a kiabálásokat, meg volt gyõzõdve arról, hogy az elixír amit hozott hamarosan véget vett minden aggodalomnak és nyugtalanságnak.
- Liliana úrhölgy visszatért! - az egyik szolga elõrekiáltott elõtte, és Liliana végül feltekintett.
Josu szobája elõtti hallban állt. A szolga kiáltására válaszul Ana úrhölgy lépett ki a szobából kezeit a csípõjére rakva, rosszalló tekintettel nézte Liliana kezében lévõ üvegcsét.
- Ez nem esis gyökér, - jelentette ki a gyógyító.

Liliana megállt, magabiztossága megingott az ellentmondást nem tûrõ tanárnõ arcától. De aztán meghallotta, hogy Josu kikiált a szobából - Koponyák! Koponyák lebegnek keresztül a fák között! - Liliana ezzel visszaemlékezett, hogy min ment keresztül, hogy elkészítse az italt és mi forog kockán. Kihúzta magát és Ana Úrhölgy parancsoló tekintetébe nézett.
- Ez jobb, - jelentette ki
Ana gúnyosan válaszolt - Azt majd én megítélem. Hogyan hoztad létre? Mik az összetevõi?
- Nincs idõ a vizsgáztatásra. Josu haldoklik!
- Az orvosság beadását nem szabad elsietni, - mondta Ana, miközben karjait keresztbe fonta a mellkasán. - Néhány gyógyital több kárt okozz, mint hasznot. - szemei Liliana kezében lévõ üvegcsére ugrottak majd elhúzta a száját.
- A boszorkányok! - Josu az ágyából kiáltott fel. - Nem, nem, a lángok!
- Esis gyökérbõl készítettem - mondta Liliana - de felerõsítettem.
- Felerõsítetted? Hogyan?
- A perzselés! - sikított fele Josu, és Liliana hallhatta a szolgák hangzavarát, ahogy megpróbálták megnyugtatni, csillapítani a lázát, valami olyat csinálni, ami enyhülést hozz a fájdalmára.
- Állj arrébb Ana úrhölgy - mondta Liliana - Josunak ezt meg kell innia. Most!
Ana kihúzta magát, az arca elvörösödött. - Egy tanítvány nem utasítgathatja így a mesterét.
Liliana vett egy mély levegõt, megacélozta magát. Nem csak az erõ virágzott benne - Liliana megnyílt, az elméje kitágult, elõjött az igazi énje. Ez volt az ö ideje. Testvérének az élete volt a tét. Liliana tudta, hogy mit kell tennie.
- Akkor eljött az ideje annak, hogy tanítványságom véget érjen, - mondta. - A te erõd úgyse mérhetõ már az enyémhez.
- Erõ? A gyógyítás mûvészete nem az erõrõl szól. 
- Úgy gondolod? - nevetett fel Liliana. - Állj hátra és figyelj.
Arrébb lökte a gyógyítót a szobába sietett, majd térdre esett a testvére ágyánál.
- Tartsd magad távol a páciensemtõl! - csattant fel Ana.
Hosszú évek tanítványkodása után ez a hang azonnali engedelmességre parancsolta, és Liliana pusztán reflexbõl majdnem hátra állt volna. De Josu megragadta a karját és rá nézett - nem, át nézett rajta - majd minden más eltûnt.
- Josu - mormolta Liliana. - Hallasz engem?
- A boszorkányok - válaszolta. Már nem üvöltött, hangja mint egy megrémült gyereké. - Lenyúzták a bõrt…
Liliana felemelte a ragyogó üvegcsét, arany fény csillogott Josu szemeiben ahogy ö azt nézte.
- Idd meg testvérem. Ajkaihoz emelte. - Ez megnyugvást hozz neked.
- Ne tedd! - Ana Úrhölgy tett egy utolsó tiltakozást, de már késõ volt.


Az ital kitöltötte Josu száját, majd a ragyogó aranycsepp lecsúszott a tokáján. Egy pillanatra félelem torzította el Josu arcát, Liliana aggódni kezdett, hogy kiöntötte az értékes folyadékot, de aztán Josu nyelni kezdett, majd újra és újra.  Aztán szemei lecsukódtak és visszasüppedt a párnájába.
Josu egyedüli mozgását csak a mellkasának lassú emelkedése és süllyedése jelentette, ahogy lélegzett. Liliana elsimította a haját az izzadt homlokáról, és szájának sarkába egy mosoly jelent meg.
- Liliana - sóhajtott fel josu
Liliana mögött az egyik szolga egy elfojtotta a lélegzetét. - Felismerte - mondta a nõ.
Ana Úrhölgy torkát köszörülve megszólalt. - Rendben van. Lecsillapítottad az álmát. Most mond el nekem…

- Lili - üvöltött fel Josu. Szemhéjai szélesre nyíltak, hogy felfedjenek két koromfekete gömböt. Liliana egy pillanatra látta visszatükrözõdni bennük önmagát, de holtan - saját szemei elrohadtak, a bõre megnyúlt a csontjain.

Josu megmerevedett, üres szemei a menyezettet bámulták. Liliana felfedezett egy fekete pöttyöt Josu ajkán - ahonnan az ital lecsurgott a szájáról. Ahogy Liliana nézte, úgy tûnt Josu összehúzódik. Szemei visszahúzódnak a koponyájába, fakó bõre viasszerûvé és feszessé válik. Az arccsontja kiakadt az arcáról és az ajkai visszahúzódtak a fogairól.
- Mit tettél gyermek? - suttogta Ana Úrhölgy. Ana válla Liliana-ét érintette, majd odahajolt Josu nyugodt alakja fölé.
Liliana odacsúszott az ágy lábához, az agya járni kezdett, ahogy lenézett a testvérére. Mit tett? Az ital - az ő itala, amit a képességével és mágiájával kevert - nem gyógyította meg teljesen.
Megölte. Minden erõfeszítése… és az eredmény rosszabb volt mintha nem csinált volna semmit.
Sokkal rosszabb.
Ana úrhölgy felállt az ágy mellõl, az arca komor volt, elkezdte kihessegetni a szobából a szolgákat. Liliana a testvére mellett az ágy szélén ült, Josu hideg kezét szorongatta a kezei között mintha fel tudná melegíteni.
Aztán hirtelen Josu kiszabadította a kezét és megragadta Liliana torkát. Éles körme belemart Liliana bõrébe.
- Oly sok fájdalom… - mondta Josu.
Josu felült, Liliana arcának jobb oldalához hajolt. - Hova küldtél engem? - kérdezte.
Lélegzetének dögletes szaga megszúrta Liliana orrát, még úgyis hogy küzdött az ellen hogy belélegezze, megpróbálta Josu ujjait lefeszegetni a nyakáról.
- Oly… sok… fájdalom! - sikított fel, és neki dobta a falnak Lilianát. Liliana összeesett a padlón, Lady Ana felsikoltott.
- Josu - suttogta Liliana, - Bocsáss meg.
- Bocsánat! - Lábaira támolygott majd dülöngélve megindult Liliana felé. - Te elátkoztál engem, Hugocskám! - haragosan nézve Liliana-t, karmos ujjait a saját nyakához emelte. - Te az örökké tartó szenvedésre kárhoztál engem! - végighúzta a körmeit a nyakán lefelé a mellkasához, feltépve a bõrét és a ruháját, mint… de egy cseppnyi vér sem buggyant elõ a vágásból. - Fájdalom!


Liliana a hátát a falnak vetve próbált lábra állni, megpróbált elõle eloldalazni. De Josu merev combjainak ellenére gyors volt, és újra megragadta Liliana nyakát, nekinyomva a hátát a vakolattal borított falnak.
- Enged meg, hogy segítsek, Josu. - védekezett Liliana. - Gyere vissza, gyere vissza és mi rendbe hozzuk.
Segíteni, nekem?  - Josu hangja morgó suttogásként feszült neki az arcának. - Én elvesztem az Ürességben, Lili. Elvesztem! Vagyis miért tengõdöm itt?
- Nem tudom öcsém. Nem tudom. de mi meg tudjuk javítani. Bizz…
Josu megszorította Liliana nyakát, belefojtotta Lilianába a szavait. - Bízzak benned? Bízzak benned? Nem!
- Engedj el, - krákogta Liliana
- Az Üresség téged akar, Lili. Ez az éhség sosem múlik el. Mindkettõnket akarja.
- Engedj el, - mondta újra Liliana. Rémülete és szomorúsága elégett, csak hideg dühöt hagyott maga után. Moha lepte fák emlékei, nyirkos levegõ és Caligó szívében lévõ bûzös víz, keresztülszállt az elméjén, ahogy a mana beléfolyt, megdermesztette a vérét, és végigbizsergette a bõrét.
- Sosem foglak elengedni, kicsi húgocskám. Soha többé. Együtt leszünk te és én. Csatlakozunk az örökké tartó gyötrelemhez.

- Engedj! - Liliana dühe hamuszürke sötétségbe robbant ki kettõjük között, Josu-t ágynak döntve Liliana háta mögött pedig a vakolat megtört, felrepedt majd szétmorzsolódott. Árnyékok táncoltak Josu testén majd eltûntek, beleszivárogtak a fakó bõrébe. Nem annyira egyenesen de Josu újra felállt, majd metszõen ránézett Liliana-ra.
- Szóval az én édes húgocskám belekóstolgatott a nekromanciába - mondta - és átváltoztatott engem ezzé!
Karjait elõrelökte Liliana felé, mire árnyékok szökõkutjai törtek elõ az újaiból.
Liliana feltartotta a kezeit, hogy megvédje magát, az árnyékok pedig beléhasítottak, megtépték a lelkét, és nekinyomták a mögötte lévõ falnak.  Habár Liliana durván lehûlt, Josu varázslata annyira se bántotta, mint a falat, aminek nekiütõdött. Ahogy a támasza mögötte hamuvá porladt, Liliana megbotlott és a törmelék közé esett.
Liliana homályosan tudatában volt annak a káosznak, ami körülötte keletkezett, a házi személyzet sikoltozott, rohangált, nyöszörgött a fájdalomtól vagy jajveszékelt a balesettõl. Hogy fordulhatott ilyen rosszá?  Csodálkozott. Habár Liliana ujjongott a benne nyíló erõtõl, de most úgy nézett ki mintha magába roskadna mindez, sivár ürességet hagyva maga után.
Nem, gondolta. Helyre kell hoznom.
Visszamászott, hogy Josu újra  rátámadjon, Liliana megpróbált olyan varázslaton gondolkodni, ami visszacsinálná amit tett, valahogy elvenni ezt kicsavarodott látszatéletet, és begyújtani újra igazi életté. De közben távol kell, hogy tartsa magától Josu-t. Egymás után dobta a varázslatait Josu felé, sötétség csapását az árnyékok markoló karmait.  Josu újra meg újra felüvöltött a fájdalomtól, szitkozódások végtelen folyamát indította meg a Liliana felé. Azonban ahelyett hogy megállította volna Josu elõrejutását, úgy tûnt Liliana varázslatai erõsebbé tették.
Hirtelen értelmet nyert minden. A hazugságok tömkelege, amit magának mesélt, értelmet nyertek. Mindvégig úgy hitte, hogy azért tanul nekromaciát a titkos könyvébõl és végez sötét vizsgálatokat, hogy elõsegítse ezáltal a gyógyítás mûvészetét. Hogy a halál erejét az élet és gyógyítás szolgálatába tudja fordítani. Hogy a gyógyítónak minden rendelkezésre álló eszközt használnia kellene. De Josu volt az eredmény, élet és halál borzalmas egysége, és minden varázslata ami az élõ életerejét manipulálta ártalmatlan volt a halott számára.
Josu visszafordított minden egyes varázslatot a sajátjával, szétzúzva így a falakat, széttörve az ablakokat. Az eltévedt robbanások az eredeti célpontjuk helyett a szolgákba csapódtak, elrohasztva a húsukat, elolvasztva a csontjukat, vagy elemésztve a lelküket.
Oly sok halál, gondolta. És ha nem találok ki valamit, hamarosan én leszek a következõ.
Josu irgalmatlan rohama felõrölte Liliana-t. A mana ami elárasztotta õt, és mûködtette a varázslatit úgy tûnt visszavett Josu varázslatainak hatékonyságából, de nem volt egy tökéletes pajzs. Liliana kezei hidegek voltak, combja elzsibbadt, gondolatai lelassultak, ahogy a halál mágiája elszívja a testének és lelkének erejét.

Josu - az a dolog, ami egykor Josu volt - kinyújtotta a karját és az árnyékok elborították Liliana-t. A sötétség karmai megragadták, felemelték a talajtól és elragadták életszilánkját, az erejét, ami még maradt a testében. Fuldoklani kezdett, ahogy az árnyékok a szájához értek, megtiltották a lélegzés jogát a tüdejétõl. Halálosan hidegnek érezte magát, fuldoklott ahogy arra gondolt élve fog elégni, csapdába esve testvére mágiájának satuszerû szorításában.
Josu mostanra jobbra állt elõtte, felnézett a szemeibe, karomszerû karjai felemelték mintha nem is varázslat lenne, a levegõben tartotta és az életet facsarta ki belõle.
- Csatlakozz hozzám Lili - mondta Josu. - Az Üresség minden kínján együtt fogunk osztozni.
Liliana szemei védekezõen együtt mozogtak Josu-éval, de egy halovány könyörületet sem villant fel Josu élettelen szemében.
Végül behunyta szemét, képtelen volt ránézni arra a rettenetre, amit csinált. A halál körbevette és a feje elszédült.

Aztán, abban a pillanatban, amint teljesen elszigetelõdött mindentõl, valami Liliana belsejében lángra gyúlt, a végtelen sötétség szikrája, ami egyszerre volt hidegebb a halál szorításánál és forróbb a napnál, sötét és végtelen, mint az Üresség, de mégis végtelenül élõ is, a lehetõségek végtelen tárháza, önmaga volt az alkotás és a… pusztításé ereje. Liliana odanyúlt ehhez az új erõhöz, megragadta a remény utolsó foszlányát.

Liliana lelke éles fájdalomba égett, és Josu mágiája szétfoszlott, képtelené vált arra, hogy feltartoztassa õt. Liliana kinyitotta a szemét és látta, hogy Josu meghátrál elõle, összeaszalódott arca eltorzult a döbbenttõl.

Liliana oldalra nyújtotta a karjait és a romok közt fekvõ hullák felkeltek, a szolgái akinek most még egyszer parancsol. A zombik csapata tántorogva megindult Josu felé, akik aztán elnyelték és legyûrték õt.


Ahogy Josu küzdeni kezdett a nekinyomódó halott hús ellen, valami meghúzta hátulról. Megpördült, és látta ahogy apja házának romja megváltoznak. A falak megcsavarodtak és széthasadtak, egy fekete lomb által betakart sötét fatörzs alakja kezdet kibontakozni belõlük. A porfelhõ ködhullámmá változott, és a törmelékkel borított padló posványos talajjá alakult, amit halott levelek és bütykös gyökerek tarkítottak. A lábai nem mozdultak, de úgy érezte valami keresztülhúzta a kimondhatatlan örökkévalóságon, kitépték abból a világból, amit ismert és belökték egy teljesen más világba.
Aztán az otthona teljesen eltûnt, Josu, a zombik, minden amit ismert eltûnt, végül térdig süllyedt az ingoványos talajban.

Egykor Istenek voltunk. 

Több mint száz évvel késõbb, egy öreg nõ lépett át az egyik világból a másikba. Az évek oly nehéz teherként rakodtak rá a vállaira, mint amilyen a fájdalma volt.
- Késtél.
A dörgõ hang elõbb köszöntötte õt mielõtt teljesen maga mögött hagyta volna a másik világot, és mielõtt még az elsõ lépése az óriási csarnok márvány padlóját érintette volna, a nõ érezte az erõt vibrálni a hangban.
- Még nem, - mondta Liliana negédesen. - Sosem, ha tudsz nekem segíteni, ahogy megígérted. Mereven tekintett elõre a halál lehetõségére - az évek miatt hervadtan az annyira evilági haláltól, amennyire csak elképzelhetõ, - azért jött hogy segítséget találjon egy olyan lénytõl aki elég hatalmas az összes síkok közül ahhoz hogy ezt kordában tudja tartani.

A padló újra megremegett, ahogy a sárkány felnevetett, és Liliana megfordult, hogy ránézzen - megfordult és felemelte a fejét majd hátralépett, hogy jobban lássa, még így is kitöltötte látóterét borzalmas nagysága. Olyan hatalmas volt, mint maga a csarnok, feje tetején lévõ óriási görbe szarva karcolta a mennyezetet, és a kitárt szárnyai elérték a mindkét fal oldalát. Liliana elfojtotta komor tekintetét - Nicol Bolas megpróbálta megfélemlíteni õt, hogy emlékeztesse arra ki áll fölényesebb pozícióban az tárgyalásban.

- Segíthetek neked Liliana Vess - mondta Bolas. - De a halhatatlanság elérhetetlen távolságban áll tõlünk, jelenleg.
- Mondja ezt egy harmincezer éves sárkány - Liliana kezeit nézve újra hátat fordított. Az évek miatt ráncos és foltos volt, a bõre megereszkedve lógott a csontjain. Olyan egyenesen állt amennyire csak tudott, vonakodott attól, hogy megmutassa testének gyarlóságát a szemben lévõ hatalmas sárkánynak. De ez nem csak a testérõl szólt - a lelke hervadt virág volt, reményvesztett.
- Hogyan bukhattunk el - mondta a sárkány - Egykor mi istenek voltunk, az ismert síkoktól ismeretlenig és azok elpusztításával foglalkoztunk.
A szavai belemartak. Síkjárok voltak, nem istenek, de kezdetben nem volt sok különbség. A szikra ami begyulladt a szívében hatalmas erõt nyitott meg, nagyobbat mint amit valaha el tudott volna képzelni, halhatatlanná téve és látszólag mindenhatóvá, végtelen sornyi halottat tett a parancsnoksága alá. A Multiverzum megszámolhatatlan síkjain járt évtizedekig, felhasználta az akaratát, a szeszélyét azokon a síkokon amelyek erõ híján nem tudtak ellenállni neki. Csak egyetlen egy dolog volt akkoriban amit nem tudott elérni a mágiájával: visszacsinálni azt amit Josu-val tett.
Aztán a Multiverzum átformálta magát, kirabolta õket - és minden más síkjárót - az istenszerû erejüktõl, amivel egykor rendelkeztek. Néhányan rendbetételnek hívták, mintha valamit meg kellett volna javítani, de Liliana ennek ellenkezõjét gondolta. Tönkretette a rendbehozatalának bármilyen reményét.  Évtizedekig dolgozott még azon is, hogy csak egy töredékét is visszanyerje az elveszett varázserejének, de még az sem volt elegendõ - nem volt elegendõ, hogy a halált visszatartsa. Josu megígérte, hogy együtt lesznek a halálban, ahol megosztja végtelen fájdalmát, Liliana sose engedné, hogy a halál jeges karmai beteljesítsék ezt az ígéretet.
- Nem buktál nagyot - mondta Liliana, képtelen volt visszatartani a keserûségét a hangjában.
- Nem ismerted az én teljes valómat. Én több erõt vesztettem, mint amit te képes lennél több életen keresztül megtanulni.
- Akkor adj nekem százat! - vágta rá - Nézz rám Bolas! A nyakamnál érzem a halál leheletét.
- Talán azért mert oly közeli társaságod már évek óta.
- Nem társ, hanem eszköz. Valami, amivel csapást mérsz másra, nem pedig magadhoz öleled.
- Bizonyos vagyok benne, hogy néhány öreg tanárod ezzel nem értene egyet.  A padló újra remegni kezdett, ahogy a sárkány újra jót szórakozott. - Biztos tanultál a vámpíroktól amikor Innistradra mentél, tanultál a litch-ektõl - a nekromancia mestereitõl. Körbeölelnének a halállal és még tovább is mennek, ne félj annak közeledésétõl.

Ahogy Nicol Bolas beszélt lejjebb vitte a fejét, közel Liliana-hoz és megfordult így Liliana láthatta az arcát visszatükrözõdni az egyik nagy fekete szemében - ráncosan és fáradtan, a szépsége elfakult, a halál kísértete ott kísértett a szemeiben, nem sokban különbözött annál, mint amit látott Josu halott fekete szemeiben megannyi évvel ezelõtt.

Liliana elfordult. Több vagyok, mint amennyinek kinézek, emlékeztette magát.
- A királynõ nem uralkodik a népe fölött, hogyha egy közülük. - mondta. - Ha le akarok menni az ösvényen, akkor már Innistradon lennék, nem pedig itt. Szóval tudsz segíteni vagy sem?
- Ahogy mondtam neked, közel tudlak hozni azokhoz, akik segíteni tudnak neked.
- Négy démon, azt mondtad. És az ár pedig a lelkem, ugye? Megfizethetõ a halálomért?
- Ez nem ilyen egyszerû.
- Persze hogy nem. - sóhajtott fel Liliana. - Semmi sem volt egyszerû veled, ugye Bolas?
- Ellenkezõleg, nagyon sok olyan egyszerû dolog van, amit az elméd hozzám képest még csak felfogni sem képes.
Liliana felhorkantott. - A szerénységed igazán lélegzetelállító.
- Ezek az egyszerû tények Liliana Vess. - Végül is, te csak egy ember vagy.
- Egykor mi istenek voltunk. Nekem szükségem van arra az erõre, Bolas. Hatalom, fiatalság és erõ. Még ha a lelkembe is kerül.
- Jó. A sárkány lélegzetvétele közeli volt, leforrázta hátul a nyakát. - De a lélek nem egy olyan apróság, amit átruházhatsz egy démonnak, vagy egy parázs, amit meg lehet ragadni a haláloddal. Te felfogod adni a lelkedet, rendben van – végül is senki se lenne képes egy lélekfoszlánnyal belefogni azokba a feladatokba, amikbe fogsz, azért hogy megfizesd az adóságodat. 
Liliana megpróbálta elnyomni a remegését.

- De miért is zavarna ez téged, - mondta a sárkány - mindazok után, amiket tették? Mindegyik síkon a leghatalmasabb nekromatáktól tanultál. Angyalokat mészároltál le. Legyõzted azt, aki elindított téged ezen az úton. Hogy is hívtad? A Hollóember?
Liliana figyelmetlenül bólintott, a Hollóemberrel való elsõ találkozásra gondolt, annyi évvel ezelõtt, és azok a rettenetes dolgok, amik követték. Liliana legyõzte õt, ahogy a sárkány mondta, de nem ölte meg - még nem.
- Talán már rég feladtad a lelkedet - mondta Bolas.

Liliana meglepõen érzékelte, hogy a kilátások zavarták. Bolas-nak igaza volt. A Hollóemberrel való elsõ találkozása a Caligo Erdejében, amikor felismerte az erejét és hagyta, hogy irányítsa õt, az élete folyamatos erkölcsi döntések sorozatává vált, feltartozhatatlanul sodródott a sötétségbe. Mi maradt számára, amitõl különbözik a Multiverzum kegyetlen gonosztevõitõl?
Csak ez a pillanat, gondolta, ez a pillanatnyi hezitálás.
Liliana megfordult és a sárkány merev szemeibe nézett. - Essünk túl rajta.

Bõrödre írva

Negyedszerre is elvezette Nicol Bolas Liliana-át a hatalmas márványcsarnokából egy olyan síkra, amit nem ismert fel. Miután megkötött három paktumot három különbözõ démonnal, az erõ elöntötte a testét - de még mindig egy rongybaba volt a sárkány karmai között.

És még mindig öreg volt.
A sárkány most egy másik csarnokba rakta le. Ugráló lángok borították be a boltozatott elõtte, de ahogy Bolas visszahúzódott a lángok elhaltak és a negyedik démon jött - csúszott - elõ. Lábak helyett hagymaszerû farkat húzott maga után a tûzbe. Bestiális feje elõreugrott ormótlan vállaiból, amit gúnyos vigyor uralt, megmutatva ezáltal éles fogait. Két szarvát egy választékos fejdísz koronázta meg, ami kicsapta az oldalra esõ sárgásbarna sörényét. Cafatos, bõrszárnyak nyúltak ki a vállából. A hosszú karjai végén lévõ éles karmok majdnem a padlót súrolták.


- Liliana Vess - mondta görnyedten, a lehelete végigmosta Liliana arcát. Hangja rekedt suttogás volt, kígyónyelve pedig kicsapott a fogai között, ahogy elnyújtva kiejtette a nevét. - Kothophed vagyok
- Mivel ismered a nevemet, gondolom ezzel véget ért a kellemes beszélgetésünk.
A démon ugatva felnevetett. - Valóban. Megértettem, hogy én vagyok a negyedik patrónusod. A többi megállapodásod megfelelt az elvárásaidnak?
- Elégedett vagyok. - Bolas figyelmeztette, nehogy beszéljen bármelyik démonról a másiknak, így Liliana megpróbálta visszatartani, hogy akár csak az elméjének felszínére kerüljön a gondolatukat is.
- Biztos? Akkor ne mondjuk le a megállapodásunkat? Ez minden, amire vágysz?
Liliana önelégült mosollyal mondta - Meg vagyok elégedve minden elõnnyel, amit mindegyik elõzõ megállapodással nyertem, és biztos vagyok benne, hogy elégedett leszek ezzel is amint beteljesedik.

- Oh, de én leszek a legkövetelõzõbb mestered, Liliana. Nagy dolgaim vannak a számodra. Szóval, ha a legkisebb tétovázásod van, amit szeretnél átgondolni. Már így is nagy hatalmat kaptál.
- Ez nem elég. - válaszolta Liliana. Bolas figyelmeztette erre is, hogyha megpróbál visszatáncolni az alkuból, a démon minden gond nélkül megölheti õt, és még azzal az erõvel, amit szerzett kétséges lenne, hogy Kothopheddel egyenrangú ellenfél lenne. A sötét mana úgy áradt Kothophed-böl mint hõ a máglyából.

- Nagyon éhezel a halhatatlanságra, - mondta a démon, miközben Liliana felé csúszkált, majd amint elérte körözni kezdett körülötte. - Már így is elegendõ erõt nyertél, hogy fenntartsd az életedet legalább néhány tized vagy talán száz évre. Közben útba ejtheted a Multiverzumot. Ez nem elég?
- Karnyújtásnyira a haláltól valamennyi évre, ami maradt a számomra? Nem, ez nem elegendõ. Én meg akarok szabadulni ennek az árnyékától.
Mint amilyen voltam ezelõtt, Josu - gondolta Liliana. Fiatal, élettel teli, és szerencsésen nem tudni arról, hogy hány nap maradt még a számomra.
- De te már átölted a halált, - mondta a démon immár a háta mögött. - Már befogadtad a lelkedbe, a Síkjáró szikrádba varrtad, beleszõtted minden egyes mágikus erõd részébe, ami benned van. Ez nagyon hosszú árnyékot vet rád, kedvesem.
- Rajtam kívül mindenki halálát - mondta inkább magának, mint a démonnak.
Ahogy Liliana beszélt a szoba szétmállót körülötte és egy kopár síkságon állt. Amerre csak elnézett tetemek borították a mezõt, varjak ugráltak egyik testrõl a másikra, kicsipegetve belõlük a legfinomabb falatokat.

 - Én vagyok a halálod - suttogta Kothophed Liliana fülébe. - Ölj, meg és sose fogsz meghalni.
Liliana megpördült, egy varázslat formálódott az ajkán, de a démon már eltûnt. Újra hallotta a démonom ugató nevetését a háta mögött, csak most már néhány yardnyira távolabb.
Liliana széttárta karjait, fekete madarak keltek ki belõle viharos szárnycsapásokkal majd a csatatéren hullák imbolyogva álltak lábra és csoszogva indultak el a démon irányába. Kothoped átnézett a csatatéren mintha a zombikat számolná, megingathatatlan sakál vigyorával.
- Lenyûgözõ - szólt Lilianához. Aztán farkának két suhintására a testek - még egyszer élettelenül - szétrepültek minden irányba.
- Csak bemelegítettem - válaszolt vissza Liliana miközben megpróbálta elrejteni elõle a félelmét. Bolas elmondta neki, a démonok megegyeztek abban, hogy nem ölik meg Liliana-t, egészen addig, amíg betartja az alku feltételeit. De úgy tûnik Kothophed már kezdetektõl arra törekszik, hogy megszegje a megállapodást, és ez a harc nem tesztnek tûnt.

Féltucatnyi árnyék, csontfagyasztó hideget árasztó lidércfények mind lecsaptak a démonra, keresztülhaladtak a testén, de üres kézzel bukkantak ki belõle a másik oldalon. Egy ilyen árnyék képes lenne megölni egy embert, megragadva a lelkét a hideg testét hagynák csak ott a földön, de még hat sem volt semmilyen hatással a démonra.

Ahogy Liliana ráérzet a varázslás ritmusára, lassan felemelkedett a talajról miközben árnyékaura ölelte öt körbe. Magához ragadta a démon életenergiáját, megpróbálta elszívni az erejét, hogy ezzel is erõt merítsen a varázslataihoz. Liliana húzására Kothophed közelebb kúszott hozzá, hogy aztán egy erõhullámmal kitörjön Liliana-át hátra lökve ezzel.

Markoló árnyékok, csoszogó zombik, és hatalmas árnyékokon ülõ kísértetek hullámai válaszoltak tomboló hívására és rohanták le a démont a parancsára, csak azért, hogy aztán elbukjanak Kothophed farka, kardszerû karmai vagy csikorgó álkapcsa által. De õk idõt szereztek Liliana-nak - idõt, hogy egy borzalmas alakot formáljon az elesettek csontjaiból és húsából, egy méreghányó szörnyet, aminek kísérteties lélekszívó karmai vannak és ereje egy valódi titán erejével ér fel.

Egy pillanatra azt gondolta, hogy Kothophed küzdeni fog a szörnnyel. A démon megküzdött vele, Liliana felé kavarogtak, ahogy a két szörny végtagjai, karmai, agyarai egymásba gubancolódtak a dulakodás során. De ahogy a démon közeledett, világossá vált, hogy ki irányítja a küzdelmet. Kothophed megragadta a borzalmat és letépte a végtagjait, Liliana lábai elé rakva.

Aztán megragadta Liliana-t.

A démon hideg lehelete elzsibbasztotta a bõrét. A karmai beleharaptak a húsába. Az egyik hatalmas kezével feltartotta Liliana-t. Míg a másikkal a fejkoronától az egyik lábujja végéig mélyen belevágva csontjait karcolva húzta végig a karmát. Liliana felsikított.

Amint a démon végzett a bemetszéssel, lefejtette Liliana elöregedett bõrét, úgy húzta le róla mintha egy nyúl bundája lenne. Liliana alatta egy fiatal testet látott, vértõl síkalmos, de ruganyos és zsenge. Kothophed lábra állította, Liliana a szilárd márványt érezte a lába alatt. A csontvázakkal, tetemekkel tarkított mezõ elolvadt, és újra a démon oszlopos csarnokában állt.
Felnézett, fekete ruhája a helyén maradt. De a bõre, a formája, a testtartása a fiatalkorijává vált, újra gyönyörû lett.

- Mi - fakadt ki - volt ez?
A démon hangosan és hosszan felnevetett.
- Ha ez egy teszt volt - mondta Liliana - akkor egyértelmû, hogy elbuktam. Vagyis miért vagyok itt? Miért nézek ki így?
A démon visszafogta a nevetését, lejjebb vitte az arcát, úgy hogy a sárga szemei Liliana-éba bámultak. - Ez nem teszt volt. Lecke volt - egy olyan, amiben bízom, hogy sose fogod elfelejteni.

Karmaival újra Liliana arcához ért és Liliana megrándult ettõl, amire a démon ugatásszerûen felnevetett. - Maradj nyugton - mondta - még nem végeztem az alkum hátralévõ részével.
Az érintése sokkal gyengédebb volt, de ugyanolyan fájdalmas, ahogy kanyarulatokat rajzolt keresztül kasul az arcán. - Síkjáró vagy - mondta, ahogy dolgozott. - Ez különlegessé tesz téged. Minden síkok egyik leghatalmasabb mágus vagy és ez rendkívülivé tesz téged.
- Igen - gondolta Liliana. Úgy ahogy a hollóember mondta. 
Amint végzett az arcával, Kothophed a nyakára és a vállaira tért át. - De hozzám képest semmi vagy. A leghatalmasabb varázslataid alig karcoltak meg. Az egyszerû emberi elméd sosem lenne ellenfele az enyémnek.
Folytasd csak és hidd azt, gondolta a fájdalmain keresztül Liliana. A démon úgy értette, hogy összeroppantotta öt, de az erõ Liliana-ban újra virágozni kezdett, világosabban és erõsebben, mint valaha. Ez megérte a kínszenvedést.


- Ha bármikor is eszedbe jut, hogy kipróbáld az erõdet rajtam, - mondta a démon - újra fel foglak hasítani. De akkor nem az a fiatal és szépséges Liliana lesz alatta.
A vonal nyoma amit Kothophed karma hagyott nem vérzett, inkább fakó ibolyaszínnel ragyogott, mintha az erõ amit biztosított, ott szivárogna ki. A kínszenvedés és a démon fenyegetése ellenére, Liliana érezte, hogy a halál árnyéka elhátrál tõle. Fiatal és erõteljes, és így is maradhat évekig.
Vagy addig, amíg a démon el nem jön, hogy begyûjtse a tartozását rajta.
De Liliana néhány része tudta, hogy inkább Kothoped az, akinek félnie kellene. Liliana több, mint aminek látszik, és a démon alábecsülte öt, mint sokan mások is elõtte. Ez Liliana sorsa, hogy legyõzze a démonokat, akiknek tartozik. Tudta, mintha a tudás a húsa része lenne. Mintha Kothophed nem is tudná, hogy ezt a sorsot szövi számára.

A bõre volt írva.
Tovább...