Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Kruphix látomása2014.12.27 10:54

Szerző:admin

Kelly Digges

Diantha mély levegőt vett, megigazította magát, és kopogott.
Volt egy kis szünet.

Néha a vendégei egyáltalán nem akarták zavarni. Máskor pedig ő kéri a zárt ajtón keresztül a látogatókat, hogy az ételt hagyják a csarnokban. Más alkalmakkor behívja az oltárszolgákat és beszédbe elegyedik velük, addig míg kedve van hozzájuk, míg itt akar lenni.

- Gyere be – mondta az orákulum.

Diantha kinyitotta az ajtót.

Kruphix orákuluma gyönyörű nő volt, hosszú fekete hajjal. Ahogy mindig, most is ablakon nézett ki, karjaival körbeölelte az ablakkeretet. A másik két karjával, amik áttetszőek, félig valóságosak voltak, lustán integetett maga mellé. Kruphix jól megjelölte az orákulumait, így senki sem téveszthette el őket, a szánalmas bolondok vagy barbárok sem merték bántalmazni.
Az orákulum szembefordult vele, és elmosolyodott.

- Hello Diantha.

Diantha lette a tálcát, - tűzről hozott friss birkahús, grillezett zöldségek választékával, friss olivával és sajttal -. Kruphixnak kevés hívője volt, a Meletisben lévő temploma is kicsi volt, de a hívők semmit sem tagadtak meg az istenük orákulumától.

- Üdvözletem orákulum. – mondta Diantha. Reménykedhetem, hogy jól vagy?
- Elég jól – mondta az orákulum. Épp csak a templomról gondolkodok.
- A templomról, hölgyem?
Az orákulum elmosolyodott.
- Kruphix templomáról, - az igazi templomáról – ahol két óriási fa áll őrt a világ peremén.

- Te… Diantha habozott. – Úgy beszélsz mintha már láttad volna hölgyem.
- Láttam. Amikor bajban voltam. Kruphix elrepített a templomába. Vele töltöttem ott az időt a felfordulás alatt.
Diantha bólintott.

- Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy magától Kruphixtól tanulhattál.
Az orákulum mosolya elhalványult.
- Tanultam – mondta. Igen. Igen, gondolom tanultam.
Diantha majdnem meghajolt, majdnem megfordult, majdnem elhagyta a szobát.
- Irigyellek téged. – mondta inkább helyette.
- Oh? – válaszolt az orákulum.
- Igen, nagyon – mondta Diantha. – Papnő vagyok, és mint pap van hitem – hitem Kruphix bölcsességében, hitem a többi isten feletti hatalmában. Lenézett a lábára. – De nem halottam a hangját. Hölgyem, én még sosem sétáltam a jelenlétében. Ha lenne…
Diantha habozott. Nem kérhetné.
- Van valami, amit elmondhatnál? Hogy mit tanultál?
Az orákulum megfordult, hogy újra kinézzen az ablakon, szemét a távoli horizontra szegezte és hosszúnak tűnő pillanatokig semmit sem szólt.
--
A magas ülőhelyén, Kruphix templomának óriási lombjai között, Kydele látta az egészet. Megtámasztotta magát, az élő fánál az élő kezeivel, és a csillagokkal teli égboltnál a két áttetsző anyagtalan karjával, amit Kruphix ajándékozott neki, amikor az orákulumaként ébredt fel.

Kydele látta, ahogy Xenagos istenné vált, végigüvöltötte Nyx ősi felületét, mint valami futótűz. Látta az ember Elspeth Tirel és a leonin társa Ajani érkeztét. Látta, ahogy keresztülsétálnak Kruphix testén, a Nyxbe vezető portálon, és átlépnek az égboltra. látta, ahogy Elspeth az „Isteni küldöttnek” nevezett pengéjét használja arra, hogy kivágja Xenagost az égboltról.

És látta Heliodot, aki önmagát az istenek közt a leghatalmasabbnak állítja, hogy kikapja Elspeth kezéből a fegyvert – a pengét, amit ő szentelt fel Elspeth számára, ezáltal jelölve meg őt, mint az ő bajnokát.

Túlságosan olyan vagy, mint a szatír – mondta a nap istene. A szemeid olyan dolgokat látnak amiket én fel nem foghatok. A bajnok pedig nem tudhat többet, mint az ő istene. Én vagyok a panteon ura. Én vagyok a leghatalmasabb közülük.

És utána meggyilkolta őt, a saját bajnokát, a saját fegyverével.
A krízis elmúlt. A panteon biztosítva lett, és Nyx felgyógyult a Xenagos erőszakos tüze által ejtett sebéből.
Kydele hallottnak érezte magát belülről.
Az orákulumok többsége hangosan, tisztán, harsányan akár a harang hallja az istenének hangján annak kinyilatkoztatását, máskülönben csend van. Szegény Daxos, mindegyik és semelyik isten hangját egyszerre hallotta. Istenségek fülsüketítő kórusa. De Kruphixxal más volt a helyzet. Kruphix majdnem mindig az elméjében beszélt, képek és események suttogó litániáját, éppen hogy csak a hallhatás határán belül halotta, ahogy a napot, amikor az a horizont alá bukik.
De Heliod árulása óta, istenének hangja elcsendesült. Még itt is, a templomában ami Nyx-el határos óriási vízesésre néz, semmit sem hall. Esetenként futó pillanatra észreveszi az árnyékának formáját, ami keresztülszalad a templomának szobáin, de sosem szólal meg.
Nehéz megmondani, hogy mennyi idő telt el, itt a világ szélén.
Keydle a templom kertjében sétált, gondolataiba révedve, amikor az istenének ismerős hangja visszahangzott fel körülötte.

Szomorú vagy.

A misztérium istenére nem volt ez jellemző, a kérdésfeltevés.
Kydele megfordult, hogy szembenézzen a csillagos, négykarú Kruphix körvonalaira a horizonton.
- Úgy látszik nem csak én. – mondta Kydele.
Kruphix nem szólt egy szót sem, de intett Kydelenek hogy sétáljon vele. Ahogy megjelent Kruphix mellett, az összement, a távlati kép bizarr ábrázatává vált, amíg egymagasságúvá vált Kydeleével.
- Helyes volt, ami történt? – kérdezte Kydele. Kecsesen keresztbefonta igazi karjait maga előtt, míg a ködszerű karjai kényelmetlenül hullámoztak. Nem álltak teljesen az irányítása alatt.

Az jó dolog ha Xenagos istenné válik? – kérdezte Kruphix. Jó az, ha Elspeth sújtott le rá? Jó az, hogy Elspeth is vele együtt bukott?

Kydele tanácstalanul vállat vont.
- A rend visszaállt. –mondta Kydele. Minden rendben van Theroson és Nyx-n. Xenagos többé nem jelent fenyegetést a világra, és Nyxszülöttek újra tudják vezetni és szolgálni a halandókat, ahogy ezelőtt.
Kruphix várt. Mindig várakozott.
- Szóval miért – fejezte be – érzem rossznak az egészet?

Te legnagyobb misztériumról beszélsz. A létezésről és annak céljáról.

- Xenagos felemelkedése problémás kérdéseket vet fel. – mondta Kydele. Nyx-röl, és az istenek természetéről. A filozófusok azt tanítják, hogy az istenek kortalanok és változatlanok. De ha egy isten megszülethet és meghalhat egy hét tartalma alatt, akkor mit mondjunk a többiekről?

Ez – mondta Kruphix, nem misztérium. Ez egy egyszerű kérdés, amire néhányan igazán szeretnék a választ hallani.

- Én szeretném – válaszolt azonnal Kydele.
Kruphix egy hosszú pillanatig Kydele-t nézte mielőtt válaszolt volna, kifürkészhetetlenül.

Az istenekbe vetett hit az ami Nyx szövetében formát ölt.

- Az istenek hitre ösztönöznek. – mondta Kydele. - Biztos, hogy az istenek jöttek először.

Én vagyok a legidősebb – mondta Kruphix. De még én sem vagyok képes az emberek hitét meghatározni. Legelőször amikor Theros halandója felnézett az éjjeli égboltra és azt mondta ”azon tűnődöm…” és egy részem létrejött. Én voltam az ismeretlen, a megismerhetetlen. Én vagyok az ami a távoli horizont mögött foglal helyet.
És figyeltem, ahogy a többiek alakot öltöttek. A halál volt a következő, a végső és elkerülhetetlen. A nap, a tenger, az erdő, és a kovácsolás. Ezek után, a még absztraktabb birodalmak jöttek létre, - a háború, a megtévesztés, az éleslátás, a szerelem.

-A szerelem? – kérdezte Kydele

Valóban. És továbbiak is, amit a halandók már elfelejtettek. Vagy úgy gondolod, hogy Heliod mindig a nap istene volt?

- Hogy lehetnek még más istenek is? Emlékeznénk rájuk.

Ha emlékeznél rájuk, - mondta Kruphix – akkor még mindig léteznének. Amint Heliod elfoglalta helyét a panteonban, ö volt a nap istene – és mindig is az volt. A halandóknak ez ügyben rövid a memóriájuk. Ha hosszabb lenne, Nyx önmagát tépné szét a vetélkedésekkel és ellentmondásokkal.

A négy kar széttárult egyfajta mindent átölelő megsemmisülés gesztusaként.

Lehet, hogy még én sem vagyok az első – mondta Kruphix. Honnan tudhatnám?

Kydele egy jó darabig nem szolt, semmit.
- Szóval az istenek jóval törékenyebbek mint amiknek látszanak. – mondta. És a létük attól függ, hogy a halandók hisznek-e a létezésükben?

Nagyon úgy néz ki.

- Miért?

Miért halad az idő? – kérdezte Kruphix. A víz miért folyik le a domboldalról? A köpenye alatt a csillagok mozgásnak lendültek egy vállvonására. Néhány dolog csak egyszerűen van.

- A filozófusok szoktak Meletisben ilyen dolgokról vitatkozni. – mondta Kydele.  A cselekvés okáról, az idő természetéről.

Akkor hagyjuk őket vitatkozni, - mondta Kruphix jellegtelen szigorúsággal.  Hogyha megtanulják a válaszokat, akkor talán az emberek tisztelni fogják őket helyette.

- Azt mondod, nem tudod?
Kruphix a csuklyájával felé fordult, és Kydele hirtelen megszédült, ahogy nem a társára, hanem a sötétséggel és csillagokkal teli mélységbe bámult.

Én azt mondtam, hogyha van is oka – már hogyha van valamilyen célja az istenek természetének – akkor én azt nem akarom tudni.

- A te feladatod, hogy tudd, - mondta Kydele – Ezért vagy… ugye?
Kydele sosem cáfolta így meg közvetlenül Kruphixot. Az istenek többsége nem tolerálta volna az ilyen pimaszságot, még az orákulumoktól sem.
Kruphix csak sóhajtott egyet, olyan hangon mint az esti szellő.

Én vagyok a tudója mindannak amit Theroson tudnak, és még többnek, amit nem tudnak, - mondta fáradtan. De későn tanultam meg dolgokat a világunkról. Annak biztonságáról. Itt megállt egy picit. Ez meglep téged, hogy még mindig képes vagyok tanulni?

- Igen.
Valójában ez több volt, mint meglepetés Kydele számára. Megzavarta öt. Kruphix a misztériumok istene volt. Minden kérdésre ismerte a választ, ő volt egyedül képes arra, hogy eldöntse melyek azok a válaszok, amiket a halandók nyugodtan megismerhetnek... vagyis eddig így gondolta.

Kéne.

Ezután nem mondott semmit.
- Mit tanultál meg? – kérdezte Kydele

Biztos vagy benne hogy tudni akarod?

- Igen.
Hogyha egy Kruphix orákuluma visszaretten az igazságtól, akkor mi marad számára?

Ne legyél, - mondta Kruphix. A tudás kegyetlen. Széttépi a szívedet és próbára teszi az esküdet. Biztos vagy benne hogy szeretnéd ezt az átkot?

Kydele időt szánt arra, hogy eldöntse. Olyan dolgokat tudott, amikről a halandók nem is álmodtak. Olyan gyakran tekintett bele Nyx-be hogy az már számára mindennapossá vált. Nézte, ahogy Kruphix belemarta az istenek nevét az óriási fába, hogy elzárja őket Therostól. A tudás hatalom.
De Kruphix volt a horizont istene, és vannak dolgok, amiket sose lehet megtudni. Mindegy milyen messzire utazol, mindig van egy újabb horizont.
Kivéve itt, az utolsó horizonton.

- Igen – mondta – biztos vagyok benne.

Nos rendben, - mondta Kruphix.

Kruphix csendben sétált tovább, míg Kydele várt. Egy idő után elértek a világ szélére, ahol az óceán belemorajlik Nyx végtelen mélységébe, és Kruphix templomának földje mint egy földszirt kinyúlik az éjszaka tengerébe.
Kruphix megállt és kitekintett a Nyxbe.

A sok világ közül Theros csak az egyik. Tudtad?

- Úgy gondolom nem Nyx-röl és az Alvilágról beszélsz.

Nem.  Rengeteg világ van odakint, túl Theroson, túl Nyx-en. Világok, amiket nem látsz, ha feltekintesz az égre, oda ahol Theros isteneinek nincs hatalmuk. Világok, amit te – és én – sosem tudunk meglátogatni, saját civilizációjukkal, saját történelmükkel, még saját fizikai törvényük is van.

- Saját istenükkel?
Újra, a mélység örvényébe került, ahogy Kruphix ránézett.

Nem, - mondta. A szó úgy kongott, mint a harang. Néhánynak talán vannak olyan isteneik, mint mi. De mint uralkodó, nem. Mi egy… helyi jelenség vagyunk.

- És ezt most tanultad meg?
Kruphix megrázta azt, ami a fejéből maradt.

Nem. Vannak lények, akik tudnak ezek között a világok között járni. Az első közülük, aki a világunkra lépett, nagyon régen volt itt. Én vagyok mindennek a tudója, amit ebben a világban tudnak, és megtanultam mindazt, amit a hölgy tudott.

Kydele egy pillanatra végiggondolta mindazt, amit hallott és látott Kruphix óriási fájának ülőhelyén.
- Elspeth volt az egyikük a… világjárók közül, ugye?

Ügyes – mondta Kruphix. Igen. Az volt. De nem csak ő. Az ő társa Ajani a leonin, aki kihozta a testét Nyx-böl. És ott van még a triton – merfolk – Kiora, aki Callaphe-nek hívja magát, és kiérdemelte Thassa haragját.
És ott…, - folytatta – volt Xenagos is.


Kydele biccentett.
- Olyan világokba utazott ahol nincsenek istenek… és rájött arra, hogy egy lehetne közülük?

Közel jársz hozzá – mondta Kruphix. Olyan világokba utazott ahol nincsenek istenek, és eldöntötte, hogy Theroson mindenkinek tudnia kell, hogy az istenek hazugságok.

- Nem hinném, hogy sikerrel járna, - mondta Kydele

Nem járt, - mondta Kruphix. Az emberek látták a káoszt. Látták a pusztítást. Látták, ha csak egy kis időre is, ahogy betör egy olyan birodalomba, ami máskülönben minden megnyilvánulásában bizonytalan ideig stabil.
Talán ha még élne, hogy elfoglalja a helyét a panteonban, az emberek talán úgy emlékeznének, hogy nem volt mindig tivornyázás istene, és csodálkozna, hogy  akkor ez mit jelent a többi istenre nézve.

Kruphix újra megvonta a vállát.

Gyanítom, hogy az emberek megtanulnának hinni benne, és elfelejtenék halandó származását. Ezután úgy hinnék, mintha mindig is ott lett volna, várva az őt megillető tiszteletére. A dolgok már csak így működnek. És a végén már senkit sem fenyegetne.

- Akkor nem ő zavar téged – mondta Kydele.
Kruphix felnevetett – Igazából horpadt, visszhangon nevetett.

Látod a nagy lehetőséget, orákulumom

Kruphix a csillagos kezeit összekulcsolta maga előtt.

Igen, bajban vagyok, és nem Xenagos felemelkedése, sem ezen világjárók létezése miatt.
Azon dolgok miatt vagyok gondterhelt, ami őket aggasztja.

És itt volt. A sötétség, rongyos szélű körben amelyen lábujjhegyen jártak.

A merfolk Kiora – mondta Kruphix,  egy olyan világból jött, aminek a létezését olyanok fenyegetik, amiket valamilyen Eldraziknak hívnak. Óriásiak, rettenetesek, egyenrangúak bármilyen istennel. Világokat esznek, Orákulumom. Lecsípik a húst a föld csontjáról, és otthagyják a halott hüvelyt, hogy továbblépjenek a következőre.


A leonin Ajani szembenézett egy roppantul erős ellenséggel, egy hasonló világjáróval, egy sárkánnyal. Aki kifürkészhetetlenül ősi, még számomra is. A végtelenül hatalmas erőt és halhatatlanságot kutatja. Cselszövései világokon és évszázadokon keresztül érlelődnek, semmit és senkit nem hagy életben azok közül, akik az útjába állnak.


És ott van Elspeth az ember… aki egy olyan helyről jött amit Phyrexiának hívnak, a lenyúzott bőr és kicsavarodott fém világa, amit olyan gonosz, irtózatos lények uralnak, akik istennek mondják magukat.  Természetellenesek, az élet sötét paródiái, ami mindent megront amihez csak hozzáér, és idővel mindenhez hozzá fog érni. És már átjutott az egyik világból a másikba.

Kruphix beletekintett Nyx-be, az éjjel bámult bele az éjbe.

Hogyha bármelyikük is átjönne ebbe a világba – mondta, még az istenek is erőtlenek lennének ahhoz, hogy megállítsák. Minden imád és minden kérésed a néma égbolton, süket fülekre találna, ahogy kettéhasadna vagy átformálódna ez a világ, vagy még rosszabbá válna.

Kruphix köpenyén lévő csillagok egyesével felragyogtak majd kihunytak, amíg csak a sötétség maradt.

Ez az, amitől félek, Orákulumom. Ez az, ami az isten elméjét zavarja. Theros egy fürge cselle ami a mélyben úszik, egy nyugodt tavacskában, a mélység figyelmét elkerülve, nem tudván hogy valami nagy felemelkedik, hogy egy pillanat alatt felfalja.

Kruphix ránézett Kydele-ra, a négy karját széttárta, tiszta sötétség verme állt szembe Nyx csillagfényével.

Most már tudod. Mit teszel ezzel a tudással?
--

Diantha várt.

- Nem gyermekem – mondta az orákulum. Nincs semmi. Semmi sincs.
Nem mondott többet, Diantha úgy vette, mint egy elbocsátás. Megfordult.
Mögötte az orákulum kinézett az ablakon, túl a városon, túl a horizonton, ahogy gondolata a végtelen távolságba tekintett.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Theros - Kiora Követői2014.05.18 10:02

Szerző:admin

 Minden tenger más, de mindegyik csatlakozik egymáshoz

Ó, vannak szokásos változatok. Hőmérséklet. Sótartalom. Nyomás. Ösztönösen tudta, mint bármelyik merfolk. Egy földhözkötött óceántudós egész életét arra fordíthatná, hogy megtanulja mérni azt, amit egy merfolk gyerekkora óta tud.

Még egy indok arra, hogy valóban alsóbbrendűek.

De vannak más dolgok is, amire a földhözkötötteknek nincs szavuk, egy másfajta érzékelés, ami plusz színeket adott a világához. A kóstolni a legközelebbi szó, habár igazából nem állt közel ahhoz. Ennek a világnak a vize a kopoltyúján keresztüláramolva teljesen más ízű, mint bármelyik másik világé.

És egyiknek sincs olyan íze mint az otthoninak.

Ez a sík elég kellemes volt. A tengerei melegek, manában gazdagok, és vadvilágban bőségesek, még ha egy kicsit… picik is. Az egyik helybéli megmutatta neki, hogy a sárkánygyíkok hogyan buknak alá az égből egyenesen a tengerbe, majd vissza, és ékesszólóan dícsérte képességüket a világok közötti mozgásra.
Erre nem mondott semmit. Ez tűnt az udvarias megoldásnak. Akárhogy is, az illető nyilvánvalóan nem tudott neki segíteni.

Zendikar

Otthon. Vágyott arra, hogy visszatérjen a saját világába, annak vadságával és kíméletlen vérmérsékletével együtt. A legtöbb világ bálna volt – elegáns, barátságos, fogatlan. Zendikar cápa volt, és már túl rég nem érezte az erejét úszás közben.
De nem térhetett vissza Zendikarra. Még nem. Nem térhet vissza olyan fegyver nélkül, amivel felveheti a harcot az Eldrazinak nevezett szörnyekkel. Így hát kutatása folytatódik.


Ők síkjárásnak hívják. Ha!

Kiora úszott.
Mélyebbre ment, a sötétségbe, a hidegbe a nagyobb nyomás felé. Segített neki összpontosítani, hogy az egyik világot maga mögött hagyva egy másikat találjon. Összegyűjtötte a mélységben lévő nehézkes manát, és nekifeszült a világ falának.
Veszélyes volt belesodródni a Vak Örökkévalóságba úgy, hogy az illető elméjében nincs úticél. De a tenger segített. A tenger vezetett. Kirobbant az ürességbe, és az egyik óceánból a másikba úszott.
Az univerzum széttört körülötte, és ő belehullott a sűrű, végtelen semmibe. Olyan volt, mintha mélyen a tenger alatt lenne, a legsötétebb helyeken. A nyomás óriási volt, minden érzéke megvakult. Csak a mozgás és a dolgok, világok bizonytalan érzése maradt; hatalmas és öntudatlan világoké, ahogy csöndesen keresztülsiklott a tengeren, amely nem tenger volt.
És aztán – valahol. Fény, hang és mozgás. Víz. Egy másik óceán. Kiora úszott, és ízlelgette az új világot.

Meleg, tiszta sós víz áramlott keresztül a kopoltyúján, mesterséges szennyeződéstől mentesen. Halványan a kén íze is jelen volt – vulkanikus, a szárazföldön vagy a mélyben. Egy aktív világ. A nap száz láb mélyen keresztülragyogott a kristálytiszta vízen, és erős áramlatok húzták őt tovább.

Háta mögött fentről evezőlapátok lusta csapása és a nyikorgó, halott fa hangja érkezett. Itt is, mint máshol, a földhözkötöttek kicsiny tutajokba kapaszkodva kúsznak világának bőrén – szükségük van az óceán nyújtotta bőségre, de félnek annak rejtélyeitől. Felpillantott a hajó piciny tojáshéjára, a távoli folt sután kelt át a tengeren. Egy pillantás. Csak ennyit érdemelt a dolog.
Egy ilyen bárka nem mehet messzire a parttól – és valóban, a távolban elmosódottan megpillantotta a felszín felé toronyként magasodó sziklákat.


Kiora az ellenkező irányba úszott, az új helyet ízlelgette, kitapasztalta a manáját. A távolban a helyi vadvilág néhány tagja fickándozott a felszínen – valamilyen vízi csikók lehettek, két elülső patás lábbal és hosszú pikkelyes farokkal. Már hallott ilyen lényekről, még azt is hallotta, hogy a merfolkok meglovagolták őket, de még sosem látta őket. Most már elmondhatja, hogy igen. Ennél jobban viszont nem érdekelték őt.

Kiora mélyebbre, a sötétebb vizekre úszott, kinyúlt minden érzékével, elkezdte keresni a hatalmasok nyomát, akik majdnem minden világ mélyén ott éltek. Semmi nem volt ott, csak a határtalan mély sötétség. Egy manahullámmal hívást küldött feléjük, de nem hallott választ.

Erre nincs időm

Kiora egy vízoszlopban lebegve megállt, és elkezdett manát gyűjteni. Megpróbálta óriási állatok figyelmét felhívni magára, és ehhez néha nagyon-nagy varázslat kell.

Kiora behunyt szemmel lebegett, gerince és uszonyai megfeszültek az erőlködéstől. Mélyen alatta a mélységben, ahová a napfény sem ér el, a víz mozgásba lendült. Óriási és lusta áramlatok folytak egymásba pontosan alatta, egyre hevesebben, ahogy még több víz jött mozgásba. Egy masszív vízoszlop tört fel feltartóztathatatlanul.

Néhány, órának tűnő pillanat múlva Kiora a felszín felé úszott, hatalmas víztömeget húzva maga mögött. Kiora óriási felhajtást okozott, és tapasztalatai szerint a mélység titánjai ilyenkor előmerészkednek búvóhelyükről körülnézni.

A rohanó víz áthaladt rajta, beborította, felgyorsult, ahogy a felszín felé csapott. Hideg volt, kegyetlenül hideg, idegennek és idősnek érződött. Kiora rövid ideig szabadon sodródott ide-oda, ízlelgette az óceán valódi élményét –nem azokat a csapkodó hullámokat, amiket a földhözkötötteknek eszébe jutott a "tenger" szóról, hanem a hatalmas víztömeget és sötétséget, amelyben rengeteg élet és mana bújik meg észrevétlenül.

A víztorony felfelé sodorta, amint kiszélesedve a felszínhez közeledett, és kifelé mozgott, mint egy masszív hullám. Kiora a felszínre ért, pislogva próbált hozzászokni a napfényhez és a levegőhöz, és figyelt. A távolban, a bárka, amit nem régiben vett észre, a hullám alatt hánykolódott, a tengerészek belekapaszkodtak az árbocba és a hajókorlátba.
Kiora lebukott a víz alá és hallgatózott. Nem láthatta, ahogy a hullám nekicsapódik a korábban látott tengerpartnak, de hallotta. Az óceán úgy kongott, akár egy harang.

Kiora várt, hallgatott és figyelt.
Hullámok csapkodtak. Delfinek csevegtek. A víz felszíne hamarosan ugyanúgy nézett ki, és ugyanolyannak érződött, mint amikor megérkezett.

A tenger ősi, de rövid az emlékezete.

Nem hallott további mozgolódást a mélyben, nem érzékelte a hús és éhség feltámadó áramlatát, amely azért emelkedne fel, hogy találkozzon vele. Tudta, hogy lent vannak. Hol voltak? Több információra van szüksége, és itt nem kaphatta meg.

Még inkább fokuszálni. Még több mana. Egy hatalmas, sötét test öltött formát alatta, egy leviatán egy másik világból. Síkjárás, hullámgerjesztés, és most idézés – Kiora a határait feszegette. De most nincs abban a helyzetben, hogy várjon.

A leviatán felemelkedett, és Kiora belekapaszkodott a hátába. Vadul felkacagott, mielőtt a leviatán vele a hátán kiugrott, majd visszacsapódott a vízbe. Kiora a távoli partok felé irányította, és az farkával ide-oda csapkodva előrelendült a hullámokon. Víz és szél söpört keresztül rajta, ahogy a lény hatalmas tömege felszínre tört, előre lökte magát, aztán visszasüllyedt, hogy újra kiemelkedjen.
Csak néhány perce lovagol, amikor az útjában néhányan kidugták a fejüket a vízből. Helyiek. Nagyszerű. Most lehet, hogy végre válaszokat kap. Utasította a leviatánt, hogy álljon meg, és felállt, míg az türelmesen elhelyezkedett a vízben a helyi merfolkok fölé magasodva.

Mindegyik merfolk fején hosszú taraj volt, ami aztán hosszúra nyúlt a fejük mögött. Idegennek nézett ki a számukra, ahogyan ők is a számára, de ez lehet előny is. Tucatnyi szempár kémlelt fölfelé félelemmel vegyes tisztelettel telve. Ez jó kezdet.


– Hol vagyok? – kérdezte Kiora.
A helybéliek egymásra néztek, az egyikük előreúszott, hogy beszéljen.
– Közel az emberek poliszához, Meletis-hez. – válaszolta
Lényegtelen. Lenézett a lényre és várt.
– A Szirén-tengeren – válaszolta a lény.
Összehúzta a szemöldökét, körbeforogva a tengerre, a földre és az égre mutogatott majd újra megkérdezte. – Hol vagyok?
A szószoló szeme szélesre nyílt, a társai egymással motyogtak. A beszélgetésük morajlásából a Nyx és Thassa szavakat vette ki, és valamit a Csendről.
- Theroson vagy. – mondta – A halandók világában.
Elmosolyodott, de nem mondott semmit, hagyta, hadd beszéljenek egymás közt. Volt valami furcsa ebben a világban, és nem engedhette, hogy megtudják: ő ezt nem érti.
„…maga Thassa tért vissza közénk!”
„…nem hordja magán Nyx jelét. Hogyan lehetne ő…”
„Bolond! Az istenek képesek megjelenni, habár ő…”
Isten. Na ez kezd érdekes lenni.
– Elég! – mondta Kiora. – Kérdéseitek vannak.
A szószoló megfontolta a szavait. Akkor nem hülye. Jó.
– Ki vagy? – kérdezte a lény.
– Tényleg kételkedsz bennem?
- Természetesen nem. – válaszolta, szemei a leviatán szája körül kalandoztak. – Mi, tritonok mindig is a te szolgálatodban álltunk. Csak…
- Ez úgy hangzik, mintha kételkednél. - mondta Kiora.
- Hogyan tudtál a Csenden felülkerekedni, úrnőm?
- A Csenden?
- Amikor Kruphix szólt, és az istenek visszavonultak Nyx-be. –mondta – Mi az ő hiányukat – a te hiányodat – Csendnek hívjuk. Az imáink válasz nélkül maradtak. Az éji égbolt sötétséggel és mozdulatlan csillagokkal telt meg. Féltünk.
Úgy látszik, több dolog van ebben a világban, amit nem ért. Lehet, hogy később talál egy embert, és eljátssza az egyszerű merfolkot. De addig is…
- Az áramlatokkal jöttem – mondta. – A Csend rám nem vonatkozik.
- Azt hittük, hogy minden istenre vonatkozik. – mondta a szószoló.
- Az emberek bűne hozta el a Csendet. – mondta egy másik triton. A Nap Bajnoka lemészárolta Nylea kedvenc hidráját. Mit számit az Thassának vagy nekünk? Miért kell szenvednünk a szárazon sétálók vétsége miatt?
Kiora mosolygott.
- Tényleg, miért?
Csendben utasította a leviatánt, hogy a hajtsa le a fejét, így a víz már a lábát nyaldosta.
- Te – mutatott rá a szószolóra. – Velem jössz.
Kinyújtotta a karját. A triton megfogta, és fellépett a leviatán fején. Magasabb volt, mint Kiora, és furamód jóképű. A leviatán újra kiemelte a fejét a hullámokból, így ketten négyszemközt tudtak beszélni.
- Hogy hívnak? – kérdezte Kiora.
- Kalemnos vagyok, úrnőm.
- És úgy hiszed, én vagyok Thassa?
- … nem. –válaszolta. – Nem hinném, hogy Thassa hetvenkedne azzal, hogy szembeszállt a legősibb istennel.
- Jó. - mondta. – Akkor mit gondolsz, ki vagyok?
- Úgy hiszem, te a követe lehetsz, akit azért küldött, hogy vezess minket a távollétében.
- És ha visszatér?
- Akkor, feltételezem, megtudjuk, hogy ki is vagy valójában – mondta a triton.
Kiora szélesen mosolygott.
- Kedvellek – mondta Kiora. – És van egy tengeri szörnyem is. Segítesz?
A triton lenézett az összegyűlt többi tritonra. A leviatán egy falásra felfalhatta volna mindegyikőjüket.
- Ez minden vágyam.
- Jó! - válaszolta. – Nos, akkor Thassa legerősebb gyermekeit keresem – leviatánokat, tengeri kígyókat, ilyesmiket. Hívtam őket, de egy sem jött. Hol vannak?
- A tenger hatalmas, még a tritonok sem ismerik a határait – mondta Kalemnos. A krakenek akkor jönnek, amikor csak akarnak, vagy amikor Thassa akarja.
- Akkor tekintsük ezt Thassa küldetésének – mondta Kiora. – Hogyha ő nincs itt, hogy lemerüljön helyetted, akkor magadnak kell felfedezned a mélységet. Kapaszkodj valamibe, jó?
Kalemnos belekapaszkodott a leviatán egyik uszonyába, ahogy az megfordult és a fejét víz fölött tartva elindult.
- Kövessetek! – kiáltotta tritonoknak. Azok eltűntek a víz alatt, majd meglovagolva a leviatán által keltett áramlatot, úsztak mögöttük.
Kiora Kalemnos felé fordult, aki kétségbeesve, de bátran tapadt a titán rücskös hátához.
- Nos hát... – mondta Kiora. – Mesélj nekem ezekről a krakenekről.

Kalemnos pedig beszél, olyan lényekről, akik romba tudják dönteni a szárazföldet épp úgy, ahogy a tengert is, félelmetes szörnyekről, akiknek úgy látszik, csak az istenek tudnak parancsolni.

Ezt még meglátjuk.

Kiora elnyúlt a leviatán fején. Kifárasztotta a varázslás, de túlságosan büszke volt, hogy kimutassa. A nap melegítette a bőrét, és a tenger vize permetezte. Csendben lovagolt, élvezte Kalemnos ritmusos hangját és a mesék által ígért erőt. A leviatán egyenletes csapásokkal úszott, távol a parttól, egyenesen a nyílt víz és az általa rejtegetett titkok felé.

Csak arra várnak, hogy elvegye őket. Ehhez pedig csak kérdeznie kellett.

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az elveszett vallomás2014.01.20 15:04

Szerző:admin

Ajani!


Úgy írom ezt a levet neked, hogy tudom, sosem fogod elolvasni. Amikor befejezem ezeket a sorokat, össze fogom tekercselni a pergament, majd egy kerámia fiolába csúsztatom, amit végül hagyok elmerülni a mocsárban. Ezt teszik itt az imákkal, vagy legalábbis Pharika imáival, aki úgy tűnik, az orvosságok istennője. Mellesleg a mérgek istennője is, szóval lehet, hogy ezek a sorok csak rontanak a helyzetemen. Még nem sikerült megértenem ezt a síkot, túlságosan elfoglalt voltam azzal, hogy ne haljak meg. De ezzel kicsit előreszaladtam.

Valamikor meséltem neked arról, hogy hol szereztem a kardomat: egy Theros nevezetű síkon, és pontosan itt vagyok most. Homályos emlékeim vannak arról, amikor először itt jártam – egy sűrű, göcsörtös olajfákkal teli, öreg erdő, és egy szédítően magas párkány, amely egy sziklás területre nézett. Most, amikor megérkeztem, egy kietlen mocsárhoz értem, amihez közel volt egy barlang bejárata. Ez óriási szerencse, mert a barlang egy templom volt, ahol ezek a kígyó-imádó papok gondoskodtak rólam, hidegek, de hatásosak voltak. Szerencsére a papokat nem érdekelte, honnan jövök, és semmilyen ellenszolgáltatást nem kértek a segítségért cserébe. Ma azonban ezt a szénceruzát nyomták a kezembe. Tudom, azt akarják, hogy írjak egy imát… de hogyan tudnék, amikor nem értem az isteni természetet?

Koth azt mondta, hogy Urborg után másodszor is látott téged, de sosem mondta el a körülményeket. Remélem, sosem próbáltál megtalálni Mirrodinon, de legalább tudsz egy-két dolgot arról, hogy mi történt ott. Tudod, hogy Phyrexia megjelent, és elöntötte a fémvilágot. Tudod, hogy egy fiatal mirrodini, akit Melirának hívnak, természetes védettséget biztosított nekünk a phyrexiai fertőzéssel szemben. Te többet kóboroltál azon a síkon, mint én, ezért talán jobban megértetted a fertőzést, mint én.

Koth figyelemreméltó ember ...volt. Nem tudom, hogy él-e még. Amennyire tudom, akár meg is ölhették valamilyen brutális kínzás során. Mivel Koth is immunis volt a fertőzéssel szemben, fel kell őt vágniuk, hogy megtörjék. A phyrexiaiak mesterei a boncolásnak, ezért megígértük egymásnak, hogy megöljük magunkat, mielőtt élve szétszednek minket. De én nem voltam vele a végén, így nem tudok biztosat mondani. Ha meghalt, remélem, hogy gyorsan történt.

Miután Karn elment, egy kis ideig azt gondoltan, hogy az ellenállásnak van esélye. A praetorok egymással civakodtak az elsőségért. És mindannyian figyelmen kívül hagyták a betolakodó Tezzeretet. Habár az ellenállásnak korlátozott hozzáférése volt az információkhoz, úgy hittük, Elesh Norn uralja Urabrask és Sheoldered birodalmát. Így minden erőnket összegyűjtöttük, hogy elpusztítsuk őt. De minden egyes megmentett életért cserébe ők nyolcat, tízet, százat vagy még többet mészároltak le. És hamarosan már csak a drága kevesek maradtak, akiket meg lehetett menteni. Elesh Norn szavaival élve „Egyetlen entitás vagyunk. A hitetleneket bele kell varrni az igazhitbe.”



Mirrodinon az élet elmondhatatlanul, felfoghatatlanul beteges volt. De mi mégis éltünk. Nap, nap után… amíg nem tudtunk tovább menni. Az ellenállás elbukott. Eljutottunk a végsőkig, az utolsó csata estéjéig.

Elkerültünk Melirától és a védőitől. Nem tudom, hogy elfogták-e őket, de nem látok rá esélyt, hogy nem. Koth és én sikeresen beszivárogtunk a katedráliserődítménybe, és megtaláltuk az utat a halál és őrület telepén át. Át kellett kelnünk a Mészárostermen, hogy elérjük a titkos csarnokot, amit "speciális" kivégzésekhez használtak még Karn idejében. Ez most üres volt, eltekintve a mennyezeten lévő száraz vérpöttyök drámai mintáitól, ami így majdnem olyan volt, mint a csillagok az esti égbolton.

A legfontosabb dolog a csarnokkal a kapcsolatban az volt, hogy az új trónterem alatt volt, és Kothnál volt egy mágiabomba. A mirrodiniaknak már évek óta volt mágiabombájuk, de még senki nem épített ilyen erőset. Mi ezt Venser tervrajzai alapján módosítottuk. Az ötlet a jegyzetfüzetébe volt lefirkálva a Phyrexia által inspirált hajó tervével együtt, amely képes volt a síkok között utazni. Ne utálj érte, de boldog vagyok, hogy meghalt, mielőtt megépíthette volna ezt a hajót.

Ajani, imádkozom, hogy sose lásd meg Phyrexiát. Képzelj el egy fehér lapot, aminek a sarka egy vérrel teli vödörbe ér. A természet rendje az, hogy addig terjed, amíg semmi nem marad, csak az egyre növő folt. Ez Phyrexia. Az utolsó éjszakán mindent tönkretettek. Felemésztettek és nekrotizáltak mindent, amíg Koth és én voltunk az utolsó természetes életforma azon a természetellenes síkon. Legalábbis számunkra úgy tűnt.

Megtudtuk, hogy a praetorok a trónteremben gyűlnek össze hogy új Gépek Atyját – vagy Anyját – válasszanak. Azt feltételeztük, hogy Tezzeret is ott lesz. És ha igen, akkor elképzelhető, hogy lefejezték vagy ellopták a testét valami nagyszerű, új konstrukcióhoz. Nem tudtuk, hogy a Praetorok leszenek-e még ilyen közel egymáshoz. Az utolsó esélyünk volt arra, hogy megsebezzük őket úgy, hogy azt valóban megérezzék.

Mégis, képtelen voltam segíteni, csak gondolkodni tudtam: Mi maradt ebben a világban, amit még meg lehet menteni? A praetorokat mint Új Phyrexia isteneit láttam. Azon gondolkodtam, hogy hogyan gondolkodnak magukról, „Íme, a tökéletesség.” Még ha sikerrel járunk is, és meg is öljük az összes új phyrexiai istent, az nem vet véget az egésznek. Nincs szükségük egy elmére, amely irányítja a fajirtást – azt maga a fertőzés tartalmazta. Elesh Norn, Sheoldred, Jin-Gitaxias – egy fej lehull, egy másik nő ki helyette a dicsőséges tökéletességben. És Phyrexia tovább fog terjedni, ezt ugyanúgy tudod, mint én.

Tudod mit mondott Koth: "Ha nincs győzelem, akkor örökké fogok harcolni." De aznap este én elértem az örökkévalóság szélét. Ezeket leírva elszökik az erőm, Ajani. Úgy érzem, mintha üvegszilánkok lennének a torkomban. Örömmel megvakulnék, ha ezzel elfeledhetném mindazt, amit láttam. Vajon készen álltam arra, hogy meghaljak ott Koth-tal, hogy feláldozzam magam a jó ügyért? Ő készen állt. Ez sosem volt kérdés nála. Akárhol is van, akármivé is vált, nem kétséges hogy nemesebb a lelke, mint az enyém.



A Phyrexiaiak tudtak rólunk, még ha be is zártuk az ajtót. Csak idő kérdése volt, hogy mikor törik át azt a védelmet, amit Koth dobott össze. A fegyverek ritmikus csengő hangjai a falon számolták a másodperceket, hogy mikor jutnak be. Nem éreztem dicsőséget, vagy vágyat a nagyszerűségre. Az igazat megvallva a végét vártam. Be akartam fejezni. Sérült voltam, éheztem, és halottak neveinek súlya nyomta a vállam ebből és mások világából. Koth élesítette a mágiabombát.

– Menned kell – mondta.

Észrevetted már hogy az idő milyen fura dolog? Észrevetted, hogy úgy le tud lassulni, hogy a másodperceket késeknek érzed a bőrödön. Angyali igazság volt, de én nem értettem mit mondott Koth. Mondani szerettem volna valamit, tiltakozni: "Nem, nem, itt maradok és harcolok." Vagy valami hasonlót. De én csak bámultam őt, és hallottam, ahogy az ajtó meghajlik a behatolók egyetlen tudatként érzett elhatározásától: hogy lenyúzzák a bőrt az élő testünkről.

– Menned kell – mondta újra. – És már nem lesz miért visszajönnöd. Zárd le ezt a világot, és dobd el a kulcsot.
És hová menjek? – Nincs számomra otthon, Koth. Ezután nincs. – Mindezek után nincs.
– Találhatsz nyugalmat vagy egy újabb csatateret – mondta –, de nem itt.

Elmondtam valaha is, mit tett Koth Venserrel? Még Urborgban, amikor meglátta, hogy Venser phyrexiai hajót épít? Kőbe zárta a fejét és arra kényszerítette, hogy lépjen át Mirrodinra.

Most én következtem, de csak térdig süllyesztett a kőbe, és otthagyott. Mintha én lennék a világ közelgő halálának jelzőtáblája. Aztán falat emelt közöttünk, nehogy a mágiabomba darabokra tépjen. Ilyen volt Koth. Egyszerű választás elé állít, mintha ettől könnyű lenne dönteni. Mész vagy meghalsz.

Tudom, hogy azt mondanád, bocsássak meg neki. Megpróbálta megmenteni az életemet, mivel engem nem érdekelt, hogy megmentsem magamat. De utáltam őt, amiért egy olyan ketrecbe zárt, aminek az ajtaját nem én irányítottam. Egy ajtó, amely mögött ott nyáladzik az összes rémálom, amim valaha volt.

Sosem voltam gyors a síkjárásban. Egyszer azt mondtad, hogy vegyem könnyebben, úgy kevésbé fájdalmas. De még mindig úgy érzem, mintha egy metafizikai késsel kellene felvágnom a bőrömet, hogy felkészüljek a vak örökkévalóságra. A lábam mozgásképtelen volt, így felkészültem. De ahhoz, hogy elmenjek, meg kellett szakítanom a köteléket ezzel az elrohadt, erőszakos, megcsúfolt civilizációval. Mielőtt összegyűjtöttem volna az erőmet, az ajtó kirobbant a keretéből. Másodpercekre voltam attól, hogy eltűnjek.

Egy Eltörlő tántorgott be a csarnokba. A fertőzés agyszüleménye: egy rém, amit kizárólag gyilkolásra terveztek. A lények tökéletesen ellátják szörnyű rendeltetésüket. Rám támadt több sornyi fogával, amelyeket más élőlények szájából téptek ki. Pengeszerű karjai hasították a levegőt, miközben mérgező gáz szivárgott a mellkasán lévő nyílásokból. Halottak bőrét hordta, és összezúzott, megtört életek örökségét hordozta magán.



Csak egy lépést tett, és már rajtam is volt. Még ki se rántottam a kardomat, amikor két pengéje már mélyen a gyomromban volt. Összegörnyedtem és padlóra estem, miközben a lábaim alsó részei még mindig kőbe voltak zárva. A padló belerengett a hátam alatt ahogy Koth mágiabombája felrobbant a rögtönzött fala mögött, de nem ismertem meg a pusztításának gyümölcsét. Felettem a mennyezeten egy furcsa konstellációt láttam, az erőszakból és a lealacsonyodásból minta született. Az Eltörlő fölém tornyosult, pengéje a fejem felé száguldott, nem láttam tőle a mennyezetet. Így hát lehunytam a szememet, és az elmém sötétségben a konstelláció átalakult Theros éjszakai égboltjává.

Emlékeztem Heliodra, a Nap istenére. Aznap láttam, amikor a kardomat kaptam. Az alakja uralta a horizontot. Olyan volt, mint egy ember, csak a csillagok esszenciájával. Kétségbeesetten Theroson akartam lenni, az egyedüli sík karjaiban, ahol egy isten arcát láttam.

A vérem kifutott belőlem, ahogy elhagytam a rémálmok világát. A vak örökkévalóság furcsa homályában és káoszában az isteni természetre gondoltam. Lehet, hogy van valami az istenekben, ami elpusztíthatatlanná teszi Therost. Talán az istenek jelenléte miatt nem lehet elpusztítani vagy megfertőzni. Talán, ha vannak istenek, akkor semmi nem tud szétesni.

Ki kell derítenem, mik az istenek és mit akarnak. Mi után vágyakoznak? Áldozatért? Hűségért? Becsületért?
Amíg meg nem gyógyulok, addig ennek a szent barlangnak a purgatóriumában leszek, ahol az élet és a halál úgy tűnik, egyszerre van jelen egyfajta furcsa harmóniában. A fekhelyemről láthatom egy szemközti szikla hasadékában az új világom kék egét. Semmi sincs, ami elzárná a kijáratot. Amint képes leszek rá, kisétálok és újjászületek. Elhatároztam, hogy addig maradok, amíg a világ természetét és az isteni gondviselést meg nem értem.

Ajani, ha itt lennél, mit mondanál, mit tegyek? Sikoltsam a mennyekig Heliod nevét? Vagy egyáltalán a számra vehetem azt? Mutassak be áldozatot? A kardom az egyetlen értékes dolog, ami után egy isten sóvároghat.



Mit szólsz egy ilyen imához: Kérlek, legyen valami hatalmasabb, mint én. Hatalmasabb, mint a könyörtelen gonoszság, ami úgy tűnik, elpusztít minden olyan helyet, ahol csak lehajtom a fejemet. Kérlek, vedd el a fájdalmat, a magányt és az emlékeket, amiket nem kívánok többé.

Ezt mondanám Heliodnak, ha meglátnám az arcát: Adj csöndet. Adj békét. Adj végre nyugalmat.

Szóval ez a helyzet, Ajani. Ha meghallanád a történetemet, ítélkeznél felettem? Újra gyávának hívnál, amiért elmentem? Lehet, hogy mások igen, de te nem. Amikor rám nézel, akkor látod mindazt, ami lehetnék. Amikor én magamra nézek, csak azt látom, hogy minek kellett volna lennem.

Örök szeretettel:

Elspeth

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!

 

Tovább...