Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Hadseregek az utcán2016.08.16 10:39

Szerző:admin

Jace hallott valamit, ami elsőre egy távoli villámdörgés robajának tűnt, de túlságosan ritmikus és mély volt egy villámhoz. Egy távoli kántálás hangja volt, dobverésként hallatszott a két szótagja.
„Berr-rumm. Berr-rumm.”  Egy óriási lincselő tömeg hangjának tűnt a kántáló hang, aminek kiáltása beleolvadt az ütemes dobolásba, majd újra és újra a menetelő lábak hangjára illeszkedett ismétlődött. Volt a kántálásban valami furcsán ismerős, ami hideg borzongással töltötte el Jace tudatalattiját, de nem tudta helyére rakni azt.
Jace megpróbált az ogre elméjében való keresésére fokuszálni. De a hang egyre jobban közelített. „Berr-rumm, Berr-rumm” - kántálták.
A Grull harci csapat is hallotta. - Valaki jön - mondta Thar.
- Jó néhány valaki - mondta Jace.
- Harci kántálás - jegyezte meg Ruric, miközben még mindig a fejét fogta. - Nem Grull.
Ebben a pillanatban Jace egy ígéretes szellemképet érzékelt Ruric elméjében, egy tompa ősgondolatot, ami nem igazán vett fel alakot, de olyan kontúrjai voltak amiket Jace keresett. Egy emlékfoszlány volt, ami fölött Jace elsőre átsiklott, mert az ogre már a saját gondolataiba építette azt. De Jace érzékelte, hogy az ogre elméjének pincéje okkal verte vissza azt, ami nem az övé, egy tudatalatti küldetés, ami egy emlékkel keletkezett.

A szentély megtépett emléke volt az, ahol Jace a kutatásait végezte. Az ogre szétverte az egész épületet Jace kutatásaival együtt, mialatt Jace azzal volt elfoglalva, hogy a saját emlékeit pusztítsa el.
Nem volt elegendő ahhoz, hogy folytassa. Ruric Thar, Grull Klánbéli ogre volt - nem tudta a figyelmét a részletekre fordítani, vagy tudatosítani magát arra, hogy megálljon és tanulmányozza azt, amit szétzúzni készül. Csak a részletek vékony szálai maradtak - pillantás az odafirkantott diagramra, vagy egy jegyzetlap bevillanása, mielőtt eredeti emlékei lángra kaptak és az épület ráomlott volna. Kevés volt ahhoz, hogy a kutatás koherens képét kapja meg.
Berr-rumm. Berr-rumm. A hangok egyre hangosabbá váltak. Akárki is volt az, perceken belül a sarokhoz ér.
- Itt az idő, mennünk kell - mondta az egyik Grull harcos, majd a többekkel együtt elkezdett összekészülődni.
Ruric Thar lábra állt. - Végeztél? - kérdezte Thar, miközben lenézett az utcára ahonnan a hangok jöttek.
- Egy pillanat - mondta Jace. - Mindjárt.
A szentély részletei mézesmadzagként hatottak Jace-re, tele volt lukakkal, de még csak az egyik ogre elméjét nézte meg. Jace gyorsan áthelyezte a belső szemét Thar emlékeibe, most már a szentély hasonló nyomait kereste.
Többet talált. A kód egy kis darabkáját találta meg amit Jace és Kavin fejtett meg - egy öreg Azorius szöveget. Egy utat, ami keresztülmegy néhány kapun - ligakapun, az ősi területi útjelzőn, amit a ligák távoli múltjában állítottak fel. Még annak emléket is megtalálta amikor Jace először felbérelte az ogret, és amikor elmemágiáját használta arra, hogy beszéljen vele - a nyomok, Jace saját beszédje arra mutatott rá, hogy diszkrécióra van szükség, a szentélyben lévő információ fontosságára, és a sürgős, tökéletes pusztítás szükségességére. Jace elméje, következtetés útján összeillesztette az ogre két agyában lévő emlékek darabkáját. Most már látta. Elegendő volt. Nem volt sok, de elég volt.
- Rakdos! - kiáltotta a Grull harci csapat.
Jace megfordult. Rados-ligabeli csőcselék hatalmas tömeget látta meg, akik Exava a vérboszorkány vezetésével ez eget szurkálták a tüskés lándzsájukkal és fűrészfogas kardjukkal. És abban a pillanatban tudatosult benne, hogy mit kántál tömeg.
Nem „Berr-rumm” volt. Azt kántálták, hogy „Berrim” amit álnévként adott meg Jace a Durva Tömeg-ben. Érte jöttek.
- Fuss - mondta Thar - Mi majd lelassítjuk őket.
- Néhány lábat eltörve - tette hozzá Ruric.
- Másodpercek alatt lerohannak titeket, - mondta Jace
- Csak menj - mondta Ruric - Mi jövünk egy leckével Rakdos-nak.
- Nem hagyhatlak csak így itt titeket - kezdte Jace, amíg Thar megszakította azzal, hogy az egyik húsos kezével torkánál fogva megragadta, és felemelte úgy, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem tanultál semmit az ogre elméről? - kérdezte Thar - Mi mondtunk? Végeztünk.
Ruric csak vigyorgott, az agyarai felragyogtak.
Az ogre visszadobta a lábaira Jace-t és a baltakezét, aminek pengéjét még mindig a saját vére díszítette, harci pozícióba emelte.  A Gruul harcosok fegyverüket előhúzva összegyűltek Ruric Thar oldalánál. Kihívóan felüvöltöttek, ahogy a Rakdos-iak nekicsapódtak, létszámhátrányuknak köszönhetően egy harcosukra tizenkét Rakdos-i jutott.
Jace letörölte a vért a szájáról és a mana hullámait kezdte el gyűjteni.

Selesnya csapat kiömlött az utcára, kiürítve ezáltal a természet templomait, a vadvilág védett területeit, és más zöld tereket, amiket a konklávé irányított. Kentaurok patái kopogtak a macskaköveken és farkas lovasok szökkentek fel a kőhidakon. Ember és elf gyalogság özönlött ki a kerület főútvonalaira, elözönlötték a kereszteződéseket és körbefolyták az épületeket. Griffek és lovasaik az alacsony felhők takarójából csaptak ki és végigsuhantak az épületek tornyainál.

Emmara küzdött, hogy fenntartsa a koncentrációt. Márvány, fa, és indák által összegubancolódott keverékéből álló hatalmas elementállény vállán lovagolt, kezét a lény nagy fején pihentette. Még két természetbehemót lépdelt nagyokat előtte, lábaikat lassan lendítették előre, mély benyomódásokat hagyva az utcán a lépéseikkel, miközben a lábaik között a többi Selesnya gyalogság futott el. Még sose irányított így, ennyi és ilyen hatalmas elementált. A nyaki inai megfeszültek. Látásában, az utcát előtte beborította a rajta keresztül folyamatosan átáramló mana áradata, ami végül a három elementálba folyt.
Alatta Calomir Kapitány vezette a Selesnya hadsereget. Fehér rinocéroszán lovagolt, Selesnya szakaszát vezette keresztül az utcákon előre a Rakdos-i horda felé. Emmara hallhatta az üvöltő parancsokat, de alig tudta kivenni a koncentrációja miatt.
Trostani is velük utazott. Emmara tiltakozásának ellenére a három driád összeolvasztotta a testét Emmara egyik elementáljához, a hatalmas természeti bestia kirojtosodásként cipelte őket. Emmara láthatta, ahogy a három driád az elementál vállából, annak feje helyét elfoglalva, kecses tartással néztek le a gyalogságra a lenti utcán. Az eltelt évei alatt Emmara sose látta, hogy a Selesnya ligavezető háborúba indult volna. Ő volt mindennek az oka. Ő volt a konfliktus középpontjában.
Hát ilyen érzés az, amikor az egész liga hibát követ el, gondolta.  Ez egy repedése a Konklávénak, annak a képességnek a hiánya, hogy meghallja az igaz hangot mindenki zaján túl.
A Selesnya hadsereg összegyűlt a csatorna felett átívelő híd bejáratánál. A híd nem közvetlenül a Rakdos-i területre vezetett, inkább egy ligamentes részre.
De Emmara látta, ahogy Calomir meghúzza a rinocérosz kantárját egy másik útvonal felé, felfelé egy rövid lépcsősorhoz, amely egy olya a széles térre vezetet, amit egy sornyi zord boltív hangsúlyozott ki. A tér bejárata felett egy ragyogó napszimbólum volt, amiben egy erős, összezárt ököl foglalt helyett: A Boros liga jele. A téren mindenhol Boros légiósok álltak lemezpáncéljukban, oszlop egyenes háttal. Őrök járőröztek az bástyákon, figyelték mit csinál a Selesnya hadsereg.

- A hídra, Calomir, - kiáltotta Emmara. - El kell foglalnunk a hidat.
- Nem a hidat! - kiáltotta Calomir, inkább az összegyűlt seregnek mintsem Emmara-nak. - Mi egyenesen keresztülmegyünk ezen a téren, egyenesen Rakdos szívébe.
- Calomir, ne! - üvöltötte Emmara.
Azonban a Selesnya sereg elkavargott mellette, hogy Calomir-hoz csatlakozzon. Amint a Calomir fehér rinocéroszának első lába keresztüllépte a határküszöböt és a Boros földre ért, a bástyákon lévő harsonások belefújtak a hangszerükbe, a téren lévő katonák posztjukat feladva formációba rendeződtek. Légionáriusok masíroztak előre, feltartva alabárdjukat és kardjukat, hátuk mögött pedig íjászok és tűzmágusok.
- Konklávé, visszavonulás! - üvöltötte Emmara. - Nem keveredhetünk összetűzésbe a Boros-al is.
Látta, hogy Calomir hátranéz a válla fölött. Ha Emmara jól látta, akkor egy apró vigyort látott Calomir arcán. Calomir megrúgta vadállatának oldalát és tovább haladt a Boros térre.
A Boros katonák összeomlottak a Selesnya frontvonalától. Az íjászok kilőtték íjvesszőiket, azok átszelték a levegőt Emmara feje felett majd esőként hullottak le a háta mögött lévő szakaszra. Hallotta a háta mögött lévő alakulat elhullottjainak sikolyait.
Néhány lövedék megakadt a lombkoronás testtel rendelkező elementálokon. Emmara megparancsolta a lényeinek, hogy tárják szét hatalmas ágaikat és testüket kifelé, hogy eltérítsenek, vagy legalábbis elkapjanak annyi lövedékeket, amennyit csak tudnak.
Íjvesszők lyukasztgatták a bokorszerű elementálokat, a legtöbbjük azonban csak hozzájárult a faszörnyek testéhez. Az egyik íjvessző mélyen belefúródott abba az elementálba amelyiken Trostani lovagolt, mágikus tűz kíséretével dörögve robbant fel. Füst kavargott elő a lény végtagjából, aki hirtelen megbicsaklott.
- Trostani! - kiáltott oda Emmara, - Vissza kell fordulnunk!
- Ez a mi végzetünk - mondta Trostani, miközben mindhárom driád előre mutatott a Boros területre, hogy mindegyik sereg lássa. - A harmónia ösvénye sose könnyű. Vezess minket Calomir! Mutasd az utat!

A Selesnya lovasság összecsapott a Boros légionáriusokkal, mindkét oldalon húst szaggatva. Az alabárdosok felnyársalták a kentaurok szárnyát. Páncélozott elfek vágták le az íjászok zászlóalját. Harci papok a perzselő fény oszlopát hívták le a farkas lovasokra és a faformázokra.
- Értelmetlen - mondta Emmara a suttogva.
Az elementáljainak álljt parancsolt, akik aztán lassan megálltak a Boros tér határánál, miközben még több Selesnya gyalogos özönlött el mellette, hogy a csatába menjenek. Az elementálok elkezdték óriási alakjukat elfordítani a csata irányából, de aztán fordultuk közben megálltak. Emmara még egyszer rájuk erőltette az akaratát, hogy menjenek el a csatából.
Az elementálok megtorpantak, megremegtek, mint tölgyfák az erős szélben. Aztán, felnyögve, ahogy megcsavarodott fatörzsükkel megterhelték a szerkezetüket az elementálok visszaléptek a Boros tér irányába.
- Nem, - mondta Emmara. - Nem, állj!
Emmara még mindig folyatta a manát beléjük, de az irányítása összezavarodott. Már nem válaszoltak az irányítására tovább. Egy olyan természet-óriáson lovagolt, akinek saját tervei voltak.
Trostani-ra nézett. Látta, hogy a három driád hullámzik, karjaik egy bonyolult varázslat mintáit szőtték. Emmara, Trostani személyes varázslataként ismerte fel a rituálé egy részét, egy varázslat, ami újratölti a harcban álló lenti Selesnya gyalogságot az életenergia folyamatos forrásával; ez az ami viszonylagos védelmet nyújt a sérülések ellen minden Selesnya kommunának a Tízedik Kerületben, és elég erős varázslat volt ahhoz, hogy a hadseregre varázsolja. De a driád összeolvasztotta a személyes varázslatát egy másik varázslattal, egy olyannal amit Emmara is ismert. Elementál mágia volt amit Emmara tőlük tanult.
Ezért nem engedelmeskedtek neki többet az elementálok. Trostani átvette az irányítást az elemetálok fölött, és harc sűrűjébe irányította őket. Trostani hatalma messze nagyobb volt, mint az övé, és nem vehette át az irányítást a lények fölött újra.
Az óriási elementálok erejével a hátuk mögött, a Selesnya sereg felszántott mindent maga előtt, szétvágta a Boros védelmet. Emmara-nak be kellett húznia a fejét amint a formára nyesett elementál amin lovagolt, keresztülment a kőboltíven. A boltív nem volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen az elementál. Az ívelt szerkezet lehorzsolta bokor sörényét az elementál fejéről, lombdarabot és fás indákat szórva Emmara-ra aki így majdnem leverte a vállát. Trostani a Selesnya sereg masszív tömegével körülölelve tovább vezette az elementálokat keresztül a téren át a főátjáróhoz.
Emmara, Calomir-t keresve átfürkészte a csatát, habár nem tudta vajon vigaszként keresi az arcát vagy csak, hogy valakit hibáztasson. Kiszúrta a fehér rinocéroszát és látta, ahogy rohamozz előre miután kivégzett egy Boros légionárius párt - de Calomir nem volt annak nyergében. Átnézett az elesett Boros és Selesnya harcosokon, ahogy a sereg áthaladt Boros zónán, többször gondolta azt, hogy látja a halottak közt. De Calomir eltűnt.
A Selesnya sereg átvágta magát a Boros terülten és a lerobbant ipari kerülethez ért, amiben pokli füst gomolygott - Rakdos által irányított területre érkezett.
- Előre, Selesnya katonái - kiáltotta Trostani, miközben mágiájával sarkantyúzta meg az óriási elementált. Paták, bakancsok és karmok masíroztak be a Rakdos zónába, szárnyak csaptak le a vastag füstbe fentről. - Itt van előttünk a célpontunk!
Emmara belenézett az előtte lévő füstszerű ködbe, és egy magánklubot látott, aminek az épületét a démoni Rakdos szimbóluma és neve jelölt meg „A Durva Tömeg”.
- Famintázok! Elementálok! Lovasság! - kiáltotta Trostani. - Gyökerestül tépjétek ki!
Ahogy a Selesnya sereg közeledett, Rakdos-i harcosok kezdtek kiözönleni a klubból mintha csak egy kaszárnya lenne. Emmara ökölbe szorította a kezét.

Jace egyszer már átverte Rakdos-iakat egy kisebb illúzióval. Egy elegáns trükk nem veri át őket újra. De nem volt más lehetősége arra, hogy legyőzzön egy démonimádó szadista sereget egy személyre szabott szellemi támadással. Itt volt az ideje, hogy szabadjára engedjen egy nagyobb varázslatot.
Ruric Thar és a nyers állatias Grull bandája már szétvágta a Rakdos-iakat, a harci csapat kegyetlensége sokkoló volt. Kultisták széttört teste repült fel, ahogy a Grull belecsapódott a hordába, a nyers erő óriási csapásait osztogatták szét. De a Rakdos-i horda még mindig jött, és percek alatt körbevették Grull csapatot, széttépték őket a fűrészfogas pengéjükkel és szegecses ostorukkal.
- Nézd a kis kedvenckéimet! - tört elő egy örült női hang. Az őrjöngő Rakdos horda közepén, a vérboszorkány Exava állt harci torony tetején, amit Rakdosi talpnyalók tartottak a magasba. Exava kiszúrta Jace-t, és rá mutatott. - Ez az, Én-jövök-Berrimért!

Jace műsorba kezdett az idéző varázslatával. Köpenye drámaian megcsavarodott, amint hátborzongató hanglejtéssel szólalt meg sötét misztikus füst kígyózva vette körül a testét. A szemei elfekedettek mint a szén, felemelte meggörbült ujjait a földről az ég felé, mintha egy hatalmas súlyt emelne fel. A föld meghasadt és az utca jókora darabja zuhant le a pokoli fényű mélységbe. Kénes füst áradt elő a hasadékból és egy démoni ordítás visszhangzott fel.
- Ősi úr, hívlak! - sikította Jace, és obszidián tűz lobbant fel a kezéből az ég felé.
A horda megrökönyödésére, egy épület nagyságú borzalmas démon mászott elő az úttest repedésből.  Óriási égő vasvillája volt, fejedelmien szétnyúló szarvakkal, tűzet lehelt az orrlyukaiból.
- Rakdos urunk, vezess minket! - sikította Jace - irányíts minket! Akaratod szerint cselekszünk!
A hatalmas démon kilépett a hasadékból a horda irányába, majd visszahátrált abba az irányba ahonnan jöttek: a Rakdos liga területére. A Rakdos-i kultisták elragadtatva és megdicsőülve felüvöltöttek majd megtisztították a démon úr útját, megdelejezve álltak az utcát megrengető lépéseitől és izzó fegyverétől.  A démon szerephez jutott a hordánál, és a horda sötét rajongással követte.
- Ez nem Rakdos, korcsok! - kiáltotta Exava, és a csatatéren keresztül fagyos tekintetett lőtt Jace felé.
Jace tudta, hogy néhány részletet rosszul ragadott meg. A hatalmas illúzió amit Rakdos vezető képzeletének leírásból idézett meg, Exava emlékeinek darabjaiból rakta össze. Jace személyesen sose látta a démoni ligamestert Rakdos-t - de fogadni merne rá, hogy a Rakdos-i Kultisták nagy része sem.  Ahogy megszőtte az illúziót, hagyta, hogy egy másik illúzió egy misztikus sötét energia csavarja körbe ráadásként. Jace nem rendelkezett olyan erővel, amivel démont idézhetne meg és az ördögi mágia mestere sem volt; mindez csak a Rakdos-i általános tudatlanságától függött, amit a rang és beosztás szintén meghatározott.

Exava átlátott a trükkön, de nehéz lesz neki lenyűgöznie azt a hordát, amit a félelemmel vegyes áhítat lelkesített fel. Jace látta, ahogy sikítozik feléjük, megpróbálta megingatni a hitüket a démoni megtévesztésben. Az egyedüli tekintély amit Exava-n felül tiszteltek, az a névadó Rakdos volt és ők vakon követték öt.
A boszorkány így megpróbált Jace-re támadni. Exava néhány sorozatnyi fájdalomvarázslatot robbantott, de Jace már felkészült erre a taktikára, így már megakadályozta illetve felfedte őket, mielőtt még azok megzavarták volna a koncentrációját.
Jace előre futott a tömegbe, sikongatva, mint egy örült varázsló, követte a toronymagas illúzióját vissza a Rakdos irányította kerületbe. Amint a Rakdos horda szétszóródik a saját területén, talán találkozhatna szemtől szembe Exava-val és legyőzhetné.
Ruric Thar és a többi Gruul harcos csak zavarodott tisztelettel tudtak biccenteni Jace felé, ahogy elfutott mellettük.

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Szemléletváltozások2016.05.06 14:15

Szerző:admin


Emmara megközelítette a szent ligetet ahol Calomir meghallgatáson volt a ligavezetõjükkel, Trostanival. Azt mondta magának, hogy nem lopakodik utánuk – csak egyszerûen nem jelentette be magát, és a járása természetes módon halk. Nem tudott elméket megtéveszteni vagy illúzióval eltakarnia magát mint Jace, de rendelkezett az elfek finom lépéseivel és jó testolvasó képességgel, továbbá tudta, hogy senki sem fedezte fel. Pontosabban, nem hallgatózási szándékkal ment vissza. Mindenféle bujdosás nélküli hosszú léptekkel haladhatott volna a liget felé, mint ahogy szokott bármelyik másik meghallgatáson Trostanival. Most egy apró késedelmet tett a lépései közé, mert úgy érezte Calomir nem osztozik vele a béke és a ligák egységének vágyában, és hallani akarta, hogy hogyan halad a beszélgetésük, hogyan ad tanácsot a ligavezetõnek.
Rosszabb volt, mint amitõl tartott.
- Azt javaslom, hogy küldjük el minden elérhetõ rangú katonáinkat, legalább harminc lovast, és egy kontingensnyi faformázót és ligamágust, - mondta Calomir. - És ha megidézhetünk nagyobb elementálokat, akkor azokat is.
- Úgy hiszed, ez megfelelõ reakció? - kérdezte Trostani három driádja. - Mióta a Ligapaktum végett ért, mi békére törekszünk Rakdos-al, a mi válaszunk erre az incidensre meghatározhatja az elkövetkezendõ évek kapcsolatát velük.
- Pontosan. Mi megpróbáltuk elérni a békét. És hogy mûködött? A mi válaszunk az incidensre pontosan erre az eredményre vezetet. Vissza kell vágnunk, hogy bebizonyítsuk a harciasságunkat a többi liga számára. Demonstrálnunk kell, hogy nem fogunk karba tett kézzel várni, amíg méltóságaink elszenvedik szemtelen elrablásukat a történelmi Tízedik Kerület közepén.
Emmara belépett a ligetbe. - Vagy elküldhetjük a méltóságunkat, hogy találkozzon velük, - mondta. Calomir és Trostani feléje fordultak. - Mi egy nagyon hasonló tettet hajtunk végre, hogy megmutassuk nekik milyen mély a béke iránti elkötelezettségünk, és szintén lenyûgözze a kerületet, ahol a Konklávé megjeleníti az egység iránti hûségét. A jóindulatunk jeléül elküldünk egy szimbólumot. Elküldünk engem.
- Ez örültség, és ezt te is tudod. - mondta Calomir.
- Örültség az, hogy a Konklávé acélt és mágiát viselve, végigmenetel az utcán, - mondta Emmara - feladva ezáltal a béke iránti jogalapunkat, mialatt a többi liga már feni a pengéit Izzet fölött.
Trostani három driádja teljes magasságában kinyújtózva Emmara felé fordult. - Nagy reményeink vannak irányodba, mint a liga üzenethordozójának nagykövete. De Calomir meggyõzött minket, hogy nem lehet olyan békét megkötni azokkal, akik pusztán a pusztítás kedvéért elpusztítanának.
Calomir kidagasztotta a mellkasát és keresztbefonta a karjait.
- Ez nem igaz, - mondta Emmara. - Még csak esélyt sem adtunk, nem igazán, a ligapaktum óta. Még csak meg se próbáltuk, hogy Jace elérje õket…
- Te megpróbáltad meggyõzni az elmemágust, hogy segítsen nekünk elérni a céljainkat, de ahogy Calomir kapitány mondta, Jace lojalitása nem egyértelmû. Õ nem lehet a mi válaszunk része. Megértetted?
- Igen, ligamester - mondta Emmara
- Másfelõl, szükségünk van rád. - A driádok kinyújtották karjaikat Emmara felé. - Szükségünk van a természet elementáljaival való képességeidre most. Szólítanod kell õket. Fel kell ébresztened õket, hogy segíts Calomir kapitánynak összegyûjteni azt az erõt, amire szüksége van.
- Nem. Nem fogok. Nem leszek része ennek. Nem fogom elõhívni a természet lényeit ahhoz, hogy elõsegítsem a háborút.
- A liga jóváhagyta. - mondta Trostani. - A Konklávé is emellé állt.
Emmara érvelni elkezdett, de a szavak fennakadtak a torkán. A vállai összeroskadtak.
- Ez mindenki akarata. Azt mondod, hogy a magányos, személyes hangod túlharsogná azokét, akik tömegben vannak?
- Nem. Ligamester. De…
- Akkor rendben van. Elfogadva. Calomir Kapitány ahogy jónak látja majd irányt mutat a fáradozásodnak.
Emmara meghajolt a ligamestere elõtt. Amint Calomir felé fordult, a fogait összeszorította egymáshoz, mintha elharapná a szavait.
- Jöjjön velem Tandris kisasszony - mondta Calomir miközben a kezét nyújtotta felé.

Jace megpróbált visszaemlékezni, hogy mikor pihent utoljára, arra a zavartalan napra, aminek a végén kinyújtózhatott, karba fonhatta a kezét a feje mögött és elégedetten felsóhajtott. Egy egyszemélyes harcban jobbnak lenni egy Gruul ogre hadúrnál, eléggé nyomasztó volt, de Jace-nek valahogy véghez kell vinnie ezt a hõstettet anélkül, hogy a varázslatait használná. Ha támadná az ogre elméjét, szenvednie kell majd a következményektõl. Jace nem volt biztos abban, hogy hogyan kellene elégedetten felsóhajtani.
Összehasonlítva magát Ruric Thar izmaival és méreteivel, Jace oldalán csak a gyors észjárás állt. Éles elméje van, és lassan dühödik be. Ezt gyõzelemmé tudná fordítni.
- Rendben van. Jace nem hitte volna, hogy ezt fogja mondani.  - Harcoljunk.
A Gruul harcosok vérszomjjal teli jókedvvel üvöltöttek fel. 
Ruric Thar egy félköríves fentrõl induló bokszütést indított meg Jace felé a baltás karjával. Jace épphogy csak elugrott az ütés útjából, miközben érezte a penge éle által keltett szellõt az arcán. Ruric Thar azonnal követte a bal öklével, és bezúzott Jace széles arcába. Az ütés nem volt elég erõs, hogy csontja törjön, de elég volt ahhoz, hogy Jace keresztülguruljon a városi park gondozott füvén. Jace látása elhomályosult. Térdre kapaszkodott, és valami vöröset köpött a fûre. Kipróbálta azt az ütést, amire számított, hogy emlékezzen arra, hogy az ogre szükségszerûen képes arra, hogy felülmúlja öt a nyers erejével. Úgy érezte, hagyta berepülni a legbolondabb átkok áradatát, amit csak ismert a párhuzamos síkok nyelvén, ez a verekedés egyértelmûen örültség volt. De a nyugodt elméje átvette az irányítást. Mély levegõt vett és kiköpte a mérgét. A körülmények igazságtalanak voltak, de be kell tartania a szabályokat, és nyernie kell velük. Képtelen volt lerohanni Ruric Thar elméjét - elméjüket, de képes volt megfigyelni a többi Gruul harcosét. Már majdnem ki is olvasta õket. Elszántan nézték öt, átéléssel, ökölbe szorított kézzel. A Gruul, Ravnica elnyomottja volt - ezt éreztették vele. Jace megnyitotta magát ennek. Engedte, hogy a gondolatuk, a szenvedélyük keresztüláramoljon a tudatán, hogy megpróbálja megérteni õket, hogy hogyan gondolkodnak. Talán ha megérti õket, az esélyt ad Ruric Thar ellen. Fejezd be az analizálást és cselekedj, gondolta az egyik harcos. Ne gondolkodj, te kibaszott hülye, gondolta a másik. A civilizáció rosszul tanított. Hagyd az egészet! Csak üsd meg! A gondolataik üvöltöttek az elméjében. Még csak összefüggõ gondolatok sem voltak igazán. Jace úgy érezte lerohanja a stratégiátlan eszeveszett, impulzív, ragadozó ösztön. Neki meg kellett ezt értenie, hogy kihámozza a titkot belõle, és felhasználja. Jace megrohamozta Ruric Thar-t. Az ogre kicsapott a baltás kezével, de a szög rossz volt, és a penge csak érintette Jace vállát és beletépett a köpenyébe. Jace ökle belecsapott a célpontjának egy alsó érzékeny pontba, majd kétszer a veséjébe. Az ogre a könyökével reagált, oldalra küldve ezzel Jace-t. Jace újra felült a fûben, a sebei tompán lüktettek. Ne fogd vissza magad, gondolta az egyik harcos. Üvölts nyugodtan! Gondolkodva csak péppé vered az arcod, gondolta a másik. Érezd! Szabadítsd fel magad! Jace magába engedte az õszeset, az összes harcos elméjét egy tomboló gyûrûbe kombinálta, aminek a közepe ö volt. A bordája kalapált, a tüdeje pedig éget. Elméjében hallotta a harcosok ösztönzését. Arra gondoltak, hogy hogyan verje el a Gruul harcost, egyként kell gondolkodnia - vagy pediglen nem egyként. Azt akarták, hogy adja fel az elméjét, hogy a harag elmossa õt, és hogy legyûrje a logikáját. De neki jobb ötlete volt. Jace a körülötte lévõ nézõközönség elméi általi képre fokuszált. Õk nem csak nyers dühöt és vérszomjat sugároztak - õk azt is sugározták, hogy hogyan támadnák meg Ruric Thar-t Jace helyében. Támadó ötletek sörtüzei voltak. Jace hagyta, hogy körbevegyék az ütések, gurulások és dobások örvénye, hogy egy támadási terv koreografájává váljanak.
Jace egy halálugrással Ruric Thar-hoz ugrott, megragadta a lábát, és összefogta õket. Az ogre megpróbálta lerázni magáról, de Jace felhasítva a szövetett a fogaival, beleharapott egy vékonybõrû területen a térde alatt. Ruric és Thar felüvöltött és lerúgta Jace-t a lábairól. Még több Gruul harci kép ömlött Jace-be. Elõre-hátraszökellt, a harcosok a másodperc töredéknyi harci vezetéseire támaszkodott. Ruric Thar idõnként kicsapott az öklével és a baltájával, de Jace érezte a harcosok impulzusát, és felhasználta a tudattalan figyelmeztetésüket, hogy idõben félre ugorjon. Ruric Thar nem csak Jace ellen harcolt, hanem egyszerre az egész harci csapata ellen. Jace hagyta, hogy a harcosok elverjék az ogrét neki. Amint az ogre túlterhelte a tüdejét, egy elkeseredett mozdulat villant be az egyik harcos elméjébe, és Jace végrehajtotta azt, amit látott. Felugrott az ogre lehajtott vállára, dobbantóként használva az óriási agyart, rámászott a hátára. Jace köpenye meglazult, így a csuklyáját átdobta Ruric feje fölött, a baltás oldalhoz. Aztán Ruric fejére csimpaszkodva beleöklözött Thar arccsontjába, ahogy a Gruul elméje ösztökélte - egyszer, kétszer, háromszor. Az ogre baltája csapkodott, látszólag azzal a fejével irányította, amivel nem látott. Szabad kezével megragadta Jace-t a hajánál fogva és felhúzta. De Jace belecsimpaszkodott és Thar zúzódásokkal teli ziháló puffadt arcának öklözésére koncentrált. Az ogre baltájának éle ívesen Jace felé közeledett, ö ezt nem látta, de érezte a Gruul bámészkodok reakcióján keresztül. Leugrott Ruric Thar-ról, az arcán landolt a park gyepén, de legalább egy darabban. Jace egy csonka üvöltést hallott. Majd felállt, megfordult, hogy lássa az ogre saját baltájának pengéje rezegve ágyazódott néhány inch-nyi mélyen Thar kopasz fejébe. Az ogre visszatartotta a lélegzetét, megdermedve a bizonytalanságban, mindkét szempár a baltás kézre szegezõdött, ami eltévesztette Jace-t és belecsapott Thar-ba. Thar fogai között lihegni kezdett. - Nyertél. - mondta Ruric, Jace köpenyét fájdalmasan félrehúzva. Jace megkönnyebbülve rogyott össze. A Gruul harcosok éljenezni kezdtek. Ruric Thar óvatosan kihúzta a baltás karját, a penge nedves émelyítõ hanggal szabadult ki a bal fejbõl. Megpaskolta a sebet a fején majd a kezét keményen a föld felé csapta. Mindkét ogre arca kínosan megrándult, ahogy vér szivárgott elõ a húsos ujjai közül, légzése nehézzé vált. Jace megszakította az elme kapcsolatot a többi Gruul harcossal. Harci megszállottsági gondolatuk folyama apadni kezdett az elméjében. Az egyik Gruul ligatárs, egy széttetovált, csapzott hódprémre hasonlító hajú és szakállú ember, Ruric Thar mellé állt és egy sámán varázslatot kezdett el mormolni. A sámán kinyújtott kezei mint szélfutta levelek remegni kezdtek, fakó fény kezdett el szivárogni az alkarjából és körbefonta Ruric sebét. - Van benned némi Gruul - mondta Thar, nehéz légzései között. - Nem annyi, mint amennyinek gondolod - mondta Jace. - Most akkor, leengeded a védelmedet, megkereshetem azt, amiért jöttem? - Ahogy szeretnéd - mondta Thar. Az ogre vett egy mély, tüdejét kitöltõ levegõt, kiengedte, közben becsukta a szemeit. Finoman biccentett a fejeivel. Jace óvatosan kiküldte az elméjét az ogre felé, hagyta, hogy a gondolatai lassan beszivárogjanak. Elsõnek Thar-t választotta. Ahogy a mentális érzékei elkezdték felfogni Thar gondolatait, Jace nem érzett visszacsapást, így mélyebbre hatolt. Az ogre elméje olyan volt, mint egy ökölvívó múzeuma. Thar a csaták gyõzelmeirõl gyõzelmeire emlékezett, arról hogyan zúzta keresztül a baltájával magát egy Gruul senkiháziból, vagy, hogy hogyan törte el az Orzhov kartellfõnök nyakát.

Ez inkább érzelmi táj volt, mintsem egy tudatos valami, ezt a szenvedély és erõszak építette fel, no meg a legyõzöttek arcába való nevetése. Ezt várta el, de még nehezebbé tette Jace-t hogy információt találjon az útvesztõrõl. Semmit sem talált. Thar-nak semmilyen emléke nem volt arról, hogy Jace mit kutathatott akkor, amirõl elvesztette az emlékeit. Lehet, hogy mindez hibás, egy megérzés, ami sehová sem vezetett. Ehelyett átment inkább Ruric-ra. Ruric elméje, érthetõen néhány Jace-el folytatott harc felületi szintje alatt, szintén klán harcok idõvonala volt, Azoriusi fejbetörésekkel és utcai verekedésekkel Rakdosi huligánokkal. Ruric ha lehet még kegyetlenebb volt, hallgatagabb és ösztönösebb. Ruric-hoz hasonlóan, semmire sem emlékeztette Jace-t a kutatásáról. Jace-nek nem kellett volna átvinni a gondolatai az ogre-ba. Ennyi volt. Ennyi volt az utolsó fejben. - Nem értem - mondta Ral. Megfejtettünk mindent. Ennek a varázslónak a kutatása volt az utolsó darab a kirakóban. Elmentünk az útvonalra, pont, úgy ahogy a kód mondja. De ott semmi sem volt. Csak egy öreg fórum. - Az Azor Foruma - mondta Niv-Mizzet, miután lenyelte beosztottjának maradékát. Amikor Ral belépett a fészekbe Nivixbe, a sárkány ligamester egy roppanó hangú Izzet mágust evett, egy újoncot, aki nem úgy nézett ki, mint aki megértette a mizzium mûködési elvét. Ral túlságosan belemélyedt az útveszõs kudarcba, így alig vette észre, hogy az egyik Izzet ligatársát felfalták. - Semmi sem változott. - mondta Ral - A manafonat stabil volt. Az atmoszférikus energia erõs volt, de konstanst maradt. Tûzijátékot vártam. - Mi erõt vártunk, - mondta a sárkány - de nem történt semmi. Ez mit mond neked? - Nem hagytunk ki semmit. - Nyilvánvaló, hogy kihagytál valamit. - De mit? - Ral emlékezett rá, hogy Niv-Mizzet mennyire szereti, ha kérdezik, és lehajtotta a fejét. - Hatalmas Lángelme, mi a meglátásod? Niv-Mizzet mélyet lélegzet, és amikor kifújta, lángnyelvek szóródtak ki a fogai között, körbenyalva a pofájának pikkelyeit. Még onnan is ahol Ral állt, érezni lehetett a sárkánytûz hõjét. - Tesztként tekintek a Magában való Útvesztõre, - mondta a sárkány. - És ez egy teszt a javából. De ez nem egy személy tesztje. Nem egyszerûen egy elme rejtvénye. Tudod miért? Ral keresztbefonta az ujjait. Statikus elektromosság ugrált az újpercei között. - Természetesen. Mert nekünk végig kell mennünk az úton. De én ezt megtettem. - És ez nem vezetett sehová. Tekints mélyebbre. Mi a célja az Önmagában való Útvesztõnek? - Hatalmas erõt véd. - Valóban azt. - Nekünk ki kell találnunk mi az az erõ. - Természetesen, de mindez hogyan védelmezi. Mi az ami Ravnica szerte hiányzik? Mi az, aminek feltûnõ hiánya csak most vált láthatóvá? - Nem tudom. - Gondolkozz úgy, mi létezett a ligák között, ami már nem köti õket? - A Ligapaktum? - Pontosan! Nem látod? A ligák közötti harmóniát a Ligapaktum mágikus egyezménye kényszerítette ki. De a ligapaktum felbomlott, és a ligák most már újra összecsaphatnak - és nem csak szavakkal, hanem erõszakkal. Háborúval. Nem találod véletlen egybeesésnek hogy az útvesztõ most került felszínre? - A manaköteg - suttogta Ral. - A kerületek között futó manaösvény. Sosem manifesztálódott idáig. Ez vezetett el minket kõfaragás kódjához, ez az ösvény pedig keresztülvezet minket mindegyik ligakapun. De mindez mit csinál a Ligapaktummal? Niv-Mizzet hamusugarat lehelt elõ. - Gyerünk már Zarek! Mindent kiterítettem elõtted! Az útvesztõ célja mindenekfelett áll. Ez nem a felfedezés tesztje. Miért tesztelnék a mi felfedezõ képességeinket? Mire lenne jó? Ral vonakodott. - Mire gondolsz? A felfedezés jelent mindent. - Ah, de ne Izzet-ként gondolkodj. Gondolkodj, úgy ahogy az alkotó. Mi megfejtettük az útvesztõ titkát, és kipróbáltunk rengeteg utat. De semmivel sem lettünk okosabbak. Azért mert az útvesztõ nem arra lett tervezve, hogy mi kutatásainkat, a mi kísérleteinket és a mi éleslátásunkat tesztelje. Aki ezt megtervezte az nem úgy értékeli ezeket, mint mi. Az útvesztõ valami mást tesztel. Egy gondolat keringet Ral elméjében. Megpróbálta, de elbukott abban, hogy összerakja a részeket. Niv-Mizzet hirtelen meghajolt, feje, Ral elõtt mozgott. - Az idõd lejárt, Zarek! Azt mondtam találd meg a mágust, a mágust, aki megérintette az elmémet - és e helyett te az útvesztõnek futottál? - Ne- ne-nekünk nincs szükségünk rá- hebegte Ral. - Te azt gondolod, hogy nem, miközben a satnya elméd még csak levezetni sem volt képes, hogy mindez miért van. Talán te csak a következõ fogásként leszel hasznos a számomra. Egy elõérzet villant be Ral elméjébe. Hogyha mindaz amit Niv-Mizzet mondott igaz, akkor az Önmagában való Útvesztõ célja nem az volt, hogy megjutalmazza a legélesebb gondolkodású mágust vagy legokosabb ligát Ravnic-án. Mégis azt jelenti, hogy megtalálták, a legalkalmasabb idõben találták meg. - Az egyedüli oka annak, hogy most találtunk bizonyítékot az útvesztõrõl, - mondta Ral - az az, hogy kapcsolatban áll a ligapaktummal. Úgy lett létrehozva, hogy akkor fedje fel magát, ha a Ligapaktum felbomlik. Vagyis… egy eszköz, valamilyen módon. Amit a Ligapaktum szétesése aktivált. Ez egy biztonsági kapcsoló. A sárkány mellkasa büszkeséggel dagadozott. - Ez volt az én konklúzióm, igen. - Vagyis… ez olyan öreg, mint maga a Ligapaktum. Ez a parun-okig vezet minket vissza. - Azor, a kódból ítélve, amit találtál. Az Azorius Szenátus alapítója.
Az Azorius, gondolta Ral. A rend és logika ligája. Azok, akik úgy hiszik a törvény volt rend alapja. És az útvesztõ Azor Forumján végzõdött. - Vagyis ha Azorius hozta létre… akkor nem lehet, hogy azért, hogy felbecsülje a mi éleseszûségünket. Hogy valóban megoldjuk, valami mást kell tennünk. Olyat kell tennünk amit Azor értékelne. Természetesen az õsi Azor az Azorius Szenátusának alapítója, megpróbálta elõsegíteni a békés együttmûködés légkörét. - Vagyis… ahhoz hogy szabályosan megoldjuk az útvesztõt, azt kell tennünk… mit, együttmûködni a többi ligával? A Niv-Mizzet visszaült, és egy ragyogó sárkány mosollyal ajkait felhúzta a fogairól. - Nem pontosan. Egy Izzet hírvivõ jelent meg Niv-Mizzet fészkének ajtajánál. - Elnézést a betolakodásért Hatalmas Lángelme, - mondta. - Igen? Mi az? - Azt akartad, hogy értesítsünk, hogyha bármilyen ligák közötti nagyobb konfliktusra kerül sor. - És? A hírhozó reszketõen nézett. - Ez van olyan rossz, mint ahogy mi láttuk. És meg van potenciálja ahhoz, hogy még rosszabb legyen. Niv-Mizzet hátrahúzta a szárnyait, és lenézett Ral Zarek-re. - Induljunk. Itt az idõ, hogy egy kis bejelentést tegyünk.
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az ellenségtől jött segítség2015.07.24 10:57

Szerző:admin

Jace elhagyta a Selesnya ligetet, közben úgy érezte, hogy a kirakós darabjai egyre inkább szétszóródtak. Felhúzta a csuklyáját a fejére, összezárta a köpenyét a karjai körül, és kisétált a metropolisba, hagyta, hogy a végtelen épületek és gyalogosok tömege elnyelje őt.

Síkjáróként már egyszer belekeveredett egy síkok közötti titkos tervbe – de most felmérte a körülményeit, sikeresen elvágta magát mindentől, ami erről a helyről szólt. Ravnica problémáinak ismerete száműzve lett elméjéből. A mágus szentélye romokban. Bajtársa Kavin elfutott, valószínűleg sosem akarja újra látni. Emmara visszatért a ligájához, visszatért annak a karjába, aki fontos a számára. A kijárat, mint egy szélesre tárt elhagyatott uradalom kapui, nyitva álltak előtte. A síknak nincs szüksége rá.  Már nem kívánatos itt. Egyszerűen csak keresztül kell lépnie a valóság fátylán ami elválasztja ezt a világot a következőtől, és maga mögött hagyhatja Ravnica-t.

De természetesen nem volt biztos ebben. A bizonyosság az egyik olyan dolog volt a többi közül, ami az elméjének sötét vermébe hullt. Akármilyen titkos tervet is szőttek a ligák – akármit is fedezett fel az Izzet – akármit is akart a Dimir Emmara-tól és a fejében lévő tudástól – mind elveszett. Egyedül csak az érzése maradt meg, hogy Emmara veszélyben van. Kicsapta Ravnica kapuit maga előtt, tulajdonképpen egy kellemes szőnyeget fektetett le, hogy biztosítsa a teljes kényelmet a távozására, de nem tudta rászánni magát, hogy megtegye a végső lépést és elinduljon.

Valami hiányzott. Valami nem egészen olyan volt, mint aminek tűnt, és piszkálta az elméjét, mint egy viszketés a koponyája belsejében. Valami nem stimmelt, nem úgy történtek a dolgok, ahogy kellett volna.

Vissza kell szereznem azokat az emlékeket, gondolta.

Egy Boros légionárius járőrcsapat fordult be a sarkon, egyenes, kihúzott vállal és precíz, szapora menetelésben indultak el az irányába. Reflexből elbújt a pici árukat tartalmazó szekerek mögött, szemeivel a katonákat követte a felszerelések hézagjai között, figyelte, ahogy a járőrcsapat elment mellette. Ha ő lett volna a célpontjuk nem úgy tűnt mintha észrevették volna. Nem volt biztos abban, hogy kik kereshetik mostanra, de az ösztönei azt súgták, rejtőzzön el a ligák hivatalos emberei elől, és ő  bízott az ösztöneiben.

Jace megállt egy hatalmas főútvonal szélén, az úgynevezett Céhválasztó Sétány-nál(Ligákat átszelő korzó), a sétaútnál, ami átvezet több liga-által fenntartott területen. Ahogy a minden fajta és formájú, ligájú lények elhaladtak mellette – egy Simic biomancer egy tízlábú rákszerű szörny pórázát fogta, egy Golgari kereskedő a város alatt talált kézikocsinyi kincsét tolta, egy Orzhov arisztokrata alázatos thrull szolgákkal a környezetében – Jace azon erőlködött, hogy kitervelje, hogyan szerezze vissza azt, amit elvesztett. Az elméjében lévő lyuk valódi volt, érezte a hiányt, és köszönhetően az elméjében lévő hasadéknak nem volt lehetősége, hogy emlékezzen arra,mit tett igazából az emlékeivel a kimetszés varázslata alatt.

A Sétány több útra ágazott le, az utak egy része különböző ligák területére kanyargott, mások pedig teljesen kifelé vezettek a Tizedikből. Jace a korzó közepén megállva találta magát, hagyta hogy a gyalogos áradat körülfolyja öt.

Egy összegubancolódott rejtvényt készített magának. A kérdés gyötrelmes érzésből állt, aminek a válaszát már feladta. Lerombolta az agyát, így megpróbálta kitalálni ki rendelkezhet bármilyen nyomszilánkkal arról az estéről ami a macskakőtorony fogadóban történt, közben megpróbálta magában elnyomni az érzést, hogyha nem jár sikerrel, akkor Emmara meg fog halni.

Exava egy nyolcas figurát rajzolt kardjaival a levegőbe, vad vigyorral szelte a levegőt ahogyan a kerület tornyai elhaladtak mögötte. A Rakdos-i boszorkány felállt a háborús platform tetejére, amit négy izmos, maszkos kegyenc tartott fel a magasba és kultisták masszív tömege vett körbe, akik boltbejárattól-boltbejáratig elöntötték az utcát. Rakdosiak hulláma ömlött keresztül a főútvonalon a területükről, kaotikus üvöltözésüket mérföldekről is meg lehetett hallani. Sikolyok és Impszerű nevetések keveredtek a csontdobok hangjával és a zendülő démonok sziszegésével.

Exava olyan keményen mosolygott, hogy a vér serkedt fel az összeszorított fogai közül, ami aztán a szája szélén folyt le. Szerette ezt az érzést, ezért még keményebben mosolygott. Exava-nak volt egy halom terve arra, hogy megtalálja azt a pimasz elmemágust; az a típus volt, aki aggódna az ártatlanok élete miatt. Egy puha érintés, mint a Selesnya elf-é.  Részéről csak némi káoszt kéne kirobbantani, és aztán idővel Jace felfedné magát.

Lenézett maga alá, a dicsőséges zűrzavarra amit Ő gerjesztett. Meglovagolta az őrjöngést és hagyta, hogy a lázongás oda vigye, ahová akarja. Minden egyes alkalommal, amikor a hordát gyengéden oldalba lökte, a lakott központokba és ligák határkőinek irányába vezette a zavargókat. A súlyát felhasználva csak abba az irányba kellett hajolnia a platformán ahová menni szeretne. Az alatta lévő ember-kegyencek éreznék a platform súlyeltolódását és kompenzálnák, és abba az irányba sodródnának, ahová ő hajolna. Azon töprengett bárcsak az izmait is látnák. A tüskés bőrmaszk, amit a kegyencek viseltek, mint minden más rakdos-i felszerelés, általában úgy tervezték, hogy nagyobb fizikai benyomást keltsen a nézőben mintsem, hogy kényelmes legyen a viselője számára. Nem számít. Majd megmutatja nekik.

Megérkeztek az Azorius őrállomáshoz és ellenőrzőponthoz. Egy elegáns fehérmárvány kapuboltozat nyújtózott az úton keresztül, a csúcsán Azorius bonyolult háromszögű liga szimbólumával. Egy csapat Azorius-i törvénymágus előhúzta a kardját az előjövő Rakdos-i hordát meglátva, és ahogy a törvénykönyvben szerepel, a törvényi előírások részleteit kezdték el ismételgetni.

- Az általános igazgatási törvénykönyv négy-kettő-egy bekezdésének, D albekezdése alapján, - mondta el az egyik hivatalnok monoton hangon – önök fel vannak szólítva, hogy forduljanak meg és induljanak el a legközelebbi nyilvántartásba vett ligahatárhoz.

- Bármilyen, ezen a ponton túli behatolás elzárási parancs végrehajtását vonja maga után – ismertette a jogi tényeket egy másik.

A harmadik törvénymágus csak ugyanazt frázist ismételgette folyamatosan. – A belépés ezennel megtagadva. A belépés ezennel megtagadva.

Amikor a vicsorgó Rakdos-i zavargók elérték a kapuboltozatot, úgy törték magukat keresztül a törvénymágusokon, ahogy a bika töri keresztül magát a függönyön. Az Azorius-i hivatalnokok csillogó kardjai inkább feleltek meg kelléknek mintsem fegyvernek, a pengéikbe a törvény rúnái voltak belevésve. Néhány törvénymágus utat engedett, amire Exava felnevetett és gúnyolódó arcot vágva beintett feléjük, tudván hogy néhány napig vagy hétig a nehézkes bürokrácia miatt nem lennének képesek megállítani a hordáját.

A zavargók befordultak. A horda lovas szekereket borított fel, boltok ablakait törték be, és gyalogosokat tapostak el. Exava a fogait mutatva elvigyorodott, kinyújtva ezzel az öltéseit a szája széleire. Ahogy a Rakdos-i kultisták csődülete tovább vonult, Exava kántálni kezdett, a kultisták pedig vele együtt kántáltak.

 

Jace úgy dőlt Lavinia ajtókeretének, mint ahogy egy könyv támaszkodik ferdén a polcon. Az Új Phrav-ban végig mindenütt ugyanolyan szabályos, komoly, precíz lámba gömbök világítottak, az egyik ilyen fénye csak félig világította meg Jace arcvonásait. Az arcának másik fele elrejtve maradt köpenyének csuklyája alatt. Lavinia asztala kettőjük között állt, tele kötetekkel, építészeti feljegyzésekkel, ősi térképekkel – mindegyikük az Azorius irattár nagy tudású tanulmányainak bizonyítékaként.

- Nem számítottam Önre – mondta Lavinia.

- Magadat kellene kérdezni, hogy miért jöttem – mondta Jace

- Kér egy kis teát? Elküldhetem a huszáromat érte. Az Új Phravi kapitányom őre átlagos teát tud főzni.

- Megteszed és én eltűnök. Elmegyek, és sose jövök vissza. Az ügyed pedig sehová sem fog haladni.

- Amíg a nyomára nem akadok.

- Higgy nekem. Ahová megyek, oda sose leszel képes követni.

Lavinia leült a székére és felsóhajtott. – Nos, az én „ügyem” már sehol sincs. Az Ön ügye át lett helyezve a Boroshoz, tudta? A Boroshoz, akiknek manapság, a célravezető nyomozásról az az elképzelésük, hogy egy tűzlabda varázslattal mennek ki egy véletlenszerű címre. De nem vagyok biztos benne, hogy rendelkezik még ilyen tüzes ingatlannal.

- Nem rendelkezem. Mielőtt a kezeim között volt valami értékes, valami veszélyes – neked megvolt a jogod hogy a nyomomra bukkanj. De én elvesztettem, és most vissza kell szerezem.

- És ezt úgy gondolja, hogy betör az Azorius-i ligaszékházba, és megkérdezi a letartóztatásáért felelős tisztet? Az volt a terve, hogy így szerez egy kis segítséget? Maga nem egy igazán jó bűnöző ugye?

- Te az igazság után nyomozol. Úgy hittem tudod, hogy segíthetek megtalálni neked.

- Tudja mi a szomorú? Hogy egy részem hisz magának. De én nem segíthetek annak, aki azt hiszi magáról, hogy a törvény felett áll.

- Én nem próbálok meg elmenekülni a törvény elől. Mindent felhasználok, amit tudok, hogy kiderítsem. Te meg akarod oldani a Selesnya nő elrablásával kapcsolatos ügyedet? Én el tudom mondani neked, hogy melyik liga felelős az elrablásáért.

- A Rakdos. Ezt már tudjuk.

- Gondold át jobban.

- Tudjuk hogy Exava felelős ezért. A démon legbizalmasabb boszorkánya.

- Tovább.

Lavinia megállt. – Úgy gondolja, hogy valaki felbérelte? Egy másik liga?

- Gondolkodj. Ki profitál a ligák belharcból? Ki akarja háborúra késztetni a Selesnya-t, és lázongást szítani Rakdos-al, így a nyilvánosság semmit sem fog látni a saját kis tervükből. 

- Az Izzet? Tudjuk, hogy valamit tervelnek.

- Ők minden, csak nem ravaszak. Igazából az Izzet még segít is nekik. Segít elterelni a figyelmet.

Lavinia szemei felcsillantak. – A Dimir Ház.

- Miután elraboltatták Emmara-t, egy Dimir ügynök támadott meg engem, valami olyanért, amivel már nem rendelkeztem. És ezt vissza kell szereznem amilyen gyorsan csak lehet.

Lavinia felnézett Jace-re, Jace megadta neki a lehetőséget, hogy beszéljen, de Lavinia egy szót sem szólt.

- Most azt kérdeznéd „mit veszítettél el?” – mondta Jace – és egy furcsa helyzetet mesélnék el, amibe kerültem.

Egy mosoly öltött alakot Lavinia arcán. – Ne mondja. Ön elvesztette az emlékeit.

- Honnan tudod?

- És a Dimir ezt keresi. Kellemetlen helyzetbe hozta magát. És most azt se tudja, hogy mit veszített el.

- Nagyjából igen. A nyomozásod derítette ezt ki?

- Sajnos nem. Kavin tette.

- Kavin eljött hozzád? Mikor?

- Adott nekem valamit. – Lavinia elővett egy kupac teleírt jegyzetet, de a mellkasával eltakarta őket. – Megpróbált megmenteni némi információt mialatt ön elpusztította az emlékeit.

- Megnézhetném?

- Sajnálom. Ezek bizonyítékok az ön ügyében. Attól tartok.

- Lavinia tisztviselő. Amíg én nem állítom helyre azt, amit elvesztettem, emberek fognak meghalni. beleértve, úgy gondolom Emmara Tandris-t.

- Ahogy már emlékeztettem, ön egy bűntény kapcsán gyanúsított. Beleértve Emmara Tandris elrablását. Ez most úgy hangzik mintha ön fenyegette volna meg őt. 

Jace mély levegőt vett. – Hasonló dolgot keresek mint ön, Lavinia tisztviselő. Nekünk egy oldalon kellene állnunk. – Jace biccentett a Lavinia asztalán szétszórt jegyzetek felé – Te megcsináltad a saját kutatásodat. Ezek a ti irattáratokból származik ugye? Legalább azt megengeded, hogy megnézhessem mit talált?

- Kérem menjen onnan. Vagy használhatja a elme trükkjeit – Gyerünk. Meglátja, milyen mágiával rendelkezik az Azoriusi tisztviselő a saját irodájában.

- Senki sem erőlteti. Tudom, hogy a ligád tapasztalt a védelmezésben és az őrzésben. Minden, amit teszek csak egy szívesség kérése és utána már itt sem vagyok.

- Nem, ön azt kéri, hogy segítsek önnek a hazugsága terjesztésében. Én tanulmányoztam az irattár tartalmát. Minden, amit találtam csak poros öreg építészeti tervek. Néhány minta, biztos, hogyha azokat keresi. De mindez csak a véletlennek anyaga, hacsak ön nem egy összeesküvés elméletet tervelt ki – vagy keresi a már meglévőnek az előnyét. Ez egy kör-körös gondolkodás. Ezeket a titkokat használja arra, hogy az meggyőzze embereket, hogy higgyenek a titkokban. Mindezt csak a műsorért.

- És még a saját emlékeimet is kitéptem, hogy biztonságban tartsam az ilyen titkot.

- Egy trükk – és kegyetlen, amint Kavin-hoz ért a dolog. Találkoztam már a fajtájával, Beleren. Több száz ligagyűlölő néplázítót láttam, mint amilyen Ön. Ön kihasználja az embereket. Ígérettel és hazugsággal csábítja el őket, és amikor már nem veszi hasznukat, akkor eldobja őket.

- Úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb lesz, hogyha nem tud róla.

- Mindketten ezt gondolták vagy csak Ön? De ez nem csak róla szól. Ön veszélyes az egész kerületre és minden ott élőre. Maga küldte ki azt a kegyetlen kétfejű Gruul állatot arra a pusztításra – tudja, hogy mennyi lakos sérült meg? Mennyit öltek meg?

- Ruric Thar? - Jace kapcsolatban állt a Gruul ogre-val amikor a Macskakő-ben volt. És az elme- elme kapcsolat volt. Az ogrénak lehet információja az elveszett emlékeivel kapcsolatban. Ez egy vékony nyom.

- Ő és a Grull banditái többször is meglátogatták az összes ligakaput. – mondta Lavinia. – Szétcsapta az őrök szakaszát, egy vállrándítással keresztültörte magát azon a mágián, amit direkt arra terveztek, hogy megállítsa őt. A saját Azorius-om hatot vesztett a dühöngése során. És visszajött a többiért is. A kerületben keresztül kasul testek maradnak a nyomában. És mindezt azóta, mióta felbérelte őt, Beleren.

- Van információja a hollétéről?

Lavinia felsóhajtott. – Elvesztettük a nyomát. Bárhol lehet. De ahogy mondtam már, mindegyik ligakaput támadja. – Ezzel visszafordult az asztala mögött lévő polchoz és a könyvespolcon kezdett el matatni, majd visszafordult az asztalhoz. – Holnapra többet fogunk tudni. Én…

De amint megfordult, Jace már eltűnt.

 

Ral Zarek a mizzium fémházas jármű végében repeszetett, amit egy elementális energia és egy erős, munkába fogott küklopsz kombinációja hajtott. Ő és az Izzet mágus csapata, beleértve Skreeg-et a goblint, napokig járták keresztül-kasul a Tizediket, követték azt az útvonalat amit Beleren szentélyében fedeztek fel. Az Izzet lepukkant járgányának belseje tele volt aggatva a kerület térképeivel, Ral saját feljegyzéseivel, és a többnapnyi utazás bűzével.

Nem tűnt egyszerűnek a megoldás. Beleren kutatása csak leszűkítette a lehetséges utakat egy tucatra vagy a ligakapuk felé irányította őket, Ral-nak a mana rejtett száláról szóló saját kutatása szűkítette le ezeket az utakat háromra.

- Mi akadályoz meg minket abban, hogy mind a hármat kipróbáljuk? – kérdezte magától. Talán annak a ténye, hogy a kapuk mérföldekre voltak egymástól, néhány, a kerület legveszélyesebb területén helyezkedett el, jó néhányat pedig rettenetes szörnyek és csapdák aktívan őriztek. Talán ez az ami megállította őket.

A jármű lassan megállt az Azor Fórumán, ami egy széles kör alakú nyilvános terület volt a Tizedik centrumában. A legenda szerint ezt a helyet Azor hozta létre, az Azorius Szenátus alapítója, mint egy semleges területet, ahol a ligák találkozhatnak és vitatkozhatnak a törvényről. Minden egyes ligának körben, a központi kör körül egy sornyi elárusító bódéja volt. Ligák képviselői voltak a bódék személyzetei, ők biztosították az információt és hangoztatták a toborzó szlogeneket a ligán kívüli áthaladok részére.

Ral és Skreeg kiszálltak a járgányukból és körbenéztek a Fórumon.

- Hová vezet a következő? – kérdezte Ral.

Skreeg megérintette a számlapot a kesztyűjén. A kesztyű, finom mizzium fémrepeszekkel robbant rá a goblin kezére és arcára. Skreeg pislogott és egy füstfelhőt köhögött fel.

- Az olvasottak alapján, itt ér véget, - krákogta el.

- Micsoda? – kérdezte Ral. Ez lenne az? Ez lenne az útvesztő vége?

- Bizonyítottan – mondta Skreeg, a fejének egyik felét ütögetve. Bronz fémdarabkák pottyantak ki az óriási füléből.

 – Hihetetlen erő gyűlt itt össze. A mana fonatai itt érnek véget a Fórum középpontjában.

Ral nem érzett semmit – semmilyen nagyszerűséget, amire számított. 

- Akkor, én miért nem lüktetek a korábban fel nem használt misztikus erőtől? Miért nem nyílik meg előttem az óriási tudástár? Miért nem én vagyok Ravnica uralkodója?

- Annak kell megtörténnie? – kérdezte Skreeg.

- Mi követtük az utat!

- Mi egy utat követtünk.

- Nem. – mondta Ral – Ez volt a végső kombináció, a harmadik a három lehetségesből.

Az egyiküknek a helyes útnak kellene lennie. Nekünk meg kellett volna oldani.

Skreeg kinyújtotta a kezét. – Nos, akkor gratulálok a sikeresen végrehajtott kísérlethez!

Ral-t kigúnyolták. – Nem végeztünk – mondta. – Még több van, mint amennyit találtunk.

- Jelentsük ezt az eredményt a Lángelmének, akkor? – kérdezte Skreeg.

Ral a goblin arcára tekintett, a robbanástól barna volt és vidám. Majd végigfutott a szemével Azor Fórumán, sértődötten nézte a civileket, akik a téren nyüzsögtek, és mocskosul ki akarta nyerni a lehetőséget, amiről tudta, hogy itt rejtőzik valahol.

 

Amikor Emmara hazaért, két Selesnya-hoz hű kentaur állt őrt ajtajánál. Egy íjász osztag járőrözött a kertjében álló épületének háztetején. Erőforrás pazarlás gondolta Emmara. Amióta Trostani érdeklődése ráirányult, és Ő elkezdett többet dolgozni a ligáért, Emmara aligha élhetett ugyanúgy, mint korábban.

Megpróbálta kinyitni az ajtót, de az be volt zárva.

 – Ez meg mi? – kérdezte az egyik kentaur őrtől.

- Ki tudom önnek nyitni az ajtót hölgyem, - mondta a kentaur ezzel elővett egy kulcscsomót és kinyitotta az ajtót.

 - Calomir kapitány utasítása szerint, a liga minden magas méltóságú személyét állandó védelem alá kell helyezni.

- És még csak itt sem voltam.

- A kapitány gondoskodott a biztonságról, hölgyem.

- Valóban én voltam. – Calomir a ház másik oldaláról jött, és az ajtónál érte el Emmara-t. A szokásos katonai uniformisát viselte és a szokásos elbűvölő széles mosolyával kitárta Emmara előtt az ajtót.

 – Egy pillanat, Tandris kisasszony?

 - Mi ez az egész? Ez a te ötleted volt?

Emmara belépett, és Calomir bezárta maguk után az ajtót. A ház, ismerős fa és gyógynövényes illatát majdnem elnyomta Calomir olajos bakancs és acél kardjának szaga. Emmara halhatta a Selesnya őrszemek csoszogását a háztetőn.

- Hinnéd, hogy ez Trostani?

Emmara nem volt biztos abban, hogy hitt Calomirnak. – Katonák az én házamon, Calomir. Mivé válunk? Ez a ligáról rossz üzenetet közvetít. Én itt csak kis ideje élek, és már most ki vagyok választva, másképp kezel a konklávé többi tagjához képest. Rabként vagyok kezelve.

- Mi csak biztonságban akarunk téged tartani. – ezzel Emmara tömör, tölgyfa konyhaasztalára hajolt, amit egy Selesnya mágus formázott meg. – Úgy gondolom, hogy egy erős Selesnya hadsereg, jó üzenetet hordozz.

- Mióta? Nem szeretem ezt a hadviselő vonást benned.

- Emmara téged elraboltak. Te egy Selesnya méltóság vagy, akit Rakdosék elraboltak. Nem tudtunk semmit tenni.

- Azoknak a harcosoknak nem volt tervük. Ők a démonuk által megrészegülten, megszállva voltak – mindent megtettek volna, amit a felettesük mond nekik. És ahogy Jace mondta, úgy gondolom valamilyen módon a Dimir áll e mögött.

Emmara-t zavarta Calomir leereszkedő mosolya. Ez volt egyik, amit adott mielőtt megtörte volna a rossz hírt. Calomir megfogta Emamra kezét és megpaskolta.

 – Drágám, te vagy a béke igazi ereje. De a világ változik. Az Izzet kiterjesztette a kísérleteit. És ott vannak még az Izzet mágusok osztagai is, akik a mi szentséges ligakapuinkat fenyegetik. Az Orzhov kémeket és zsoldosokat toboroz a külső kerületekből. A Simic hadsereget gyűjt a torz hibrid szörnyeiből. Egy osztagnyi Gruul harcos a ligahatárokat figyelmen kívül hagyva, keresztül-kasul jár a kerületben. A feszültség nagy.

- Pontosan ezért kell kapcsolatba lépnünk a többi ligával – most, mielőtt még a hisztéria túl nagyra nő. Meg kell tanulnunk megérteni őket. Te régebben ezt mondogattad.

Calomir leeresztette a kezét. – Szóval te felkerested őt.

- Jace-t? Igen. Ő a barátom. Igazából ezért kell küzdenünk?

- Ő egy idegen, ez minden. Egy liganélküli elmemágus. Ez nem veszélyes?

- Neki egyedi tehetsége van, Calomir. Mindenen képes átlátni, az álarcokon, a falakon amiket a ligánk közé húzunk. Egyesíteni tud minket. Ezért jöttünk ebbe a ligába, mert hittünk az egységben, ugye? Én még mindig hiszek ebben, én hiszek Jace képességében. De kezdem azt hinni, hogy te nem hiszel az enyémben.

Calomir felhorkant. – Te hiszel azokban a képtelenségekben, amiket mondott?  Majdnem hogy megvádolt engem hogy elárulom a saját ligámat.

Calomir megrázta a fejét. - Én foglalkozom a biztonságoddal. Figyelj, Trostani vár rám. Én csak egy dolgot akarok tudni Jace-ről. Te megkerested, hogy segítsen nekünk. Szóval mennyit tud a… ligák közötti konfliktusról? Az Izzet titkos tervéről?

Emmara felsóhajtott. – Nos, tud… semmit sem tud, most már. Mélyen beleásta magát, látszólag, de aztán megint kiszállt belőle. Mágiát használt arra, hogy elpusztítsa a saját emlékeit erről. Ez az, amit tett, amikor a Rakdos-iak megtámadtak minket.

- És azóta semmit sem tudott meg? Semmilyen más információja nem volt?

- Semmi, amiről tudok. Elpusztított mindent a kutatásával kapcsolatban. Nem hinném, hogy segíteni tudna nekünk most.

Calomir biccentett. – Maradj itt. Pihenj egy picit. Sok mindenen mentél keresztül. Lehajolt, hogy megcsókolja. Emmara adott egy puszit Calomir ajkaira, és figyelte, ahogy elhalad az ajtajában álló őrök között.

 

A Gruul Klánt általában a civilizáció repedéseinek zűrzavarában lehet megtalálni. Egy olyan ligáról van szó, amely feltűnik, majd az idő szilánkokra farigcsálja a vállán, miközben a rég eltűnt vadonból való kilakoltatásuk forrasztja össze őket, tagjai, más ligák által kivetett civilizálatlanok és brutálisak által mindig megújul. Nagyon régen, Ravnica irányítása alatt jött létre a Gruul, mint ahogy a természetet, öket is a szabályok által megfélemlítették és elkerítették. De hosszú és élő az emlékezetük, és tűz lobog a szívükben.

Jace, Ruric Thar-t és a Gruul seregből álló csapatát közel az Orzhov ligakapunál találta meg. A városi park, bozóttal teli ösvényen, az Orzhov területének látószögében táboroztak, úgy látszott harcra készülnek.

Jace nem látta még Ruric Thar-t egy ilyen harci csapatot vezetni; igazából Jace még sosem látott, vagy lényegében szagolt életében Gruul harci csapatot. A páncéljuk állati bőrből és csontból készült, a fegyvereik pedig a városi törmelékek és szemetek nehéz darabjaiból álltak. A bőrük élőnek tűntek a tetoválásaik által, ezeket a tetoválásokat mágia, és tinta kombinációjával marták bele a bőrükbe, Jace úgy gondolta a nagy mennyiségű fájdalom is a kombináció része lehetett. Mindegyikőjük izomtól duzzadt, és közülük Ruric Thar volt a legnagyobb és leghatalmasabb.

Jace úgy gondolta, hogy a közvetlen út lesz a legjobb, és megjelent a csapat előtt.

- Üdv, Ruric.

Ruric Thar és a Gruul harci csapat felé fordult.

- Ő Ruric – mondta az ogre két fejéből a baloldali, a jobb oldali felé bökve. – Én vagyok Thar.

Úgy tűnik, mindkét fejnek külön-külön van neve. Jace úgy gondolt rájuk mintha testvérek lennének, de azt feltételezte, hogy ez talán nem volt egészen pontos. Nyaktól lefelé ugyanaz az élőlényhez tartoztak.

- Akkor mindkettőtöknek, - mondta Jace. – Azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem. Amióta nekem dolgoztatok, körbeutaztátok a kerületet egy bizonyos útvonalon. Egy utat követve. Kapukat látogattatok meg.

- Honnan tudod azt? – kérdezte Ruric.

- Valamilyen mintát követtetek? Elképzelhető, hogy valamilyen új információt szereztetek amióta találkoztunk? Úgy gondolom, hagyhattam valamit az elmétekben, és most szeretném visszakérni.

Thar felkuncogott, a hang úgy visszhangzott az Ogre mellkasában, mint egy hordóban. – Nem lehet, pici mágus. A miénk most már.

- Attól tartok szükségem van rá, és attól tartok, most van rá szükségem. Életbevágóan fontos.

- A válasz: nem - mondta Ruric, intett a kezével aminek a vége egy baltában végződött. – Most menj. Nekünk le kell zúzni ezeket a hitvány papokat.

- Megteszem amit akarsz, - mondta Jace.

A Gruul harcosok egymásra néztek, ahogy Ruric és Thar feje is egymásra nézett.

- Rendben van akkor – mondta Thar. – Ha kell Neked, akkor el kell venned. Húzd elő a kardodat.

Jace széttárta a tenyerét. – Hogy én – mit? Nekem nincs kardom.

Ruric és Thar megértően biccentet. – Akkor baltát.

- Úgy értem, nem hordok magamnál fegyvert.

-  Kell, hogy legyen fegyvered. Te a kihívó vagy. A kihívónak jár a tisztelet, hogy először üthet. Oszika, ad neki oda a kardodat.

- Van más módja annak, hogy elintézzük ezt?

Ruric megrázta a fejét. – Ez a Gruul módja.

Egy magas troll nő Jace felé nyújtott egy hatalmas széles pengéjű kard markolatát. Jace elvette, hátratántorodott a fegyver súlyától. Megpróbálta felemelni a végét, ami épphogy csak sikerült neki.

- Suhints vele, – mondta Thar.

Jace tudta, hogy ez messze áll a szakértelmétől, de próbaképpen suhintott egyet a karddal. Nagyon nehéz volt, ezért ki kellett használnia a gravitációt, hogy körbe suhintsa a kardot, amely így túl nagy lendületet adott és ezért majdnem körbeforgott vele. A teljes testsúlyát kellett felhasználnia, hogy elnyelje a kard röppályáját és megállítsa a suhintást.

Ruric undorral köpött a földre. A Grull harcosok felnevettek.

- Mialatt én kedveskedtem, te párbajozni akartál. – mondta Jace – Én nem akarlak megütni. Nekem csak egy pillanatra van szükségem, hogy megszondázzam az elmédet, és már itt sem vagyok.

A harci csapat újra felnevetett. – Csak próbáld meg! – kiáltotta az egyik harcos.

Thar a bal kezével fogta az állát. – Varázsolj.

- Igen – mondta Jace. – Varázslatok. Csak egy varázslat, hogy mindkettőtöket átnézzem, és már békén is hagylak titeket.

- Akkor a varázslatok megteszik. – Ruric Thar visszavette a kardot és átadta a tulajdonosnak. Verekedőállásba helyezkedett Jace-el szemben és felkészült az ütésre. Üres volt a keze, de nem volt fegyvertelen: az egyik alkarja a könyökénél ért véget, és egy hatalmas baltát illesztetek a végére.

- Ahogy mondtuk, az első ütés téged illet, - mondta Ruric. – Nincs halálmágia, nincs lényidézés, nincs rothasztó varázslat. Tűz, villám rendben van. Üss meg minket.

Ez barbárság, gondolta Jace. Nem akarta mágiával megtámadni az ogrét, nem amíg ott állt. Ez csak egy ellentámadást váltana ki, és csak a harcot kezdené el, amiről Jace úgy gondolta, pontosan ezt akarja a Gruul ogre. Jace így beleegyezne egy olyan harcba, amit nem nyerhet meg. Ő csak el akarta magyarázni a helyzetét, de nem úgy nézett ki, hogy a dolgok diplomatikus eredményre vezetnének.

És volt egy még nyomasztóbb probléma. – Én nem használok olyan tipikus varázslatokat amik… megütik az embert – mondta.

- Ah, - mondta Thar biccentve. – Karmokat növeszt, megcsapod az arcomat?

- Nem, én ilyet sem tudok tenni.

- Lehívod a fény égető robbanását?

- Nem.

Felemelsz és nagy sebességgel rám dobsz egy nehéz szikladarabot?

- Nem.

- Fűrészfogas pengék szélviharát szabadítasz ránk?

- Nem

- Átváltoztatod magad óriássá? Cafatokra tépsz csipkés indákkal és levelekkel? Tombolás hangsikolya? Mit?

- Figyelj Ruric, Thar. Én nem vagyok harcos. Nem vagyok harci mágus. Ezek közül semmit sem tudok megtenni.

Ez a harcosokból morgolódást váltott ki.

- Mit csinál a mágiád? – kérdezte végül Ruric.

- Te már tudod azt. Én elmemágus vagyok. Az elmét alakítom át.

- Ruric és Thar hangosan felkacagott. – Egy álmodozó varázsló. Igen. Az vagy. Vagyis nem ütsz. Nem ütsz, nincs párbaj. Nincs párbaj, nincs díj.

Jace-nek nem volt mentsége. Kellett neki ami az ogre fejében van. Ha Ruric Thar akarja, Jace mágiájának robbanását akkor megkapja. – Rendben van, megpróbálom.

Az ogre duplán bólintott, és újra pozícióba állt, hogy elnyelje a becsapódást, erőtlen mosoly jelent meg mindkét ogre arcán. Jace megidézte az összes mentális erejét, és az elméjét lövedékké formázva, mentális erejű robbanását lőtt Ruric-ra és Thar-ra egyszerre, remélte, hogy egy pszichikus csapás a földre dönti Gruul harcost.

A visszacsapás azonnali volt és vakítóan fájdalmas. Az erő, amit mindkét ogre elméjére mért visszapattant, és a varázslatának teljes ereje visszaütött rá. Földhöz vágta a repesztő gyötrelem émelyítő hulláma, feküdt és közben megpróbálta a fejét fogni. Úgy tűnt a Gruul harcosok úgy gondolták, hogy ez volt a legviccesebb dolog, amit eddig ma láttak.

A kegyetlen fájdalom visszhangjai verődtek vissza Jace koponyájában. Nem érzett védelmi bűbájt vagy más visszaverő varázslatot, ami visszaverte volna a psziché robbanását – az ogre még csak nem is reagált. Ruric Thar lénye valahogy visszaverte a mágiáját.

- Ez volt a te ütésed? – kérdezte Thar

- Mi adunk még egy próbálkozást, ha akarod. – mondta Ruric.

- Egy pillanat, – motyogta Jace – hadd fejezzem be a lüktető fájdalmat.

Az ogrénak volt valami a lényében, ami elszívta a mágiát és visszaküldte a varázslója felé, vagy összegyűjtötte. Ez megmagyarázza, hogy az ogre hogy lehetett képes szétcsapni az útja során felbukkanó ligák által uralt kapukat, majdnem hogy egyedül. Jace megpróbálta maga elé képzelni a ligamágusok seregét, akik megpróbálják megállítani a dühöngő ogrét. Valószínűleg nem csak fejfájással ért véget a találkozásuk.

Amikor úgy érezte nem négy fejet lát a kettő helyet, Jace felállt és megigazította a köpenyét.

- Nem tudlak megverni az elmemágiámmal – mondta lassan, miközben a koponyája még mindig zúgott. – De még mindig szükségem van arra, ami az elmédben van.

- Valahogy meg kell verned minket. – mondta Ruric.

- Vagy mi csak megölünk. – ajánlotta Thar.

- Egyikőtök sem olyan jófejű, amit elvehetek – mondta Jace. – Nincs semmi, amit felajánlhatok nektek? Van valami módja, hogy bizonyítsak nektek? 

- Harcolj vagy halj meg, mágus. Dönts.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Ismeretlen Mélységek2015.05.06 11:00

Szerző:admin

 

Nyomtatásban, formálisnak tűnnek a szavak, elkerülhetetlenek, és visszautasíthatatlanul hivatalosnak.

„Feljegyzés a Munkakör Megváltozásáról”

Lavinia tisztviselő szelleme megtört. Úgy tűnt, a levél a kék ragyogásával gúnyolódik rajta. Felsorolta a legmagasabb elismerését – legvégső felelős a teljes Tízedik Kerületben a törvény hatálybaléptetésért – alatta – „Előző Tisztség”. Alatta „Új Tisztség”épp csak hogy ezt írja, hogy „Felügyelő Tisztviselő, Új Prahv”.

Tudta, hogy ez több mint egyszerű munkakör változtatás. Lefokozás volt, büntetés azért a hibáért, amiért nem tudta elkapni Beleren-t. Ezért alaposan bebörtönözték a saját ligájának székházába, a liga törvényei által, saját szigorú szolgálatkészségével a tisztségéhez láncolták. Tudta, hogy ez alatt Beleren szabadon jár és kel.

Mielőtt a ligavezetője Isperia a szfinx, kijelölte volna Új Prahv tornyát számára, Lavinia sosem töltött sok időt az irodájában. A szék és az asztal hasznos, de egyben gyönyörű darabjai voltak a bútorainak, és a tolla előírásszerűen felragyogott a boltíves mennyezethez közel lebegő fénygömb alatt. Körülötte minden merev szabályszerűségben volt megtervezve. De a Tízedikben való sétán kívül számára semmi más nem lett volna tökéletesebb. Semmi sem ér fel azzal, ahogy a bakancs csattogását hallja az úton, ahogy érzi az éjszakai járőrözés utáni csípős reggeli pirkadat illatát, vagy annak az érzése, ahogy a gyanúsított arca nekicsapódik a macskakőnek.

A legnehezebb része a dolognak az volt, hogy a toronyból nem volt lehetősége nyomozni Beleren után. Kavin látogatása csak újabb erőt adott ahhoz, hogy elkapja az elmemágust. Kavin évekkel ezelőtt az Azorius-nál szolgált, és ugyanolyan jó törvénymágus volt, mint amilyenekkel ez idáig találkozott – így hát, amikor eljött hozzá úgy, hogy, az elméjét Beleren lerohanta és megváltoztatta, Lavinia számára bebörtönzése túl sok lett.

Felállt a finoman megmunkált asztalától és lesétált az egységesen szépen kidolgozott repülő lépcsökön. Lyev torony főbejáratánál jelent meg: ez lenne kijárata Ravnica világos utcái felé.

 

- Üdvözletem, Lavinia Tisztviselő – mondta főkapuőr.

- Hello Samil. – Lavinia úgy mozgott, mint egy holdkoros, és közben azt mondta magának, hogy csak meg akar kérdezni valamit az őröktől. Bármit.

- Milyen a műszak?

- Nos, a felkelők áthaladtak. Azoriusi veszteség nem történt. Néhány ingatlan megsérült.

Természetesen a Rakdosiak-ról mesélt. Lavinia nem tehetett többet, mint áttekintette a jelentést. Tudta, hogy ez fontos volt, a kaotikus kultusz által keltett ekkora felkelés nagyobb figyelemre volt érdemesebb a részéről. De az agya csak azon járt hogyan találja meg Beleren-t.

- Letartóztatottak?

- Rengeteg idézéssel van tele a Területek és Feltartoztatások Minisztériuma. Nincsenek letartóztatottak.

- Ez jó. Úgy értem, jó hogy nem történt sérülés.

- Pontosan.

Lavinia kinézett a kapuőr mögé, akit hátulról megvilágított a világos délutáni utca. A köztér közelében lévő piac mostanra megtelten hullámzott, zsebmetszők vágtak utat maguknak a tömegen keresztül, szélhámosok játékosokat csábítottak be az illegális kockajátékukhoz, a korruptabb ligák ügynökei hallgatóztak és árujukkal üzleteltek. És valahol odakint Beleren-nek, a mágusnak minden lehetősége megvan arra, hogy még agyafúrtabb bűnöket kövessen el, a lakosság számára ismeretlenül, szabadon sétálva. Mialatt ő itt van.

A kapuőr nem állta el a kijárat útját, és még csak az alabárdját sem eresztette le, hogy elállja az útját. Az út nyitva állt. Egyszerűen csak átsétálhatna a kapun és elhagyhatná Új Prahv-ot. Tudta, hogy a kapuőr nem az erőszakban, hanem a törvény iránti tiszteletében bízik, a ligamester Isperia a Legfőbb Biró ítélőképessége iránti mély odaadásban, abban hogy ez megakadályozza Lavinia távozását. A kapu inkább alapelvből mintsem vasból épült. Minden, amit tennie kellett csak annyi volt, hogy egy pillanatra elfelejtse Azorius iránti lojalitását, hogy alvajáróként áthaladjon a falban lévő lyukon, hogy aztán szabaddá váljon, hogy végre Beleren után eredjen.

- Segíthetek valamiben, hölgyem?

Rápillantott a kapuőrre. Észrevette, hogy a férfi látja a dillemáját, és ez mélyreható zavart pillanatot okozott számára. Kínzó szégyenkezés volt – nem csak  azért mert mérlegelnie kellett, hogy megszegje a ligamester közvetlen parancsát, de egy beosztott szemtanút kellett szórakoztatnia az ötletével.

Semmiség, tett egy további lépést az ajtó felé. Csak egy lépés, nem több.

- Hölgyem?

- Csak hadd tegyem meg ezt – mondta csendesen, egyik lábát a levegőben tartva.

A szegény kapuőr rémülten nézett. Nem nyitotta fel a sorompót előtte, de arrébb sem lépett.

Lavinia vett egy 180 fokos irányt és maga mögött hagyva a kapuőrt visszatért torony szívébe. A szfinx szava törvény. Ha nem a törvénynek megfelelően él, akkor nem lesz különb azoktól a bűnözőktől, akiket üldözni szokott.

A csigalépcsőn megállt. Előkereste a papírdarabot újra, a hivatalos szöveg nagy kék betűtípussal volt írva, az okirat rúnái voltak azok, amik az épülethez bilincselték őt. Addig, amíg az Azorius Szenátus tagja, ennek kell engedelmeskednie. De ő a körülötte lévő Tizedikre gondolt, épp hogy csak a torony falán túlra, ahol a kerület emberei folyamatosan más ligák terveinek ostroma alatt állnak. És Jace Beleren-re gondolt.

Előhúzott egy másik papírfecnit a köpenyéből – egy gyorsan odakapart jegyzettet, amit Kavin adott neki oda. Micsoda rettenetes megpróbáltatás, gondolta: elveszíteni az emlékeidet valamilyen elmerothasztó varázslat által, és megpróbálod papírra vetni, miközben elveszíted őket.

A jegyzet szerint Kavin és Beleren egy kód után kutattak, és Beleren meg volt győződve arról, hogy ezt az Izzet liga tevékenységei miatt kellett tennie. Ez az, ami ide vezette Beleren-t. Ez a kulcs, hogy megértsük ki is ő, gondolta. Ez a kulcsa annak, hogy bíróság elé vigyük őt.

Ahelyett hogy tovább sétált volna a lépcsőn fel az irodájába, megfordult és lefelé vette az irányt. Spirálisan haladt lefelé a szenátus irodái mellett, elhagyta a miniszterek szintjét, a bejárati kaput is. Folytatta az útját spirálisan lefelé az utcaszint alá, lefelé a torony mélyébe, amíg el nem érte az új úti célját.

Az őrök itt lent páncél helyett inkább talárt viseltek, és baglyok gubbasztottak a vállaikon.

- Mi hozta önt ide az Új Prahv-i Fő Irattárba? – kérdezte az őr. A nő vállán a bagoly a fejét forgatta körbe, hogy lássa Lavinia-t, és közben a kék szemével pislogott.

- Csak egy kis kutatás – válaszolta Lavinia.

 

- Cserbenhagytál, Vosk - mondta egy hang, szótagjai mindenhonnan visszhangoztak.

Mirko Vosk a vámpír egy barlangszerű sarokban állt a város alatt, mélyen az utcaszint alatt, egy épületben, amit több évszázaddal ezelőtt építettek. Vosk azt találgatta, hogy ennek egy része régebben valami könyvtár vagy irattár lehetett; az iratok már rég eltűntek, de a penészes lapok illata jól beleivódott a falakba. Ahogy az lenni szokott, nem látta a ligamesterét, a válaszait, körülötte a levegőbe intézte. Nem csak Vosk nem látta még a saját szemével Lazav-ot a Dimir liga irányítóját, de még sose találkozott olyannal, aki már látta. De ma este különösen közelinek érezte Lazav mindenhonnan előjövő hangját, Vosk hidegrázásként érezte a nyakán az ellenségességet.

- Az informátorunk tévedett, Mester – mondta Vosk – Beleren semmit sem tud. Bocsánat.

- Beleren mindent tud – recsegte Lazav hangja. Az utolsó szó a csarnokban vádolásként csengve visszhangzott. – Azt merészeled mondani, hogy az informátorom pontatlan volt? Beleren és az elf nélkül, a semmivel merészeltél idejönni, és csak mézes-mázos bocsánatkérésed van számomra? Hogyan használhatnám fel a titkukat, hogyha sosem hozod el őket nekem?

Egy árnyék suhant el a fal mellett egy rakás széttört márvány mögött. Túl gyorsan, hogy fel lehessen ismerni és aztán el is tűnt a sötétségben.

- Az emlékeiben lyuk van – mondta Vosk maga köré. Mindent elvesztett, amit megtanult. Nem tudom hogyan. Valaki… valakinek már ki kellett szívnia őket.

- Valaki más? Úgy gondolod, hogy valami másik Dimir által kiképzett pszichikus vámpír lopódzott el Beleren-hez az útvesztő titkáért?

- Nem, mester.

Az árnyékok egy férfi alakjává egyesültek, egy csuklyás alakká, aki előre lépett. Vosk nem tudta megnézni az illető arcát a sötét csuklya alatt, de amikor beszélni kezdett, Lazav hangján tette.

- Cserbenhagytál, egykor ígéretes ügynököm, és ezt most saját magamnak kell elintéznem. De kitaláltam neked egy hozzád illő büntetést. Bízom benne, hogy költőinek fogod találni.

Mint az árnyék, ami elszakadt a gazdájától, Lazav csuklyás alakja csendesen előre jött. Vosk ösztönösen hátrébb lépett amint az megjelent.

- El leszel… felejtve.

Karmos kezek bukkantak elő a köpenyének ujjaiból, és Lazav lehúzta a csuklyáját, hogy szembenézzen szemtől szemben Voskkal. Vosk meglátta Lazav arcát és elállt a lélegzete.

Mirko Vosk a saját arcát látta visszavigyorogni magára.

Egészen az utolsó részletekig ö volt. Homlokának minden vonása, minden egyes szempillája, a nyakának minden egyes görbülete és erezete visszaköszönt másik tekintetében.

- Alakváltó – lélegzett fel Vosk.

- Vigyétek – mondta Lazav.

A reszelős hang, ami éveken keresztül utasításokat adott neki, nagyon rosszul hangzott a kihívóan néző saját arcából. Ettől az abszurditástól bénultan, hogy látja ezt a természetellenes rettenetet, az ellopott saját bőrét, alig vette észre, hogy alakok bukkantak elő az árnyékból.

Dimir ligamágusok emelkedtek ki a falból, megragadták a karjait és a nyakát, lefogták és valamilyen hideg mágikus fémet csattintottak rá. Bekötötték a szemét és megragadták, a sarkai végig súrolták az egyenetlen talajt, ahogy Lazav kikacagta őt.

A nevetés végig visszhangzott a csarnokban, ahogy az akusztikai és illúziómágia szétszórta, forrásnélkülinek, ijesztően hangzott a mindhol lévő jelenlétével. A hang átjárta Vosk agyát, ahogy a kezek vakon és magatehetetlenül a város alá húzták.

Hová vigyenek? – kérdezte Lazav hangja, most még közelebbinek érezte, - mint annak előtt - ahogy fagyos hangon, szavakkal szólalt meg az elméjében. Hol legyen a börtönöd?

Napoknak tűnő útja során a ligamágusok avas tócsákon, lépcsökön lefelé, kanyargós szennyvizes alagutakon húzták keresztül. Elfogói átemelték egy ismeretlen gáton és keresztülcipelték széles visszhangos tereken. Felkísérték őt egy nyikorgó, bizonytalan deszkázatra és beledobták valamilyen bűzös vízbe. Kötelet kötöttek köré, mérföldnyi mélynek tűnő verembe eresztették le, aztán újra csöveken és alagutakon húzták keresztül. Egész idő alatt bizonytalan számú kezek vasmarka fogta, a Dimir Ház más ügynökei, pont olyanok, mint ő.

Végül Vosk fogvatartói, mágia segítségével keresztüllökték az alagút falán – amennyi idő alatt átlendült a kövön tisztában volt azzal, hogy vastag a fal. Ahogy földet ért és megérezte a hideg köves felületet, a kezek egyszerre engedték el. A kötelékei elolvadtak, újra szabadon tudta mozgatni a karjait és a fejét. Leszedte az arcára erősített kötést, de semmit sem látott. A körülötte lévő sötétség teljes volt.

Érezte a teret maga körül. Hirtelen megjelentek a börtönének határai, látta, hogy a plafon alacsonyan volt. Bizonytalan volt a cellájának méretében, és a sima köveken kívül jellegtelennek tűnt. Vosk érzékeny ujjai semmit nem éreztek a kőben, sem egy törést sem egy barázdát, de még egy repedést sem. Az öklével megütötte a falat, de az annyira sima volt, hogy elnyelte az ütését. Sötétben volt, egy jellegtelen dobozban, valamilyen ismeretlen helyen messze mélyen a kerület alatt.

A hang a fejében az egyik oldalról a másik oldalig visszhangzóan felnevetett.

- Elrejtettelek. – mondta.  Egy olyan technikát használtam, amit egy hajdan volt legtehetségesebb ügynökömtől tanultam, kiszívtam azoknak a mágusaimnak az emlékét, akik idehoztak téged. Rajtam kívül most már senki sem fogja tudni, hogy hol nyugszik Mirko Vosk. Senki. 

Lazav hangja a fejében nem mondott semmi mást. Minden elcsendesedett.

Vosk a hátát a szilárd falnak vetve lecsúszott.

Egy pillanattal később zizegő hangot hallott a sötétségben, majd légzés hangját. Valaki más is van még vele a cellában. 

- Hello? – mondta egy férfihang valahol a sötétben. Van itt valaki? Kavin-nak hívnak. Kérem, hol vagyok?

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Return to Ravnica IV2014.04.22 13:47

Szerző:admin

A történet előzményeit ittitt és itt olvashatjátok.

 

A lenti út

A hályogos szemű, idős viashino az utcalámpának dőlve állt. Egykor égővörös pikkelyei mára fakók és töredezettek voltak.

- Szép esténk van – mondta Jace.

A vishino a hang felé fordította a fejét. A szeme egyenesen előre tekintett. – Egyetértek - morogta a viashino. – Minden jel arra mutat.

Az Exavával való találkozás a Durva Bandánál ide vezette Jace-t, a sötét, Golgarik uralma alatt álló városrészhez. A díszítőelemek megegyeztek azzal, amit vérboszorkány emlékszilánkjaiban látott. Valahol itt, a közelben le tud menni a város alá, és megtalálhatja a csarnokot, ahová a Rakdosok Emmarát vitték.

Jace rápislogott a viashinóra. – Nem tudja véletlenül, merre van a legközelebbi lejárat a város alá?

- Véletlenül tudom – mondta a gyíkember –, igen.

- Közel vagyok hozzá?

- Helyénvalóbb a kérdés, hogy egyedül vagy-e. Nem olyan hely, ahová kíséret nélkül érdemes lemerészkedni. Az árnyékok odalent életre kelnek. A neveden szólítanak. Láthatatlan pókok másznak végig a bőrödön. Harapós dolgok falják fel az elmédet.

- Egyedül is elboldogulok.

- Tényleg? Akkor jó. Megtiszteltetés, hogy én vagyok az utolsó élő dolog, amit látsz. Van valami utolsó mondanivalód, amit megjegyezhetek?

- Nem, köszönöm.

- Ez minden, amit magaddal viszel? – A viashino bizonytalanul forgatta a fejét, gyíkszáját lebiggyesztette. - Nekem mindegy. Nem mintha számítana.Nem foglak újra figyelmeztetni. Majd újra a lámpának dőlt. Szemei a semmibe bámultak.

- Uram, kérem, a bejárat?

- Úgy gondolom, rajta állsz.

Jace lenézett. Az utca közepén állt, de a cikkcakkos, macskaköves minta alig észrevehető spirállá változott ott, ahol állt. Jace most már érzékelte a varázst az úton, egy misztikus kapcsolómechanizmus, amit bármilyen mágus aktiválni tud. Csak az nem volt világos, hogy pontosan mit kapcsol be.

Jace felkészítette magát. Itt volt az idő, hogy megerősítse a védelmet. Megidézett egy varázslatot, és hagyta, hogy átmossa a testét. Figyelte, ahogy árnyékai eltűnnek az utcalámpák fényéből, aztán a teste is.

–Készülj fel, mielőtt lemész oda – mondta a viashino.

- Láthatatlan vagyok az érzékek számára – mondta Jace. - Egy elmetakaró varázslat.

A viashino felköhögött. – Egy csomó olyan dolog van lent, mint én – mondta. Nincs szükségük szemre, hogy megtaláljanak. Elmére pedig végképp.

- Megteszi. – felelte Jace.

Jace egy manaszálat irányított az utcán lévő spirális mintára. Kő csikordult kőnek, és az utca spirál alakban lefelé csavarodott, egyfajta csigalépcsőt formázott, ami lefelé vezetett, a sötétbe. A földalatti város áporodott levegőt lehelt.

- Nos… estét. – mondta Jace.

Az öreg viashino biccentett, és Jace maga mögött hagyva a felszínt lesétált a lépcsőn. Láthatatlansággal vagy anélkül, Jace meztelennek érezte magát.

A varázslat trükkjének hatására az érzékei szerint a lába átlátszó volt, de mégis, a nagy, mozdulatlan tócsákban, amik az alagút padlóját borították, tovaterjedő, koncentrikus köröket hagytak maguk után.

A teste nem vert vissza fényt, de a pókhálók függönyét testformában tépte szét. A lehelete felmelegítette a hűvös levegőt, ami így ködpamacsként hagyta ott a nyomát.

Érezte a Golgarik város alatt megbújó mágiáját, ami úgy lappangott, mint egy spóra, ami mindent túlél. Úgy tűnt, keresztül kellett mennie egy egykori hatalmas könyvtáron, aminek romjait ma a gombák uralták; a törött, fehér márványoszlopokat úgy ellepték a taplók, mint a kidőlt fatörzseket, a kitépett polcokat fészekként tornyozták fel, hogy megvédjenek valamit, a csarnok vermeiben és mélyedéseiben sós medenceként gyűltek össze a salakká bomlott több száz kötet maradékai.

A földalatti város hemzsegett a fekete kitinpáncélú rovaroktól, amik a romok fölött kúsztak-másztak, méretük pedig akkora volt, mint Jace ökle. Néhányuk egy pár ollószerű szárnnyal rendelkezett, és ott zizegtek Jace feje körül a csápjaikat lóbálva. Az árnyékok olyan hangokat kiadva mozogtak, mintha túlságosan nehéz test tartozna hozzájuk valahol a sötétben. Foszforeszkáló növénylények másztak egyik tócsából a másikba, meg- megállva, hogy a szennyből táplálkozzanak. Valahol, valaki egy fém lépcsőfokra lépett, aminek csengő hangja úgy visszhangzott az alagúton keresztül, mintha egy vízcsepp hangja lett volna.

Furcsa volt így navigálni. Jace Exava halvány emlékképeit egyfajta térképként használta fel, de az rossz minőségű volt. Néhányszor vissza kellett mennie, amikor kezdett egyre inkább elveszni. De amikor egy hatalmas, nyirkos csarnokban találta magát, amit a fenti csatornarostélyon keresztül átszüremlő, táncoló fénycsík világított meg, egyfajta déja vu érzés kerítette hatalmába. Az őrületes szögekben csavarodó bronzcsövekben a víz csendesen suttogva haladt. Jace előhívta az elárasztott csarnok dohos szagának emlékét a vérboszorkány emlékei közül, de személyesen megtapasztalva az félelmetesebb volt. Ez volt az a hely, ahová a Rakdos harcosok lehozták Emmarát. De semmi jele nem volt Emmarának.

Továbbsétált.

Jace az egyik kiemelkedő kőről a másikra lépett, elkerülve a sötétvizű tócsákat.

Az egyértelmű Golgari befolyás ellenére az Izzet liga jelenléte is ugyanolyan erős volt idelent. Az Izzet liga félőrült feltalálóinak mérföldnyi hosszú, város alatti csőhálózata biztosította a szükséges elemeket a kerületnek. Valahol roppant, dohogó generátoroknak is lennie kell; a sík pumpáló szívei, ahol a mágusok és elementálok különítménye a praktikus mágia segítségével működtetik Ravnica infrastruktúráját. Még több csővezeték, amik csillogó rézszegecsekkel voltak rögzítve a moha borította falra, a szegecsek pedig újnak tűntek. Jace a ligák közötti viszály feléledésére gondolt, és itt is volt: az Izzet mérnökök munkái itt futnak a Golgarik alagútjaiban, a ligák hatalomért folyó küzdelmeinek fizikai megjelenéseként. Jace követte a csöveket a szomszédos alagútba, hallgatta a folyadék morajló, bugyogó hangját.

Bogarak másztak Jace láthatatlan testén. Nem volt világos, hogy vajon a láthatatlansági varázslat, amely az elme befolyásolásával működött, egyáltalán működött-e rajtuk, vagy csak egyszerűen nem érdekelte őket, és lelkesen mászkáltak láthatatlan felületeken is, mint amilyenek most a lábai. Láthatóan vagy sem, nedves köpenye a testéhez tapadt, és a hely bűze átható volt.

Jace végighúzta a kezét az alagútban végigfutó új Izzet csövön. Nem csak víz folyt a csővezetékekben. Manát érzékelt, nyers és erős volt, ugyanúgy folyt benne, viszont mágusként ezt csak ő érezhette. Pontosabban azt érezte, hogy a mana párhuzamosan áramlik a csövekkel, a mágikus energia nem a csövekben futott. Vagyis inkább, a cső volt a manaáramlás köré építve. A mana nem csak egy egyszerű irányú áramlat volt, hanem összetett mágikus potenciálok fonata, ami végigkanyargott az alagúton, és a másik csarnokba vájta a saját útját.

Ahol a csarnok újból kiszélesedett, a manaáramlat felfutott az árkádsoros mennyezetig, amelyet az ősi Golgari ligaszimbólumot ábrázoló kőfaragás koronázott. Jace azon gondolkodott, hogyha Ravnicában mindig is megvolt ez a különös manafolyam, ami itt fut, akkor hány mágus tudott róla.

És akkor meglátta a testeket.

Szarvas maszkjukból és tüskés harlekinmintázatú páncéljukból ítélve Rakdos harcosok lehettek egykor. Az egyikük a szemközti falra volt felkenve. A másikuk arccal lefelé feküdt egy törmelékkupacban. Egy újabb a derekánál ketté volt tépve és különböző helyre volt dobva. Nem több, mint egy órája halhattak meg, a vérük még szivárgott a sebeikből, és húsuk sem indult bomlásnak.

A testek annyira lekötötték a figyelmét, hogy észre sem nem vette, amint egy hatalmas csatornatroll majdnem keresztülsétált rajta.

Ral Zarek egy forgalmas tér közepén állt, és savanyú ábrázattal nézett egy mizzium fémrudak által közrefogott tekercset. Körülötte a többi Izzet kutató kísérletezett, csevegett, és furcsálló tekinteteket vonzott az elhaladóktól. Ral átfutotta a tekercsre firkált karaktereket. Egy sor követelés volt a ligamesterétől, de a sárkány szavai gyakran rejtvénynek tűntek. Sosem volt egyszerű a sárkánygéniusszal való kommunikáció. Niv-Mizzet sosem volt Ral mentora vagy példaképe, csak zavaró tényező volt Ral szemében. Ralt csak gondolkodása kiszélesítésére kényszerítette, de így is többet tud, mint Niv-Mizzet valaha megtudhat: tud más síkok létezéséről.

- Elnézést, Zarek ligamágus?

Egy női kutató, akinek egy összetett lencsés készülék volt a fején, a kesztyűjével jelzett. A kesztyű egy alkímiai úton létrehozott fémből, mizziumból készült, ami épp pattogott az energiától, így a nő fehér tincsekkel tarkított haja az égnek állt.

- Igen? Mit találtál?

- A manafonat a közelben megszakadt - mondta.

- Merrefelé megy? – kérdezte Ral. – A csatornába?

- Nem, azt már leellenőriztük. Skreeg háromemeletnyi mélységig átnézte. Úgy tűnik, csak úgy eltűnt.

Ral a homlokát ráncolta. – Nem tűnhet csak úgy el. – mondta

A fél kerületet át kellett kutatniuk a kanyargó manafonalért. Ez új fejlemény volt. Úgy tűnik, ez a láthatatlan manafonal lesz az, ami felfedi a Rejtett útvesztő útvonalát. A jelenséget végigkövették a főútvonalakon, ami aztán teljesen véletlenszerűen továbbhaladt cikk-cakkban, félbevágva épületeket, felfutott a városi park lombjain, keresztülment az ipari kerület fojtogató füstjén, le a város alatti alagútba. De most nyoma veszett.

Ral újra szemügyre vette a rejtvényt a rendeleten. Az a megszállott sárkány tényleg azt gondolta, hogy ez egy fontos városrész a kutatásban. Ahogyan keresztül-kasul minden irányban szerepeltek a jegyzetek a tekercsen, az Ral számára egy önelégült mosolynak tűnt. Összetekerte a tekercset és becsúsztatta a tokjába.

Ral keresztülsétált a kikövezett úton, a mintára figyelve, közben félig-meddig remélte, hogy valami üzenetet ki tud olvasni az utcából. Semmit nem talált. A többi mágus őt figyelte.

Ral pislogott. Szemét összehúzva a napba nézett, amelyik úgy alkotott kört a magas torony körül mintha a glóriája lenne. Madárszerű alakok repkedtek a torony körül az égbolton.

– Ellenőrizzétek le a tornyot. - mondta

A többi mágus felnézett, kezüket a szemük elé tették, és egymást közt mormogtak.

- A manafonál lehet, hogy valójában itt megy vertikálisan valamerre. – válaszolta a kutató a kesztyűjét nézve. – De Zarek ligamágus, ezt egyszerűen nem tehetjük.

- Egyszerűen csak... – levegőt vett – egyszerűen csak Zarek. Nem ligamágus. Érthető voltam? És bocsánat, de jól hallottam, hogy egy Izzet mágus azt mondta, hogy képtelen megkísérelni valamit?

- Csak az... az egy Azorius sasfészek. A huszárok griffjeit nevelik ott.

Ral megvonta a vállát. – Idézzétek meg a robbanó szerkezetet. Hajítsátok fel a felső toronyba. Ez már érdemes kísérletnek hangzik, Ligamágus?

A kutatók a többi mágusra néztek, aztán fel a toronyra, végül vissza Zarekre.

- Közvetlenül a Lángelmével beszéltem. Ez a feladat a legfontosabb a számára. Tudod, hogy ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy számodra is. Mi megfejtjük ezt az útvesztőt, és az Izzet fogja irányítani az egyik legnagyobb... – megállt és lehalkította a hangját – Mindent irányítani fogunk.

- De uram, - egy másik mágus szólalt fel. – Nem csak az Azorius a gond. Ezek griffek.

Felhők rajzottak az égen, kitakarva a napot. Ral arca árnyékba borult.

- Mindegy. Bízzátok rám.

Ral feltartotta a kezeit, és csikorgatni kezdte a fogait. Egy pillanat múlva azúrkék villám sercent keresztül a felhőkön. A villám szerteágazott, és négy épület tornyába csapott bele négy különböző negyedben. A villámcsapás visszapattant a tornyokról, majd egy fülsüketítő égzengés kíséretében összegyűlt az égen egy pontban. Ott, ahol a villámcsapások egyesültek, egy lény öltött alakot, aminek a testét a vihar alkotta. A teste sűrű szürke felhő volt, a szemei és a szája villámok.

Ral kinyúlt az egy háztömbbel arrébb lévő elementál felé, és az válaszolt. A hangja maga volt a hurrikán üvöltése, a lábai pedig a tornádó szelei voltak. Ral a karjával az Azorius fészek felé suhintott. A viharelementál újra válaszolt, egy villám dörrenésével vette tudomásul a parancsot. Végigmorajlott az égen az Azorius épület felé. Viharos szél kapott bele a levegőbe. Ral látta, ahogy a fiatal griffek szárnyukat bontják a viharos szélben, és tovasodródnak, mint az elhajított gyerekjátékok.

A többi Izzet mágus üdvrivalgásba kezdett Ral felé, de a szélvihar miatt nem hallhatta őket.

Ral parancsára a viharelementál leereszkedett a csúcsra. A lény harapásra nyitotta a száját, villámcsapásokat engedett ki, amik egy pillanat alatt lekúsztak az épületre. Az épület teteje szikrázva robbant szét. A villámok és a szél zaja mellett Ral hallotta a griffek sikoltását.

A torony oldala felrobbant, darabjai a térre zuhantak. Az emberek szétfutottak, fejüket védték az aláhulló romoktól.

Huszárok falanxa jelent meg, csillogó fegyvereikkel készen állva. A csapat szárnyaiban adminisztrátorok, néhány különböző alminiszter vagy törvényhozó, akik egyből elkezdték felolvasni azoknak a panaszoknak és törvényeknek a listáját, amiknek megszegésével Ralt gyanúsították. Ez nagyon jó mókának tűnt Ral számára.

Fölöttük a viharelementál viharujjaival csapkodta a tornyot, szétszabdalt köveket hagyott maga után, griffek maradványait szórta szerte-szét. Az elementál elektromos tekintetével lenézett, Ral pedig feltekintett és bólintott felé. Az válaszként menydörgött egyet, és leereszkedett; a teret vad, mágikus áramlatokkal teli kaotikus szél lepte el.

Egy alminiszter kötelességtudóan olvasta fel szabályszegések listáját, amíg a szél ki nem fújta kezéből, és fel nem kapta a levegőbe a tekercsét, amit aztán egy villám hamuvá nem égetett. Az Azoriusok arca grimaszba rándult. Egytől egyig meghátráltak.

Amikor a tér az Izzet mágusok kivételével kiürült, Ral összeszorította majd kinyitotta az öklét. A viharelementál tovatűnt az égben, köddé vált. Valahol a távolban menydörgés hallatszott.

- Ligamágus – vagyis Zarek, uram – mondta egy fiatal mágus, miután a vihar elült.

Ral nem fordult meg.

- Igazad volt. A manafonat nyoma, amit eddig követtünk, folytatódik felfelé az ég irányába. Keresztülmegy a tornyon, és aztán egy bizonyos szögben lefelé folytatódik a szomszédos háztetőkön.

- Akkor haladjunk – mondta Ral.

- Van még valami, uram. Klama kutatónő meghalt, mialatt az Azoriussal harcoltunk, uram. Csapdába került az egyik feltartoztató varázslatukban. És amikor mi, ööö, szétkergettük a törvénymágusaikat, nem tudott kijutni belőle. Megfulladt.

- Van még mit tennünk – mondta Ral. – Ne hagyjuk újra kihűlni a nyomot.

A troll arcára a Golgari liga jele fehéren volt felfestve, amitől úgy nézett ki, mint valami albínó rovarmaszk. Elég magas volt, így Jace a mellkasát nézte. Taplók tenyésztek az óriási lény hátán és a vállán. Az izmos testet keresztül-kasul sebek borították – a vállán egy égett seb díszelgett, egy cikkcakkos vágott seb volt a combján, és valamiféle szúrásból maradt heg éktelenkedett a feje oldalán – mindegyik begyógyult már, és durva heget hagyott maga után. Tisztán látszott, hogy ez a troll rengeteg harcban vett részt, és úgy látszott, a teste elég jól regenerálta magát, még ha nem is szépen.

Mivel a troll keresztül akart sétálni Jace-en úgy, hogy nem is tudott róla, ez alapján úgy tűnt, az elmetakaró varázs jól tette a dolgát. Jace olyan csendben, ahogy csak tudta, visszatartotta a lélegzetét, és próbált kitalálni egy tervet arra, hogy meglépjen, mielőtt észreveszik, de az utat elállta a méretes troll.

A troll beleszagolt a levegőbe, majd az orrcimpáján keresztül hatalmas erővel kifújta. A bicepszei kidagadtak, ahogy bunkósbotját előre hátra suhogtatta a sötét barlangban, széttépve az ujjnyi vastag pókfonalakat. Jace olyan csöndben maradt, ahogy csak bírt. Tudta, hogy nyugton kell maradnia, nem szabad izzadnia, széterjesztenie a szagát a csarnokban, és szívdobbanásai is elárulhatják. Bármilyen jel, amivel felfedné magát, csak gyengítené az eltérítés illúzióját és lehetővé tenné, hogy a troll észrevegye őt. De úgy tűnik, a teste úgy gondolta, ez pont egy jó alkalom lenne, hogy pánikba essen. Egy ökölnyi méretű bogár épp kezdett felkapaszkodni Jace-en, mintha Jace csak egy szokásos akadály lenne. Ha a troll észre is vette ezt, nem adta jelét.

A troll minden figyelmeztetés nélkül az alagút falára vágott bunkósbotjával, péppé csapva egy másik óriási bogarat. Megragadta a zöldes színű maradványokat, ami kiszivárgott a széttört kitinvázból, és a nyelvére kente. Lenyelte, majd élvezettel lenyalta a szája szélét. Jace a szájához szorította a kezét, de nem volt képes elfojtani a nyögést.

A troll körbefordult. – Ki jár itt? – ordította. – Gyere elő, bujkáló. Érzem a húsodat.

Jace úgy érezte, az illúziója szétfoszlik. A troll érzékei túl jók voltak, hogy egy megtévesztő illúzióval meg lehessen zavarni, Jace pár pillanat alatt újra láthatóvá vált. Végiggondolta, milyen más varázslat tudna neki segíteni itt, de a pillanatnyi pánikban nem tudott gondolkodni. Nekinyomta a hátát az Izzet csöveknek, hallotta, ahogy a nagy nyomással benne keringő tartalmak sziszegnek, és megpróbálta elkerülni a troll bunkósbotját.

- Itt vagy, pici bujkáló – mondta a troll.

Szemkontaktus. Látható volt. Jace azonnal előkészített egy ellenvarázst, de az semmit sem érne a troll masszív bunkósbotja ellen.

- Te betörtél a kapumhoz? Ugye? Idehoztad a húsodat a Raj földjére, úgy gondoltad, legyőzöl, és elveszed, ami a miénk?

Jace körbenézett, és felkapott egy csorba tőrt az egyik halott Rakdos harcostól, csak azért, hogy úgy érezze, fel van fegyverezve. Aztán eszébe jutott valami.

A troll felnevetett. 

– Gyerünk – mondta. – Moss be egyet Varolznak. Üss meg olyan erősen, ahogy csak bírsz.

Ezzel szélesre tárta a karjait, megmutatva a heg borította mellkasát, és hegyes fogait villogtatva mosolyogni kezdett.

Jace a háta mögötti falhoz fordult, a rézcsövekbe vágta a tőrt, és odébb vetődött. Nagynyomású, szuperforró víz tört ki a repedésből, telibetalálva a trollt. Jace arrébb gördült, megpróbálta körbemanőverezni az őrjöngő trollt, és talpra állni.

A vízsugár elvesztette erejét és már csak csordogáló erecskévé vált. A gőzfelhő felszállt, a troll még mindig ott állt, mélyen kuncogott, majd mellkasrázó röhögésbe kezdett. A forró víz a troll mellkasának néhány rétegét lemarta, megmutatva ezáltal a csillogó izomzatát, de a bőre máris regenerálódásnak indult a seb körül.

- Most Varolz következik – mondta a troll.

- Jace! – kiáltotta egy nő hang a sötétből. – Hajolj le!

Feleslegesen, a troll bunkósbotja eltalálta a célpontját. Jace világa a fájdalom vakító robbanásává vált, aztán a sötét üresség vette körbe, ahogy a kőre rogyott.


Amikor Jace felébredt, egy szörny arcába nézett. De ez nem Varolz, a troll volt.

A lény, amelyik lenézett rá, óriási volt, bizonytalanul emberi alakja volt indákból, levelekből és fehér márványból. Jace még mindig a nyirkos Golgari csarnokban volt, de ez a szörny nem Golgari volt. Élettel telten virágzott, növényből készült alkotás volt, amit egy belső fény mozgatott.

Egy kéz érintette meg. Jace óriási megkönnyebbülésére Emmara volt az, ott térdelt mellette.

- Azt hittem, nem fogod túlélni, - mondta Emmara, miközben varázslatot szőtt, hogy meggyógyítsa Jace sebeit. Úgy, mint a régi szép időkben.

Jace újra felnézett a gigantikus természetelementálra, majd visszanézett Emmarára.

– Azt hittem, elraboltak.

- Közelítsd meg egy másik oldalról – mondta szárazon Emmara. – Ebben jó vagy, ugye?

- A Rakdos… nem a Rakdos rabolt el?

- Nos, velük mentem, de én döntöttem így. Betörtek a szobába és látványosan szétverték a helyet. Tudták a nevemet, és megpróbáltak megfenyegetni. Azt mondták, menjek velük. Ez nem az ő stílusuk, a Rakdosok gyilkosok, nem emberrablók. Azt hiszem, valaki felbérelte őket.

Jace a csuklyás figurára gondolt, akit a vérboszorkány emlékeiben látott. – Valaki felbérelte őket, de még nem tudom ki volt az. De miért mentél velük?

- Miattad. Ha csak én lettem volna a fogadóban, azonnal kiosztottam volna őket. De te el voltál foglalva azzal, hogy megsemmisítsd az elmédet.

- Én… mit?

- Szétverték a szobát, te leestél, de nem keltél fel. Aztán az egyikük torkon ragadott. Meg akartak ölni. Így hát alkut kötöttem velük.

- Békén hagytak. – folytatta Emmara. – És én hagytam, hogy ide hozzanak. Idehoztak és vártunk. Úgy gondolom, át akartak adni valakinek. De én ehelyett megidéztem a barátomat, és ő mindegyikőjüket megölte. Elegendő volt ahhoz, hogy a trollt is elintézze.

Jace ránézett a masszív Selesnya elementálra. A magas mennyezet ellenére is meg kellett rogynia, hogy elférjen. Erőteljes mágia kell egy ilyen lény megidézéséhez. Jace látta Emmara megidézett kicsi lényeit ezelőtt, de azok játékok voltak ehhez képest. Jace még sosem látott tőle ilyen idézést.

Emmara felnézett az elementálra, és meghajtotta előtte a fejét. A lény is meghajtotta hatalmas fejét, aztán Emmara hagyta, hogy az idéző varázslat elmúljon. A lény felragyogott, egy pillanatra bevilágítva a csarnokot. Aztán a masszív lény áttetszővé vált, ahogy a mágia kiszivárgott belőle. Majd az elementál eltűnt a levegőben, csak néhány zöld levelet hagyott maga után, amik szépen leereszkedtek a csarnok földjére.

Jace-nek, sokmindent kellett a helyére tennie, és biztos volt benne, hogy nem mindent értett. De volt egy részlet, amit Emmara említett, és azt értette a legkevésbé. Azt mondta, hogy amikor a fogadóban voltak, ő elpusztította az elméjét. Mielőtt Jace-nek esélye lett volna megkérdezni, hogy mire gondolt Emmara, egy lény jelent meg mellettük.

Egy vámpír bukkant elő a sötétből, olyan halkan mint egy szellő. A földalatti csípős hideg ellenére derékig volt csak felöltözve, a szemei pedig mint egy macskának, úgy verték vissza a fényt. Könnyedén lelebegett a csarnok tetejéről, és leereszkedett közel hozzájuk a csarnok padlójára.

- Mirko Vosk vagyok – mondta a vámpír. – Úgy tűnik, csúnyán helybenhagytad ezeket a Rakdos talpnyalókat. Köszönöm, megspóroltad nekem a munkát.

- Te Dimir vagy – mondta Emmara.

- Igen, és ez számodra sajnos nem jó hír. De itt az idő, hogy begyűjtselek kedvesem, mivel a mesterem nem szereti, ha megvárakoztatják. És te, Beleren, te leszel a ráadás – mivel a mesterem már egy ideje figyel téged.


Kavin fokról fokra mászott fel a ragyogó lépcsőn, ami lassan tekergőzött felfelé Új Prahv egyik tornyában. Egy belépési engedély volt a kezében, amit az Azorius kapuőrök vezetője írt alá, ezt sorban megmutatta minden egyes bürokratának, írnoknak, törvénymágusnak, akivel csak találkozott. Bárki, aki a vedalken férfira nézett, azt mondhatta volna, hogy az arca nyugodtnak néz ki, de emögött olyan keménység volt, ami akár porrá őrölné a követ is.

A párban álló ajtónállók kinyitották előtte az ajtót. Lavinia irodája meglepően kicsi volt.

- Rég találkoztunk, Kavin. – mondta Lavinia tisztviselő. – Teát?

Kavin besétált és leült Laviniával szemben a kis asztalhoz. – Köszönöm, hogy fogadsz.

- Azt mondtad, információid vannak számomra Jace Belerenről.

- Igen.

- Hol van?

- Jelenleg nem ismerem a tartózkodási helyét.

- Mikor láttad utoljára?

- Három nappal ezelőtt. Elvitt egy fogadóba, ami közel van a szentélyéhez, ahol neki dolgoztam egy kutatásban. De a szentélye elpusztult.

Feltételezem, ezeket már tudod.

- Milyen fajta kutatásokat vezetett ott?

- Nem emlékszem több részletére. Amikor utoljára találkoztunk, elpusztította a legtöbb emlékemet a felfedezésünkkel kapcsolatban.

- Képes olyan mágiára, ami elpusztítja az emlékeket?

- Igen.

- És ezt a mágiát használta fel arra, hogy megvédjen téged attól, hogy emlékezz a kutatásaidra?

- Igen. De mielőtt végrehajtotta volna az emlékpusztító varázslatát, elmenekültem. Képes voltam néhány sort lejegyzetelni, mielőtt a varázslat kisült.

Kavin elővett egy gyorsírással telefirkált tekercset, amit aztán letett az asztalra. – Nem értem minden részét, de a saját kezemmel írtam le. Írok arról, hogy vésett nyomokat találtunk a város épületeiben, egy üzenetről, amit ősi Azorius kóddal írtak. Írtam egy ösvényről, amit az Izzet megpróbál felfedni, ami egy olyan erőhöz vezet, ami felborítja a ligák közötti egyensúlyt. És végül leírtam a nevedet.

- Nagyon örülök, hogy megtetted.

- Ugye tudod, hogy nem lehetek biztos benne, hogy mindaz, amit írtam, igaz-e. Olyan érzésem van, hogy amiket leírtam, azok valamilyen bonyolult vicc részei lehetnek. De úgy gondoltam, hogy ez valami olyasmi, amire fel kell hívni a megfelelő hatóság figyelmét.

Lavinia letette a teáscsészéjét, és összekulcsolta a kezét. – Vissza kellene jönnöd hozzánk, Kavin. Jó törvénymágus voltál. Hasznodat vennénk.

- Az már nem az én életem. Mellesleg a Ligapaktum felbomlott. A Régi Prahv is a múlté. A ligában számomra nincs hely.

- Biztos vagy benne, hogy ez nem szentimentalitás, Kavin? Lojálisnak lenni ahhoz az emberhez, akit Beleren mesternek hívsz?

- Ne sértegess. Hogyan lehetnék lojális? Itt vagyok, nem?

- Igen, itt vagy. Kavin, érdekelne téged, hogy segíts nekünk kapcsolatba lépni Belerennel?

- Úgy érted, csapdát állítani?

- Úgy értem, olyat tenni, amivel visszaállítjuk a rendet ebben a kerületben.

- Lehet, hogy nem sok hasznát vennénk. Azt tervezte, hogy ugyanúgy elpusztítja a saját emlékeit is. Kevesebbet tudhat, mint én.

- Tudtad, hogy egy magas rangú Selesnya hivatalnok is Belerennel volt, amikor este a szentély elpusztult?

- Igen emlékszem. Ő a barátja, Emmara Tandris.

- Trostani driádnővérek kedvence. Tudtad, hogy ugyanaznap este elrabolták őt? És azóta egyikkőjüket sem látták?

- Nem. Megerősítést nyertek ezek a hírek?

- Sokkal több történik itt, mint amiről tudsz, Kavin. Gyere vissza hozzánk.

- Már mondtam, Lavinia. Ő semmit sem tud az útvesztőről. Hogyha ugyanolyan, mint én, akkor elvesztette az elméjét.

- Lehetséges. És lehet, hogy ez a legjobb a számára. Úgy tűnik, jelenleg ez az egy dolog, ami életben tarthatja.

vége az első könyvnek

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Return to Ravnica III2014.01.27 14:03

Szerző:admin

A történet előzményeit itt és itt olvashatjátok.

 

A Durva Banda

Jace az ajtó előtt állt, és érezte maga alatt a felfelé áramló forró levegőt. Egy utcai aknarácson állt. Előtte, a közismert éjszaki klub volt, amit keresett – ahol Rakdos Kultusza mindenféle fura vágyakat elégít ki. Kéngőz és tűz remegő fénye szűrődött ki az aknarács alól, ami vihogások visszhangját, sikolyokat, nevetést és nem emberi morgások hangját hozta magával. A bejárat feletti táblán a klub neve állt: A Durva Banda.

Bekopogott.

Egy lény nyitotta ki az ajtó felső felét. A lény gyerekméretű volt, csak zömök agyarral és lejtős koponyával rendelkezett. Valamilyen fogakkal kidekorált nyakörv volt rajta. Sápadt alkarját a párkányon átvetve kihajolt, majd tetőtől talpig felmérte Jace-t miközben az agyarait nyalogatta.

– Fájdalom vagy élvezett?

– Dolgom van itt.

– Ejnye, napsugaram – mondta a lény. – Tudod, hogy ezt nem választhatod. Meg akarsz sérülni? Vagy kint akarsz maradni?

– Sürgős elintéznivalóm van a kultistáiddal.

– Tűnés.

Az ajtónálló gúnyoson mosolygott, majd becsapta az ajtót. Jace készenlétbe helyezte a varázslatát, majd újra kopogott.

A lény újra kinyitotta az ajtót majd felsóhajtott – Azt hiszem, világosan beszéltem–

– A műszakod véget ért.

Jace elsütötte a varázslatát, és az ajtónálló hirtelen mély álomba merülve földre rogyott. Jace behajolt és kinyitotta belülről az ajtót. Ahogy behajolt, feltűnt, hogy a lénynek lábak helyett egy rozsdás egykerekű volt beépítve a dereka alá.

Jace a szagok és hangok falán átnyomakodva besétált a Rakdos klubba. A lobogókkal és tüskés láncokkal bevont mennyezet meglepően magasan volt. Egy manószerű lény huhogva lógott egy magasan kifeszített dróton, miközben egy bőrruhás ember egy tűzgömböt nyelt le majd fújta is ki azt a szerteszét álló fogai között. Egy mennyezetről lelógó ketrecben sebhelyes, feketepikkelyes sárkánygyíkok küzdöttek, a szomszédos fülkékből izzadság és megperzselt hús bűze szállt ki.

A fallal szemben egy óriási őr állt, aki egy nagytermetű ember és egy kicsi óriás közötti átmenetnek tűnt, és úgy volt felöltözve mintha egy harlequin bohócruhát kereszteztek volna szögesdróttal. Egy Rakdosi tüskés volt. Jace tudta, hogy a tüskések félelmetesek a csatában, mert nem érdekli őket, hogy saját magukra vagy az ellenségeikre nézve jelentenek-e nagyobb veszélyt. Ahogy belépett, a tüskés összenézett Jace-el, és megmarkolta a lovaskocsi tengelyének méretével vetekedő tüskés buzogányának markolatát.

Jace fel akart állni egy asztalra, és kiállni az egész klub ellen. Mindenkit meg akart fenyegetni, akit csak látott, meg akarta tőlük tudni, hogy merre van Emmara. De ha megöleti magát, akkor sosem fogja megtalálni őt. Valahogy ki kell derítenie, hogy kik vitték el. Nem lenne túl jó ötlet megkérdezni a Rakdos klub kuncsaftjait, hogy vajon ismernek-e emberrablókat. De tennie kell valamit, mielőtt valakinek feltűnik, hogy kiütötte az ajtónállót.

Körülötte mindenfajta népség ivott, táncolt és foglalatoskodott. Senkit sem látott itt, aki Rakdos vezetőnek tűnt, ezek csak ügyfelek és klubtagok, akik kielégítik buja vágyaikat. Közelében egy kígyónyelvű nő suttogott egy Orzhov pap fülébe. Egy viashino ivóversenyt tartott egy goblinnal – egy kiöltözött ember vérző karjából. Jace átlépett a küszöbön, ami fölött gyöngyökből készült függöny lógott – nem nézte meg jobban, hogy vajon tényleg gyöngyök-e azok.

A hátsó szoba tele volt durva kinézetű alakokkal, akiket fáklyák táncoló fénye világított meg. Szarvas harcosok bámultak rá, miközben szadista manók kuncogtak. A szobából nyíló privát fülkékből egyaránt áradt ki nevetés és sikoly. A fülkék résnyire nyitott ajtaján keresztül Jace csillogó húst pillantott meg.

Volt egy kis emelvény a szoba közepén, épp üresen állt, rajta megszáradt, sötét vérfoltok. Jace egyre inkább kívülállónak érezte magát a szobában, mint egy színész, aki úgy lép színpadra, hogy nem tudja a szövegét, vagy még rosszabb, tudja, hogy ez lesz karrierjének utolsó előadása.

Jace átvágott a sötét tömegen, és szabadjára engedte a mágikus érzékét. Emmarára koncentrált, és közben megpróbált egy olyan elmét találni, akinek bármilyen kapcsolata volt vele.

Valami megragadta az elméjét, mint egy horog. Valakinek valamilyen módon kapcsolata volt vele. Nem látta pontosan Emmarát, de olyan volt, mintha egy ismerős hang visszhangját hallaná előbukkanni az emlékfoszlányából. Összesen ennyi nyomot talált, ezzel kellett dolgoznia. Jace ösztönösen a szoba végébe sétált, a kijárattól legtávolabbi falat kutatta, a kapcsolat benyomása egyre erősebb lett. Egy nő ült ott egyedül az asztalnál. Sötét, horgokkal díszítet bőrfelszerelésben volt. Egy függőleges tűzszínű vonal szelte ketté a szemét, Jace nem tudta eldönteni, hogy smink vagy sebhely. Ahogy megjelent, a nő gonoszul rávigyorgott.

– Úgy látszik, eltévedtél, cukorrépám – mondta.

– Keresek valakit – mondta Jace. Egy barátomat. Egy elf nőt a Selesnya ligából. Mit tudsz róla?

– Mindannyian keresünk valamit, picinyem. Nézz körbe. Itt mindenki kiélheti a vágyait. Miért nem fejezed be a keresgélést? Egyszerűen csak érezd jól magad.

– Nem vagyok játékos hangulatban.

– Milyen kár. Rossz helyen vagy. Miért nem mész el és hagysz minket szórakozni?

Jace az öklével az asztalra csapott. Ugyanabban a pillanatban Emmara képét a nő elméjébe villantotta.

– Láttad őt, ugye? – kérte számon.

A Rakdos nő meglepetésében csak pislogott, aztán a meglepetése haraggá vált.

– Ki engedett be ide?

Jace megnyitotta magát a nő elméje előtt, engedte, hogy az érzelmei átmossák, kiolvasta a reakcióját Emmara arcára. A nő felismerte, ez nyilvánvalóvá vált. Egy pillanatra beugrott egy kép, ahogy a nő Rakdos harcosok egy csoportját vezeti a Macskakő fogadóhoz. Látta, ahogy lerohanják a fogadót, kiabálnak és suhogtatják a fegyvereiket. Ha Jace-nek lett volna még egy kis ideje, mélyebbre tudott volna nézni, és többet talált volna, talán még azt is megtudhatta volna, hová vitték Emmarát. De a nő megérezte a mágiáját. Ahogy felállt, felrúgta a széket, és felmarkolta az asztal mögött lévő göcsörtös botot. A szemei lángoltak, az ajka pedig mintha mosolyszerűvé görbült volna.

– Túllősz a célon, fiacskám. Azt hiszed, követelőzhetsz itt? Tudod ki vagyok?

Majd felsikított, a sikoly pedig visítássá, őrült nevetéssé változott. A klubban mindenki feléjük fordult, ahogyan a gyöngyös függöny kettévált, és a hatalmas tüskés megjelent, buzogányával készen állva.

– Reméltem, hogy csinálsz valamit – morogta a tüskés.

Ekkor egy koncentrált fény világította meg a szoba közepén lévő platformot. Az óriási Rakdos harcos behajította Jace-t a reflektorfénybe, ahol a liga borzalmas kinézetű mutatványosai a színpad körül köröztek, miközben fűrészes pengéikkel és lándzsáikkal felé mutatattak.

– Hölgyeim és uraim, – kiáltotta a tűzszemű nő, miközben körbelengette göcsörtös botját az egybegyűlteknek.

– Exava! – Kiáltotta boldogan a bérgyilkosok, kultisták és vidám részegek összegyűlt tömege.

– Szeretnénk felhívni a figyelmüket a főszínpadra!

Minden szem Jace-re szegeződött. A tömeg örömujjongásokkal és poháremelésekkel üdvözölte az új önkéntest. Exava felé lépett, dörgő hangjával mesterien irányította a tömeget. Ő egy vérboszorkány, ismerte fel Jace. Nem csak pultos vagy a liga egy szórakozóhelyének főkolomposa. Ő Rakdos Kultuszának egyik magasrangú varázslója.

– A sztárunk egy fiatal mágus, aki hírnévről álmodozik, és a nagy kitörés reményében eljött a Durva Bandához!

A hallgatóság felnevetett. Jace-nek nem tetszett, ahogy Exava a "törést" mondta.

– Mit mondtok, jónépek? – sikította élénken gesztikulálva Exava, a vérboszorkány, – Megadjuk neki azt, amiért jött?

Örömujjongások és huhogások vegyültek néhány szörnyű tanáccsal, hogy miről szóljon a mutatványa.

– Döfjünk át rajta egy loxodon agyart! – nevetés.

– Etessük meg vele a saját lábát! – még több nevetés.

Ebben a nagy káoszban Jace képtelen volt arra koncentrálni, hogy kiolvassa Exava elméjét információk után kutatva. Ehelyett inkább a kijáratot kereste. Át kellene ugrania a Rakdos torzszülöttek gyűrűjén, hogy elérje a hátsó ajtót, amit jelenleg a brutális tüskés torlaszol el. Vagy megpróbálhat visszamenni a gyöngyös függönyhöz, amit most elállnak a nézők.

– Mi a neved, fiú? – kérdezte Exava.

– Berrim néven ismernek. – válaszolta.

– Berrim néven ismernek – utánozta Exava, még több derültséget kicsalva a tömegből.

Ez rosszul alakul. Jace-nek kevés ideje maradt. Tudta, hogy Rakdosiak lobbanékonyak és veszélyesek, olyan hirtelenek és kiszámíthatatlanak, mint a krokodilok. Nem lehet megfejteni őket. Még náluk is hevesebben kell reagálni.

– Nos, kedves "Berrim néven ismernek", nálunk az a szokás itt a Durva Bandában, hogy a közönség mondja meg, hogy a sztár milyen előadást fog bemutatni nekünk.

– Hadd spóroljam meg nektek ezt a munkát. – mondta Jace

Jace pördült egyet, majd robbanó pirotechnikai illúziót hozott létre a színpad körül, a kígyózva felszálló füstoszlopok kék füstje pedig beborította. A színpad körül álló Rakdos őrök a füstbe nyúlva keresték a helyét, ahol egészen addig állt. Elkapták a bokáját, és kirángatták.

Mindenki meglepetésére úgy tűnt, hogy az idegesen rugdosódó Exavát húzták ki a füstből. De valójában Jace illúziója kölcsönözte neki Exava alakját. Jace rugdosódott és üvöltött, próbálta előadni az eljátszott karaktert, próbált ugyanolyan mérges lenni, mint amilyen Exava lenne, ha elkapják a saját talpnyalói.

Hátramutatott az ujjával oda, ahol Exava állt fel éppen, és megpróbálta a leghihetőbben utánozni őt:

– Öljétek meg! – ordította.

A reflektor Exavára irányult, és a nő átváltozott a kékköpenyes Jace-szé.

Exava, Jace külsejét viselve hátraesett, ahogy az őrök rárontottak. A tiltakozása ellenére a Rakdos őrök megragadták. Ám a bevadult Rakdos harcosok nem álltak le.

– A műsor hamar véget ért, kicsi ember – mondta az óriási tüskés, és keresztüldöfte a vérboszorkányt a fegyvere tüskés végével. Vér lövellt ki Exava szájából.

A Durva Banda tömege vérszomjasan felüvöltött, abban a hitben voltak, hogy a trükkös Jace-t belezik ki épp. A füstös zűrzavarban nem vették észre, hogy Jace, Exava álruhájában a hátsó ajtóhoz ment.

– Ezt látnod kell – mondta a baltás harcosnak a hátsó ajtónál, hátrafelé mutatva a sérült Exavára. Aztán kisurrant.

Amint kiért, Jace megszüntette az illúziót magán. Abban reménykedett, hogy a vérboszorkányra varázsolt illúzió kitart addig, amíg levegőhöz jut. Aztán talán talál majd egy másik alkalmat amikor beleássa magát a vérboszorkány elméjébe, ha még életben lesz addig. Azonban a Durva Banda hátulja kirobbant a helyéről, ahogy a klub képtelen volt visszatartani az őrjöngő, vérszomjas, megvadult Rakdos kultisták tömegét. Szárnyas, rikoltozó ördögfajzatok raja vette körül Jace-t, összegyűltek és elzárták az útját.

– Mit gondoltál, hová indulsz? – kérdezte a vérboszorkány.

Az illúzió megtört, és Exava újra önmagává változott vissza. Egy kézzel a hasán lévő lüktető sebet fogta. A többi kultista körbezárta kettőjüket, széles helyet biztosítva Exavának.

– Ne csináld ezt. Csak azt akarom megtudni, hogy hová vitték őt. – mondta Jace.

A vérboszorkány lassan nevetett, lélegzetvételről lélegzetvételre egyre erősebben, amíg nevetése őrült kacagássá nem vált. – Fiú, nem tanultad még meg? Sose mondd azt egy Rakdos lánynak, hogy ne.

Exava kiengedte a fájdalomvarázslat folyamát az ujjaiból, az pedig keresztülszelte az éjszakát, és villámkarmok módjára belemart Jace-be. Jace térdre rogyott a fájdalomtól, minden izma megmerevedett, a fogait csikorgatta, ahogy a fájdalomvarázslat minden oldalról beléhasított. Végül a vérboszorkány elengedte, befejezte a varázslatát. Jace négykézlábra ereszkedett lehajtotta a fejét, izzadság gyöngyözött a homlokán. Mágikus füst szállt fel belőle.

Exava magassarkú cipőjének kopogása közeledett a macskaköveken. Jace mélyeket lélegzett. Ahogy a fájdalom kiáramlott az izmaiból, erőlködve ráállt egyik lábára, és felnyomta magát álló pozícióba.

– Most fejezd be. – mondta. – Mondd el, merre van, és én megyek is tovább.

– Oh, édesem, nem – mondta Exava. – nem mehetsz el enélkül.

A Rakdos mágus egy újabb agónia hullámait eresztette el, ami Jace-be csapódott. Hátát megfeszítve oldalra, az utca kövére esett. Ahogy a varázslat pillanatról pillanatra egyre csak folytatódott, Jace a tüdejét levegővételre kényszerítette a fájdalmain keresztül. Zihálva köpött ki a fogain keresztül.

Exava varázslata véget ért, Jace zihálva szedte a levegőt.

– Rendben van, – suttogta – Elég volt. Most már kvittek vagyunk.

Exava kacagva válaszolt. – Kvittek? Elég? Miket beszélsz, fiacskám? Kezdem azt hinni, hogy ez az első Rakdos bulid.

Exava újra elkezdte összegyűjteni az erejét. Egy ketrecet formált hosszú körmű ujjaiból, a saját sebéből származó vér csöpögött róluk. A kezeit egyre közelítette egymáshoz, kíngömböt formázva, ami ugyanúgy lobogott, mint a tűz a szemeiben. A cipői kopogása alapján egyre közelebb ért az elterült Jace-hez. Exava végül magasan a feje fölé emelte a kezeit, és a varázslatával, mint egy kalapáccsal, lesújtott Jace-re, de Jace kezei felcsaptak és a fájdalom gömbje félúton megállítva megfagyott közöttük, ott csüngött, forgott súlytalanul a levegőben. Jace megfordult, felkelt, kezeit kinyújtotta a Rakdos varázslat felé, ujjaival belemarkolt a levegőbe hogy mozdulatlanul tartsa azt. Teljesen felegyenesedve kinyújtóztatta megmerevedett izmait. Az ujjait ökölbe szorítva egy ellenvarázslatra koncentrált, és a fájdalom varázslata elillant.

Exava gúnyosan felhorkant. Majd mágikus sortüzet indított, mindegyikük elektromos halált hozó rakétaként lövellt Jace felé. De Jace könnyedén mozgott, mindegyik varázslatot elhárította saját negatív varázslatával, és Exava gonosz ereje sosem érte el őt. Jace belesétált Exava sortüzébe, mire Exava kissé hátrébb botorkált, még több varázslatot lőve Jace felé, akinek határozott ellenállása meghátrálásra kényszerítette. Egy villámgyors mozdulattal, váratlan fizikai támadásként Exava elhajított egy hárompengéjű tőrt. A tőr sípolva szelte a levegőt és belevágott Jace arcába, ahogy elzúgott mellette. A Rakdos kultisták nevetve felüvöltöttek, és körbeállták kettőjüket.

Jace elmemágiájával támadott vissza a vérboszorkányra. Tudatát teljes erővel Exava felé hajította. Jace Exavavá vált, engedte, hogy Exava elnyelje, megosztva az elméjét vele, és érzékelje mindazt, amit Exava. Jace érezte az erejét, a vad, törvény, moralitás vagy korlátok fertőzésétől mentes szabadságot.

Végül Jace egy sor képet látott meg, szótlan érzékek, benyomások, amiket nem bilincselt meg a józan gondolat. Egy nyirkos csarnokot látott mélyen a város alatt, ahová csak kacskaringós folyosók, fáklyák fénye által megvilágított alagutak vezetnek. Ez a területet a Golgariaké, de ez az a hely, ahol a Rakdos alkalmanként titkos üzletet köt más ligákkal. Egy köpenyes alakot látott itt a mohlepte csarnokban, aki felbérelte Exavát, hogy hozzon el neki egy bizonyos magas rangú Selesnyát. Látta, ahogy Exava visszamegy a Durva Bandába, kiválaszt néhány Rakdos bajkeverőt, majd őket vezetve elmegy a Macskakő fogadóba, hogy elhozza onnan a Selesnya elfet. Látta, ahogy arra utasítja őket, hogy vigyék vissza az elf nőt ugyanabba a földalatti csarnokba. És látta, ahogy Exava emlékeztette őket arra, hogy az elf nőnek sértetlennek kell lennie.

Köszönöm, mondta Exava elméjében Jace.

Jace szétválasztotta a két elmét, visszatért a sajátjába. Még mindig harci pózban, egymással szemben álltak, lihegve szedték a levegőt a mágikus párbaj miatti kimerültségükben.

Utolsó erejével Jace megidézte a legegyszerűbb, de a legmesszebbre ható illúzióvarázslatot, amit csak tudott: az Azorius hivatalnokok hangját.

– Az Azorius Szenátus parancsa és fennhatósága értelmében utasítom önöket, hogy álljanak meg ott, ahol vannak! – olyan erővel robbantotta a Rakdos harcosok elméjébe a hangot, ahogy csak tudta.

– Minden további cselekedetet szüntessenek be, és a fennálló törvények és szabályzatok szerint készüljenek fel a letartoztatásukra.

Ez nem volt sok, és egészen biztos volt benne, hogy rosszul mondta el a hivatalos szöveget, de elégnek bizonyult. A zűrzavarban volt egy pillanat, amikor a Rakdosiak vérszomjtól fújtatva elkezdtek forgolódni, hogy kiszúrják az Azorius hivatalnokokat. Jace ekkor félretolt egy csapat Rakdos harcost, majd beleveszett az éjbe és eltűnt.

A fordítás Aequinox és Snike munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Return to Ravnica II2013.12.29 10:57

Szerző:admin

A történet előzményét itt olvashatjátok

 

Ameddig a törvény ér



Jace egy ismeretlen szoba padlóján riadt fel. Csúnyán lüktetett a feje, és volt egy lyuk az emlékezetében. Fura volt számára, hogy feküdt, vagy hogy miért volt a földön, habár nem emlékezett rá, hogy miért ne kellett volna ott lennie. Úgy érezte, hogy telt az idő, de nem emlékezett rá hogy miért.

Feltűnt, hogy valaki beszél hozzá.

– Uram – mondta egy hezitáló hang. – Uram, jól van?

Ahogy Jace kapaszkodónak használva a falat, félig-meddig felhúzta magát, szúró fájdalmat érzett a halántékánál. Reflexszerűen a fejéhez nyúlt, és mikor visszahúzta, az ujjai véresek voltak. Egy ember állt fölötte karba tett kézzel. Jace megpróbálta felismerni az arcát. Furcsa érzés volt, hogy erőfeszítést kellett tennie egy olyan dologért, ami ezelőtt automatikus volt, mint például egy arc egyszerű felismerése.

– Attól tartok, elvitték a barátját – mondta a férfi. – Nagyon sajnálom.

– Elnézést, de elmondaná újra, hogy hívják önt? – kérdezte Jace. Rekedt volt a hangja, mintha órák óta egy szót sem szólt volna.

– Andrek vagyok, a fogadós.

Fogadós.

– A Macskakő – mondta Jace.

– Pontosan, uram.

Jace felállt, és azonnal megbánta a mozdulatot, mert úgy érezte, a fájdalomtól megbomlik az elméje. Dülöngélve az ablakhoz ment. Az épület egyik felső emeletén volt, odakint az éjszakai utca látszott. Eszébe jutott, hogy a szentélyével szemközti oldalon van – amelyik most rémületes lángokban állt.

Jace nem emlékezett rá, hogy így hagyta volna ott az épületet.

– Attól tartok, meg kell térítenie a károkat – mondta Andrek, a fogadós.

Jace-nek körbenézve feltűnt, hogy a szoba romokban hever. Az ágy felborítva, darabokban hevert a falnál, mellette egy összetört szék, a lambériát pedig késsel dühösen összevagdalták. Egy ismeretlen tűzvarázslat nyomán keletkezett hamu pelyhei szóródtak a padlón fekete konfettiként. Jace egy koszos érmét vett észre a padlón – másmilyet, mint ami a Tizedikben van forgalomban. Olcsó szerencsepénznek tűnt. Az egyik oldalán vigyorgó démoni arc volt, a másikon pedig egy „TARTS A DURVA BANDÁVAL” felirat.

Jace elgondolkodva zsebre vágta az érmét. – Mi történt itt?

– Ahogy már mondtam, uram, elvitték a barátját. Az elf nőt.

Emmara. Emlékezett arra, hogy vele volt, de arra már nem emlékezett, hogy miért.

– Ki vitte el?

– A Rakdos volt, uram. Egy egész tömeg volt belőlük. Nagyon sajnálom.

Jace megragadta a fogadós ingét. A következő két szavát nyomatékosan, nagyon közelről mondta. – Hová mentek?

– Nem tudom, uram. Mellesleg néhány Azorius tiszt kérdezősködik az alsó szinten. Tud valamit az utca túloldalán lévő égő épületről?

Jace épp indult volna lefelé a lépcsőn, amikor belebotlott az Azorius tisztekbe, akik a fogadó alsó szintjéről jöttek felfelé.

– Uram, ön Jace Beleren, aki a szemközti házban lakik? – kérdezte a tiszt, egy magas nő, ragyogó páncélban. A köpenyén lévő jel egy egyenlő oldalú háromszögben lévő rúnakört ábrázolt. Az Azorius liga jele. Mögötte két lovag állta el a lépcsőt, kezük a kardhüvelyükön pihent.

– Elraboltak valakit – mondta Jace. – Egy Rakdos kultista banda elrabolta a barátomat ebből a fogadóból.

– A fogadós tájékoztatott minket az incidensről, és a kérelmet iktatták a nyomozati minisztériumnál – mondta a tiszt. – Maga Jace Beleren?

– Igen, az én épületem áll lángokban, de nem tudom, miért. Meg… megtámadtak, azt hiszem. Később megpróbálok válaszolni a kérdéseire az épülettel kapcsolatban, de most szükségem van segítségére, hogy megtaláljam a barátomat.

Jace feje lüktetett, vér folyt le a homlokáról a szemöldökére.

– Jelenleg nem vagyok felhatalmazva arra, hogy ezt kinyomozzam, uram. A vonatkozó törvényeknek és rendeleteknek megfelelően ki fognak rendelni egy nyomozót. Velünk tudna jönni?

Jace el sem tudta képzelni, hogy a tisztek hogyan találták meg őt, honnan tudják a nevét, és mióta ég az épület. Általában heteket vesz igénybe az Azoriusnak, hogy a kérvényeket keresztülvigyék az érthetetlen engedélyek és szabályok rendszerén. Most meg itt voltak, és kérdéseket szándékoztak neki feltenni.

Összeszorította az öklét, és azt kívánta, bárcsak emlékezne arra, hogy hogyan került ide.

– Ha maga nem keresi meg, akkor én fogom – mondta Jace.

Jace elszabadított egy varázslatot, hogy harcképtelenné tegye az Azorius tiszteket, de ők erre csak szigorúan összeráncolták a szemöldöküket. A varázslata nem sikerült. Az egyikük törvénymágus lehet, és már elfojtották a mágiát ezen a területen – pontosan ezt tette volna ő is, ha tudná, hogy egy elmemágus van a területen.

– Jace Beleren gyanúsított – mondta az Azorius tiszt, miközben a kezeit egymáshoz közelítve izzó mágikus rúnákból álló spirált hozott létre. – Cselekedete kimeríti az ellenállás tényállását, ezért a mágikus erő használata ezennel engedélyezett Ön ellen. Azonnal jöjjön velünk. – Jace felé lépett. – Együtt kell működnie velünk.

Jace kifutott az időből és a lehetőségekből. Itt az idő, hogy feladja magát. De ehelyett azon vette észre magát, hogy nekifutva kiveti magát a folyosó másik végén lévő ablakon. Nekirugaszkodott az ablaktáblának, és áttörve azt egy emeleti tetőre esett. Legurult a tető lejtőjének teljes hosszán, majd egy alacsonyabb szintre zuhant, ahol továbbgurult egy másik lejtős háztetőn, végül félemeletnyi zuhanás után a bokrok között kötött ki. Miközben kibotorkált, gallyakat és töviseket köpködött.

Jace azt várta, hogy az Azorius tisztek már a fogadó hátuljában készen állva várják őt, de ehelyett csak egy pár hatalmas lábat látott. Ahogy felfelé nézett, a lábfejek izmos, fatörzsszerű lábakban folytatódtak, amik egy masszív testhez kapcsolódtak, ami elállta az utat. Az ogre épp két szögből nézett rá lefelé, mégpedig azért, mert két feje volt. A kétfejű ogre egyik alkarját egy hatalmas, odarögzített balta pótolta, illetve inkább javította, végtagjain pedig elnagyolt klántetoválások futottak végig.

– Te vagy az – mondta torokhangon morogva az egyik ogrefej.

– Ez ő – helyeselt a másik fej az agyarai alól morajló szavakkal.

Jace-nek nem volt ideje feldolgozni ezt. Kijárat után kutatott, de az Azorius-tagok már utolérték, az épületet megkerülve közelítettek felé. Már többen voltak, de amikor meglátták az ogrét, elbizonytalanodtak. Az ogre mindkét állatias feje gúnyos mosollyal nézett körbe, majd mély morgás tört elő a mellkasából.

– Lavinia vagyok, a Tizedik kerület tisztje – mondta az Azorius tiszt, ugyanaz a nő, akivel a lépcsőn vitatkozott. – Jace Beleren, le van tartóztatva a Legfelsőbb Bíró, Isperia fennhatósága és az Új Prahv kormányzata értelmében. Ön pedig, polgár – tette hozzá az ogréra mutatva – maradjon ott és ne avatkozzon közbe.

Jace végignézett a páncélozott Azorius tisztek és törvénymágusok gyűrűjén. Ez nem segít neki megtalálni Emmarát, de nem látott kiutat. Előrelépett, csuklóit feltartva, Lavinia, a vezető pedig őrizetbe vette egyszerűen úgy, hogy a vállára tette a kezét. Érintése hűvösségét a köpeny anyagán keresztül is érezni lehetett.

Hirtelen lomhának és szolgálatkésznek érezte magát. Bármilyen harciasság volt is benne, az gyorsan elhagyta.

Ekkor az ogre Lavinia jobbjára kerülve mindkét fejével egyszerre lefejelte, úgy hogy a sisakja is mindkét oldalról belezengett. Ahogy Lavinia összeesett, a törvénymágusok fogvatató varázst lőttek a masszív ogre felé, de ezzel alig lassították le a szörnyeteget. Katonák mozdultak, hogy kardokkal és lándzsákkal támadják meg a kétfejű ogrét, de az baltájának egy suhintásával kettészelte őket, úgy hajítva el páncélozott testüket, mintha konzervdobozok lennének.

Miután az Azorius vezetőt földre döntötte az ogre, és egész csapatának elvonta a figyelmét, Jace megpróbált oldalra lépni és kiosonni a kavarodásból. Az ogre mindkét fejével felüvöltött, majd egy újabb Azorius katonát kent fel a falra. Jace egy pillanatra elgondolkodott, hogy segít ezen a váratlanul jött ogre harcoson, de aztán úgy gondolta, inkább mégse, és elillant a közelharc forgatagából.

Jace maga mögött hagyta a Macskakő fogadót meg a törmelékkupacot, ami egykor a szentélye volt, és kicaplatott a Tizedikbe. Ahogy sétált, újrajátszotta magában a jelenetet, megpróbálta visszapergetni, hogy mi történhetett vele, mielőtt felébredt. Figyelte magát, ahogy felébred a földön, megérinti a sebet a fején, felnéz, és meglátja a fogadóst, ahogy fölötte áll. Az előtte lévő pillanatok sötétek és üresek voltak – csak az üvöltő semmi. Olyan volt, mintha az előtte lévő napokat, mint valami kévét, erővel tépték volna ki belőle.

Jace talált egy kihalt sikátort, és betántorgott. Az útja egyfajta városi barlangba vezette, aminek a falait magas téglaépületek és szeméttároló faládák alkották.

Hátát a téglafalnak vetette, és hagyta magát lecsúszni a földre. Csuklyáját a fejére húzta, térdeit átfogta, minden egyes testrészét olyan közel húzta a súlypontjához, amennyire csak lehetett. Hogyha picivé válna, gondolta, akkor valahogy beleesne egy repedésbe. Mindenki figyelmen kívül hagyhatná, és akkor elhihetné azt, hogy ami történt, abból semmi sem igaz.

A térdét bámulta. A nadrágján lévő varrás felszakadt. A lyukon keresztül egy durva horzsolás látszódott a térdén, amit a kerületen belüli kóborlás során szerzett. Összeszedte magát, és megpróbált gondolataival áttörni az elméje nyúlós sötétségén. De az üresség kitartott. Visszaemlékezett egy évvel és néhány hónappal ezelőttre, és aztán az elméje átcsúszott egy bizonytalan idő foltja felett. Alig emlékezett arra az időre, amit a szentélyében töltött, vagy hogy mi történt, mielőtt Emmara láthatóan eltűnt.

Jace belenyomta a tenyerét a szemgödreibe. Levegőért küzdött, de csak rövid zihálással jutott levegőhöz.

Kinyitotta a szemét és körülnézett. Érzékelte az embereket, amint a Tizedik tornyai között lévő égi hidakon át haladnak, hallotta őket, ahogy a sikátorban csoszognak, látta, ahogy felé pillantanak. Ez a hely többé már nem a befogadó otthona, már nem menedék a multiverzum végtelenségével szemben. Ez már a vádló szemek labirintusa. Belehasított a gondolat, hogy legjobb lenne, ha egyszerűen elhagyná ezt a síkot, és a valóság egy másik helyére menne. Egy síkjáró számára a visszavonulás mindig a lehetőségek között szerepel.

Négy emelettel fölötte a falban egy ablakot húztak el. Kinyúlt két kéz, és valakinek a vacsoramaradékát öntötte ki – legalábbis remélte, hogy vacsora volt – egy lábasból. A moslék lehullott az égből, és a járdán mellette placcsant szét, elég közel, hogy a köpenye is kapjon belőle. Gumópörkölt volt egy kis hússal, hideg, de otthon főzött, az élet és a normális idők jele. Felnézett az ablakra, ahol épp kialudt a fény, de mozgó alakok árnyéka gyakran haladt el mögötte.

Jace felküldte az érzékeit az ablakhoz, kitapogatva az épületen belüli elmék formáját. Részletek folytak az elméjébe. Két ligán kívüli embert érzékelt. Egy pár volt az, akiknek egy pékségük volt a környéken. Mindketten különböző műszakban dolgoztak. Jace nem hallotta a fülével a hangjukat, de az elméjével ki tudta olvasni a kimondott szavakat.

– Még csak nem is mondtad, milyen volt – mondta az egyik.

– Nem tudom – mondta a másik. – Hosszú és unalmas, mint bármelyik másik nap. Jobban megy az üzlet, most hogy visszajöttek a ligák. De még sincs annyi vásárló, amennyi kéne ahhoz, hogy kifizessük az új sütőt.

– Én a pörköltre gondoltam. Nem mondtál róla semmit.

Jace belecsimpaszkodott a szavaikba, saját tudatában egyensúlyozva a két elmét, melegedve otthonos beszélgetésük mellett.

– Nos, az hideg volt, a marhahús pedig rágós.

– Későn értél haza.

– Tiszta őrület, mi ment az utcákon. Ma este a ligák újra felvonultatták az erejüket az utcán. Boros rendészek, Rakdos bajkeverők… alig tudtam hazajönni.

Jace visszarántotta a tudatát az elméjébe. Megsajnálta ezt a párt, kettőt a számtalan ártatlanból, akiknek az életét naponta alakítja a ravnicai ligák tevékenysége. Az elméjébe bevillant a Rakdos torzszülöttek képe, ahogy betörnek a fogadóbéli szobájába, és Emmara, ahogy dacosan áll előttük. Ezek tényleges emlékek vagy csak összerakottak – a képzelete rakta össze a nyomok alapján arról, hogy mi történhetett? Jace az ujjhegyeit a halántékához nyomta, mintha csak ki tudná facsarni a gondolatait a fejéből, vagy be tudná tömni az emlékezetében tátongó lyukat. Mereven bámulta a semmit, és próbált nem törődni vele, hogy a köpenye széle valamilyen meghatározhatatlan tócsában ázik.

Beletúrt a kezeivel a köpeny zsebébe, és valamit érzett benne. Előhúzott egy szépen megmunkált, fából készült levelet, amit még Emmara adott neki.

Haloványan érződött rajta Emmara bőrének illata. Emmara elmondta neki, hogy ezzel léphet kapcsolatba vele, de Jace nem tudta, hogy Emmara képes lesz-e egyáltalán válaszolni. Még csak azt se tudta, elárulja-e a levél, hogy az üzenet megérkezik-e hozzá vagy sem – vagyis hogy Emmara él-e vagy már meghalt.

Hagyta, hogy a tárgy a tenyerébe simuljon. Nagyon kecses volt, és együtt mozgott a pulzusával.

– Szükségem van rád – suttogta.

A levél fehér fénnyel fellobbant egy pillanatra, a tekervényesen faragott erezetek felragyogtak, mint fehéren izzó drótok, csiklandozó érzés járta át Jace bőrét.

Aztán a levél elhalványult, az erezetek cérnavékonyságúra és olyan törékenyre zsugorodtak, mint a hamu, aztán a levél szétporladt a kezében.

Remélte, hogy Emmara meghallja, akárhol is van. Reménykedett benne, hogy ha meghallja, akkor tudni fogja, hogy Jace meg fogja találni őt. De legalább ha meghallja őt, gondolta, akkor azt jelenti, hogy kimondta a szavakat.

Aztán belenyúlt a másik zsebébe a szerencsepénzért, amit a rommá tört fogadóbeli szobájában talált. Lehet, hogy a támadók ejtették le. Megvizsgálta az önelégülten vigyorgó démoni arcot az érmén – talán a Rakdos jele lehet, hiszen ők kapcsolatban állnak a démoni erőkkel. A másik oldalon pedig ez állt: TARTS A DURVA BANDÁVAL. Lehet, hogy ez egyfajta csatakiáltásuk a Rakdos kultistáinak, gondolta, vagy esetleg egy toborzó szlogen.

Vagy valami más.

Egyszer csak felállt. Hirtelen tudta, hogy merre keresse.

Lavinia tisztviselő egy kétszárnyú ajtó előtt állt, ami az Új Prahv legmagasabb csúcstornyába, a ligamester lakhelyére vezetett. Ránézésre minden rendben volt vele: a köpenye elegánsan omlott le tiszti páncéljáról, a kardja olyan fényesen ragyogott, mintha egy kandalló felett kitett finom darab lenne, háromoldalú kitüntetései pedig az egész kerületre kiterjedő rangját mutatták. De szemöldöke reszketett, ami inkább a frusztráció, mintsem a félelem jele volt. A kezében egy összetekert üzenetet gyűrögetett, amiben az állt „Őméltósága, a Legfelső Bíra szót kíván váltani Önnel”.

Amint a huszárok kinyitották az ajtót előtte, fellépett az azúrkék szőnyeggel borított emelvényre, és a hagyományos tiszteletadás jeléül meghajtotta a fejét. A hatalmas Azorius jel alatt – ami a labirintusszerűen rendezett rúnákat zárta tökéletes háromszögbe – foglalt helyet a ligamestere, a leghatalmasabb bíró: Isperia, a szfinx. Egy csuhában lévő írnok állt mellette, akinek szürke szemöldöke beborította a fél arcát. Írásra kész tollal a kezében egy hosszú tekercs papír fölé magasodott.

– Méltóságod – mondta Lavinia.

Az írnok éles karmolászó hanggal írni kezdett a papírra, majd megállt.

Isperia hatalmas tollas szárnyai összecsukva takarták oroszlánhátsóját. Nemesen ívelt háttal ült. A mancsát hajlítgatva piszkálni kezdte a karmaival a szőnyeg szálait.

A szfinx szemei Laviniára szegeződtek. Egyesek azt mondták, hogy a ligamester sosem pislog, és Lavinia nem tudta megerősíteni ennek ellenkezőjét.

– Visszatért a gyanúsított felkutatásáról – mondta Isperia.

– Igen, Méltóságod – mondta Lavinia.

– Csakhogy Jace Beleren még sincs itt előttem. Hogy lehet ez?

Az írnok folytatta az írást. Lavinia nem bírta ki, hogy idegesen rá ne pislantson.

– Kijátszotta az őrjáratunkat. Több huszárra és törvénymágusra van szükségünk.

A szfinx összeborzolta hatalmas szárnyait. – Több forrással sem tartom biztosítottnak a sikerét.

Lavinia a fogát csikorgatta. Nem jó ötlet ellenkezni egy szfinxszel, még kevésbé a ligamesterével.

– Talált valamit a helyszínen?

– A bizonyítékok világosnak bizonyultak, Méltóságod. Tanúink vannak, akik tanúsíthatják, hogy a gyanúsított elmenekült a helyszínről, miután megkísérelt mágiát alkalmazni a tisztjeinken.

– Ez az ember veszélyesnek tűnik, Lavinia tisztviselő. Hogyan üldözte?

– Az üldözést egy független személlyel való összetűzés késleltette. Mire kivágtuk magunkat a helyzetből, a gyanúsított elmenekült. De meg fogjuk találni.

– Egy személy késleltette a teljes nyomozást?

– Egy ogre volt, Méltóságod. Egy Gruul. Félelmetes harcos.

– És az előírások szerint természetesen le lett tartóztatva?

– Természetesen, Méltóságod. De csak ideiglenesen.

– Ideiglenesen?

– Megtörte a fogvatartó varázslatot.

– Felbontotta az Ön törvényrúnáit?

– Inkább… szétverte őket, Méltóságod. Egyelőre még ő is szabadlábon van.

Isperia fenyegetően nézett. – Lavinia tisztviselő – csattant fel, – amikor felteszek Önnek egy kérdést, kizárólag a tökéletes, tiszta igazságnak megfelelően válaszolhat. Értette?

Laviniának minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne lépjen hátra. Az írnok halkan maga elé motyogva írt, a tolla előre-hátra mozgott.

Lavinia kihúzta magát. – Igenis, Méltóságod.

– Milyen információ vezette Önt az épülethez?

– Tippet kaptunk egy hírvivőtől. Az üzenetet névtelenül küldték. A tipp forrását illetően még nem végeztünk nyomozást, de hamarosan gondoskodom erről.

– Lavinia tisztviselő, tudatában van annak, hogy Beleren ismerősét, Emmara Tandrist a bejelentés szerint ugyanaznap éjjel rabolták el?

– Igen.

– Tudatában van annak, hogy ő a Selesnya Konklávé méltósága… vagy életében az volt?

– N… nem, Méltóságod.

– Tudatában van annak, hogy a Selesnya Konklávéban néhányan az elf eltűnését a Tizedik nem megfelelő biztonságának fogják betudni?

Lavinia prüszkölve próbált meg védekező szavakat formálni. A szfinx visszaült, és megigazította a szárnyait. Sosem pislogó szemei elkalandoztak, a csarnokot bámulta. Lavinia úgy érezte, abban a pillanatban elvesztette a ligamester érdeklődését.

– Mit tett a Boros ebben a helyzetben? – kérdezte Isperia.

– Amint újjászerveződtünk, a Boros Légió hamarosan kiküldte a saját nyomozóit. Szokás szerint maguknak követelik a nyomozást, és szokás szerint nem továbbították eme kérésüket a megfelelő csatornán.

– Hadd foglalkozzanak ők Beleren letartóztatásával.

Lavinia ledermedt. – Méltóságod, nem értem.

– Világos és igaz szavakat szóltam.

– Ön… Ön átadja ezt a Borosnak? De ők csak el fogják fuserálni ezt a munkát. Utcai háborút fognak gerjeszteni belőle, és sose fogják megtalálni az igazságot.

– De lehet, hogy megtalálják Belerent.

Lavinia elvesztette a higgadtságát. Körbenézett a csarnokban, keresett valami harangot, amit megkongathat, vagy ajtót, amit becsaphat. Az írnok felnézett rá, pillanatnyilag nem volt mit írnia, de amikor meglátta Lavinia arcát, azonnal visszabújt a papír mögé.

– Az előírásnak megfelelően kérvényezem, hogy kiterjeszthessem a nyomozást – mondta Lavinia. – Beadom a megfelelő okiratokat.

– Emlékeztessen engem – mondta a szfinx. – Mire is terjed ki az Ön hatásköre?

– Az egész Tizedikre, Méltóságod, és a hozzá tartozó külső kerületek néhány részére.

– Az Ön hatásköre mostantól fogva e tornyok felügyelete és őrzése. A Belerennel kapcsolatos összes iratot és anyagot bocsássa a Boros Légió elnöklő nyomozójának rendelkezésére.

Laviniának leesett az álla. – Dicsőség számomra, hogy az udvar őre lehetek.

A szfinx nem pislogott. – Nem látok ebben semmiféle dicsőséget.

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!

 

Tovább...