Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sárkányok Tarkir-ja2016.02.24 14:05

Szerző:admin

Sarkhan Vol hazament.
Igen. Teljes bizonyossággal érezte, ahogy keresztülcsapódott a végtelen örökkévalóságon. Bármilyen erő lökte vissza az időben most eltervezte, hogy visszatérjen a – hova is megy? A jövőbe? A jelenbe? A mostba? Nem számit hogyan hívták, az otthona volt.
Az idő megszámolhatatlan éveivel elhaladt mellette, elfeledett évszázadok; Tarkir történelme egy szívdobbanásnyi idő alatt keresztültépte magát Sarkhan-on.

Ahogy a szilárd talaj egybeolvadt a talpa alatt és a világ alakot öltött körülötte. Sarkhan először lélegzett fel ezen a most új Tarkir-on. Gyomrának mélysége felkavarodott annak teltségétől.

A hedrongubó előtt állt, pontosabban ott, ahol egy pillanattal ezelőtt állt – nem, több száz, vagy talán ezernyi évvel ezelőtt. Ha kevésbé figyelmes ember lenne, ha nem értette volna meg az idő láncolatát, akkor talán úgy találná, hogy sose hagyta el, azt feltételezné, hogy megszédült vagy egyszerűen megzavarodott. De még akkor is, hogyha nem is volt összhangban az ideiglenes erők és a történelem folyamával, nem téveszthette el a nyomokat gubon magán, amik a számtalan évek elmúlásáról beszéltek.

Jégtakarók borították a hedron oldalait, jégcsapok lógtak a kiszögelésekről és a szélekről, hó gyűlt össze az omladékokban, rovátkák és hasadékok által megvilágított részei a sziklának megkoptak az időtől. Mindenhol ott voltak a bizonyítékok, az igazság elkerülhetetlen volt: az idő és a történelem Sarkhan szemei előtt egy szempillantás alatt jött és ment.
- Ugin. - Sarkhan remegve mondta ki a sárkány nevét, mintha az új időnek a hitelességét tesztelné.
- Itt vagyok Ugin. Itt vagyok. - Remegő ujjaival kinyúlt a hedron felé.

Egy pillanatig az egyedüli válasz a szél fütyülése volt.
Aztán egy bömbölés hallatszott felülről.
Sarkhan a tekintetét az égre szegezte és a mellkasában egy szédületes robbanás tört elő – egy seregnyi sárkány! Sárkányok köröztek a feje fölött.
- Ha ha! – kiáltotta. – Nézd! Nézd csak őket!
Nem tévedett a reményében. Megtörtént. Működött. A hedronszilánk ami megmentette Ugin életét, megmentette Tarkir sárkányait.
Könnycsepp bujt elő Sarkhan szeméből, nedves és forró.  Igazi volt.
- Ezt látnod kell! – szólt Sarkhan Ugin-hoz. – Megcsináltam! Az idő lánca újrakovácsolódott!
De a Szellem Sárkány nem moccant.
Nem számít. Sarkhan itt volt. Visszahúzta a fejét és egy óriási kiáltást eresztett ki magából, ami keresztülrobbant a tájon. Ahogy a kiáltás visszhangja visszatért hozzá, üvöltéssé alakult, torokhangú üvöltésé, egy sárkányüvöltéssé. És Sarkhan Vol sárkányformájában felugrott az égbe.
Fellőtte magát, fel, egyre magasabbra, olyan gyorsan emelkedett fel, hogy a bőre az orrán visszanyomódott a szemének. Fejjel előre megdöntötte a sárkány seregletett a magasban, nekiverődött a vastag bőrüknek, körülöttük körözött, elárasztotta őket a szárnycsapásaival okozott örvényléssel.
Felismerte a sárkányokat; szarvaik voltak és széles válluk. Ahhoz az alomhoz tartoztak amit Yasova és a kardfogúja megtámadott – mikor is? Egy évezreddel ezelőtt?

Yasova. Szívós, hatalmas Yasova. Amit tett az nem az ő hibája volt. Ő csak ugyanúgy játszotta a szerepét, mint ahogy ő is tette egykor. Nem volt dühös, nem volt Yasovára dühös, senkire sem volt dühös, többé nem. Nem, minden túl tökéletesnek érződött. A feje tiszta volt, a gondolatai a sajátja voltak, és Tarkir-ja tele volt sárkányokkal.
Sárkányok!
Sarkhan meg akarta ragadni a nősténybestiát az oldalánál, meg akarta rázni és azt mondani neki – Itt vagy! Itt vagy Tarkir-on mert én megcsináltam! De a sárkány szája nem tudott szavakat formálni, ehelyett ő egy mellette lévő sárkány mellé fordult és teljes erejével felordított.
A nősténysárkány óriási szemével rápislogott.
Megértette? Képes volt megérteni, hogy milyen csodálatos, milyen nagyszerű, milyen lehetetlen volt?
Újra felüvöltött és újra, ahogy ide-oda keresztül cikkázott a seregnyi sárkány között.
Az energiája olyan volt, mint egy szikra a szénakazalban, lángra lobbantotta a többi sárkányt maga körül.

A többiek csatlakoztak Sarkhan hangjához, a hangjuk találkozva fülsüketítő üvöltésé változott. Az egyik kilégzés töltötte fel a következő belégzést, egyre nagyobb intenzitással, hanggal, és sebességgel, ahogy haladt, növekedett egy mindent elnyelő erővé, ami minden sárkányt a falkában megragadott és egységesítette őket egy pillanatba, egy kollektív leheletben. Egyként üvöltöttek fel, és egész Tarkir megremegett.
-

Ahogy Sarkhan feljebb szállt az örökbefogadott csordájával bevette Tarkir új világát. Nagyon sokat felismert, nagyon sokat tudott, de mégis minden más volt. Látott más csordákat a távolban, néhányan ugyanúgy néztek, ki mint az agancsos csorda, akikkel repült, míg mások teljesen különbözőek voltak. Ott voltak a lapos kinézetű sárkányok, akik úgy siklottak, mint a tollpihe az áramlatokban; ott voltak a vastag páncélozott pikkelyes sárkányok, amik sokkal lejjebb és közelebb repültek egymáshoz. És voltak azok, amik leginkább úgy viselkedtek, mint a kígyók, lápi, nagy templomokban töltötték az idejüket, amiket Sarkhan futólag pillantott meg alant.

A föld is megváltozott. Ahol egykor romok és sárkányok csontkupacai voltak, ott most mezők és erdők voltak. A havas tundrát egy másik korszakban végtelen fehérség takarta, most csak részben volt letakarva; nagy maroknyi része feketén elszenesedve feküdt. Sárkánytűz! Vidám merülő spirálba dobta magát Sarkhan, hagyta, hogy az elégett aljnövényzet aromája ellepje az orrlikát. A föld megváltozott, mert a sárkányok itt voltak!

Ahogy visszasietett a csordába, nem kevesebb, mint egy felszakadt sárkányvihar látványa üdvözölte. Amiből még több sárkány bukkant elő.
Sarkhan felordított az eksztázistól.
A csorda utána üvöltött.
És az új fiókák csatlakoztak a kiáltáshoz.
Dicsőséges volt.
Ez volt minden, amit csak Sarkhan akart.
Örökké tudna így élni.
Micsoda világ! Micsoda idő! Micsoda tökéletesség.
De Sarkhan tökéletes pillanata hirtelen széttört egy csikorgó harangkongástól.

Éles, fémhang vágta keresztül magát a csordán, mint valami kés, újra és újra felzengve. A sárkányok szétszóródtak, szétrebbentek és elillantak, zaklatott rikoltásokat kibocsátva. Sarkhan orrát szárnyak és vastag elrugaszkodó lábak csapkodták.
Érezte a szorongásukat, de nem tudott segíteni. De a harangnak, gondolta, nem kéne, hogy ekkora feldúltságot okozzon a hatalmas sárkányok csordájában.

Letekintett a tolakodó hang irányába. Ott a földön, ott állt annak a közepén, ami leginkább egy gyér Mardu tábornak nézett ki, egy alak, aki a harangot ütötte.
Csak egy ember. Vagy egy ork? Még így is, milyen fenyegetés képes egy ilyen jelentéktelen lény jelenteni egy olyan csordának, mint ez?

A válasz a következő pillanatban érkezett meg. Mint vulkáni magma, sárkányok folyama tört elő a táborból, felfelé az ég felé iramodva.
A haranggal egy időben verték a szárnyaikat – a harang, amit a Mardu ork vert. Még a riadalom állapotában is Sarkhan-t ez felvillanyozta. Sárkányok és klántagok ugyanabban a táborban élnek, sárkányok és klántagok együtt dolgoznak! Ez pont olyan amilyennek lennie kell.

De nem tudott sokáig örülni, ennek a Mardu sárkány csordának, ez már az ötödik egyedi alom volt, amit eddig még nem látott, gyorsabbak voltak, mint a lángoló íjvesszők sorozata.
A támadást egy ősi és hatalmas sárkány vezette, bőrszerű rojt ölelte körbe az arcát, szarvak barázdálták végig a nőies orrát és hátát. A nőstény felgyorsított, teste mozgékony és elegáns volt, a szárnyai erősek… és egyenesen Sarkhan felé száguldott.

Az idő egy pillanatra megállt. Sarkhan belenézett a nagy sárkány szemébe. Felismerte az arcát, a pofájának a formáját, az állkapcsának metszetét. Nagyon ismerős volt. De hogyan lehet ez? Sosem látta még ezt a sárkányt. Nem láthatta. És mégis… ahogy lepillantott a nőstényre, a harang kongatása előhozott egy képet az elméjéből. Egy emlék volt a régi időből. Két szívdobbanásnyi idő között Sarkhan két Tarkir-t látott, az egyik illeszkedett másikon. Ennek a most állapotának mindkettő sárkánya felé száguldott, hús, vér és pikkely, és a most sárkánya ami örökre elveszett, semmi más mint egy üres trón, egy rothadó koponya, a khán trónja. Ezért ismerte ezt a sárkányt.

Oh, hogy mennyire megváltozott a világ!

Egy brutális üvöltéssel esett össze a két történelem eggyé, és Sarkhan kirázta magát annak fogságából épp időben ahhoz, hogy kitérjen az ősi sárkány útjából. Ahogy a nősténysárkány felfelé vezette a csordáját, Sarkhan lefelé száguldott. Elég pici volt, hogy eltévesszék, elég pici hogy figyelmen kívül hagyják, és ezért hálás volt. Nem kívánt csatázni az ősi sárkánnyal.

Szíve kalapált és elméje pörgött, Sarkhan leszállt és emberformát vett fel a tábor szélén. Menedéket keresett a felszínre bukkanó sziklák védelme alatt, amíg a két sárkánycsorda összecsap az égen felette. Hallgatta testük összeverődéseinek visszhangját, megdicsőült annak eszmélésében, hogy mit is tett igazából. Ezek a sárkányok csak az ő tette miatt vannak itt. Még a legerősebb is közöttük Sarkhan Vol-nak köszönheti a létezését. Ő hozta létre ezt a Tarkir-t. Ő tette és ez nagyszerű volt.

- Betolakodó! Betolakodó!
Sarkhan a hang irányába indult. Ami inkább jött lentről, mint fentről.
- Betolakodó! Támadás! - Egy mérges goblin rohamozott ki a jobb oldali bokorból… egy goblin akit Sarkhan felismert.
- Bokaszár?
A goblin nő másképp volt felöltözve mintahogyan emlékezett rá. Nem viselt ujjatlan köpenyt, és penge helyett egy vastag üvegcsét suhogtatott, de ő volt. Pontosan ő! Sarkhan szíve felragyogott, ahogy meglátta őt – látni ebben az időben, az ő új Tarkir-jában, és élve!

- Bokaszár! - Sarkhan kifutott a földből kinyúló sziklakupac alól, és szélesre nyitotta ki karjait így az őrjöngő goblin nekivágódott ölelésének. Nem volt elragadtatva. Lelkesen megrázta a goblint.
- Itt vagy! Élsz! Mint a sárkányok.
- Tégy le! Őrült! Őrült! Tégy le!
- Egy sárkány mentett meg téged? Annak kellett lennie. Vagy a te életed sose került veszélybe ebben az időben?
- Fenyegetés! Életellenes fenyegetés! - Bokaszár leköpte Sarkhan-t, a meleg nyála elkezdett lefelé csorogni az arcán. - Az őrült élete véget fog érni! Szabadon enged Üvegcse Zúzót! Most!
- A te neved! Haha! Még a neved is megváltozott! – Sarkhan agya küzdött, hogy értelmet adjon mindennek. Milliónyi változások, különbségek, részletek. – Várjunk csak. Azt mondtad betolakodó vagyok? Nem ismersz engem?
- Behatoló! – Bokaszár, akit Üvegcse Zuzóként ismernek, megharapta őt. A goblinnő belemélyesztette lapos fogait Sarkhan csuklójába, és állkapcsával egy erőset harapott.
Sarkhan eldobta és fájdalmában felüvöltött, de a kiáltása nevetéssé, örömteli nevetésé alakult át.
- Még erősebb is vagy, mint azelőtt. Erősebb és élőbb vagy!
- Mániákus! Eszetlen! Maradj távol vagy a Zúzó zúz! Üvegcse Zúzó megcsörgette az üvegcsét amit fogott. Karján a szőrszálak égnek álltak, ahogy azok elektromosan feltöltődtek.

Sarkhanban tudatosult, hogy az üvegcsében lévő izzó folyadéktól töltődött fel. Felismerte. A goblinnő kezében egy üvegcse –
- Sárkánytűz, - suttogta Sarkhan. – Ők megosztották veletek? A sárkányok odaadták a tüzüket a klánnak? Ez tökéletes. Minden nagyon tökéletes!
- Zúzó zúzz! – felrázta.
- Állj! - mondta Sarkhan, de már késő volt.
A goblin elhajította az üvegcsét.
Ahogy széttört a földön, Sarkhan átalakult sárkánnyá és szembehajolt Üvegcse Zúzóval, széttárta a szárnyait, hogy védelmező pajzsot formázzon a goblinnő körül.
A goblin üvöltése azonnal elhallgatott és Sarkhan érezte a reszketését maga alatt. Lenézett rá, ahogy visszaváltozott emberré.
A goblinnő arcra borult, meghajolt előtte. – Sárkányember. Felpillantott rá és hátraugrott.
- Nincs zúzás. Zúzó nem zúz sárkányembert. Zúzó nem tudta. Zúzó sajnálja. Ne bántsd Zúzót. - elhátrált, a szemei menekülési útvonal után fürkésztek körbe.

- Mi történik odalent? – egy ork menydörgő hangja mindkettőjüket megfordította.
- Láttam egy sárkánytűz villanását, de úgy tudom, minden sárkány fent van az égen. Mit mondtam neked a pazarlásról… - az ork megállt, hogy Sarkhan-t szemügyre vegye.
Sarkhannak is megakadt a lélegzete. Zurgo.
Zurgo felröffent. – Nehogy azt mond, Üvegcse Törő, hogy valami szánalmas ürügy miatt erre a lovasra pazaroltad a sárkánytűzet.
- Zúzó! Üvegcse Zúzó, nem Törő! Zurgo a Harangverő tudja. – a goblin ökölbe szorította a kezét és morgott. – Zurgó Harangverő rossz ork. Rossz.
- Harangverő? – Sarkhan csalódottan kérdezte. – Zurgo, Harangverő? Zurgó-ról az Üvegcse Zúzóra nézett aztán vissza.
– Ő egy – te egy harang-kongató vagy? Ahogy a szeme ráakadt Zurgó kardjára tudta, hogy igaz. A kard tompa volt, nem harcra, hanem inkább óriási fémharangot csapkodásra volt kitalálva. Zurgo volt az az alak, akit fentről látott.
- Ha! - kiáltott fel Sarkhan.
- Ki merészelsz nevetni te nyomorult?
Sarkhan végighúzta az ujjait a haján közben pedig egybesodorta őket. – De te voltál Sisakzúzó, te voltál –
- Nem Zúzó. Ő Harangverő – szakította félbe a goblin. Magára mutatott – én Zúzó.
Sarkhan figyelmen kívül hagyta a goblint. Zurgo arcát kutatta. – Egykor te vezetted a Mardu-t.
- Elég! - ordított fel Zurgo. – Elég volt a tiszteletlenségedből.
- Mardu ki? – kérdezte Üvegcse Zúzó.
- A te klánod. A mi harcos klánunk. – mondta Sarkhan. – Ki most a khán?
- Nincs khán! Nem mond khán! – ezzel a goblin felugrott Sarkhan-ra és a kezével befogta a száját.
 – Kolaghan Sárkánynagyúr öli meg a khán mondókat.
- Sárkánynagyúr – visszhangzott Üvegcse Zúzó meleg kezén keresztül. A goblin most már Sarkhan oldalán csimpaszkodott. – Sárkánynagyúrak vannak és nincsenek khánok?
- Nem mond khán! – próbálta védeni a goblin.
- Tűnj el tőle Törő – köpött egyet Zurgó, majd arrébb csapta a goblint. – Azt mondom, hagyjuk beszélni az embert, ha a halált kívánja. Gyerünk, idegen, mond ki a szavaidat az égre. Sértegesd Kolaghan-t.
Nyugtalanító érzés fészkelődött be Sarkhan beleinek mélyébe, - Te azt gondolod, hogy én is idegen vagyok? – kérdezte – Nem ismersz engem Zurgó?
- Miért ismernék egy szakadt csavargót?
- Nem vagyok csavargó. Én – hogy-hogy nem emlékszel? Hogy-hogy nem tudod? Én vagyok Sarkhan Vol!
- Nem mond khan, nem mond khan. – Üvegcse Zúzó befogta a fülét és előre hátra himbálózott.
- Vol? – Zurgó felnevetett. – Ez egy puhány Atarka név?
- Nem, ez az én nevem – Sarkhan hangja halk volt. – Egész végig nem is tudtad? –semmilyen felismerésnek a jele nem jelent meg az ork arcán. Hogyan is lehetne? A dolgok mások, igen, de mennyire mások? Hogy-hogy senki sem ismeri? Lehetséges lenne, hogy ezek voltak Sarkhan első pillanatai itt ebben a pillanatban? Amikor megcsinálta az új mostat, az ő múltja elveszett?
- Vol egy szánalmas név egy szánalmas embernek. Vol könnyedén elbukik. – mondta Zurgo.
Sarkhan Zurgo hangját mintha egy nagyon távoli helyről hallaná; az elméje túlságosan elfoglalt volt, hogy kibogozza az idő csomóját, hogy tettének következményeit kielemezze.
Zurgo felemelte a pengéjét pont akkor amikor Sarkhan gondolkodás nélkül felvette a sárkányformáját. Sarkhan gondolatai tömören megállapodtak a tompa használhatatlan ork pengéjének a szélén. Ez egy harangverő penge volt.
- De te egykor khán voltál. – mondta miközben átalakult. Vagy talán pusztán csak gondolt ezekre a szavakra, míg Üvegcse Zúzó fel nem sikoltott.

Mind az ork és a goblin nyugodtan megdermedve álltak, ahogy Sarkhan Vol kilőtte magát az égbe.

Még fel sem ért az első hegygerincre, amikor meghallotta Zurgo Harangverő harangjának kongását a messzi távolból.
-

Szétesett gondolatok kavarogtak keresztül-kasul Sarkhan elméjében, ahogy felemelkedett Tarkir égboltján. Ez volt az ő Tarkir-ja, a Tarkir amit készített, és mégis senki sem ismeri itt.
Olyan volt mintha mindezek mellett nem létezne, mintha nem lenne történelme.
A gyomra felkavarodott és egy pillanatra arra gondolt, hogy beteg lesz az égbolton. De lenyelte és megkísérelte megzabolázni az ügyetlen gondolatait.

Számít?
Számít is valójában, hogy nem ismerik?
Itt van most, nem? És Tarkir tökéletes volt. Ez az, ami számít.
Még ha senki sem ismeri itt, még ha nincs is történelme, Tarkir briliáns, mert ő megcsinálta.
A sárkányok túlélték… nem, ők harsogtak. Ahogy a klánok is; Üvegcse Zúzó volt erre a bizonyíték. Ő itt élt miközben egy másik időben meghalt. Ezzel a gondolattal Sarkhan lélegzete bennragadt és szárnycsapásai is abbamaradtak. Ha Üvegcse Zúzó sorsa megváltozott, és Zurgoé is, a nagy sárkányé is, ez hasonlóan igaz lehet másra. Ez hasonlóan igaz lehet… Narset.

Igen! Narset!
Hát persze. Egyértelmű volt. Miért nem gondolt erre korábban? Zurgo nem akarná megölni Narset-et ebben az időben, ezzel a tompa használhatatlan kardjával. Az útjaik sose kereszteződnek a szakadéknál. Sose vezette el oda Sarkhan-t. Sose kellene feláldoznia magát. Itt kell lennie. Életben kell lennie!
Sarkhan kihozta magát a megdermedt zuhanásból.
Narset! Keresztülcsaholta a nevét a vidéken.
Ez a világ, a csoda, az egyensúly, a tökéletesség, Narset ezt tudná. Narset örvendezne ezen. És elmondaná neki, hogy ezt ő is csinálta.
-

Sarkhan a Jeskai területre sietett. Úgy hitte itt megtalálja Narset-et, aki egy másik időben a folyó mellett lakók khánja volt. De amint megérkezett megtudta, hogy egy Ojutai-nak hívott sárkány uralkodik helyette. Úgy tűnt most mindenhol sárkányok uralkodtak, úgy ahogy lennie kellett volna.

Ojutai követőitől megtudta, hogy a fényes, fürge sárkány a legöregebb és legbölcsebb lény Tarkir-on. Azok akik Ojutai területén laktak, Hatalmas Tanító-nak hívták és nagy becsben tartották őt, és vágyakoztak az ő megvilágosodásáért. Cserébe a sárkány elismerte a diákjait. Megtanította őket arra, amit tudott, megosztotta éleselméjűségét és bölcsességét, hogy segítsen mindegyikőjüknek erősebbé és ravaszabbá válniuk.

Sarkhan tudta, hogy Ojutai összes tanítványai közül, Narset lenne a legjobb. A legmagasabb helyre kerülne. Természetesen igaza volt. Követte nevének szavát fel és fel, egyre közelebb Ojutai fészkéhez. A sárkány ülőrúdja a torony tetején volt, amit Sarkhan erődnek ismert, de most úgy hívták a Sárkány Szemének Szentélye.

Minél közelebb ért a csúcshoz, annál helyesebbnek érzet mindent. Ez az a hely ahol lennie kellett; Narset a terület legmagasabb ülőrúdján; Narset az égben a sárkánnyal. Sarkhan bensője megmozdult ennek a gondolatától.

Amint Sarkhan elérte a legfelső szobát, először arra gondolt, hogy üres. De a szemével apró mozgásra, minimális légzéshez szükséges mellkas emelkedésére lett figyelmes. Egy alak ült ott meditáló pozícióban, mint egy szobor a szoba távolabbi oldalában. Már majdnem keresztülfutott a szobában hogy átölelje a nőt, de aztán feltűnt, hogy az alak nem Narset. Rövidre fogta.
- Ki vagy? – gondolkodás nélkül törtek fel belőle a szavak.
Az alak a fény felé emelte a fejét, Sarkhan ki tudta venni a férfi arcvonásait. Tökéletes példánya volt a – mindannak az embernek, akit egy sárkány képez ki. Erő áradt körülötte.

- Taigam Mester vagyok. – az ember hangja olyan sima volt, mint a fején lévő bőr. – És te pedig egy diák vagy, aki tudást és bölcsességet keres. Hosszú utat tettél meg, utazó. Üdvözöllek a Sárkány Szemének Szentélyében.
- Nem, én-én nem vagyok diák. Azért jöttem, hogy megtaláljam. Ő hol van? Sarkhan másodszorra is körbenézett a szobában, de sehová sem lehetett elbújni a tiszta nyitott térben. – Valahol magasabban? – közben felnézett.
- Magasabban? – kuncogott fel Taigam Mester. – Nincs semmi magasabban Ojutai-n kívül.
- Akkor hol van Narset?
Taigam Mester szemei csíkká szűkültek össze aztán lassan becsukta. Egy pillanatig így maradtak aztán megnyugodtak.
Sarkhan izgatottsága kérdésé alakult, majd aggódássá. Addig várt, amíg tartoztatni tudta magát.
- Ismered őt? Narset-et? Meg kell találnom. Meg fogja érteni. Ő mindent meg fog érteni.
Taigam Mester a szemeit még lassabban nyitotta, ki mint ahogy becsukta majd egy picit felhajtotta a fejét, hogy Sarkhan szemeibe nézzen.
- Narset nem szívesen látott a Sárkány Szemében. Ő eretnek volt, és éppen ezért a törvény teljes szigorával meg lett büntetve. Ne keresd itt. Már régen elment.
- Elment? Hová? El kell, mond nekem.
Taigam Mester szabályozott levegőt engedett ki. - Narset nincs többé.
- Nincs többé? A vér kifutott Sarkhan fejéből, megtántorodott. – De ez nem lehet.
- Úgy van, ahogy van. - Taigam Mester ajka megrándult. – Találkozott a sorsával. És bárki, aki keresi az eretneket, hasonló sorsban osztozhat.
- Ő nem eretnek. Ő… ő minden.
- Nem hallgatom tovább. – Taigam Mester egy jelet intett a kezével, ami olyan erős volt, hogy annak ereje Sarkhan-t az ajtó felé tolta.

Sarkhan belemarkolt a falba, erőlködött, hogy ellenálljon Taigam mester erejének.
- Te ezt nem érted. Neki itt kell lennie. Ez a világ érte van. Sárkányok világa - az övé.
- Távozz eretnek. – Taigam mester egy újabb intésével Sarkhan keresztülesett az ajtón és lebukdácsolt a lépcsőn.
Sarkhan elméje megtántorodott, ahogy a lábai megindultak, vitték lefelé, lefelé,lefelé. Nem tudta, hogy melyik erő tolja most lefelé – Taigam Mesteré vagy a félelme.
Ez nem lehetséges. Narset-nek nem szabadna halottnak lennie. Ebben az időben nem. Ezen a Tarkir-on nem.
Itt sárkányok vannak.
Kirohant a fényre, keresztülbotorkált a piactéren.
Ez nem lehet.
- Nem. – megrázta a fejét, meghúzta a hajánál fogva. – Nem, nem, nem. – Futásnak eredt. Mozognia kell. El kell mennie. Meg kell ezt változtatnia. – Nem!
Egy kiáltással Sarkhan sárkányformát vett fel és felszállt.
Ha Üvegcse Zúzó él, ha a rég kihalt sárkányok még mindig repülnek az égbolton, hogyha Zurgó a khán egy harangverő, Narset-nek itt kell lennie. Itt kell, hogy legyen.

Ahogy Tarkir felett repült nem tudott rá letekinteni. A világ, ami oly tökéletesnek tűnt előtte, oly dicsőségesnek, mostanra megsérült és romossá vált. Nélküle ez a hely semmi.
Sarkhan haragjában felüvöltött. Hogyan engedhette meg ezt a sors? A láncnak újra kellett kovácsolódnia. A lehelete, ami megmentette Ugin-t annak…
Ugin.
Sarkhan reszkető elméje belekapaszkodott a Szellem Sárkány gondolatába.
Ugin tudni fogja. Ugin akinek a hangja keresztülvezette az időn Sarkhan-t. Ugin akinek az ereje mostanra visszatért. Ugin tudni fogja.
Igen.
Ugin tudni fogja, hogyan kell rendbe hozni ezt a helyzetet.
Sarkhan új elhatározással telve csapott a szárnyaival. Itt az idő hogy felkeltse a Szellem Sárkányt.

A fordítás Snike és Oleeware munkája!
Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az újrakovácsolt lánc2015.10.19 11:27

Szerző:admin

 

Sarkhan a tundra fölött szárnyait csapva hideg égbolton, a kavargó vihar irányába repült. Gondolatok cikáztak keresztül-kasul az elméjében, a villámok dörrenése és a mana által megvilágított vihar tükörképként, a gondolatai rideg hamuként törtek bele a semmibe. Így utazott végig az útján, széttörte az idő és történelem törvényét – mindezt miért? Talált egy időt, amikor a sárkányok még éltek, amikor a sárkányvihar hatalmas égi türranniszokat szült még a világába, amikor a harcosok azzal keresték a dicsőséget, hogy összecsaptak a sárkány fajtákkal – de ez mit sem ért, mert Nicol Bolas árnyéka még itt is feltűnt. Még ezen az értékes helyen is, hosszú idővel Tarkir történelmének hibái előtt, a menedék által elrejtett évszázadok, mielőtt Sarkhan saját téves ítélkezései miatt – Bolas befolyása valahogyan megelőzte őt. Sarkhan tüzet köpött maga elé a levegőbe majd keresztülrepült rajta.

 

Most már érted, sárkánymágus? A kérdés üvöltve robbant az elméjébe, mintha az előtte lévő vihar menydörgése szolalt volna meg – de csak a saját elméje üvöltött önmagával. Látod, hogy miért vezetett téged ide Ugin, hogy szemtanúja legyél ennek?  Felfogtad végre a leckét? Józan válasz kúszott elő Sarkhan elméjében: talán ennek az egész küldetésnek az a leckéje, hogy a végzet elkerülhetetlen. Talán át kéne ölelnie az elkeseredettséget és el kell fogadnia az idő vasmerevségét, és Bolas uralmát önmaga fölött.

 

Hirtelen, nyomasztó, mindennek önmagába visszafutó tréfája vett alakot Sarkhan előtt. Bolas már megölte Ugin-t néhány ősi viszályban. Ugin halála véget vet a Tarkir-i sárkányviharnak, ami kipusztítja a sárkányokat Tarkir-on, sokkal korábban minthogy Sarkhan megszületett volna, és a klánok felemelkednek, hogy uralják a síkot. A klánok emlékei a sárkányokról vezette a fiatal Sarkhan-t arra, hogy tisztelje az ősi bestiákat, ami oda vezette Sarkhan-t egy gyenge pillanatban, hogy hűségesen fejet hajtson Bolas előtt, az első igazi sárkány előtt, aki lehetővé tette Sarkhan megszállottságát már a lehetséges első helyen. A láncszem visszafutott önmagába, elkerülhetetlenül és eltörhetetlenül. Sarkhan azért volt itt, hogy szemtanúként láthassa amint a legkorábbi láncszem megkovácsolódik.

Úgy érezte, hogy a kölcsönkapott szárnyai lehullnak, megakadt a repülése a levegőben. Egyszerűen csak lezuhanhatna innen, ahogy Ugin is tenné majd. Néhány része le akart merülni, hogy a gravitáció legyen a végső mestere, hogy olyan sebességgel találkozzon a talajjal, hogy átérezze azt, hogy minden összeomlik.

De e helyett felemelte a fejét és mintha mászna a szárnycsapásaival kalapálta az eget. A hideg beletépett, az ózon megtöltötte a tüdejét, de folytatta mászást egyre feljebb, megpróbálta megbüntetni a felhőket a haragjával. Még mindig volt esélye. Még megvolt a hedron szilánkja, egy darabka a Zendikar-i Ugin csarnokból, és ezzel a gondolattal elő is húzta. Hogyha ő még itt van, életben van, akkor megvan az esélye, hogy újrakovácsolja a láncot. Hogyha még tartogat levegőt a mellkasában, - akkor talán Ugin is képes lesz erre.

 

Sarkhan keresztülrepült a viharon. Érezte más sárkányok szárnyait körülötte a viharban, ahogy elhaladnak mellette, és hallotta üvöltésüket is. Keresztültörte magát a robajló felhőtarajon és elakadt a lélegzete attól, amit látott. A csillogó, szellemszerű sárkány Ugin, meteorként repült keresztül az atmoszférában, magával húzva a farkával készített vihart. Sarkhan azonnal felismerte Ugin-t, olyan magabiztosan, mint ahogy a napot vagy a földet. Sápadt kék füst gomolygott elő a sárkány alól, és olvadt össze a viharral, mint egy körgallér, ami szétterült, hogy hozzá és egész Tarkir-hoz kapcsolódjon.

Sarkhan elfelejtett mindent, ami ehhez a pillanathoz vezette őt, és a lelke felélénkült. Ez Ugin volt – és nem Bolas – ami létrehozta az elragadtatását a sárkányok irányába. Ugin volt az igazi kezdete a láncnak, ami azzá tette Sarkhan-t ami – és tette Tarkir-t amilyennek kellene lennie. Sarkhan úgy érezte, hogy örökké sárkányformában tudna maradni, táncolva a felhőkben az ő bámulatos és bölcs ősapja körül. Sarkhan, Ugint-tól távol repült, és csak nézte, ahogy Ugin-t a szárnyai milyen könnyedén tartják az égben.

Előtte volt a célja. Ez volt az oka, amiért itt volt. Meg tudja állítani azt ami megváltoztatja Tarkir útját. Bármit meg tenne, amire szükség van. Meg tudná –

 

Ölni Nicol Bolas-t.

 

Vagy legalábbis segíthetne harcolni Uginnak Bolas ellen, amikor eljön az ideje, vagyis Ugin túléli és Tarkir sárkányai sose halnának ki. Sarkhan megiramodott Ugin felé, egy apró kisbolygó elérte a hatalmas csillagot. Sarkhan felé üvöltött, de a hangja elveszett a villám és a sárkányhangok kórusában, amik a lenti felhőkből gyűrűztek fel.

 

Ugin feje megbillent, ami arra késztette Sarkhan-t, hogy észrevegye odalent a földön egy varázslat létrejöttét. Sarkhan követte Ugin szemét. A felhők közötti réseken letekintve zöld elementális energiájú vonalakat látott, amik görbe mintát követtek a havon és jégen keresztül, bizonyos csomópontokhoz voltak lehorgonyozva, mint valami kipányvázott villám. Ahogy Sarkhan jobban megnézte, láthatta, hogy a csomópontok nagy sziklatömbökre voltak belevésve, csapott karom mintával megjelölve.

 

Sarkhan elátkozta az elméjében a nevet. Yasova.

 

Együtt, a karom-rúna helyek egy útvonalat formáltak. Az útvonal a sárkányvihar pontos útját követte –és egyébiránt kijelölte Ugin útját. Yasova követte a vihart annak az utasításnak megfelelően, hogy kövesse a szellem sárkányt.

De Yasova útja odalent a tundrán nem csak a saját hasznára volt. Ez egy útbaigazító varázslat volt, de nem a kardfogú tigrisé vagy a Temur harcosok számára, hogy kövessék azt. A minta alapján, ezt a levegőből kell néznie – Nicol Bolas-nak.

Epe és düh tört fel Sarkhan torkában. Ebben a pillanatban egy égi fodrozódásból Nicol Bolas bukkant elő, mint egy visszafelé ejtett kavics, a világ utat engedett ennek a lénynek.

Bolas szándékosan Ugin útjába pozícionálta magát. A szárnyait hullámzó köpenyként bontotta ki, sötét sima pikkelyeivel elárnyékolta a napot. A hatalmas koronaszerű felfelé söprő szarvai között ott lebegett egy drágakő. A hatalmas ősi sárkány figyelme Ugin-ra összpontosult, arra, akit elpusztítani jött. Sarkhan még mindig túl messze volt ahhoz, hogy Bolas észrevegye – talán ez az ő esélye a csapásra.

 

Ugin izgatottan felhúzta szárnyait, fogadta Bolas érkeztet, és a két sárkány Síkjáró egymásra nézett.

 

Bolas mondott valamit Ugin-nak, durva szavakat alacsony hangszínnel amit Sarkhan nem hallott a szél miatt. Ugin visszaválaszolt, nyugodtan és komolyan, figyelmeztető megjegyzéssel, amire Bolas mosolya foltként áradt szét az arcán. A sárkányok spirális alakban köröztök egymás körül, hatalmas tüdők és szárnyak kavarták fel a levegőt, szemeik gyenge pontról gyenge pontra cikáztak. A viharfelhők körülölelték őket, két titán a hurrikán szemében.

Sarkhan olyan gyorsan repült, ahogy csak tudott, de a szárnyai cserbenhagyták. A vállai égtek, ahogy a szárnyait pumpálta, mindeközben vesztett a magasságából, a farka már felhőket kavarta. Most hogy újra látta Bolas-t, ezer évvel azelőtt, hogy megpillantotta volna először – vagy ez volt az első alkalom, a mostani? – tudatosult benne, hogy semmi olyat nem tudna tenni, ami hatással lenne erre a hatalmas lényre. Bolas olyan volt, mint egy isten, Sarkhan pedig egy féreg. De arra gondolt, talán ha a jobboldali szögből repülne be – talán ha tűzzel robbantaná be a megfelelő pillanatban – megtudná zavarná annyi időre, hogy Ugin bevigye neki a végzetes ütést. Fogát csikorgatta és repült tovább.

 

Bolas és Ugin egymás körül sülyedtek és merültek, alkalomadtán irányt váltottak, egy hirtelen ütéssel és cselezéssel mindegyikük alkalmazkodott a másik mozgásához. Bolas az orrából füstöt fújt ki és megcsapta Ugin szárnyát. Ugin kitért oldalra és próbakép odakapott az állával. Varázslatokkal dobálóztak, de nem egymásra – csak vibráló rúnákat az égre, misztikus vázlatok raktak le a harchoz. Újra összegabalyodtak, karommal vagy forró lehelettel csaptak ki, igazából sosem a felülkerekedés stratégiájával, sosem tették meg az első igazi lépést.

 

Aztán Ugin felüvöltött, és ez a természet erejének üvöltése volt, az egész sík üvöltése.

Az üvöltéssel együtt, Sarkhan felrázó impulzus visszhangját érezte a lelkében. Ahogy az üvöltés lénye legmélyéhez szolt az érzés szétáradt a sárkány testében, feltöltötte és arra ösztökélte, hogy Ugin oldalán csatlakozzon a harchoz. Lényének néhány része tudatában volt annak, hogy milyen furcsa érzés volt ez, de a sárkány agyát buzgó ellenállhatatlan késztetés vezette.

Sarkhan azon vette észre magát, hogy válaszként felüvölt, és az izmai válaszoltak. Ahogy felüvöltött a viharon keresztül hallotta az összes sárkány hívását. Sárkányok jelentek meg nagy tömegben, repültek ki a sárkányviharból és a harc felé vették útjukat. Sarkhan szíve megdobbant – ez Ugin előnyére válhat. Tarkir ősapja a fajtáját hívja, hogy harcoljanak az ő oldalán, és ők válaszoltak a hívásra.

 

Bolas mosolya lehervadt. Teljes erejével csipkéző zárótűzzel támadott ki, felöklelte Ugin-t a furcsa hangképzésével. Sarkhan látta, hogy Ugin megtorpan, egy jókora csillogó pikkelydarab robbant ki a testéből, valamilyen egyidejű mentális támadástól a feje előre hátra csapódott, a szárnyaival közben a levegőben csapdosott, hogy tartani tudja a magasságot.

 

Ugin megpördült a levegőben és visszacsapott a saját mágiájával. Láthatatlan tűzfolyammal ívet vágott Bolas testén keresztül, egy sápadt füstszerű lehelettel folytatta, ami úgy csapott le, mint egy villám. Megpördült, még több láthatatlan csapással tüzelt előre. Bolas a támadások felét félreütötte, de a legtöbbje becsapódott és Sarkhan látta Bolas arcán az erőfeszítést.

 

Elhatározódás áramlott át Sarkhan-on, a bőre hővel bizsergette végig. Ez lehet a történelem keresztútja, ez a pillanat. Tarkir sárkányai minden irányból körbezárták, egy köröző sereg zuhanta körbe a vezért. Sarkhan látta, hogy fiatal sárkányok jönnek létre a felhőben, mindegyik azzal a küldetéssel születik, hogy harcoljon Ugin-ért.

 

Sarkhan és a többi sárkány éppen összegyűlt, hogy harcra keljen. Lecsapott, teli mellkasnyi leheletfegyverével csapására készen indult Bolas ellen, de aztán -

 

- sistergő elementális energiák a földből, mint valami újjak nyúltak fel –

- egy pillantás lefelé, látta, hogy Yasova valamilyenfajta elementális erejű heves mágiát szőtt, a karom-rúna varázslatának nem csak annyi értelme volt, hogy vezette Bolas-t, hanem valami más is, más bomlasztó célú –

- test-pusztító hullám, ahogy az elementális varázslat becsapódott, megcsapta őt is, tucatnyi sárkányt csapott meg egyszerre -

- egy új impulzus ragadta meg Sarkhan lelkét, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltése, harcba hívta -

- egy furcsa vérszomj lobbant fel a szívében, ami arra késztette, hogy semmit se akarjon jobban minthogy –

 

Ölje meg Ugin-t.

 

Igen,  mondta a sárkány szíve.  Igen, elpusztítani mindennek az atyját. Elpusztítani az ősapát, aki irányit minket. Elpusztítani és szabaddá válni az uralma alól.

Nem,  mondta egy pici része Sarkhan-nak. Nem! 

 

Körülötte a többi Tarkir-i sárkányt ugyanaz a varázslat ragadta meg. Yasova hatalma elszívta Ugin hívásának erejét és a sárkányok Ugin-on gyűltek össze Bolas helyet.

 

Sarkhan közel volt mostanra. Érezte, hogy a bordája megtelik hővel. Úgy érezte, hogy Ugin-ra kell kieresztenie a tűzét, Tarkir legbelső sárkány szellemének forrására, a leginkább sárkányra, aki elhozta őt ide ebbe a pillanatba.

 

Kifújta magát. De a felbukkanó tűzlehelete helyett azt üvöltötte erőszakosan;

- Nem! – egy emberi szó, amit emberi hang üvöltött ki, ahogy erővel hozta ki magát a sárkány formájából. A szárnyai beleroskadtak a testbe. Az arca borostássá vált az egymást átfedő pikkelyek helyett. És ami arra késztette, hogy megölje Ugin-t szétolvadt, ahogy a varázslat már nem tudta megragadni a sárkányelméjét.

 

Ami megragadta helyette az a gravitáció volt. Zuhanni kezdett.

És ez egy hosszú zuhanás lesz.

Keresztülzuhant Tarkir sárkányai között, akik tüzüket, villámukat és halálukat minden oldalról Uginra lehelték.

Elzuhant Bolas mellett, aki egyszer sem pillantott a zuhanására, egyedül Ugin-t figyelte, ahogy a saját leszármazottai rosszindulatúan visítanak és támadnak az ősapjukra.

Keresztülzuhant a tajtékos fellegeken, keresztül a lélegzetnélküli üres levegőn.

 

Hallotta a villámhasadás hangját magasan fölötte, egy rettenetes hangot, kétségtelen fontosságú – Bolas végzetes csapását, a csatavégi halálos csapást, ami megtörte Ugin testét.

 

Ahogy Sarkhan végigszáguldott a levegőben, mint a madarak távol a kavarodástól elkapta más sárkányok futó pillantásait.

 

Mielőtt meglátta Ugin-t teljes valójában, volt egy brutális, hirtelen roppanás, ahogy a teste visszapattant egyszer, és aztán émelyítően, másodszorra nekiesett az óriási spirális sziklának.

 

Kaotikusan zuhant az egyik hófödte sziklától a másikig, és gördült lefelé a lejtős sziklafalon, ahogy az elméje is együtt forgott combjaival.

Villámmozdulat és a lavina roppanó hangja követte, majd a zúzó érzés. Aztán a világ jéggé és hóvá lett.

Aztán megállt. Egy hókupacban akadt el, egy lábra vagy mérföldnyire a levegőtől, tüdeje összenyomva, fuldoklott. Az öntudat szálába kapaszkodott, eléggé ahhoz, hogy elmondja neki, haldoklik.

Amikor is egy karom söpörte el a havat róla. Sarkhan arra gondolt egy pillanatig, hogy ez Bolas, eljött, hogy befejezze a munkát, hogy végre győzzön. De nem Ő volt. Yasova kardfogú tigrise volt, aki mancsának nagy söpréseivel takarította el a havat. Agyaraival beleharapott a hátsó gallérjába, tarkón ragadta, és fájdalmasan kihúzta a hóbuckából. A macska a hátára fektette a tundrán.

 

Sarkhan egy löttyedt valami volt, egy zsák csont vegyes csontdarabokkal.  A kancsal szemein keresztül látta, hogy Yasova lenéz rá. Yasova a botját fogta, amiről a hedron szilánk himbálódzott lefelé.

- Ne próbálj meg mozogni – mondta Yasova – Ne próbálj meg beszélni.

Halk hangon mondott még néhány más szót is, és Sarkhan úgy érezte, hogy a belseje kezd kifelé jönni.

- Ugin, - nyögte ki.

- Ne próbálj meg beszélni, - ismételte magát Yasova. De közben ő is felnézett az égre, és aztán újra vissza Sarkhan-ra.

- Mindjárt vége. Az Íratlan most végre szabad lesz sárkányok mételyétől.

Sarkhan elforgatta a szemeit az egyik oldalra, hogy annyit lásson, amennyit csak tud. Amit látott az volt, ahogy Ugin teste csíkot húzva aláhullott a felhőkből és a föld felé zuhan.

Ugin legyőzetett. A sárkányok a kihalás útjára léptek. Tarkir sorsa megpecsételődött.

Sarkhan felnyögött.

- Nem tudom mi vagy – mondta Yasova. – De úgy nézel ki, mint akiben ott lapul néhány válasz. Szóval tégy egy szívességet nekem azzal, hogy nem halsz még meg. Elcipellek a sámánomhoz és meglátjuk mi is vagy te.

 

A gyógyító varázslat még nem fejezte be a munkáját, de Sarkhan eldőlt az egyik oldalára. Mindene fájt – az öntudata volt a fájdalom fala – de valahogyan a térdére és a kezére fordult.

 

- Mit csinálsz, valami bolondságot? – kérdezte Yasova

 

Ebben a pillanatban Sarkhan felemelte a fejét, hogy lássa, ahogy Ugin nekicsapódik a tundrának.

Volt egy pillanat, amikor a becsapódás ereje megütötte őket, Sarkhan és Yasova egymásra pillantott. Mindketten érezték. Valami megbillent Tarkir-on. A világ egyensúlya örökre megváltozott. Egy pillanatig, Sarkhan úgy hitte, hogy látja az aggodalom árnyékát végigfutni Yasova arcán.

Aztán az erő hulláma, ami erősebb volt, mint Ugin üvöltésének ereje, megütötte őket. Hó robbant rájuk, és a föld megremegett. Sarkhan, Yasova és a kardfogú feldőltek. Sarkhan botja megpördült és a hóra esett.

Sarkhan leguggolt, ahogy az ezer szívdobbanásnak érzett hórobbanás felöklelte. A hórobbanás és rengés után, négykézlábra állt, de aztán újra felborult, ahogy kő és jégdarabok záporoztak lefelé az égből.

 

Amint a törmelékeső véget ért, Sarkhan felköhögött és megremegett. A krátert kereste, hogy megtalálja hol ért földet Ugin teste. Látta a helyet ahová Ugin lezuhant, de az nem csak egy kráter volt – egy egész szakadékot ütött a talajba, egy masszív hasadék jött létre az összetört földben Ugin testével valahol mélyen odalent a hó alatt. Ez ugyanaz a hely volt ahol Sarkhan a saját idejében érkezett ide – az ideiglenes összeköttetés helye.

 

Sarkhan felpillantott, hogy lássa Nicol Bolas az égbolt felé fordul és menni készül. Az égbolt fodrozódni kezdett és utána eltűnt, ahogy Sarkhan esélye is, hogy elpusztítsa őt.

 

Sarkhan a lábaira támaszkodott, kimászott a hó és törmelék alól. Kihúzta a botját a hóból, és erős késztetést érzett arra, hogy elinduljon amint meglátta a botjára illesztett hedront.

- Mit gondolsz, hová mész? – kérdezte Yasova, aki épp lesöpörte a havat magáról.

- Hogy megmentsem őt, – mondta Sarkhan, ezzel megfordult és trappolva elindult a hasadék felé. Az egyensúlya megbillent, az izmai és csontjai tiltakozni kezdtek, de Yasova gyógyító varázslata még mindig dolgozott a csontjaiban, tompította a fájdalmat.

- Te nem akarhatod ezt – figyelmeztette Yasova. – Nem engedhetem, hogy ezt tedd.

Sarkhan gyorsan megpördült Yasova körül. Kezével vádlón kicsapott az ősi Temur khánra.

A keze sárkányfejjé alakult át, és olyan forró tüzet lehelt ki, mint amilyen Sarkhan haragja volt, telibe csapva ezzel Yasova mellkasát. Yasova hátrarepült a varázslat forrásától, repülő bakancsával a feje fölött esett a hóba. Yasova földre szállt, összeesett majd felnyögött.

A kardfogú Yasova fölé ugrott, megszaglászta a lélegzetvételét, és aztán körbeugrotta Sarkhan-t, hogy rávicsorogjon. Sarkhan jeges lélegzettel telve tízszer intenzívebben visszavicsorgott rá, a kezei és lábai kifelé álltak a viadaltól. A nagymacska visszahátrált, aztán lassan fejét leeresztve, vonakodva behódolt, az eszméletét vesztett mesterének közelében maradt.

Még egy figyelmeztető vicsorgás után, Sarkhan menetelni kezdett Ugin felé.

 

A hasadék szintjére való ereszkedés inkább volt ügyetlen csuszás, mint mászás. Sarkhan nem foglalkozott vele, hogy biztos pontokat keressen a talpának, és félig csúszva tette meg az utat a göröngyös szurdokfalon, újrasértve ezáltal a már így is roncs csontjait. A testét olyannak érezte, mint valami törött marionett bábu, de erővel folytatta a mozgást, mankónak használva a botját.

 

Ugin kiterülve feküdt a hasadék alján, minden felülete égett és széthorzsolt volt, a becsapódás törmeléke szemétként borította be öt. A szemei csukva voltak. Sarkhan szíve nagyot dobbant amint meglátta, hogy egy lassú kilégzés hagyja el az orrlyukait.

 

Volt még némi lélegzetvétel benne, gondolta. Van még idő.

 

Sarkhan odafutott a sárkányhoz. Elsöpörte a törmeléket a megcsavarodott, rúnákkal végig rótt nyakáról, és nekinyomta a saját arcát Ugin-éhoz. Behunyta a szemét és megpróbálta megérezni az óriási sárkány esszenciáját, megpróbálta meghallani ugyanazt a hangot, ami visszahívta őt az otthoni síkjára.

De nem volt ott semmi. Nem volt ott hang, csak egy megtört titán hosszú, szakadozott lélegzése. Sarkhan-nak elszorult a szíve.

 

Egyedül Sarkhan elméjéből jövő kéretlen hang, egy visszhang kínozta őt régi kérdésekkel. Most már érted, sárkánymágus? A kérdés harangként visszhangzott a fejében. Felfogtad a leckét? Látod miért kellett eljönnöd?

- Nem! – suttogta Ugin arcába. – Nem értem! Mond el! Vezess engem!

Most már látod? Megértetted a leckét?

- Nem! Nem tudom! Nem vagyok rá képes! Gyengén megcsapta Ugin pikkelyeit a kezével.

– Ugin, kérlek, segíts. Segíts nekem…

Érted, hogyan buksz el mindig?

Sarkhan a fogait csikorgatta és megmarkolta a botját. – Nem! Én-én nem vagyok rá képes!

Érted, hogy mindig el fogsz bukni, amíg a célod nem az igazság, hanem az útmutatás?

- Mit jelent ez? Nem értem! Nem látom!

…addig amíg a sárkányokat kutatod magad körül, sosem fogsz belülről sárkánnyá válni?

Sarkhan neki nyomta a homlokát Ugin pikkelyéhez és szorosan behunyta a szemét. Megfeszítette minden izmát az összevert testében, megpróbálta kierőltetni a választ, valamilyen hiányzó igazságot az agyából. Érezte, hogy a botjának fája kezd szilánkosra hasadni a fehérré vált ökölbeszorított kezétől.

Aztán ahogy Ugin végső lélegzetvétele lassan véget ért, Sarkhan szétnyitotta a kezét. A teste elernyedt, és gyengéden Ugin arcára nyomta. Vett egy mély levegőt és lassan kiengedte. Ezzel a lélegzetvétellel, kiengedte az összes fájdalmát, minden bizonytalanságát, minden viaskodását, ami elborította a testét. Egyenesen állt, kinyitotta a szemét és újra lélegezni kezdett.

- Ugin, hoztam neked valamit – mondta.

Leszedte a hedronszilánkot a botjáról, ez a pici kő maradt amit Ugin Szeméből hozott, Ugin csarnokából a messzi Zendikar-ról. Kezébe fogta a követ. A hedrondarabkán a rúnák bágyadt kéken izzottak fel az érintésére, formájukat tükrözve maratták Ugin arcára és nyakára. Ez egy darabkája volt Ugin menedékének egy másik világból, egy darabka Ugin épületéből amit saját maga számára építet. Ugin Szeme volt a hely a visszavonulásra, igen, egy hely ahol olyan varázslatra lehet koncentrálni ami visszatartja az Eldrazit – de szintén egy hely a gyógyulásra, egy menedék a hatalmas erők által megtépett világban.

Sarkhan felemelte a hedronszilánkot. A rúnák világosabb kezdtek el ragyogni, és körözni kezdtek a levegőben közte és a szilánk között. Sarkhan a kezeit a szilánkra tette, gyengéden maga felé húzta, és arra koncentrált, amire vágyott. Mélyet lélegzet vett, és lassan kifújta a levegőt a hedronra - nem egy sárkány leheletét, nem igazán egy férfi kilégzését, hanem Sarkhan Vol a sárkánymágus lélegzetét.

Elengedte a hedronkövet. A hedron lebegett, lassan forgott a levegőben. A felülete egyre világosabban kezdett el ragyogni, és aztán tágulni kezdett – széthajtogatta magát. A kő felülete másolatot készített magáról, elmozdult és elcsúszott kifelé a szilánkról, mint egy végtelenségig nyíló virág. Lehetetlen felületek bomlottak és nyíltak ki, összekapcsolódó struktúrát hozva létre, ami egyre inkább nőt, megismételve a rúnákat Ugin Szeméből, Ugin által személyesen, újra meg újra.

 

Sarkhan hátralépett a hasadék falához. A varázslat létrejött. A hedronszilánk most már gyorsabban bontotta ki magát, egy építményt hozott létre Ugin teste körül, mint egy óriási gubó úgy burkolta be őt. Sarkhan ámulva nézte ennek a szépségét. Elkapta, ahogy Ugin szeme résnyire nyílik egy pillanatra és aztán látta, ahogy újra lecsukódik. A védelmező gubó most már összeállt Ugin körül, elrejtve Sarkhan elől, körbezárta a hatalmas sárkányt egy áthatolhatatlan misztikus vázzal.

 

- Mit tettünk? – jött egy visszhangzó kiáltás, Yasova hangján, a hasadék tetejéről.

Sarkhan felnézet, hogy lássa, ahogy a hasadék széléről Yasova rémült kifejezéssel az arcán bámulja őt.

Yasovát keretbe helyezve magasan fenn az égen, a sárkányvihar új élettől kavargott. Új sárkányok bújtak ki belőle, egyszerűen rikoltva a szabadon a létezés dicsősége által.

Sarkhan hamiskás mosollyal felmosolygott Yasova-ra, amit a hála és egyszerű néma öröm késztetett.

- Amit tennünk kellett – üvöltötte fel. – Köszönöm neked Yasova khan.

 

Yasova meghökkenve szemrevételeztet a hedrongubót, közben Sarkhan pedig nevetett. Sarkhan-ba belévillant, hogy az események láncolata, ami idehozta öt az végül is nem egy körkörös tréfa – egy lánc volt, tervvel. A sors, ami cselt szőtt arra, hogy idehozza, erre a történelmi kereszteződésre, hogy esélyt adjon neki cselekedni. Hogyha sose szolgálta volna Bolas-t, hogyha sose küldte volna el Ugin Szeméhez, hogyha sose jött volna Tarkirra a hanggal, ami ott zengett a megtört elméjében –mindezen megpróbáltatások nélkül, nem lett volna esélye, hogy új láncot kovácsoljon ennek a világnak.

Hosszú idő óta most először Sarkhan a koponyáját a sajátjának érezte. Egy ismeretlen világosság és diadalérzett áradt szét rajta, mintha egy álomból ébredt volna fel ahol a szemei nem működtek tökéletesen. A gondolatai egyszerűen áramlottak, a szokásos kesze-kuszasága nélkül, a tudata egységes és épp volt.

 

Aztán egyszer csak –

- ahogy Sarkhan jelenléte lehetetlenné vált –

- ahogy az utazása a múltba a saját világából a törvény és a történelem folyamát megsértette –

- ahogy a cselekedete visszavonhatatlanul megváltoztatta azokat a körülményeket, ami ebben a hasadékban lévő halott sárkány összekötetési pontjához vezette –

- ahogy minden esemény, ami ehhez a világtörténelmi ponthoz vezette, és a saját létéhez vezette, érvényét vesztette –

- ideiglenes erők eltüntették Sarkhan-t

Hópehely hullott Yasova-ra, fehér cseppek pettyezték be a meghitt építményt a hasadék aljától. Yasova kardfogúja mancsával nyúlt felé és orrával bökdöste, mire ő a kezét a kardfogúja fejére tette. Magasan felette, sárkányok rikoltoztak és vitorláztak keresztül az égen.


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: A megnemirt2015.07.24 11:07

Szerző:admin

 

Hó ropogott Sarkhan Vol bakancsa alatt. Ő és a vezetője egyre magasabbra mentek. A hideg hegyi levegő égette a tüdejét, ízlelgette ezt az érzést, olyan volt mintha visszafelé lehelné a tűzet.

Talán a nő nem tudta, hogy vezeti őt, de az biztos, hogy könnyen követhetővé tette magát Sarkhan előtt.

 

Minden egyes vagy második mérföldnél a nő talált vagy megtisztított egy kopár kőösvényt és belevésett két görbe zárójelet, a magával cipelt a karmos botjával. Amikor először meglátta arra gondolt, hogy azokat a helyeket jelöli meg ahol sárkányokat győzött le. Most ahogy hosszúra nyúlt a gyalogút, már nem volt biztos benne hogy mit gondoljon róla.

Talán ő Ugin hírnöke, aki előre vezeti. Talán ezek a jelek igazából neki szóltak. De még semmit sem jelentettek neki. Mindegyik ugyanolyan.  Bölcsebb szemekkel láthatná… de nem mert sárkány alakot felvenni ott ahol a nő láthatja, nem teheti, amíg reménykedhet benne, hogy beszélni tud vele. 

Ez az ösvény még mindig meleg volt, a jelek a nő botjának vörös hőjétől ragyogtak. Utol fogja érni. A nő Temur volt, ezek a hegyek az ő otthona. Sarkhan pedig Mardu, hely és idő nélküli.

A nő azt akarta, hogy utolérje.

Aztán volt egy fütty, mint egy madáré, mögötte. Nem kapott több figyelmeztetést. Valami hátulról neki csapódott, hatalmas, élő és meleg. Arccal lefelé, kiterülve feküdt a fagyos hóban, óriási mancsnak tűnő valami a földhöz szegezte. Hatalmas agyar, és meleg lehelet feszült a nyakának. Képtelen volt harcolni.

Egy újabb fütty, ez most másmilyen volt. Az agyar felemelkedett, de a súly a hátán még mindig mozgásképtelenné tette. Nem látta mi az, ami fogva tartja, de gyanította.

Hó ropogott, nehéz csizma hagyott félkörben nyomokat körülötte, amíg a nő a látóterébe nem ért.

A nő idősebb volt, mint ő – sokkal idősebb, suttogta valamelyik belső része – zömök testfelépítésű, zord, de ráncnélküli arccal. A botja végén lévő karom vörösen ragyogott, a nő szemei hidegek voltak és fürkészőek. Sárkány karmok, sárkány szemek.

- Te követtél engem, - mondta. A hangja telt és remegő volt.

- Nyomot hagytál, hogy követhesselek. – válaszolta Sarkhan. A hangja fuldokló levegővétellel volt tele, össze volt passzírozva a ki tudja milyen súlyos kardfogú tigris alatt. Sarkhan gyengén mutogatta el az ujjaival a jeleket, amiket csinált. – Jeleket hagytál.

- Nem a te szemednek, csavargó, - mondta.

A hangja nyugodt volt, de közben sűrűn az ég felé tekintgetett.

- Te követtél engem, - mondta újra. – Miért?

Hideg hó, hideg szemek, forró lehelet. A válaszán gondolkodott ameddig merte.

 

- Követtem a… a hangot, a szellem suttogását, - mondta. Habozott, majd folytatta: - Én a hatalmas sárkányt keresem, Ugin-t. Úgy gondolom… úgy gondoltam, ez egy látomás lehet, és te vagy az én szellemi vezetőm.

A nő egyszer csak durván felnevetett.

- Azt hittem nem vagy eszednél, – mondta a nő.

- Lehet, - mondta Sarkhan – Majd az idő eldönti.

A nő füttyentett egyet, és a súly felemelkedett Sarkhan hátáról.

- Kelj fel, - mondta a nő.

A látszólagos őrülete átragadt rá? Vagy Ugin említése?

Mint egy koldus térden csúszva ment a botjához. A hedron szilánk amit Ugin Szeméből hozott el még mindig biztonságban volt odakötve. Keresztülesett a nő misztikus jelén, és egy pillanatra, amikor megmozdult, úgy látta a jel és a szilánk is felvillant.

A botjára támaszkodva felállt.

A nő kisebb volt, mint Sarkhan. Nyugodtan hívhatta volna aprótermetűnek. De a körülötte köröző kardfogú tigrisével, a tűzmágiától ragyogó a karmos botjával, a halálos sárkányszemeivel, mindennek látszott csak aprónak nem.

 

- Ki vagy? – kérdezte a nő.

- Sarkhan Vol-nak hívnak. – mondta Sarkhan.

 

Látta a nő szemében a fura ruháját és a csapzott haját. A nő botján a karom vörösen kezdett el izzani.

Sar-khán, hatalmas khán. A Fenséges khán, égi-khán. Mindenki másnak Tarkir-on ez egy abszurd jogformálás lenne bármelyik részére, a legtöbbje ismeretlen vándorlóktól származott. Sarkhan-nak jobban kellene tudnia ezt, de ezt már elfelejtette. Az elméjében ez volt a neve. A hang a fejében Sarkhan-nak hívta mielőtt elhallgatott. De Bolas, Vol-nak hívta.

 

- Sar-khán – mondta a nő egyszerűen. Széles mozdulattal meghajolt előtte, majd iróniával a hangjában folytatta – Ez esetben a Temur-ok Sárkánykarmos Yasova-ja tiszteleg előtted. O khánok khánja, és ezennel meghív a földjére.

Sárkánykarom! Még a saját Tarkir-ján, nem ez volt a rangja a Temur khánnak?

- És mi véget, - kérdezte, minden egyes szavát óvatosan ejtve ki, - formálsz jogot a birodalomra?

 

Már egyezkedett khánokkal ezelőtt. Zurgo-val. Bolas-al. Sem khán, de még egy barát sem tolerálná ezt a tiszteletlenséget. Ők egy nyelvet ismertek, a mézzel megkent hízelgés nyelvét, és annak idején Bolas szolgájaként jól meg tanulta beszélni ezt.

Vol mindig is a te szolgád, mondta egy hang a fejében. Az ő hangja volt, szánalmasan vonaglott elő az elméjének csendjéből. Ez emléket ébresztett fel benne, önmaga visszhangja volt az, ami válaszolt a khán kérdésére.

 

- Semmi és semmiért – mondta sietve, elfordította a szemét és meghajolt. – Ez egy becenév, viccből adták nekem, az arroganciámat kigúnyolva. Sajátomként kezelem.

- És a te khánod eltűri ezt?

 

Nem. De Ugin…

 

- Nincs khánom, - mondta. – Messzire utaztam az otthonomtól.

- Egy száműzött, - mondta a nő megvetéssel. – Nem csoda hogy ócska ruhákban vagy.

A nő leeresztette a botját felé. A karom izzása felerősödött.

- Követtél engem – mondta. – Jelenléted sértett engem. És átkeltél a földemen. Adj egy okot, hogy megkegyelmezzek neked Vol, vagy megöllek és folytatom az utamat.

Sarkhan térdre rogyott.

- Kérlek, bocsásd meg udvariatlanságomat, - mondta – Ahogy korábban mondtam, messziről érkeztem, és még a Temur hatalmas khánját is csak hírnevéről ismerem. Világos, nem azért vagy itt, hogy vezess engem. Talán én vagyok azért itt, hogy szolgáljalak téged. Te khán vagy. Én egy senki, egy koldus…

A nő egy hosszú pillanatig nézte, aztán vállat vont és felemelte a botját.

- Elég, - mondta nyilvánvaló undorral. – kelj fel.

 

Sarkhan felkelt, lesöpörte a havat a ruhájáról.

- Köszönöm –mondta.

A nő összeráncolt a szemöldökét.

- Köszönöm, khán – javította ki a nő. – A tévedésed meg van bocsátva, de nem tűrök további tiszteletlenséget.

- Köszönöm, khán – mondta Sarkhan, egy pici lázadással – és elnézésedet kérem.

A fülei számára émelyítőnek hallatszott a saját hangja. A nő egy biccentéssel elfogadta.

 

- Yasova Sárkánykarom vagyok – mondta. A Temur Határvidék khanja, hosszú idők óta sárkánygyilkos és ennek a vidéknek az ura. – ezzel szélesen végigsöpört maga előtt. – Vol, a kitaszított, a semmi és senki khánja… üdvözöllek.

Sarkhan végighordozta tekintetét hegyvidéken, új szemmel nézet rájuk. Igen, ezek Temur földek voltak. Nem messze onnan ahonnan jött amikor… amikor az idő megtört. Ott kevesebb hóra emlékezett, sokkal inkább kopárabb és gőzölgő sziklákkal telire.

Megfordult és látta, hogy Yasova már elsétált. Utána sietett, de egy vicsorgás a háta mögött megállította ott ahol volt. Átmosta az irdatlan nagymacska undorító lehelete.

 

- Kövess engem, ha biztos vagy benne, hogy ez a te utad. – mondta Yasova anélkül, hogy megfordult volna. – De én nem sétálnék túl közel. Anchin nagyon védelmező, és másodszorra nem lesz ilyen barátságos.

 

Egy ideig csendben haladtak. Sarkhan küzdött, hogy kövesse – de ne túl közel – ahogy Yasova teljes sebességgel felkapaszkodott a durva terepen, Sarkhan lehelete, gőzölögve tört elő, ahogy levegő után kapkodott.

Yasova, a magas hegygerinc vaskos fák által barázdáltak oldalába vezette fel. Mögötte, a kardfogú pont olyan hangosan jött fel hogy még halhatta.

 

Yasova megállt egy széles sziklapárkányon. Sarkhan észben tartva, hogy a nagymacska mögötte van, tartotta a tiszteletteljes távolságot. Nehezen vette a levegőt. Yasova-ra úgy tűnt nem hatott a mászás, figyelmen kívül hagyta Sarkhan zihálását.

A sárkánykarom, Yasova botja végén újra izzani kezdett, és Sarkhan egy pillanatra megijedt, hogy Yasova mindezek után mégis meg akarja ölni. De aztán lehajtotta a botjának tűzforró fejét, és seprő mozdulatokat tett a havas párkány felületén. A hó szisszenve elolvadt, csordogáló erecske futott le a hegyoldalon, aminek végén már csak a puszta szikla maradt. Megfordította a botját és újra csinált egy jelölést – két hosszú, lendületes zárójelet, szimmetrikusat, vésett bele a kőbe.

Sarkhan várt, amíg befejezte.

- Mi ez a szimbólum? – kérdezte Sarkhan – Miért csinálod folyamatosan őket?

Yesova megfordult. A szemei hűvösek voltak, hidegek és forróak egyszerre.

 

- Nincs kérdés, Vol, - mondta. A szájából a születési neve átokként hangzott. – Nincs, amíg nem mesélsz nekem ezekről a suttogásokról, amiket követsz.

Miért bocsát meg neki? Mi haszna származna Yesova-nak egy őrült összefüggéstelen beszédjéből?

- Én voltam… - Elakadt, bizonytalanná vált abban, hogy hogyan fordítsa le a történetét olyan szavakká amiket Yesova elfogad. – Én egy távoli helyen voltam, messze az otthonomtól és messze ettől a helytől. Egy barlangot látogattam meg amit Ugin Szemének hívnak – 

- Hol? – kérdezte élesen Yasova. Szóval a név jelentett számára valamit.

- Ahogy már mondtam, nagyon messze van. Keresztül az… - majdnem azt mondta, hogy az óceánon, mielőtt eszébe jutott, hogy ezt a szót egy másik világon tanulta. – Keresztül egy végtelen nagy tavon, ami olyan széles, hogy te az egyik partjáról nem látod a másikat.

Yesova felhorkantott.

- Nincs ilyen tó.

- Mégis, - mondta – átkeltem rajta.

- És aztán?

- Miután meglátogattam a Szemet, személyesen Ugin hangját hallottam szólni hozzám. Ő hozott erre a helyre. De aztán… minden megváltozott. Ugin hangja elhallgatott, és én magamra maradtam, vezető suttogások nélkül. Én meg összetévesztettelek Ugin hírnőkével.

Yasova Sarkhan-nak háttal állva kitekintett a völgyre.

- Kérdezhetek valamit Yasova khán? – kérdezte Sarkhan.

- Veheted a bátorságot.

- A vihar, ami a sárkányokat szülte… mi az?

Megfordult és tátott szájjal Sarkhanra bámult.

- Bocsásd meg tudatlanságomat, khán, - mondta – A szülőföldemen nincs ilyen.

- Akkor honnan jönnek a sárkányok? – kérdezte Yasova.

Sokáig gondolkodott mielőtt válaszolt. – Nálunk nincsenek sárkányok.

- Végtelen tavak, és üres fellegek, - mondta Yasova, szemeit összeszűkítette. – Te tényleg őrült vagy.

- Tudom, hogy hogyan hangzik, - mondta. – De nincs ilyen vihar, és ezek közül sincs…

- Sárkány vihar - mondta, mintha gyerekhez beszélne.  – Minden sárkány forrása. Hogy-hogy nem tudsz erről? Honnan jöttél?

 

Mint egy fantom, kétség örvénylette körül. Ugin hangja elhallgatott, a gondolatai a sajátja, és mégis kevésbé látott tisztán, mint annak előtte. Tényleg őrült? Mindezt csak álmodta? Most is csak álmodik?

 

- Ismertem egyszer egy Temur sámánt, – mondta, - aki megtanított engem a sárkányok szellemével kapcsolatos hatalmas megállapodásról.

- Ismered a Temur-t, de nem ismered az ő khánjukat? Vannak Temurok ebben a te távoli hazádban is?

- A megbocsátásodért esedezem – mondta Sarkhan. Megpróbált emlékezni, hogy valaha is mondta pontosan ezeket a szavakat Bolas-nak. – A történetem zavarosnak tűnik, de ez az egy történetem van, amit el kell mondanom.  Tekints rá pusztán látomásként, egy lázálom, ha segíti a türelmedet.

Yesuva bólintott, hogy folytassa.

 

- Ez a sámán és a csapata sok dolgot megmutatott nekem. Halottam egy sárkány halk egyenletes hangját, aki rég halott, akinek a szelleme még kísért. Évekkel később, amikor a Szemhez érkeztem újra hallottam ezt a hangot. Ugin Szeméhez, khánom. Ugin hangját.

- Ugin él – mondta Yasova egyszerűen. A kardfogú felkelt a hangmagasság változásra és Yasova mögött helyezkedett el.

 

Sarkhan hátrébb állt, kezeit szélesre tárta, tenyerét kifordította.

- Khánom, - mondta - mindez nagyon zavaró a számomra, de… az otthonom, az életem… úgy hiszem nincsenek még megírva.

A most meg nem írt egy Temur elképzelés, azokról a dolgokról, amik bekövetkeznek.  A most által eltakarva, ami úgy köröz körös-körül, mint egy vadállat, a lehetséges jövők voltak a leíratlanok.

 

- Semmi sem él a leíratlanban. – mondta Yasova. – Az nem egy hely. Nem tudom, hogy az a sámán mit mondott neked, de az egyszerűen nem úgy működik.

- Akkor talán én jöttem visszafelé, - mondta Sarkhan. – talán én vagyok a te szellemi vezetőd – a leíratlan fantomja, azért vagyok itt, hogy elmondjam neked az egyik lehetséges útját a mosttól a következőkig. Kérdezz. És elmondok neked bármit.

 

Yasova előrehajolt Sarkhan felé miközben a botja ropogva életre kelt.

- A hely, amiről beszéltél, a te feltételezett otthonod, – mondta – az egy hely ugye? Tarkir de a mosttól távolabbi?

Sarkhan biccentett.

- Igen, - mondta – Egykor, Mardu voltam, és keresztülvándoroltam a Temur-on. De az én khán nevem és az a Temur khán neve nem lenne ismert a számodra. Ők még nem születtek meg.

 

- És ott nincsenek sárkányok? – kérdezte Yasova. A szemei türelmetlenül csillogtak. – Egy sem?

- Egy sincs egész Tarkiron – mondta Sarkhan. – Csak csontok.

- És Ugin?

- Rég halott – válaszolta. – Csak a suttogások maradtak. A suttogások hoztak ide engem.

 

- Akkor ez igaz, - mondta - ha Ugin meghal, a viharok elmúlnak. A sárkányok elbuknak.

Ugin és a viharok kapcsolatban állnak egymással! Nem csoda hogy az egyik ilyen viharral üdvözölte Ugin a megérkezését. Ugin már nem csak egy suttogás, és nem tud, vagy nem akar beszélni vele, ahogy ezelőtt. De küldött egy vihart útmutatásul Sarkhan-nak. Hogy vezesse őt… Yasova-hoz?

- Hol halottad ezt? – kérdezte Sarkhan, a szíve hevesebben kezdett el verni.

-A saját látomásomban, - mondta, de nem tűnt megrettenve. – Mesélj nekem most erről a leíratlanról. Mesélj nekem az emberekről. Nagyszerű lehet.

 

Mostanra felismerte a szemeiben lévő csillogást. Sóvárság volt, ugyanaz a sóvárság, amit minden egyes khán szemében látott, akivel csak találkozott. Zurgo a vért és a bosszút kereste, Bolas az elképzelhetőség fölötti hatalmat kutatta, és még az előkelő Narset is kereste a tudást mindezeken felül… és Yasova, az ő szellemi vezetője, minden sárkány bukása után kutatott.

 

- Nem, khánom, - mondta sietve. – Az emberek, a khánok, az enyémek… nem olyanok, mint te. Gyengék, bolondok, a múlt árnyékait markolják. Nem kell harcolniuk az életért, ezért ők a dicsőségért vagy a kapzsiságért vagy a semmiért harcolnak.

- Nem olyanok, mint te – mondta Sarkhan újra, esedezve – te jobb vagy.

 

Yasova Sarkhan felé lökte a botját. A hőség fala megütötte öt, a karom veszélyesen közel került hozzá, hátratántorgott, elvesztette az egyensúlyát és elesett. Sarkhan elterült a jelzésen amit Yasova a sima köve vésett, a kőbe vésett barázda még mindig kényelmetlenül meleg volt, olyannyira, hogy a szőrmekabátján keresztül is érezte.

 

- Jobb, - köpött Yasova – Mi reménytelenül nézzük, ahogy az otthonunkat lerombolják, és a gyermekeinket legyilkolják. Ijedt nyúlként tekintünk az égre, az életünk pusztán a túlélésről szól, úgy kapargatjuk össze a fenntartásunkhoz szükséges dolgokat, mint ahogy a kényeskedő parasztok valaki másnak a birtokán.

 

Yasova Sakhan fölé állt, a szemei dühhel voltak telítve, fogta a karmot, amit egy sárkányból tépett ki, amit most a mágiája tüze által izzót és a haragja fűtött.

- És ezért hívsz minket jobbnak?

- Kérlek, - mondta –én láttam a leíratlant–

- Nem tudom mi vagy, – mondta Yasova – nem tudom hogyan jöttél ide, vagy mit jelentenek mindezek. De én láttam a leíratlant magam is, láttam a világot sárkányok nélkül. És az maga volt a paradicsom.

 

- Én szellemi vezetőd szerepét játszottam – mondta Sarkhan – mondtam neked, úgy igaz, ahogy tudom, amit láttam. Kérlek, könyörgöm, tedd meg értem ugyanezt. Meséld el azt a látomást, ami téged vezérel.

 

Yasova letette a botját.

- Egy mezőt láttam, amit sárkányok csontjai leptek el, - mondta miközben a szemei a távolba révedtek. – Az égbolt megtisztult ezektől az átkozott viharoktól. Nem volt több harc. Nem volt több háború. A Temur megszabadult a hódításaitól, és az én leszármazottam, a lányom, aki sokszor költözött, volt a sar-khán, egész Tarkir ura. Az emberek távoli vidéken éltek, vadásztak és pásztorkodtak, elegendő mennyiség volt mindenből. És halottam egy hangot, hízelgő és csöndes volt, ami elmondta nekem, hogy hogyan érhetem el mindezt.

 

- Ez nem így történt, – mondta Sarkhan. Zavarodottság uralkodott el rajta. – nincs sar-khán. Nincs béke. Ugin mutatta meg neked ezeket a dolgokat?

- Nem- mondta – habár Ugin-ról beszélt. Azt mondta nekem, hogy térképezzem fel a viharokat, derítsem fel őket, hagyjak nyomot.

 

Yasova jelezte a karmolást a kövön alattuk.

- Azt mondta, hogyha megmutatom neki a szellem sárkány fészkéhez vezető utat… meg fogja ölni Ugin-t.

Epe tört fel Sarkhan torkában.

- Kicsoda? – suttogta – Ki beszélt hozzád?

- Egy hatalmas sárkány – mondta Yasova, hangja telve volt áhítattal. – A legesleghatalmasabb, annyira nem hasonlít azokhoz, akiket a khánok hátasuknak használnak. Igazi szavakkal szólt, nem sárkányüvöltéssel, fölém magasodott, nagyobb volt, mint Atarka, égetett arany pikkelyei voltak. A feje felett, a szarvai között ott lebegett egy tojás, és a lázálmomban úgy gondoltam összetörhet és egy új világ kell ki belőle.

- Nem, - mondta Sarkhan. – Nem.

 

Zárójelszerű szarvak, olyanok mint Yasova a dupla zárójeles jelei. Pedig látnia kellett volna. De honnan is tudhatta volna?

Bolas

 

Bolas követte őt. Nem - lehetetlenség. Bolond. Bolas már itt volt! Mit mondott a sárkány? Én tudom, hol fekszik a sárkány. Én tettem oda, nem is olyan régen. Nemrégen. Átkozott! Mit jelent száz év egy olyan lény számára, mint Bolas, vagy ezer, vagy tízezer?

 

Itt történik! Most!

Tűz futott végig rajta. Elégette a puha rózsaszínű bőrét és elvette a hangját, egy üvöltést kényszerített ki belőle, ami a lelökte havat a fákról. Most Yasova volt az, aki hátratántorodott, összekuporodott előtte.

Sarkhan állkapcsa lángolt és megnyúlt, kinyitotta a száját, teljes lélegzettet vett a hideg hegyi levegőből, készen állt, hogy kilélegezzen egy leheletnyi tiszta fenséges lángot.

De Yasova nem egy falatnyi étel volt, mint ahogyan kinézet. A macskája sziszegve elhátrált Sarkhan-tól, Yasova máris talpra ugrott. Majd botja felizzott, ahogy visszahúzta, Sarkhan a sárkány elméjében homályosan gondolt vissza a láng karomra, amivel Yasova belekarmolt az égboltra és a szemei előtt ölte meg az egyik sárkányfiókát.

Ugin veszélyben van. Bolas itt van, most, vagy hamarosan. Nem kockáztathat meg egy sérüléssel járó harcot ezzel a pici teremtménnyel. Nem, amikor ilyen közel jár.

Láng bukott fel a szájából, ahogy kilélegzett, de ez nem tűzsugár volt. Yasova hátrabukott, megpörkölődött, de minden kétséget kizáróan életben maradt.

 

Erőtől duzzadó lábaival Sarkhan Vol elrugaszkodva az égbe emelkedett.


A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Az Új Öreg Tarkir2015.06.16 12:50

Szerző:admin

- Kimberly J. Kreines –

 

Habár Sarkhan még nem tudta, hogy amikor átlépett a kapun, 1280 évet utazott vissza az időben Tarkir múltjába.

 

Sarkhan maga mögött hagyta a sárkánynélküli Tarkir-t amit ismert, és maga mögött hagyta Narset-et a jólelkű barátját, aki Zurgo keze által halt. Sarkhan Tarkir múltjában van, egyedül.

-

 

Sötétség.

Csend.

Most csak a szívdobbanás van ott, ahol ezelőtt lobogó láng és fájdalommal teli üvöltés volt.

Az üvöltés, ami az övé volt; Sarkhan szájából eredt, a szája még nyitva volt, a levegő még mindig áramlott kifelé belőle – de most már csak hangtalan leheletként. Olyan volt mintha a hangját kiszakították volna a tüdejéből és a világ kifordult a lába alól.

Mindössze egy pillanatig tartott, míg átfutott Ugin csontjain, a lángok felé futva. De most nyugodtan állt a sötétségben, egy pusztaság közepén a havas Temur tundrán. Nem voltak ragyogó csontok a lába alatt. És a tűz?

Sarkhan megfordult, visszatekintett az útra ahonnan jött.

Nem volt lángoló kapu sem.

Zurgo nem volt ott. És a sem.

Narset. 

A lélegzetvétele megakadt.

Neki nem kellett volna meghalnia.

- Miért? - ezúttal a kérdése hanggal járt. A nyugodt éjben visszhangzott a fájdalommal teli hang.

- Miért kellett meghalnia?

Nem érkezet válasz.

Nem volt semmi – Sarkhan szédítő rohanásában fogta fel – semmi sem volt. Az állandó suttogás, Ugin szavainak állandó folyama a fejében – a hang eltűnt!

A hirtelen jött csend zavarba ejtő volt. A sárkány suttogása nélkül, ami támaszt nyújtott neki, Sarkhan elakadt. Rátámaszkodott a botjára, de az nem adott neki olyan mérvű támaszt, mint amit Ugin szavai tudtak adni.

A világ megbillent, és Sarkhan végigbotladozott a havas földön, zihált.

Előtte az üres, fullasztó végtelenség.

- Ugin! – kiáltotta.

Várta a választ, de nem érkezett.

- Hol… vagy? – elmélázva ejtette kissé a szavakat. – Hol vagyok?

Semmi.

Szédülés fogta el, és a térdére esett. A botja a kövön zörögve esett el mellette, az Ugin Szeméből származó a hedronszilánk valahogy még mindig világított a sötétségben. Sarkhan remegő ujjait végigfuttatta a szilánkon. Ugin itt volt, természetes hogy itt volt, mindig is itt volt.

- Ugin. – suttogta Sarkhan – Kérlek.

Semmi.

Semmi.

- Nem!

Hogyan lehet semmi? Hogyan lehet képes a sárkány, ebben a pillanatban, mindazok után, mindazon világok után, az évek… minden után, hogyan hagyhatta el most a sárkány?

- Beszélj hozzám! – kiáltotta Sarkhan. Fogta a fejét, hízelgett, könyörgött a hanghoz hogy térjen vissza.

- Keresztülmentem a kapun. Nem ezt akartad? De igen! Én tudtam! Akkor miért hagytál el?

Csengő csönd borult rá válaszként, fullasztással fenyegetve őt.

A hízelgése veszekedésbe fordult, kétségbeesett hajat tépő rángatózásba. A fájdalom átsugárzott a fejbőrére, de nem kapott választ. A fejében egyedül csak békés nyugalom honolt.

- Ha! – nevető ugatás hagyta el Sarkhan ajkait, ami keresztültépte a csendet és gátat szakított fel; hisztérikus görcsbe tört ki.

Az irónia; már milyen régóta vágyott arra, hogy a suttogás maradjon abba, viaskodott annak mágneses ereje ellen, most eltűnt.

– Nem teheted ezt! Hallasz? Nem hallgathatsz el most! – nedves kezét végig húzta a száján, nyálat húzva maga után.

– Narset ezért halt meg.

Miért halt meg?

Csak a sárkány tudja.

- Miért? Miért küldtél engem ide? Hol vagyok? Beszélj hozzám!

 

A hirtelen jött menydörgés – egy válasz? – magához vonzotta Sarkhan tekintetét, és a látvány, ami fogadta, magához láncolta.

Fényes felhők vastag szirtje gyűltek egy kupacba az égen. Toronymagas hegyek sorozataként dagadtak a horizont egyik végétől a másikig. Egy éles roppanással, egy zöld villám csapott keresztül az egyik taréjon. Ezt követte még egy, majd egy másik. A villám végigcikázott és robbant a láthatáron, úgy tűnt tűzbe borítja az éjszakát.

Aztán egyszerre mindegyik felhő felrepedt. Fagyos eső folyama zuhogott lefelé, hasadt szét Sarkhan arcán, folyt szét a szeménél. De nem nézett félre, nem tudott, mert a felhők épp most keltek életre; most kezdtek el kavarogni.

Szirtek és csúcsok kapaszkodtak fel egymásra, nyomták egymást és harcoltak egymással, lökdösődtek a helyért. Egymást kaszabolták a hosszú hátsó farkukkal, állkapcsukkal oda-oda kaptak, és tépték szét az égboltot a borotvaéles karmukkal.

Azt gondolta, hogy az égbolton – nem az nem lehet. Sarkhan hunyorgott, kezével árnyékot próbált képezni az arca előtt. Oh, de az volt! Az volt!

Egy szárnypár!

Egy széles, bőrszerű nyúlvány csapkodott a viharral szemben keményen és keményen, alacsony morajló villámcsapások hullámait keltve. Amik azzal küzdöttek, hogy formát vegyenek fel, a kavargásból kifelé csomózódtak és csavarodtak. Egy alakká olvadt össze ahogy kiemelkedett a szárnyak mögül, kinyitotta a száját és egy hatalmas harsogó üvöltésben felrikoltott.

Egy sárkány!

Sarkhan megmarkolta a botját és megpróbált lábra állni, csakhogy újra térdre essen, levegő után kapkodott, a mellkasát szorította, máskülönben a szíve áttörte volna a bordáit.

Egy második sárkány született meg a viharban, aztán egy harmadik.

Csodálatosak voltak, káprázatosak, gyönyörűek. Olyan sárkányok voltak, amikhez foghatóakat még sosem látott.

Sarkhan szeme sarkában könnycseppek gyűltek össze, hogy aztán az esőcseppekkel elvegyülve folyjanak le az arcán. Kipislogta őket, mert csak elhomályosították a látást, és ő látni akart, neki látnia kellett.

 

A hatalmas vadállatok vidáman incselkedtek, önmagukat tanították először a fiókák. Végig száguldottak az égbolton, összecsaptak az agancsaikkal a tüzes harcban - agancsaik voltak! Sarkhan jókedvűen felnevetett. Tarkir sárkányainak agancsaik voltak.

Sárkányok Tarkiron.

Lehetetlenség.

Egy látomás. Egy álom. Annak kell lennie…

És mégis –

 

Sarkhan földre eresztette magát, a hófödte sziklára helyezte a tenyerét. Összegyűjtötte a fehér, havas latyakot, összeszorította azt ujjai között, összepréselte, amíg a keze el nem zsibbadt.

A látomása érezteti vele a hideget?

Az álom, képes arra, hogy az egyik ujja sebes legyen?

 

Egy magasból jövő sikoltás átszúrta a dobhártyáját. Kézzelfogható volt a hang; olyannyira valódi volt, mint a hó.

A pompás lényeket nézte, amik betöltötték az égboltot. Most már vagy tucatnyian lehettek, nem két tucat… - még többen.

A szárnyaik az éjszaka ellenében vertek, örvénylő széllökést kavartak lefelé, oda ahol Sarkhan térdelt. Sarkhan élénken zihálva lélegezte be a szagukkal megtelt széllökéseket. Ami felkavarodott benne, megtöltötte a tüdejét, átkarolta a lelkét. Aztán megérezte az igazságot benne. Sárkányok voltak. Igaziak voltak. És itt voltak.

- Hol? - Suttogta el a kérdést, habár nem hangot kérdezte meg a fejében, választ sem várt, tudta a választ. Narset elmondta. Az ősi tekercsektől érkezett a válasz: Nézz a múltba és nyisd ki az ajtót Ugin-hoz.

A lángoló kapuboltozat.

Kinyitotta az ajtót.

Aztán átsétált rajta.

És az a múltba vezette őt. Ide vezette.

Ide az öreg Tarkir-ba. Ide a sárkányok Tarkir-jába.

A mellkasa dagadozott.

– Ugin. Köszönöm.

Felette az égbolt nemes vadállatai felüvöltöttek, és Sarkhan Vol felemelte a hangját, hogy csatlakozzon a kórushoz.

-

 

Milyen régóta követte a repülésüket – játékos, lusta körözéseiket az égbolton – Sarkhan nem tudta. Az árnyékukban sétálna örökké és nem érezné szégyennek. Ez volt az ő útja, az út amit Ugin állított fel neki, a síkja gyógyításának az útja. Ide. Hallani. Gyógyulni.

A sárkányok ismerték az utat.

- Mutassátok meg.

Hallaniuk kellett őt, mert begyorsították és fokuszálták a repülésüket.

Sarkhan felvette a lépést velük, keresztülfutott a havas határon; támolygott, meg-megszakította a futását tántorgással és gyorsítással. Elszórt köveken és lehullott ágakon szökdécselt és botladozott keresztül, mert a szemét az égboltra szegezte és nem figyelt a földre, elutasította, hogy a tekintetét levegye odafent szárnyaló csodálatos lényekről.

 

Tudta, hogy azok a sárkányok nyugtalanok és éhesek voltak. Egymás nyakába csíptek és egymást csapkodták a farkukkal. Az a kettő, aki a csapatot vezette, harcba keveredett egymással, keresztülbukfenceztek az égen, a vezetés megszerzéséért sziszegtek és köpködtek egymásra.

A harcuk örömmel töltötte el Sarkhan-t, de ugyanakkor érezte annak jelentéktelenségét is. Érezte, hogy jön valami, valami hatalmas. A fiókák ereje nagyon új volt még, nagyon határolt, semmi olyannal nem hasonlították össze, amivel később szembenézhetnek.

 

Elhelyezkedett egy kidőlt fa tuskóján, ahogy a hatalmas sárkány berepült. Az éjszakai levegő sötét indáiban született, ő volt a legfigyelemreméltóbb nősténysárkány, akit valaha is látott Sarkhan.

A vadállatias üvöltése, fülsüketítő és mindent elpusztító volt, beborította az egész tarkir-i tundra területét.

A fiókák figyelme egyszerre erre a fenséges sárkányra irányult, minden csipkelődésük, pusztán az óriási szemének pillantására eltűnt. Körberepülte őket, szaglászott és csipkelődött. Próbálgatta és üdvözölte a fiókákat.

Amikor aztán megelégedett, felmorgott és a fiókák élére zuhant, hogy vezesse őket. A fiókák pedig alakzatban buktak mögötte.

Újra felüvöltött, kettétépve az éjszakát.

A sárkányai – számára ők voltak a sárkányfiókái: nem volt kérdés hogy a fiókák hozzá tartoznak –magas sikolyokkal és rikácsolásukkal válaszoltak neki.

A rend helyreállt, a szándék ki lett nyilatkoztatva. Eljött, hogy vezesse őket. Most vadászni fognak.

Sarkhan felkapaszkodott egy szirt szélére, szemével követte a sárkányok merülését az alattuk lévő völgybe. Hasra vágta magát a földön, majd kikúszott a szirt szélre, tökéletes kilátási pont volt az élvezetes portya megtekintésére. 

 

A lenti medencében egy pici tábor volt. Őrjöngő alakok már szétszóródtak, hallaniuk kellett az uralkodó éjszakát felemésztő kiáltását. De az nem figyelmeztető kiáltás volt; hanem a végzet elhatározott kiáltása volt. A lényeg nem az volt, hogy milyen gyorsan futnak odalent, sosem tudnák lehagyni a bestiákat.

Az fiókák, mint a lángoló íjvesszőkből álló zárótűz zuhantak alá. Az uralkodó tüzes lehelete vezette a rohamot. A fiókák tüze rövid robbanásokban tört elő, ahogy tesztelték a képességüket, tanulták a mesterségüket.

Aztán már a földön voltak. Szakítottak és téptek. A fogaikat mélyesztgették, megsuhogtatták az agancsaikat, és könyörtelenül csapkodtak a farkukkal.

Egy tánc volt, megkoreografált előadás. Időnként felszálltak az égre majd visszabuktak a táborba egy újabb támadásért egy újabb gyilkolásért.

A tiszta erő!

Sarkhan szórakoztatónak találta. Ilyennek kellene lennie a világnak. Ilyennek kellene lennie Tarkirnak.

Ez nagyszerű volt.

 

Felszállás közben az egyik fióka közel egy lábnyira repült el Sarkhan-tól. Meredten nézett rá, fogva tartotta a lángoló sárga szemeivel.

Abban a pillanatban a sárkány megérintette Sarkhan bensőjét. Köszöntötte a világában, a fajtársai között.

Sarkhan átalakulása észrevétlenül, az engedélye nélkül kezdődött meg, de örült a vállaknál megjelenő szárnyak ismerős érzéseinek, a meghosszabbodott pofa feszes élességének, annak hogy a sárkány, rohanó tekintetű szemein keresztül láthatja a világot.

A karmos lábaival lépett egyet majd széttárta a szárnyait. Csatlakozhatna hozzájuk a fosztogatásukba. Itt és most, Sarkhan Vol végre repülhetne Tarkir sárkányaival.

 

Csapott egyet a szárnyaival, felkészült az elrugaszkodásra, de rövidre sikerült. Vérvörös villámként egy mágikus, ragyogó karom hasította keresztül az égboltot, beletépett a magasba röppenő fióka oldalába.

A fiatal sárkány Sarkhan előtt felvisított a fájdalomtól mielőtt visszazuhanva csapódott be a lenti talajra.

A vörös karom újra kitámadott, ezúttal feltépte a lény hasát. Aztán újra, irgalmatlanul, belsőségeket dobálva ki a hóra.

 

Egy kijózanító üvöltés követte, és egy nagy bestia, egy kardfogú, nagyobb, mint amit Sarkhan valaha is látott, a rávetette magát a sárkányra. A harc befejeződött mielőtt még elkezdődött volna.

Sarkhan szive megállt.

 

- Gyerünk! Futás! –egy ember hangja vágta keresztül a vérontás üvöltését. Sarkhan sárkány fülei érzékelték ezt, de a beszédnek nem volt értelme.

- Visszatartom őket! – ezúttal a sorba fűzött szavak, és a tenor – ami erős és egyhangú volt – rántotta vissza az emberi tudatosságba.

Vicsorogva a kiáltás felé fordult.

- Gyerünk! Ez egy női hang volt, egy emberi nőé, aki a medence közepén állt. Lemezpáncélt viselt, mastadon bőrrel volt körbetekerve a nyaka, és sárkány aganccsal volt felfegyverezve a válla és a karja. Ő volt az egyik, aki a vérvörös karmot forgatta.

 

Ahogy szólt a többieknek, hogy keressenek menedéket, belemártotta a lángoló karmokat a második fióka szárnyaiba, aki éppen egy emberből falatozott.

A fiatal sárkány összerezzent. Ösztönösen, megpróbált elmenekülni, de törött szárnyaival képtelen volt a levegőbe szállni. Rikoltozott, és verdesett, mint egy partra vetett hal.

A harcos nem vesztegette az idejét. Ahogy a lezuhant sárkány felé fordult, szemétől az álkapcsáig tépte fel annak arcát. A sárkányfióka vonagló kupaccá esett össze.

- Ne! –tört fel a sikoly Sarkhan szájából, a teljes szájából újra – a pofája eltűnt, a szárnyai eltűntek, a pillanat eltűnt, az a nő és a vadállata ellopta tőle.

 

A nő az óriási macskájával együtt megfordult, hogy egy másikat gyilkoljon le, de sem ő sem a kardfogú tigrise nem tudták bevinni az ütésüket, mert hirtelen óriási sárkánytűz tépte keresztül magát a havas medencén, végtelenül ömlött ki az uralkodó szájából.

A nő futásnak eredt a tűz elöl.

A túlélők szétszóródtak.

Az uralkodó felüvöltött a fiókáinak hogy szálljanak fel.

Szárnyak és rikoltozó kiáltások iramával, a falka eltűnt az éjben.

 

Sarkhan hátrahökkent, sötét érzelmek hullámoztak keresztül rajta, a vérét az utálat tüze fűtötte. Megölné azt a nőt, véget vetne a harcos életének ezért.

Megmarkolta a pengéjét és ugrásra készült a peremről, de valami megállította.

Egy hang. Amikor a sárkányok éltek, egyensúly volt. Egy magabiztos gyengéd hang. A sík nem szenvedett. A hang megtelt bölcsességgel.  Amikor sárkányok éltek, minden Tarkir-on lakó hatalmasabb volt. 

A szavak szünetet adtak neki.

Ránézett a harcos nőre, az egyedüli alakra, aki a medencében maradt. A nő a botja végén lévő ragyogó vörös karmokat használta arra, hogy szimbólumot véssen a hatalmas sziklába.

Sarkhan dühöngése átalakult – mivé? Félelemmel vegyes bámulattá? Felemelkedett hangulattá?

A nő nagyszerű volt. Sokkal nagyszerűbb, mint bármelyik ember, akit csak ismert. Ő egy túlélő –nem, egy hódító – követte a csatát a sárkányokkal. Sárkányok! Libabőrös lett Sarkhan karja.

Sarkhan figyelte, a nőt a medencében.  Aki a győzelmét hirdetve még több kőbe mart bele.

A nő elnyerte a jogot ehhez a szertartáshoz.

- Olyan, mint ahogy mondtad, hogy lennie kellene. A klánok erősebbek, az ember hatalmasabb. – Sarkhan Narset felé fordult – Ez egy tökéle.. – de Narset sehol sem volt.

Lenyelte a fájdalom frissen feltörő hullámát.

Narsetnek nem kellene halottnak lennie.

Látnia kellene ezt. Megérdemelné, hogy lássa.

És fogja is. Sarkhan ebben a pillanatban elhatározta, hogy megteszi. Bármit megtenne, ami az erejéből telik, hogy biztos legyen abban, hogyha eljön Narset ideje, amikor Narset újra élni fog Tarkiron, akkor sárkányok várni fogják.

Elmosolyodott, elképzelte Narset új sorsát. Ahogy a sárkányokkal együtt fejlődik, erőssé és hatalmassá. És nem halna meg Zurgo keze által. Egyikük sem történt még meg, sem tévedés, sem a megbánás.

A múlt többé már nem múlt. Egyszerűen csak… elveszett.

Elveszett örökre.

Sarkhan érezte, hogy az évek súlya felemelkedik a válláról. Százak, ezrek, nem tudja. Mind felolvadtak, amikor keresztüllépett Ugin tűzén.

Annyi minden van most előtte.

Ez volt az új kezdet, az új Tarkir – az ő Tarkirjáé.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Utazás az átjáróhoz2015.04.09 11:41

Szerző:admin

-Jennifer Clarke-Wilkes-

 

Sarkhan Vol félt az ellenfeleitől, az ősi Nicol Bolas-on át a mardui khán Zurgo-ig aki megvetette őt. Mégis követte Ugin a szellemsárkány hangját, - a régóta halott sárkány síkjáróét, aki Nicol Bolas ellensége és talán Sarkhan megváltásának kulcsa.

 

Sarkhan nem tudta hova megy, vagy mit fog találni, amikor odaér. Egy dolgot tudott csak: Ez a világ ugyanúgy sérült, mint ő, és talán még van remény a dolgokat helyrehozni. 

-

A szél végigsikított a sivár dűnéken. Csontpettyek törtek elő a múltból, gigantikus csontvázak és a mindenhol jelenlévő homok örvénylett a viharban. A horizont alig volt kivehető, elveszett a súroló homokfúvásban.

 

Távolban egy pont mozgott.

Talán egy délibáb.  Ki és be mozgott a látótérbe, alig volt kivehető a formája.

Aztán lassan növekedni kezdett. Fodrozódó formája alakot öltött. Egy szárnyas lény? Egy ember talán. Sétál. Az alakja hullámzik, lebeg kifelé a szélben.

Közelebb jön. A férfi nehéz köpenye, mint valami szárny a háta mögött hullámzik, ahogy keresztülvánszorog a durva földön. Egy botot markol.

Közelebb ér. A sétáló alak vadul mutogat a szabad kezével. A levegőbe kiállt. Megrázza a botját. A bot tetejéről, mint valami kiszáradt csont, egy csörgő tárgy lóg le.

 

A férfi már itt van. Vad, torzonborz hajjal, bozontos szakállal, és őrülettől csillogó szemekkel. Beszél. Senki sincs mellette.

- Hagyj békén, szellem! – kiabálja. Úgy fogja a fejét, mintha fájna.

 – Mit akarsz tőlem?

Megáll, megfordul, felméri a vad területet. Némán elbukik. Aztán lassan biccent magának. Az eget kémleli. Kihúzza a vállát. Egy távoli csúcs felé tekint, és újra sétálni kezd, a lépései most már magabiztosabbak.

 

Hamarosan már csak a sekély lábnyomok maradnak, és lassan azok is eltűnnek, ahogy az üvöltő homok beléjük ömlik.

-

 

Narset meditált, ahogy napkeltekor szokta. A lélegzetvételére fokuszált, aztán mélyebbre ment, egy nyugodt pontot keresett az életritmusa mögött. A csend tökéletes volt, lélekmélységű.

 

Csendes elmélkedésbe lebegett, az ősi misztikumokat szemlélve. Az érthetetlen Szellem Sárkány rúnái a szemei előtt lebegtek, ahogy előhívta a tanait. Az írásjegyek mozogtak, mindig épp csak annyit, hogy kívül essenek az megértésen.

Egy kevésbé fegyelmezett diák csalódott lenne, de Narset több éve fejlesztette a türelmét. A megvilágosodáshoz idő és hosszú csend kell, hogy a rejtett tartalmak beszélni kezdjenek. Erősebben fokuszált, és figyelt. Rengeteg hónapot fordított erre, nagyon közel ért a lényegéhez, de sosem tudta igazán elérni.

 

Az a nap más volt. A nyugodtság középpontjában elkapott egy villanást, a szó leghalványabb nyomát. Gyógyítás. Fizikai kényszert érzett, olyan volt mintha penge feszülne a lapockái közé. Aztán kijött a transzból és bámulni kezdte a pirkadat színárnyalatait a hegytetőn.

A csúcsok közelében lévő felhőkből kirobbant egy tiszteletre méltó forma: egy kirin, a sors üzenethordozója. A szemei és a szarvai földöntúli tűzzel lángoltak. Tűzcsúcsos patáival végigfutott a levegőben. Majd a mágikus lény megállt és a fejével Narset felé billentett, elkapva a tekintetét az övével.

Narset elismerően biccentett. Aztán a kirin megfordult, ágaskodva-bakugrálva megindult északkeletre.

 

Narset felállt, megértette. Tarkir, Ugin rejtett szavain és a megjelent hírnökén keresztül szólt hozzá. A világ végzete itt fekszik valahol a kirin tüzes csapásán.

 

Ki kellene jelölnie valakit aki, felügyeli a klán ügyeit a távollétében. Az ilyen vándorút a bölcsesség keresésében minden Jeskai-nak a hivatás része. Elmosolyodott és felmarkolta a botját.

-

Sarkhan közel volt a hegyekhez. Látta a monumentális épületeket a csúcson, zászlók csattogtak a csípős szélben. Egy zuhatag bukott át a csúcs közelében elhelyezkedő vízikeréken, és  hegytetőn lévő mély szakadékokat kötélhidak sűrű pókhálója lepte el.

 

- Miért vezettél ide? – kiáltotta az ég felé. A hangja visszatért hozzá: ide, hallani, gyógyulni.

- Egy újabb trükk? Egy másik hazugság? A csontjaim azokhoz a sárkányokhoz fognak csatlakozni, hiányosan és törötten?  Sarkhan beletépett a hajába és csikorgatta a fogait. A botjának végét a lejtőhöz csapta. Majd térdre rogyott, motyogni kezdett.

Egy hang szolalt meg felette.

– Megfáradt vándor, nyugalmat keresel?

Sarkhan hátra majd előre lendítette a fejét, mintha vizet akarna magáról lerázni. Aztán lassan felnézett. Egy karcsú hölgy állt ott, sáfrányszínű köntösbe öltözve, fenn a fejmagas vándorkövön pózolt. Fényes szemszerű pecsét ragyogott a homlokán.

- Ez a valóság? – morgott Sarkhan. - Vagy te csak ugyanúgy kigúnyolod a szemeimet, ahogy a füleimet?

A nő lelépett a vándorkőről és könnyedén lábujjhegyen ért földet. Lassan, kinyújtott kézzel közelített.

- Itt vagyok.

Sarkhan hátrahúzódott, de aztán teljesen nyugodt maradt, ahogy a nő ujjai hozzáértek a homlokához. A nő finoman hozzáérintette a tenyerét a lángoló homlokához. Hideg volt és száraz.

Ott tartotta a kezét és belenézett Sarkhan szemébe.

- Látok… másvalakit… veled. Körülötted. Mint egy árnyék visszhangja. – ezzel hátralépet, megszakítva a kapcsolatot.

Sarkhan a botjára támaszkodva felállt.

- Te is hallod? A hangot benne. A gondolatot, ami nem a tiéd. – a csodálkozástól kisimult az arca, és a szemei ráfokuszálódtak az előtte lévő nyugodt arcra.

- Azt mondják mind, hogy őrült vagyok. Senki más nem hallja. A véget nem érő suttogást. Egy pillanatnyi nyugalmat sem ad. Honnan ismered ezt a hangot?

- Én csak az aurádban érzékelem, a szellő visszhangját. Egy gondolat. Egy kép. A te érkezésed meg lett jövendölve, utazó.

 

- Narset vagyok. Itt tartózkodom a többi megvilágosodást keresők között. Egy magasabb rendeltetés felé vezetem a klánomat.

Sarkhan biccentett. 

- A Jeskai. Halottam már azokról a hegytetei bölcsekről, habár eggyel sem találkoztam a csatában. A mi klánunk gyengének hiszi őket, valamilyen képzeletbeli igazságot keresnek vég nélkül.

- Az igazi erő nem jelenik meg teljes formájában, amíg nincs rá szükség. – ezzel Narset megpördült és egy rövid szúró mozdulattal, három ujjal ráütött a vándorkőre. A kő szépen kettéhasadt, félbetört, mint a friss tojás.

– A hegyeinkben még állnak az erődjeink, habár sokan megpróbálták bevenni őket.

Narset visszafordult.

- Mondd el a nevedet, utazó. Hadd halljam a történetedet.

-

 

- Ugin Szeme óta Sarkhan keveset beszélt másokkal. És az is fájdalmasan rövid volt. Rövid csokrokba kötötte a szavait, megállt, néha megszakította félig elfeledett dalokkal és gyerek versekkel. Néha pedig egyszerűen csak megállt és percekig bámult maga elé.

De aztán lassan, gyötrelmesen, összerakta az utazásának részleteit amióta maga mögött hagyta Nicol Bolas meditációs birodalmát. A hangról, ami folyamatosan beszélt hozzá, mindig előre vezette addig, amíg visszamenekült Tarkirba. Az útra, ami meggyógyítja a világát. Ami egyszer az otthon volt. Most a küldetésévé vált.

 

Narset hallgatta. Néha feltett egy kérdést, sosem szakította félbe, de mindig megvárta Sarkhan lelki szenvedésekkel teli szüneteit. Amikor Sarkhan beszélt neki a síkok közötti vándorlásáról, Narset szemei összeszűkültek egy pillanatra, de aztán biccentett magának úgy gondolva, hogy valami értékeset fedezet fel.  Megkérte Sarkhan-t hogy hadd vizsgálhassa meg a csorba kődarabot, ami a botjáról lógott. Narset alaposan áttanulmányozta  az idegen jeleket, amik a kő épen maradt felületét borították be.

 

- Már láttam ehhez hasonló szimbólumokat. – mormolta. – Ősiek. Egyedül a legelrejtettebb tan említi őket. Titkok, amiket csakis a sárkány tüze tud felfedni. Hogyan került ez a relikvia a kezeid közé?

- A Szemből származik. A tiszta tűz törte szét. Legyőzött engem. De megmentettem ezt. Ez minden, amit tenni tudtam.

- Mi az a Szem?

- Ugin Szeme. Ő szól hozzám. Még mindig.

Narset szeme hirtelen újra összeszűkült. – Te ismered Ugin-t? Voltál a szentélyében?

- Csapda volt. Aztán egy trükk. Most már nincs többé. De a Szellem Sárkány halott. Bolas mondta. Vagy hazudott?

- Nem hazudott. Ugin halott. És vele együtt az egész faja, a sárkányok. Te ezt nem tudtad?

- De ő beszél hozzám! Folyamatosan gyötör. Azt mondja, hogy kutassam fel. Ő küldött ide. Egy dolgot mond csak: Gyógyulni.

- A Szellem sárkány hangja vezetett el téged hozzám. Én talán képes vagyok enyhülést hozni arra, ami bánt Téged. De ez talán ennél többet jelent. Ez a világ teli van fájdalmakkal, Vol. Érzed, ugye?

 

Narset csendben beszélt, a szemei távolba révedtek.

- A klánok évszázadokig harcoltak. Amikor a sárkányok éltek, a túlélésért küzdöttünk ellenük. De amint az utolsó sárkány elhullott, egymás ellen fordultunk. Amilyen egységesen harcoltunk közösen az már régen elveszett.

- Még a csendes erődítményeink is ismerik a háborús üvöltést. Az Abzániak elhagyták a robosztus erődjeiket, hogy ellenséget keressenek a sztyeppén. A Sultaiak a gyalázatos holtak seregeiket küldik előre. Még a kemény Temurok is leereszkednek a hegyeikből. És minden föld felett a Marduiak lovagolnak, fosztogatnak és pusztítanak.

- Elvesztettük a célunkat. Félek, hogy hamarosan a klánok már csak csontok lesznek a pusztaságban, amiket a vadállatok rágcsálnak. Minden, amit építettünk szét fog porladni, míg végül a múlt is eltűnik.

Sarkhan vállai összerogytak.

- Akkor újra elbuktam. Ez a világ már halott. A múlt elveszett. Ugin csak egy álom.

Narset megrázta a fejét.

- Ugin többet jelent mindennél. Ő ennek a világnak a lelke. Amikor ő elveszett Tarkir kevesebbé vált. De talán még maradt valami ott. Valami, amit felébreszthetsz. A kő, amit viselsz talán egy kulcs.

 

- A kulcs… - Sarkhan a távolba révedt. – Igen, így hívtam. Úgy gondoltam a Szellem Sárkány titkait nyitja meg előttem. – Aztán a szemei újra fókuszra találtak és keményen nézni kezdte a csorba kődarabkát. Majd felnézett Narsetre.

- A Titok, amit csak a sárkány tüze képes felfedni. Hogyan is felejthettem el.

 

Megmarkolta a szilánkot és mélyen a torkából egy vadállati hang tört fel. A szemei fellobbantak, majd füstölni kezdtek. A keze pedig egy sárkány szájává változott. Tűz hömpölygött elő belőle. A jelek ragyogni, örvényleni kezdtek, szavakat kezdtek formálni.

Narset a hő ellenére előre hajolt. Az arca kíváncsivá lett, izgatott, ragyogó, mint egy friss penge a kovács üllőjéről.

- Ez egy szólás a hatalmasok nyelvén. Az ősi tekercsek használják ezt. Azt mondja: néz a múltba és nyisd ki az ajtót Uginhoz.

Sarkhan megrázta a fejét. – De Bolas azt mondta ő tette Ugin-t oda ahol most fekszik.

Narset visszanézett rá. – Te nem tudod, hol fekszik Ugin?

 

- Az én klánom sose maradt sokáig egy helyen. Minket nem érdekelnek a tekercsek a térképek vagy az ősi mesék. A Mardu mozgásban van. Ez minden.

- És akkor még így is nagyon keveset láttál a világból.

- A hang egy ajtóról beszél. Én kerestem ezt, noha nem volt vezetőm, aki megmutatta volna nekem.

- Most már van egy. – mondta Narset, majd rátette nemesi kezét Sarkhan vállára. – A hely ahol Ugin elbukott kevesen ismerik. De fel van jegyezve a Bölcsek Szemének Krónikájában. A Krónikák őrzőjeként én olvastam a tanokat benne. El tudlak vinni a Szellem Sárkány sírjához.

-

 

Az éjszakai égbolt ellenpontként vibrált és sziszegett, a Sarkhan fejében mormogó hanggal. A furcsa fény többszínű árnyékokat varázsolt végig a hóra, ahogyan ő és Narset lassan felmásztak a Qal Sisma nyúlványra, és ahogy a föld is ők is emlékek alapján követték az ösvényt.

 

Sarkhan Narsetre nézett a tábortűz izzó zsarátnokain keresztül. Narset lehajtotta a fejét egy pici teabögre fölé. Ahogy az illat közéjük szállt Sarkhan érezte a bensőséget, valamit, amit ez eddig nem érzett más emberi lénytől amióta csak emlékszik. Narset felnézett és őszintén elmosolyodott.

- Ez luxus, de én mindig hordok magamnál egy kis maroknyi levelet. Csatlakozol hozzám?

Elfogadva a gőzölgő bögrét Sarkhan mélyet lélegzett belőle. Belekortyolt és felnézett az égre, ahogy ízlelgette a teát.

- Jártam ezekben a hegyekben régebben, – mondta. – hallgattam azokat, akik a régmúltról beszéltek.

Narset bólintott.

- Temur sámánjai egyfajta különleges kapcsolattal rendelkeznek a világ lelkéhez. Hallják a halottak szellemét és az idő visszhangját mind a múltból, mind pedig a még eljövendőből, amit ők meg nem írottnak hívnak. Talán az Átjáróhoz való közelségük biztosítja számukra ezt az áldást.

- Az Átjáró?

- Az egy pont, mélyen a hegyszorosban ahol Ugin csontjai pihennek. Ahol a valóság állandóan mozog és csavarodik, mintha a végleges formáját keresné, de sose találná meg azt. A kutatók mindig megjelennek a helyen, de senki sem képes belépni. Az a néhány, aki megpróbálkozott egyszerűen szétszakadt. A túlélő vándorok mesélték el, hogy mit láttak, de ezen kívül nem tudok többet.

- Ez az ahová megyünk?

Narset bólintott.

- Nálad van a talizmán. – mondta – a Szellem Sárkány szavait hordozod. Talán csak olyan valaki, mint te, aki képes a világok között mozogni, képes ellenállni az Átjáró erőszakosságának.

Utolsót kortyolt a teájából.

 

Ezután csendben sétáltak tovább. Nem volt semmi más, amit szükséges lett volna elmondani.

Ugin hangja volt az, ami megtörte a csendet.

- Beszél hozzám. – motyogta Sarkhan – A hangja most erősebbnek tűnik.

Narset egy pontra mutatott. A csipkés csúcsok között kiemelkedett egy spirálisan megcsavarodott szikla, furcsa izzásban fürdött, ami túlragyogta a hideg fényt a magasban.

- Az a megcsavarodott szikla jelzi a kanyon bejáratát, a kaput Ugin sírjához.

Kísérteties foszforeszkáló fény kapta el Narset arcát és úgy tűnt átalakítja őt egy hűvös zöldeskék jádévé. Sarkhan lángoló szemei hűvös fénnyel ragyogtak. Alattuk mérföldnyi széles kifeszített hasadék, ősi kövek merültek bele mélyen a jégbe.

Sárkánycsontok feküdtek odalent, ahogy tették ezt egész Tarkir-on, ezek itt azonban mások voltak. A roppant hosszú farok csúcsától, végig a bordacsontok boltíves átjáróján át száz láb hosszan hátborzongató kéken ragyogtak. A kanyon kanyarulatának fala eltakarta a többi részét.

Sarkhan elméjében egyszerre minden elnémult. Hirtelen megállt.

Narset oda ment mellé.

- Légy nyugodt utazó. Megtaláltad az utadat. Látod a Szellem Sárkány megmutatta neked az utad.

Egy új fény vetült Sarkhan árnyékára, végig lefelé a hosszú lejtőn, ami a sárkány farkához vezetett. Felnézet a szilánkra, ami a botjáról lógott. Meleg, narancs ragyogással pulzált a jelekből, amik bele voltak kaparva a felületére.

 

Hirtelen egy vadállatias üvöltéssel, egy orvgyilkosnak kinéző ork ugrott elő mögöttük.

- Megvagy áruló! – üvöltötte Zurgo ahogy lecsapott a hentesbárdjával.

Narset megpördült, gyorsabban mintsem Sarkhan szeme követni tudta volna. Narset felemelte a botját, és a gyilkos csapás csattanva állt meg rajta, mintha kőbe ütközött volna. Zurgo felüvöltött és olyan erőteljeset ütött ami egy loxodont is felborított volna. Narset felemelte a tenyerét mintha csak egy akaratos gyereket akarna csendre inteni. Az ork ökle pedig belecsapódott, és újra felüvöltött ahogy annak újízületei darabokra törtek.

- Most menj. – Narset hangja sürgető volt, lélegzetnélküli. - Még innen is érzem az Átjáró erejét. Úgy tűnik erősebb, mint ezelőtt. Őrködök, amíg eléred.

- Nem engedhetem, hogy az én harcomat vívd meg.

Narset szeme fellobbant. – Menned kell. Itt van a pillanat. Bármit is tartogat számodra Ugin sorsa, itt az idő, hogy szembenézz vele.

 

Fájdalom és szégyen futott végig Sarkhan arcán. De megfordult és futásnak eredt ösvényen. A hófedte kövek síkosak voltak és minden lépésre figyelnie kellett nehogy leessen. Egy vonalba került a ragyogó farok csúcsával. Ki tudta venni a kerek köveket a boltíves bordában, ami egy ragyogó átjárót formázott. Nyomás hulláma pulzált keresztül rajta, és a táj ugyanolyan ritmusban remegett vele együtt. Érezte, ahogy a sors ereje bele rántja, hajthatatlanul húzza előre.

 

Visszanézett a hegytetőre ahol Narset és Zurgo küzdött. Úgy tűnt Narset elkapta a tekintetét, még mosolygott is, ahogyan a kecses botja gyilkos ívvel kilengett. Zurgo legyőzöttnek tűnt. Sarkhan látta.

 

De aztán hatalmas ork váratlan gyorsasággal félreugrott a bot suhintásából. Majd kicsapott a kardjával. Vér spriccelt elő.

Narset nyugodtan állt. Úgy tűnt mintha újra meditálna. De aztán elkezdett összerogyni, mint egy vágott virág. Fejét Sarkhan felé fordította. Sarkhan halotta, ahogy felé kiált. – Menj!

Sarkhan világa karmazsinvörösbe váltott. Düh, szomorúság és bosszú harcolt egymással. hogy előtörjön, ezáltal csendbe fogva Sarkhan-t. Megbotlott, tántorogni kezdett vissza a feljáróhoz ahol Zurgo várta, társának vérétől megdicsőülve.

- Zurgo! Te szörny! Bosszút fogok állni! – sikoltotta Sarkhan.

De a Szem szilánkja élénken felvilágított. Körülötte a világ nyöszörögni kezdett. A föld megcsavarodott. Sarkhan elfordult, ahogy a kezei lángba törtek ki elkeseredetten üvöltött. A sárkánytűz beleordított az előtte lévő örvénybe, és egy kapu jelent meg.

 

Az az ajtó volt, amit mindig is várt.

Igen.

Sarkhan megfordult Zurgoról Narset összegyürködött testére nézet és aztán vissza a kapura.

Igen.

Üvöltve, ami egyaránt volt harag és felszabadulás, Sarkhan belerohant a lobogva égő boltozatba. 

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...
Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sarkhan őrülete2014.12.11 12:54

Szerző:admin

-Jennifer Clarke-Wilkes-

 

Sarkhan Vol síkjárónak sosem volt könnyű dolga.  Szél fújta, háború dúlta területen született, ahonnan már réges-rég eltűntek a sárkányok, fiatalember volt mikor síkjáróvá vált és kezdettől kereste a multiverzum leghatalmasabb sárkányát, akit imádhat.

 

A véletlenül sodorta össze az egyik legöregebb és leghatalmasabb sárkánnyal, aki valaha is létezett: az ősi és rosszindulatú síkjáró sárkánnyal, Nicol Bolassal. Megtört akarattal és megbomlott elmével Bolas szolgájává vált. Bolas alárendeltjeként utazott Zendikarra, ahol belépett az Ugin Szemének hívott misztikus csarnokba, és önmaga tudtán kívül segített kiszabadítani a síkpusztító Eldrazikat.

 

Képtelen hinni a saját elméjébén, félve Bolas megtorlásától, Sarkhan Vol visszatért Tarkirba ahol a saját népe száműzte.

 

Szóval újra itthon vagyok. Végig tekintek a csipkés csúcsú hegyeken a kormos, füves pusztákon. Ez a világ életet üvölt, és halált síkit, a küzdelem és erőszak látképe. Erős lehetne. Mégis tele van fájdalommal. Sérült, pont úgy ahogy én is.

 

Nagyon sokáig kóboroltam. Milyen célok lehetnek még előttem? A Szem üres. A világok üresek. Kegyvesztettenként tértem vissza, mert semelyik másik síknak nincs rám szüksége.

 

És mégis… hallok valamit. Gondolat visszhangjait. Mit mondanak? A Nevemen szólítanak?

 

Minden a sárkánytűzzel kezdődött, Sarkhan. És a sárkánytűz lesz a végének is a szemtanúja.

 

Ki vagy te, kéretlen hang? Túl régóta suttogsz az agyamba, de most üvöltesz. A múlt visszhangja vagy? A mosté ami sosem volt? Vagy talán örült vagyok, pont ahogy Bolas mondta.

 

Bolas küldött a Szemhez. Azt mondta várjak. Álljak és figyeljek. De amikor a többiek jöttek, és amikor a… Többiek… elmentek, megvakulva hagytak. Elaltatva. És mikor beismertem a bűnömet, úgy éreztem végig csak szemtanú voltam.

 

A Szem bezáródott. A saját szemeim űztek tréfát velem. Otthagyott, hogy figyeljek. Figyeljek de mit?  Pusztán a barlangrajzokat, amik gyötörtek és beszéltek hozzám. Suttogások a sötétben. És amikor a kihívás elérkezett, minden, amit tenni tudtam az volt, hogy elbuktam. Elbukni, mégis ez lenne a siker?

 

Úgy gondoltam Bolas volt az egyetlen. Öreg, hatalmas, fajtájának a legerősebbje. Kerestem a szolgálatát, és ő biztosította számomra azt. Bolondság volt azt hinni, hogy a kedvence voltam. Pusztán egy játékszer. Most már értem: egy olyan értelem, ami oly határtalan, mint maga a Multiverzum, az összes világot a saját játékszerének tekinti.

 

Elbocsátva, a sárkány játéka, félrelökve és haszna vehetetlen. Gondolatok foszlányai a meggyalázott csontokon. Ez volt a jutalmam a szolgálatért.

 

De a sárkány már egyszer szolt hozzám. Suttogj hozzám, Király.  Mi az áldozat természete?

 

Meg tudod gyógyítani ezt a helyet. Meg tudod gyógyítani magadat.

 

 

Sárkányok után vágyakozva nőttem fel. A világomat folyamatos harcok tépték – tépik - szét. A klánok az öreg egy csontjain csaptak össze, mely már olyannyira Tarkir részévé váltak, mint a véráztatta csataterek. Vadak voltunk, de egy részem még mindig rácsodálkozott: mennyi kegyetlenség fér el az öreg egyben?

 

Mint a népem többi tagja, én is a háborúra születtem. Néhányakat felkarolt a harcosok ösvénye. Ők a tomboló rohamban és a vérfürdőben lelték örömüket, a legjobban Mardu csatáinak frontvonalaiba vetnék magukat. Mások a kötelesség és szolgálaton kívül helyezkedtek. Nem mintha csak a harc által lehetne kegyetlen halát halni a hadurak miatt. Aztán ott voltak a hullarablók, akik a lovak lábai között mozogtak, és amit képesek voltak azt hirtelen elragadták elhunyt harcosok mellől.

 

Egyikük sem voltam. A szívemet nem töltötte meg a csata dala. Számomra a hadviselés nem volt más mint az élet valósága. Az egyik nyugszik, az egyik lovagol, az egyik harcol. Ez a Horda napi léte. A túlélés a győzelemtől függ: hogy hódíts, ahhoz enned kell.

 

Mégis, én a gyilkosok útját jártam. A tehetségem és a harci mágiában való jártasságom és természetes vadságom a Horda tagjai között félelmetessé tettek. Rést hasítottam az ellenséges vonalakban és a haragommal sújtottam le. Azok, akik mellettem harcoltak, átragadt az őrjöngésem és elsöpörték az ellenséges csapatokat. Nagyapám azt mondta az akaraterőm páratlan a népünkben.

 

A hátországiak. Felperzseltük a klánjaikat.

 

Mi végett harcoltunk? Egy darabka földért? Élelmiszerek értéktelen raktáraiért? Az ilyen konfliktusok mindig nagyon jelentéktelenek voltak, habár nagyon sokan harcoltak és nagyon sokan haltak meg érte. Akárhol is győztünk, nem maradtunk sokáig. Mindig felpattantunk és a széllel portyáztunk tovább.

 

Beteggé váltam a végeérhetetlen vértől. Habár nagyapám figyelmeztetett ez ellen, letettem a lándzsámat és elhagytam a sátort. Fel, a Qal Sisma Hegyekbe utaztam, azoknak a hívását kutattam, akiknek a szavát sem értettem. Egyedül kóboroltam a havon keresztül, néha arra portyázó hatalmas vadállatokkal küzdöttem meg, de nem tudtam meg, mi volt az, amit hallottam.

 

Tudod, hogy mit keresel.

 

Tényleg? Nem, ne beszélj a hanghoz. Valahogy… mégis ismerősnek tűnik.

 

Aztán az egyik éjjel, a szivárványos függöny alatt egy furcsa dolgot találtam, olyan volt mintha egy szőtt teknősbékapáncél pihenne a befagyott folyón. Ahogy közelébe értem, egy figura emelkedett ki a jégből és az alakomat vette fel! Szavakat suttogott hozzám, amik mélyen, belül visszhangoztak bennem, sárkányokról és az erejükről beszélt. Kinyúltam, hogy hozzáérjek, megpecsételve ezáltal egy olyan esküt, amit fel sem fogtam, de megtettem.

 

Az alak eltűnt és egy jégen ülő fiatallal néztem szembe, ruhátlanul, miközben egy kagylószerű fejvédő takarta az arcát. Felkelt és betakarta magát medvebőrrel. Aztán csendesen jelzett. Követtem Őt a fák közé.

 

Ott volt egy barlang ahol már sokan mások összegyűltek. Némán üdvözöltek a csuklyájuk alól, míg a fiatal beszélni nem kezdett és tett felém egy mozdulatot. Aztán mindannyian felfedték az arcukat és halk mormogó kántálásba kezdtek. A korok hangja volt benne. A királyok hangja.

 

Emlékeztek az öreg egyre. Habár sárkányok már nem szállnak, ez a népség hallotta a karmok és vér üvöltését és suttogó dalát. Volt egy szó. Egy emlék. Egy név, amit ismernem kéne. Most is hallom?

 

Jó néhány holdat eltöltöttem a suttogók között, de végül nem maradtam. Emlékek beszédei, hangok visszhangjai: ezek kevésnek bizonyultak számomra, hogy maradjak. Mindamellett egyfajta békét is találtam. Talán magammal vihetem.

 

A suttogások nem visszhangok.

 

Maradj távol az elmémtől, szellem! Megtagadlak téged! Az öreg egy eltávozott. Most már csak az egy maradt. És Ő hamis.

 

Visszatértem a klánomhoz harcosaim üdvözlésétől kísérve, kivéve a hordafőnököt. Zurgo arca sötét volt, ahogy megjelentem.

- Van merszed visszatérni?

- Pihenésre és elmélkedésre van szükségem.

- Te valamiféle Jeskai szandál vagy, hogy ülj és gondolkodj? Teljes engedelmességet követelek!

- Szárnyvezető vagyok. Hogy a legjobban irányítsak, biztosnak kell lennem magamban.

- Az uralkodáshoz vérre van szükség.  Így szól a Rendelet. Vérezni fogsz a Hordáért.

 

A Sisakzúzó fintorogva előre küldött a lovas szárnnyal hogy küzdjünk meg Sultai-al, azon a határterületen ahol a bűzös mocsaraik beszennyezik a mi vad földterületeinket.

 

Talán a Horda hulladékát jelölte ki számomra Zurgo. Talán nem értékelték a vezetői képességeimet. Akármi is volt az oka, amikor csatlakoztunk a csatába, nem söpörtük a kígyókat a komposztba. A két oldal úgy csapot össze, mint ahogy a hangyák a háborúban. Senki sem került fölénybe. Végül, reményvesztetten keresztül rohamoztam a káoszon és széthasítottam a varázslót, aki a Sultai sereget vezette.

 

Ez véget kellett, hogy vessen a csatának, de mint a kígyó, aminek levágják a fejét, az ellenség nem tudta azt, hogy ők már halottak. A cél nélküli csata csak folytatódott tovább.

 

Düh tört fel bennem. És ezzel együtt egy belső hang is, ami a nyugodtságról beszélt. A mészárlás közepette találtam egy csendes pontot.

 

Aztán meghallottam a hangot. Tudtam, hogy ősi. A régmúlt korokat hallottam a szavaiban

 

Most már hallod, Sarkhan?

 

A hang sárkányok nyelvén szólalt meg. És én válaszoltam.

 

A kezeim lángra lobbannak. A lelkemből indulva, tiszta tűz lénye robbant ki az ég felé. A sárkány körberepült a csatatér fölött, felperzselve mindent az útjában. Hús sült ropogósra, csontok hasadtak szét. Senki sem úszta meg: lovak, lovasok, naga-k. Őrjöngés és erőszak megtestesülése született meg bennem. Üdvözöltem az izzó gyermekemet. És felüvöltöttem.

 

Éreztem a kiáramló sárkány tűzet, a pusztítás dicsőségét. Tiszta élvezet egy végtelennek tűnő pillanatáig a világ lángba borult körülöttem.  Micsoda szenvedély! Sosem éreztem magam ennyire élőnek.

 

 

Valaminek hívnia kellett engem a világomon túlról: egy ragadozó visítása talán? Lehet, hogy mindig is hallottam a sárkányt az elmémben. De melyik sárkányt?

 

Végtelen sivatag közepén álltam. A vörös nap karmolta a vállamat. Az égbolt lila volt. Ez nem az a vidék volt, amit ismertem vagy akár el tudtam volna képzelni.

 

Ahogy felmértem az idegen környezetet, egy óriási árnyék borult rám. A magasban egy vadállat óriási formája keringett, amit én még sosem láttam, kivéve transzban vagy a sámán festményein. Csodálkozás és öröm töltött el. Kiragadva a saját világomból végre megtaláltam az igazi fajtámat.

 

Az elkövetkező éveket azzal töltöttem, hogy megfigyeljem és kövessem őket, megtanuljak mindent a sárkányokról, amit csak lehet. Úgy gondoltam, akit az első pillanatban megláttam az ég ura. Milyen bolond és naiv voltam akkor. Fajtájának csak egy kisebb alfaja volt. Hamarosan felfedeztem a gyengeségeiket. Egy hatalmasabb vadállat tüze által érezve. Követtem a győztest.

 

Évek múltak, és mindig nagyobbat, öregebbet, és még ravaszabb egyéniséget kerestem. Követtem a nyomaikat. Megtanultam a nevüket. Megjelöltem a fészküket. Láttam, ahogy mindegyikük találkozik a végzetükkel. De mindegyikük halála arra sarkalt, hogy találjak egy még hatalmasabbat, akire ráillik az igazi királyi méltóság.

 

Az egyik nap egy ádáz új világba érkeztem. Salak ropogott a bakancsom alatt. Az égbolt a viharoktól zengett. Sáros latyakon összegabalyodott fák csúsztak le a forró kátránytavakba. Vörös folyok karmoltak keresztül magukat a megkínzott sziklákon.

 

Ahogy felmértem a kíméletlen vidéket, számtalan vadállat visítását hallottam. A levegő, de még a föld is beleremegett a húsevők morgásától és a prédáik halálsikolyától. Forró szél dörzsölte végig az arcomat, felnéztem. A levegő tele volt óriási szárnyakkal és tűzzel.

 

Ah, ő nagyszerű volt. Még így távolból is, az ereje nyilvánvaló volt, a nyakán lévő vastag izmok és a szárnyainak erőteljes csapása által. Hamuszínbe volt öltözve, mint egy khan-i királyi palást.

 

Aztán az óriási ragadozó megállt valamilyen láthatatlan áldozatnál. Olyan nyers sikolyt eresztett ki magából, ami mintha magát a földet tépné fel. Tűz lobbant fel a hegycsúcsoknál, ahogy a levegő ura alámerült, hogy találkozzon az áldozataival.

 

A paradicsomba érkeztem.

 

Még Jundon is találtam emberi törzseket, befont és kifestett vadászokat, akik becserkészték a sárkányokat és trófeaként vették az erejüket. Az útjuk egyszerű volt, de a szellemük és a merészségük páratlan volt még a saját népemmel szemben is. Egy egész vadászó csapat odaveszhet az üldözésben, hogy aztán mások buzgón kövessék őket. Erősek voltak, úgy ahogy mások nem. Időnként kereszteztem az utam velük, de sosem csatlakoztam a vadászatukban.

 

Kivéve egyszer. Öreg Malactoth –ő igazi kihívás volt. Az egy, akivel szemben megméretethettem magam, hogy felajánljam a hűségemet. De még ő is elbukott.

 

Jund égi bestiái, függetlenül attól, hogy mennyire voltak erősek, pusztán vadállatok voltak. Egyikük sem kívánta a szolgálatomat. Eltűnődtem azon, hogy él-e egyáltalán olyan sárkány a világokban akit én keresek. Aki vezethetne, tanítana, előhozná a képességeimet.

 

Egy megtette. De nem hallgattál rá.

 

„Én eldobtam őt amint hazudott.” Nem Bolas mondta ezt nekem? Vagy Bolas volt az, aki hazudott. Melyik sárkányt hallottam? Kit hallok most? Lehet, hogy a hegy látnokának igaza volt. A világ emlékszik arra, amit az emberek elfelejtettek.

 

Egy nevet.

 

Ugin.

 

Itt vagyok fantom. Azt mondtad térjek vissza. Arra a világra ami elutasított engem, ahogy a mesterem is elutasított? Mi vár rám itt?

 

Találj ajtónyílást.

 

Bármit csak fejtörőt ne! Trükkös! Milyen ajtónyílást? Ez a világ egy csatatér. Semmi sem marad meg sokáig. Mit kellene megtennem neked?

 

Tarkir az a hely, aminek nincs jövője és megfelelő jelenje. A távoli múltban, habár… az emberek építettek valamit, hogy kitartsanak. A civilizációnk évszázadokig kitartott a sárkányok folyamatos támadásainak ellenére. Vagy éppen miattuk? Egymással versenyeztünk az erős ellenfél ellen – ezt tett minket erőssé. De amikor a vihar elült, és az égi királyok lehullottak, akkor kezdődött el a mi végzetes gyengülésünk.

 

Hallom a vadászok kürtjeit. Érzem az íjvesszők által keltett szelet. Számtalan pata homokot söpör a látóterem elé. Harcba keveredtem, ahogy ez lenni szokott. A válasz itt van, valahol a világomban, de nem ezen a helyen. Az utam még nem ért véget.

 

Hallom a hangodat. Újra át fogom nézni a hegytetők suttogásait. Lehet, hogy ők is hallanak téged. Megtalálom az ajtót.

 

Újra erőssé teszem magunkat.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

 

Tovább...