Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Sorin felfedezése
Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2015.01.13 19:17-Adam Lee-
Nem csak Sarkhan Vol érkezett Tarkirba, hogy megkeressen valamit. A Síkjáró Sorin Markov saját céljától vezérelve is ugyanígy itt van. Habár a két síkjáró nem tudja, de ugyanazt keresik; Ugin-t a szellem sárkányt.
Valamikor régen Sorin segített Uginnak és egy másik síkjárónak egy lithomatának(kőfaragó) elzárni a szörnyűséges Eldrazikat Zendikaron. Jelenleg az Eldrazik kiszabadultak és Sorin úgy hiszi Ugin a kevesek egyike, aki meg tudja őket állítani.
Az öreg szövetségesének keresésekor Sorin megtalálta Ugin otthoni világába vezető utat. Még mindig reménykedik, pedig már nagyon rég látta Ugin-t. És tudja, lehet, hogy nagyon-nagyon elkésett.
-
Tarkir.
A nap furcsa ragyogásától Sorin fájdalmasan megrándult, mintha valaki hátba szúrta volna. Egy hatalmas sztyeppén állt. A bozótos fű száraz hangot adott, ki ahogy a forró levegő örvénylett és végigfutott a sziklákon és dombokon.
Azonnal megutálta Tarkir könyörtelen hőségét, úgy érezte menten felgyullad a bőre. Csuklyáját fejére húzta, hogy eltakarja sápadt bőrét és a legközelebbi árnyék felé vette az irányt, ami a sztyeppéből kinyúló szokatlan magas fennsík alatt terült el. Ahogy sétált, bakancsa keresztültörte a vékony száraz fölkérget. Magányos egerészölyv keringett a feje fölött a magasban, árnyéka csendesen körözve követte, ahogy fedezékbe húzódott.
A magas fennsík viszonylagos árnyékában, Sorin a távolba tekintett, az északi horizonton hófödte csúcsok nyújtóztak a magasba, tekintetével végigfürkészte a csipkés hegygerinceket. Ott, ahol egy csúcs meredezik – ahol a sárkány feje keletre tekint. Sorin ajka egy pici mosolyra húzódott. Valahol odafönt van az úti célja.
- Az orákulumnak igaza volt. – mondta Sorin. – Remélem a látomásának a többi része is igaznak bizonyul, sárkány. Nincs sok időm.
-
Sorin várt, amíg az éjszaka kellemes hűvöse eljött, majd kimerészkedett a holdbéli tájra és elindult nyugat felé. A sötét orákulum szétszórt örült képei még mindig ott voltak beleégve az elméjének szemében. Azért volt némi értelmük: sárkányok hatalmas csatája, jég szakadék, Ugin örvénylő alakja. De a képek homályosak, elmosódottak, kaotikusak voltak. Még ki kellene bogoznia a részleteket, de az útja már ismert. Ahogy a hegyek felé sétált, Sorin ébren tartotta az érzékeit – nem a veszélyek, inkább a vér miatt. Az utazás hosszú volt és vele együtt az éhsége is nőtt.
Nem tartott sokáig mielőtt meglátta a tábortűz hőjét a hegygerinc előnyös pontjáról. A tűz már jóval a sötétedés előtt parázzsá vált, de Sorin még érzékelte annak és az öt harcosnak a hőjét, akik a közelben táboroztak. Felderítőknek tűntek – gyors mozgásra voltak felpáncélozva – kicsi lovaik egy szívós sivatagi bokorcsoporthoz voltak kipányvázva. A harcosok közül ketten őrségben voltak, távol egymástól és a tábortól. Ők lennének az elsők akik mennek.
Sorin egy macska árnyékaként haladt előre, míg meg nem látta a harcos szemét felcsillanni a holdfényben. Kinyúlt és elkapta az őrszem elméjét, mint egy engedelmes halacskát.
Az ember kimerevedett. A szemei kitágultak. Sorin a látóterébe ment és elmosolyodott.
- Mond meg a barátaidnak, hogy egyedül őrködsz tovább. – suttogta.
A harcos bólintott és elindult a többi ember felé.
Ahogy Sorin figyelte elindulni a sötétbe, elfogta a szokásos izgalom fájdalma. Az étel szükségessége – nagyon gyengének, nagyon ostobának, nagyon halandónak érezte magát. Az ismétlődő evilági feladat az alacsonyabb rangú lényekhez kötötte. Egyszer megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de az eredmény veszélyes és rettenetes volt. Zavarta visszatartani azt, ami már eluralkodott rajta.
Sorin apró bizonytalanságot érzett magában, ami úgy zizegett benne, mint egy kígyó, aki támadásra készen tekeredett össze. Nahiri már eltávozott és a csendje zavarta őt, de Ugin-nak éreznie kellett a veszélyt. Miért nem jött Zendikar-ra? Az Eldrazi titánok olyan tüzet jelentettek, amiket nem lehetett eloltani, és Ugin hiánya furcsa volt. Sorin tudta, hogy hamar meg kell találnia a sárkányt és reménykedett benne, hogy kettőjük majd újra meg tudja állítani a közelgő katasztrófát.
A harcos visszacsoszogott és megállt Sorin előtt, aki azonnal elkapta, és mint egy pók, száraz héjjá szívta ki. Felnézett a holdra majd lefektette az ember testét a földre ahol a lábaira esett, vértelenül és szájtátva.
A halott férfi lábainál egy pillanatra tisztelgett, majd továbbállt, beleolvadt az éjszakába.
-
Sorin egy öreg állat nyomát követte, ami mélyen a hegység vadonjába vezette. Ahogy átkelt a meredek kőszirteken és a hegyszorosokon a hó és jégsapkás gránitcsúcsok, messze a feje fölé magasodtak.
Az időérzete egy olyan jelenség volt, amit már régóta megszüntetett. A tarkiri hosszú vándorlás, nem volt több mint pillanatok sorozata. Ez nem volt szándékos, nem érzett unalmat, sem szükségtelen sürgetést. Tudta, hogy mit kell tennie, elméje a pillanat tettével volt elfoglalva. Millennium alatt, az emberi törékenysége és idegessége megnőtt, kinyílt és elhervadt. Most, minden ami maradt, a halandóság igájától megszabadított elme.
A hóhatárhoz közelébe ért, oda ahol a magas fenyők vastag hóval megrakottan fényesen ragyogtak. Még azelőtt meghallotta őket mielőtt felbukkantak volna a kanyarban: öt harcosból és egy sámánból álló hosszúszőrű bestián lovagló csapat. A harcosok nehéz lándzsát cipeltek és medvekarom nyakláncot viseltek. A sámánon vastag prémcsuklya volt, az arca csontfátyollal és csomózott fonállal volt eltakarva. A vezetőjük egy ismeretlen ormótlan állat állkapocscsontjából készült baltát fogott; medvebőrből készült köpennyel takarta el a széles vállát, viharvert arca napbarnítottnak tűnt.
Nem úgy néztek ki mintha félnének tőle.
Jó, - gondolta Sorin. Vezetőre van szükségem.
- Ez az a rettenetes utazó, akiről a suttogások szólnak? –kérdezte suttogva az egyik harcos a másiktól, nem tudván hogy még attól a harminc lépés távolságból is, Sorin minden egyes szavát hallhatta.
- Kétlem – válaszolta a kapitány. Úgy találom ő egy Sultai: túlságosan sok rakshasa mágiába burkolva. Mit érzékelsz Rushka?
- Ebben a lényben nincs élet. – mondta a sámán – Veszélyes.
- Várjuk meg, hogy mit mond, aztán öljük meg.
Sorin megjelent. Érezte az életüket, ahogyan előtte lüktettek, mindegyikük szívverését a saját ritmusában. Ahogy elért a harcosokhoz a lélegzetvételével együtt egy varázslatot kezdett el dünnyögni, egy öreg varázslatot az elfelejtett időkből – a halál dallamát.
- Ez bőven elég volt, Sultai démon ivadék – mondta a harcosok kapitánya vadállatán ülve. – A fejed lándzsadíszként fog szolgálni ma éjjel.
Sorin elmosolyodott és összeszorította fakó öklét az arca előtt ahogy a csuklás elhagyta az ajkait. Mint ahogy a tinta ömlik a tiszta vízbe sötét füst szivárgott elő a zárt ujjai közül. Két harcos hirtelen zihálni kezdett aztán éles hangon felüvöltöttek, ahogy hullákká száradtak a másodperc töredéke alatt. Pánikba esett hátasaik kivágtattak a hegyi útra. Az egykori lovasok bőrszerű teteme száraz marhahúsként hullott a földre, ahogy a hátasaik befutottak a fák közé.
A maradék három harcos megdöbbent és azzal küszködött, hogy megnyugtassa a vadszemű bestiájukat. Az egyiküket a földre dobta mire Sorin egy szempillantás alatt egy jó helyre rakott bakancssarokkal lefegyverezte.
A sámán feltartotta a kezeit amire a földből zöldszínű tüzes oszlopok lobbantak fel. Egy pillanat alatt ormótlan formává egyesültek, ami lerohanta Sorin-t. Sorin kinyúlt a kezével és a két bőrszerű tetemet a halálból parancsolta vissza. Az egykori harcosok vonaglani kezdtek a földön majd négykézlábra álltak. A szemeik élettelenül lobogtak, testüket magával ragadta a vér őrülete.
- Mester – sziszegték, éles szemfogú szájuk vicsorogva rángatózott.
Sorin-nak csak rá kellett néznie és a vámpír szolgái átkozott gyorsan mozdultak is. A szikláról rászökkentek a nagy vadállatra, hogy megküzdjenek vele miközben az Sorin felé rohamozott. Még ha össze is törte őket a vadállat erős lába, a vámpirikus ördögök rettenetes erővel és vadsággal téptek bele a lény bőrébe. A lény hiábavalóan próbálta meg lerázni magáról őket, csak egy pillanat volt mielőtt a falánk lakmározás térdre kényszerítette a hatalmas fenevadat.
A sámán felüvöltött és rárontott Sorinra, három tűznyalábot hajított felé, amik keresztülsüvítettek a levegőn. A varázslat keresztültépte magát Sorin bőrmellényén, mire a karján lévő bőr megfeketedett, majd lehámlott a csontjáról.
Sorin felszisszent és elméjét az a sámán felé irányította. A szemei rosszindulatúan felragyogtak.
- Öljétek meg azt. – Sorin a kapitányra mutatott, aki felült a vadállatára és rohamra készült.
A sámán körbefordult és lándzsájával a kapitány fejére vágott, de a kapitány egy macska gyorsaságával reagált és az állkapocsbaltájával egy csapással lecsapta a sámán fejét. Ahogy a kapitány szembefordult Sorinnal, nem látta a magányos, bőrszerű vámpírt, ahogy az a vadállat tetemétől törött lábbal négykézláb mászott át a sziklán. Amint a kapitány felemelte a fegyverét, az élőhalott burok a harcosok kapitányának hátára ugrott és vasmarokkal fogta meg. A kapitány küzdeni próbált, de a vámpír belemélyesztette szemfogait a kapitány gerincébe és elkezdte kiszívni a vérét.
Amint befejezte, Sorin elküldte a törött vámpírt és nyugodtan leereszkedett, szemfogai vértől voltak csíkosak. Az eszméletlen harcos fölé sétált majd letérdelt, hogy megfogja a fejét.
- Szolgálhatnál engem – suttogta Sorin a fülébe.
A harcos szemei kipattantak. Sorin figyelt arra, hogy ne uralja nagyon a harcos elméjét, nehogy kitörölje minden akaratát a legújabb szolgájának elméjéből. Szüksége volt erre az emberre, hogy megtalálja Ugin-t.
Ugin nevének első említésére a harcos ijednek tűnt. De egy újabb mentális döfés után, beszélni kezdett.
- A Szellem Sárkány birodalma. Nem tart sokáig az út innen, de veszélyes.
Sorin kinyújtotta karjait. – Mutasd az utat.
A harcos előtte lépdelt és egy olyan ősi nyomot követett, amit csak tapasztalt nyomolvasók vettek észre. Egy napig magasan a hegy arcán haladtak keresztül, este pedig a csillagok alatt táboroztak. Sorin figyelte, ahogy a harcos a sovány tűz mellett a prémjeiben alszik. Már elfelejtette milyen érzés az, amikor szüksége van melegre és megpróbált visszaemlékezni halandó napjaira, amikor beburkolva a Markov Udvarház nagy kandallójának közelében volt. Még mindig volt valamilyen szeretet Innistrad iránt, ami több ezer éven át valahogy megmaradt Sorinban.
Ahogy ott ült a sötétben Sorin úgy tartotta ott Innistrad emlékeit, mint egy titkos ékszert az elméje sötét bársonyában.
-
Viszonylagos csendben követték a nyomot a szűk jeges meredek sziklák között, de Sorin-t érdekelte Ugin jelenléte.
- Milyen régóta tudsz a Szellem Sárkány birodalmáról? – kérdezte a vezetőjét.
- A mi népünk nagyon régen találta meg a Szellem Sárkány birodalmát, még azelőtt hogy minden sárkány meghalt volna.
- A sárkányok már nem léteznek itt? – kérdezte Sorin.
- Mindegyikőjüket megölték –válaszolta a vezetője miközben lépdelt tovább. A kihalásig vadásztak rájuk. Úgy tartották, hogy a sárkányok hatalmas viharokból születtek, de azok a viharok véget értek.
- A viharokból születtek? Érdekes. Ugin sosem említette ezt.
A harcos megállt egy pillanatra aztán folytatta lefelé a nyomot.
Az öregek úgy tartják a sárkány tombolásakor volt az ünneplés ideje is. Mi nagyra becsüljük a sárkányok emlékét. Az ő vadságuk szelleme az, ami miatt mi, Temur-ok túléltünk. De néhányan azt mondják, hogy a sárkányok kapzsik és korruptak lettek, ezért a Szellem Sárkány mágiát adott nekünk hogy harcoljunk ellenük. Most hogy minden sárkány halott egymás ellen harcolunk.
- Ezt a történetet időről-időre újra hallom. – mondta Sorin. – Sosem megy minden egyszerűen, ugye?
A Temur vezető erre nem mondott erre semmit.
Eltelt egy nap mire felbaktattak arra a hegyhátra, ami végül egy meredek sziklapárkányra vezette őket. Messze alattuk a jég és hó borította széttört sziklákkal teli lapos, ősi síkság terült el. Sorin látta, hogy a síkságon lévő szikla valamilyen hatalmas energiakitörés csavarta és formázta meg a mostani alakjára. Látta a szikla spirálját, ami úgy nézett ki mintha egyszer már megolvadt volna majd az erővonalak hatására felvett alakja, hirtelen megfagyott. Ez a furcsa szikla meghatározta a kormos gránitú mély kanyont, ami keresztülszaggatta a síkság közepét.
- Itt fekszik a Szellem Sárkány. A Temur vezető a kanyon aljára mutatott.
Sorin nézte.
Csontok.
A hasadék néhány száz yardnyira nyújtózott előtte, egy hatalmas mély repedéssel a földben, Sorin ki tudta venni a helyet, ahol a hatalmas csontborda mint valami katedrális csupasz gerendája szúrta ki magát a jégből.
- Lehetetlen, - suttogta Sorin és odatántorgott sziklapárkány szélére. Sorin kinyúlt és érezte az élet hiányát odalentről. Öklével odacsapott a hideg sziklára.
- Átkozott orákulum! Hazugság és kiszámithatatlanság. Ez nem lehet Ugin.
A harcos Sorin-ra bámult.
- Vigyél le oda. Magam kell látnom.
- Veszélyes, - mondta érzéketlenül a vezetője. – Mindenki, aki belép a hasadékba, meghal.
- Nem érdekel. – mondta sürgető haraggal Sorin – Mozgás. Most.
A harcos fájdalomtól összerezzent, aztán elindult sziklafal szélén. Egy bizonytalan ösvény vezetett lefelé az előttük feltűnő kanyonba. Ahogy követték az útjukat a kő és a jég mentén, Sorin nem tudta levenni a szemét a csontokról. Még a hó, fehér ragyogása ellenére is, azúrkék ködöt bocsátva ki magukból izzottak. A bennük csapdába esett mágia még mindig erős volt.
Leértek a hasadék szintjére. A hóból kiálló csontvázfarok kékes ködöt árasztott maga köré. Minél közelebb értek a csontokhoz, Sorin egyre inkább érezte az ott munkálkodó erőt, – egy másik kor erőteljes mágiája.
Ezek voltak Ugin csontjai.
A harcos vezetője inogni kezdett, ahogy előre küzdötte magát.
- Állj – mondta Sorin. A harcos lábán hintázva állt meg. – Nem szükséges hogy darabokra tépd magad. Gyere hátra.
A harcos megfordult és fedezékbe bujt egy simára kopott szikla szélárnyékában, míg Sorin a feje fölé magasodó szellemszerű borda ívéhez ment. Minél közelebb ment hozzájuk, annál inkább érezte a mágia dagályszerű erejét, ami mintha ki akarná tépni a lényét a rostjaiból. Érezte, ahogy a síkjáró szikrája válaszol, egybetartotta öt, ahogy keresztülhaladt a Szellem Sárkány bordáján a koponya felé.
Az energia kék párája kavarogni kezdett Sorin körül. Letérdelt, hogy lekotorja a havat a tömör jégről. Ott, a jég sötétségében, ragyogott Ugin eltéveszthetetlen koponyája. Sorinra bámult a halott üreges szemeivel. Sorin kinyúlt, hátha érzékeli az élet bármilyen jelét, Ugin szellemének bármilyen foszlányát, de ott egyedül csak az ürességet tudta kitapintani.
Sorin belenézett Ugin fekete szemgödrébe.
- Több élet van bennem, mint benned sárkány.
Sorin nekinyomta a homlokát a jégnek és átkot köpött a hóra, ahogy a valóság elsüllyedt.
A szikláról a kanyonba vezető úton lefelé, tartotta magában annak a reményét, hogy Ugin szelleme nem pusztult el. Reménykedett benne hogy lesz ott valami, amit fel lehet támasztani, a tudat szilánkja, amit vissza lehet húzni a megsemmisülés széléről. De Sorin reménye ellobbant, mint egy gyenge láng.
Ugin halott volt. És vele együtt elbukott számtalan világ reménye.
Sorin visszasétált a bordák boltívéhez a harcoshoz, aki már várt rá. Zendikar biztos, hogy el fog pusztulni. És mi lesz a következő? Innistrad? Vajon most, vagy ezer év múlva, ez csak idő kérdése mielőtt a világát elfogyasztják. Ez a gondolat Sorin-t egyszerre felidegesítette és egyben reménytelenné tenne.
Végünk van, - mondta Sorin a harcosnak és a szélnek.
A fordítás Snike és Oleeware munkája!