Jace elhagyta a Selesnya ligetet, közben úgy érezte, hogy a kirakós darabjai egyre inkább szétszóródtak. Felhúzta a csuklyáját a fejére, összezárta a köpenyét a karjai körül, és kisétált a metropolisba, hagyta, hogy a végtelen épületek és gyalogosok tömege elnyelje őt.
Síkjáróként már egyszer belekeveredett egy síkok közötti titkos tervbe – de most felmérte a körülményeit, sikeresen elvágta magát mindentől, ami erről a helyről szólt. Ravnica problémáinak ismerete száműzve lett elméjéből. A mágus szentélye romokban. Bajtársa Kavin elfutott, valószínűleg sosem akarja újra látni. Emmara visszatért a ligájához, visszatért annak a karjába, aki fontos a számára. A kijárat, mint egy szélesre tárt elhagyatott uradalom kapui, nyitva álltak előtte. A síknak nincs szüksége rá. Már nem kívánatos itt. Egyszerűen csak keresztül kell lépnie a valóság fátylán ami elválasztja ezt a világot a következőtől, és maga mögött hagyhatja Ravnica-t.
De természetesen nem volt biztos ebben. A bizonyosság az egyik olyan dolog volt a többi közül, ami az elméjének sötét vermébe hullt. Akármilyen titkos tervet is szőttek a ligák – akármit is fedezett fel az Izzet – akármit is akart a Dimir Emmara-tól és a fejében lévő tudástól – mind elveszett. Egyedül csak az érzése maradt meg, hogy Emmara veszélyben van. Kicsapta Ravnica kapuit maga előtt, tulajdonképpen egy kellemes szőnyeget fektetett le, hogy biztosítsa a teljes kényelmet a távozására, de nem tudta rászánni magát, hogy megtegye a végső lépést és elinduljon.
Valami hiányzott. Valami nem egészen olyan volt, mint aminek tűnt, és piszkálta az elméjét, mint egy viszketés a koponyája belsejében. Valami nem stimmelt, nem úgy történtek a dolgok, ahogy kellett volna.
Vissza kell szereznem azokat az emlékeket, gondolta.
Egy Boros légionárius járőrcsapat fordult be a sarkon, egyenes, kihúzott vállal és precíz, szapora menetelésben indultak el az irányába. Reflexből elbújt a pici árukat tartalmazó szekerek mögött, szemeivel a katonákat követte a felszerelések hézagjai között, figyelte, ahogy a járőrcsapat elment mellette. Ha ő lett volna a célpontjuk nem úgy tűnt mintha észrevették volna. Nem volt biztos abban, hogy kik kereshetik mostanra, de az ösztönei azt súgták, rejtőzzön el a ligák hivatalos emberei elől, és ő bízott az ösztöneiben.
Jace megállt egy hatalmas főútvonal szélén, az úgynevezett Céhválasztó Sétány-nál(Ligákat átszelő korzó), a sétaútnál, ami átvezet több liga-által fenntartott területen. Ahogy a minden fajta és formájú, ligájú lények elhaladtak mellette – egy Simic biomancer egy tízlábú rákszerű szörny pórázát fogta, egy Golgari kereskedő a város alatt talált kézikocsinyi kincsét tolta, egy Orzhov arisztokrata alázatos thrull szolgákkal a környezetében – Jace azon erőlködött, hogy kitervelje, hogyan szerezze vissza azt, amit elvesztett. Az elméjében lévő lyuk valódi volt, érezte a hiányt, és köszönhetően az elméjében lévő hasadéknak nem volt lehetősége, hogy emlékezzen arra,mit tett igazából az emlékeivel a kimetszés varázslata alatt.
A Sétány több útra ágazott le, az utak egy része különböző ligák területére kanyargott, mások pedig teljesen kifelé vezettek a Tizedikből. Jace a korzó közepén megállva találta magát, hagyta hogy a gyalogos áradat körülfolyja öt.
Egy összegubancolódott rejtvényt készített magának. A kérdés gyötrelmes érzésből állt, aminek a válaszát már feladta. Lerombolta az agyát, így megpróbálta kitalálni ki rendelkezhet bármilyen nyomszilánkkal arról az estéről ami a macskakőtorony fogadóban történt, közben megpróbálta magában elnyomni az érzést, hogyha nem jár sikerrel, akkor Emmara meg fog halni.
Exava egy nyolcas figurát rajzolt kardjaival a levegőbe, vad vigyorral szelte a levegőt ahogyan a kerület tornyai elhaladtak mögötte. A Rakdos-i boszorkány felállt a háborús platform tetejére, amit négy izmos, maszkos kegyenc tartott fel a magasba és kultisták masszív tömege vett körbe, akik boltbejárattól-boltbejáratig elöntötték az utcát. Rakdosiak hulláma ömlött keresztül a főútvonalon a területükről, kaotikus üvöltözésüket mérföldekről is meg lehetett hallani. Sikolyok és Impszerű nevetések keveredtek a csontdobok hangjával és a zendülő démonok sziszegésével.
Exava olyan keményen mosolygott, hogy a vér serkedt fel az összeszorított fogai közül, ami aztán a szája szélén folyt le. Szerette ezt az érzést, ezért még keményebben mosolygott. Exava-nak volt egy halom terve arra, hogy megtalálja azt a pimasz elmemágust; az a típus volt, aki aggódna az ártatlanok élete miatt. Egy puha érintés, mint a Selesnya elf-é. Részéről csak némi káoszt kéne kirobbantani, és aztán idővel Jace felfedné magát.
Lenézett maga alá, a dicsőséges zűrzavarra amit Ő gerjesztett. Meglovagolta az őrjöngést és hagyta, hogy a lázongás oda vigye, ahová akarja. Minden egyes alkalommal, amikor a hordát gyengéden oldalba lökte, a lakott központokba és ligák határkőinek irányába vezette a zavargókat. A súlyát felhasználva csak abba az irányba kellett hajolnia a platformán ahová menni szeretne. Az alatta lévő ember-kegyencek éreznék a platform súlyeltolódását és kompenzálnák, és abba az irányba sodródnának, ahová ő hajolna. Azon töprengett bárcsak az izmait is látnák. A tüskés bőrmaszk, amit a kegyencek viseltek, mint minden más rakdos-i felszerelés, általában úgy tervezték, hogy nagyobb fizikai benyomást keltsen a nézőben mintsem, hogy kényelmes legyen a viselője számára. Nem számít. Majd megmutatja nekik.
Megérkeztek az Azorius őrállomáshoz és ellenőrzőponthoz. Egy elegáns fehérmárvány kapuboltozat nyújtózott az úton keresztül, a csúcsán Azorius bonyolult háromszögű liga szimbólumával. Egy csapat Azorius-i törvénymágus előhúzta a kardját az előjövő Rakdos-i hordát meglátva, és ahogy a törvénykönyvben szerepel, a törvényi előírások részleteit kezdték el ismételgetni.
- Az általános igazgatási törvénykönyv négy-kettő-egy bekezdésének, D albekezdése alapján, - mondta el az egyik hivatalnok monoton hangon – önök fel vannak szólítva, hogy forduljanak meg és induljanak el a legközelebbi nyilvántartásba vett ligahatárhoz.
- Bármilyen, ezen a ponton túli behatolás elzárási parancs végrehajtását vonja maga után – ismertette a jogi tényeket egy másik.
A harmadik törvénymágus csak ugyanazt frázist ismételgette folyamatosan. – A belépés ezennel megtagadva. A belépés ezennel megtagadva.
Amikor a vicsorgó Rakdos-i zavargók elérték a kapuboltozatot, úgy törték magukat keresztül a törvénymágusokon, ahogy a bika töri keresztül magát a függönyön. Az Azorius-i hivatalnokok csillogó kardjai inkább feleltek meg kelléknek mintsem fegyvernek, a pengéikbe a törvény rúnái voltak belevésve. Néhány törvénymágus utat engedett, amire Exava felnevetett és gúnyolódó arcot vágva beintett feléjük, tudván hogy néhány napig vagy hétig a nehézkes bürokrácia miatt nem lennének képesek megállítani a hordáját.
A zavargók befordultak. A horda lovas szekereket borított fel, boltok ablakait törték be, és gyalogosokat tapostak el. Exava a fogait mutatva elvigyorodott, kinyújtva ezzel az öltéseit a szája széleire. Ahogy a Rakdos-i kultisták csődülete tovább vonult, Exava kántálni kezdett, a kultisták pedig vele együtt kántáltak.
Jace úgy dőlt Lavinia ajtókeretének, mint ahogy egy könyv támaszkodik ferdén a polcon. Az Új Phrav-ban végig mindenütt ugyanolyan szabályos, komoly, precíz lámba gömbök világítottak, az egyik ilyen fénye csak félig világította meg Jace arcvonásait. Az arcának másik fele elrejtve maradt köpenyének csuklyája alatt. Lavinia asztala kettőjük között állt, tele kötetekkel, építészeti feljegyzésekkel, ősi térképekkel – mindegyikük az Azorius irattár nagy tudású tanulmányainak bizonyítékaként.
- Nem számítottam Önre – mondta Lavinia.
- Magadat kellene kérdezni, hogy miért jöttem – mondta Jace
- Kér egy kis teát? Elküldhetem a huszáromat érte. Az Új Phravi kapitányom őre átlagos teát tud főzni.
- Megteszed és én eltűnök. Elmegyek, és sose jövök vissza. Az ügyed pedig sehová sem fog haladni.
- Amíg a nyomára nem akadok.
- Higgy nekem. Ahová megyek, oda sose leszel képes követni.
Lavinia leült a székére és felsóhajtott. – Nos, az én „ügyem” már sehol sincs. Az Ön ügye át lett helyezve a Boroshoz, tudta? A Boroshoz, akiknek manapság, a célravezető nyomozásról az az elképzelésük, hogy egy tűzlabda varázslattal mennek ki egy véletlenszerű címre. De nem vagyok biztos benne, hogy rendelkezik még ilyen tüzes ingatlannal.
- Nem rendelkezem. Mielőtt a kezeim között volt valami értékes, valami veszélyes – neked megvolt a jogod hogy a nyomomra bukkanj. De én elvesztettem, és most vissza kell szerezem.
- És ezt úgy gondolja, hogy betör az Azorius-i ligaszékházba, és megkérdezi a letartóztatásáért felelős tisztet? Az volt a terve, hogy így szerez egy kis segítséget? Maga nem egy igazán jó bűnöző ugye?
- Te az igazság után nyomozol. Úgy hittem tudod, hogy segíthetek megtalálni neked.
- Tudja mi a szomorú? Hogy egy részem hisz magának. De én nem segíthetek annak, aki azt hiszi magáról, hogy a törvény felett áll.
- Én nem próbálok meg elmenekülni a törvény elől. Mindent felhasználok, amit tudok, hogy kiderítsem. Te meg akarod oldani a Selesnya nő elrablásával kapcsolatos ügyedet? Én el tudom mondani neked, hogy melyik liga felelős az elrablásáért.
- A Rakdos. Ezt már tudjuk.
- Gondold át jobban.
- Tudjuk hogy Exava felelős ezért. A démon legbizalmasabb boszorkánya.
- Tovább.
Lavinia megállt. – Úgy gondolja, hogy valaki felbérelte? Egy másik liga?
- Gondolkodj. Ki profitál a ligák belharcból? Ki akarja háborúra késztetni a Selesnya-t, és lázongást szítani Rakdos-al, így a nyilvánosság semmit sem fog látni a saját kis tervükből.
- Az Izzet? Tudjuk, hogy valamit tervelnek.
- Ők minden, csak nem ravaszak. Igazából az Izzet még segít is nekik. Segít elterelni a figyelmet.
Lavinia szemei felcsillantak. – A Dimir Ház.
- Miután elraboltatták Emmara-t, egy Dimir ügynök támadott meg engem, valami olyanért, amivel már nem rendelkeztem. És ezt vissza kell szereznem amilyen gyorsan csak lehet.
Lavinia felnézett Jace-re, Jace megadta neki a lehetőséget, hogy beszéljen, de Lavinia egy szót sem szólt.
- Most azt kérdeznéd „mit veszítettél el?” – mondta Jace – és egy furcsa helyzetet mesélnék el, amibe kerültem.
Egy mosoly öltött alakot Lavinia arcán. – Ne mondja. Ön elvesztette az emlékeit.
- Honnan tudod?
- És a Dimir ezt keresi. Kellemetlen helyzetbe hozta magát. És most azt se tudja, hogy mit veszített el.
- Nagyjából igen. A nyomozásod derítette ezt ki?
- Sajnos nem. Kavin tette.
- Kavin eljött hozzád? Mikor?
- Adott nekem valamit. – Lavinia elővett egy kupac teleírt jegyzetet, de a mellkasával eltakarta őket. – Megpróbált megmenteni némi információt mialatt ön elpusztította az emlékeit.
- Megnézhetném?
- Sajnálom. Ezek bizonyítékok az ön ügyében. Attól tartok.
- Lavinia tisztviselő. Amíg én nem állítom helyre azt, amit elvesztettem, emberek fognak meghalni. beleértve, úgy gondolom Emmara Tandris-t.
- Ahogy már emlékeztettem, ön egy bűntény kapcsán gyanúsított. Beleértve Emmara Tandris elrablását. Ez most úgy hangzik mintha ön fenyegette volna meg őt.
Jace mély levegőt vett. – Hasonló dolgot keresek mint ön, Lavinia tisztviselő. Nekünk egy oldalon kellene állnunk. – Jace biccentett a Lavinia asztalán szétszórt jegyzetek felé – Te megcsináltad a saját kutatásodat. Ezek a ti irattáratokból származik ugye? Legalább azt megengeded, hogy megnézhessem mit talált?
- Kérem menjen onnan. Vagy használhatja a elme trükkjeit – Gyerünk. Meglátja, milyen mágiával rendelkezik az Azoriusi tisztviselő a saját irodájában.
- Senki sem erőlteti. Tudom, hogy a ligád tapasztalt a védelmezésben és az őrzésben. Minden, amit teszek csak egy szívesség kérése és utána már itt sem vagyok.
- Nem, ön azt kéri, hogy segítsek önnek a hazugsága terjesztésében. Én tanulmányoztam az irattár tartalmát. Minden, amit találtam csak poros öreg építészeti tervek. Néhány minta, biztos, hogyha azokat keresi. De mindez csak a véletlennek anyaga, hacsak ön nem egy összeesküvés elméletet tervelt ki – vagy keresi a már meglévőnek az előnyét. Ez egy kör-körös gondolkodás. Ezeket a titkokat használja arra, hogy az meggyőzze embereket, hogy higgyenek a titkokban. Mindezt csak a műsorért.
- És még a saját emlékeimet is kitéptem, hogy biztonságban tartsam az ilyen titkot.
- Egy trükk – és kegyetlen, amint Kavin-hoz ért a dolog. Találkoztam már a fajtájával, Beleren. Több száz ligagyűlölő néplázítót láttam, mint amilyen Ön. Ön kihasználja az embereket. Ígérettel és hazugsággal csábítja el őket, és amikor már nem veszi hasznukat, akkor eldobja őket.
- Úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb lesz, hogyha nem tud róla.
- Mindketten ezt gondolták vagy csak Ön? De ez nem csak róla szól. Ön veszélyes az egész kerületre és minden ott élőre. Maga küldte ki azt a kegyetlen kétfejű Gruul állatot arra a pusztításra – tudja, hogy mennyi lakos sérült meg? Mennyit öltek meg?
- Ruric Thar? - Jace kapcsolatban állt a Gruul ogre-val amikor a Macskakő-ben volt. És az elme- elme kapcsolat volt. Az ogrénak lehet információja az elveszett emlékeivel kapcsolatban. Ez egy vékony nyom.
- Ő és a Grull banditái többször is meglátogatták az összes ligakaput. – mondta Lavinia. – Szétcsapta az őrök szakaszát, egy vállrándítással keresztültörte magát azon a mágián, amit direkt arra terveztek, hogy megállítsa őt. A saját Azorius-om hatot vesztett a dühöngése során. És visszajött a többiért is. A kerületben keresztül kasul testek maradnak a nyomában. És mindezt azóta, mióta felbérelte őt, Beleren.
- Van információja a hollétéről?
Lavinia felsóhajtott. – Elvesztettük a nyomát. Bárhol lehet. De ahogy mondtam már, mindegyik ligakaput támadja. – Ezzel visszafordult az asztala mögött lévő polchoz és a könyvespolcon kezdett el matatni, majd visszafordult az asztalhoz. – Holnapra többet fogunk tudni. Én…
De amint megfordult, Jace már eltűnt.
Ral Zarek a mizzium fémházas jármű végében repeszetett, amit egy elementális energia és egy erős, munkába fogott küklopsz kombinációja hajtott. Ő és az Izzet mágus csapata, beleértve Skreeg-et a goblint, napokig járták keresztül-kasul a Tizediket, követték azt az útvonalat amit Beleren szentélyében fedeztek fel. Az Izzet lepukkant járgányának belseje tele volt aggatva a kerület térképeivel, Ral saját feljegyzéseivel, és a többnapnyi utazás bűzével.
Nem tűnt egyszerűnek a megoldás. Beleren kutatása csak leszűkítette a lehetséges utakat egy tucatra vagy a ligakapuk felé irányította őket, Ral-nak a mana rejtett száláról szóló saját kutatása szűkítette le ezeket az utakat háromra.
- Mi akadályoz meg minket abban, hogy mind a hármat kipróbáljuk? – kérdezte magától. Talán annak a ténye, hogy a kapuk mérföldekre voltak egymástól, néhány, a kerület legveszélyesebb területén helyezkedett el, jó néhányat pedig rettenetes szörnyek és csapdák aktívan őriztek. Talán ez az ami megállította őket.
A jármű lassan megállt az Azor Fórumán, ami egy széles kör alakú nyilvános terület volt a Tizedik centrumában. A legenda szerint ezt a helyet Azor hozta létre, az Azorius Szenátus alapítója, mint egy semleges területet, ahol a ligák találkozhatnak és vitatkozhatnak a törvényről. Minden egyes ligának körben, a központi kör körül egy sornyi elárusító bódéja volt. Ligák képviselői voltak a bódék személyzetei, ők biztosították az információt és hangoztatták a toborzó szlogeneket a ligán kívüli áthaladok részére.
Ral és Skreeg kiszálltak a járgányukból és körbenéztek a Fórumon.
- Hová vezet a következő? – kérdezte Ral.
Skreeg megérintette a számlapot a kesztyűjén. A kesztyű, finom mizzium fémrepeszekkel robbant rá a goblin kezére és arcára. Skreeg pislogott és egy füstfelhőt köhögött fel.
- Az olvasottak alapján, itt ér véget, - krákogta el.
- Micsoda? – kérdezte Ral. Ez lenne az? Ez lenne az útvesztő vége?
- Bizonyítottan – mondta Skreeg, a fejének egyik felét ütögetve. Bronz fémdarabkák pottyantak ki az óriási füléből.
– Hihetetlen erő gyűlt itt össze. A mana fonatai itt érnek véget a Fórum középpontjában.
Ral nem érzett semmit – semmilyen nagyszerűséget, amire számított.
- Akkor, én miért nem lüktetek a korábban fel nem használt misztikus erőtől? Miért nem nyílik meg előttem az óriási tudástár? Miért nem én vagyok Ravnica uralkodója?
- Annak kell megtörténnie? – kérdezte Skreeg.
- Mi követtük az utat!
- Mi egy utat követtünk.
- Nem. – mondta Ral – Ez volt a végső kombináció, a harmadik a három lehetségesből.
Az egyiküknek a helyes útnak kellene lennie. Nekünk meg kellett volna oldani.
Skreeg kinyújtotta a kezét. – Nos, akkor gratulálok a sikeresen végrehajtott kísérlethez!
Ral-t kigúnyolták. – Nem végeztünk – mondta. – Még több van, mint amennyit találtunk.
- Jelentsük ezt az eredményt a Lángelmének, akkor? – kérdezte Skreeg.
Ral a goblin arcára tekintett, a robbanástól barna volt és vidám. Majd végigfutott a szemével Azor Fórumán, sértődötten nézte a civileket, akik a téren nyüzsögtek, és mocskosul ki akarta nyerni a lehetőséget, amiről tudta, hogy itt rejtőzik valahol.
Amikor Emmara hazaért, két Selesnya-hoz hű kentaur állt őrt ajtajánál. Egy íjász osztag járőrözött a kertjében álló épületének háztetején. Erőforrás pazarlás gondolta Emmara. Amióta Trostani érdeklődése ráirányult, és Ő elkezdett többet dolgozni a ligáért, Emmara aligha élhetett ugyanúgy, mint korábban.
Megpróbálta kinyitni az ajtót, de az be volt zárva.
– Ez meg mi? – kérdezte az egyik kentaur őrtől.
- Ki tudom önnek nyitni az ajtót hölgyem, - mondta a kentaur ezzel elővett egy kulcscsomót és kinyitotta az ajtót.
- Calomir kapitány utasítása szerint, a liga minden magas méltóságú személyét állandó védelem alá kell helyezni.
- És még csak itt sem voltam.
- A kapitány gondoskodott a biztonságról, hölgyem.
- Valóban én voltam. – Calomir a ház másik oldaláról jött, és az ajtónál érte el Emmara-t. A szokásos katonai uniformisát viselte és a szokásos elbűvölő széles mosolyával kitárta Emmara előtt az ajtót.
– Egy pillanat, Tandris kisasszony?
- Mi ez az egész? Ez a te ötleted volt?
Emmara belépett, és Calomir bezárta maguk után az ajtót. A ház, ismerős fa és gyógynövényes illatát majdnem elnyomta Calomir olajos bakancs és acél kardjának szaga. Emmara halhatta a Selesnya őrszemek csoszogását a háztetőn.
- Hinnéd, hogy ez Trostani?
Emmara nem volt biztos abban, hogy hitt Calomirnak. – Katonák az én házamon, Calomir. Mivé válunk? Ez a ligáról rossz üzenetet közvetít. Én itt csak kis ideje élek, és már most ki vagyok választva, másképp kezel a konklávé többi tagjához képest. Rabként vagyok kezelve.
- Mi csak biztonságban akarunk téged tartani. – ezzel Emmara tömör, tölgyfa konyhaasztalára hajolt, amit egy Selesnya mágus formázott meg. – Úgy gondolom, hogy egy erős Selesnya hadsereg, jó üzenetet hordozz.
- Mióta? Nem szeretem ezt a hadviselő vonást benned.
- Emmara téged elraboltak. Te egy Selesnya méltóság vagy, akit Rakdosék elraboltak. Nem tudtunk semmit tenni.
- Azoknak a harcosoknak nem volt tervük. Ők a démonuk által megrészegülten, megszállva voltak – mindent megtettek volna, amit a felettesük mond nekik. És ahogy Jace mondta, úgy gondolom valamilyen módon a Dimir áll e mögött.
Emmara-t zavarta Calomir leereszkedő mosolya. Ez volt egyik, amit adott mielőtt megtörte volna a rossz hírt. Calomir megfogta Emamra kezét és megpaskolta.
– Drágám, te vagy a béke igazi ereje. De a világ változik. Az Izzet kiterjesztette a kísérleteit. És ott vannak még az Izzet mágusok osztagai is, akik a mi szentséges ligakapuinkat fenyegetik. Az Orzhov kémeket és zsoldosokat toboroz a külső kerületekből. A Simic hadsereget gyűjt a torz hibrid szörnyeiből. Egy osztagnyi Gruul harcos a ligahatárokat figyelmen kívül hagyva, keresztül-kasul jár a kerületben. A feszültség nagy.
- Pontosan ezért kell kapcsolatba lépnünk a többi ligával – most, mielőtt még a hisztéria túl nagyra nő. Meg kell tanulnunk megérteni őket. Te régebben ezt mondogattad.
Calomir leeresztette a kezét. – Szóval te felkerested őt.
- Jace-t? Igen. Ő a barátom. Igazából ezért kell küzdenünk?
- Ő egy idegen, ez minden. Egy liganélküli elmemágus. Ez nem veszélyes?
- Neki egyedi tehetsége van, Calomir. Mindenen képes átlátni, az álarcokon, a falakon amiket a ligánk közé húzunk. Egyesíteni tud minket. Ezért jöttünk ebbe a ligába, mert hittünk az egységben, ugye? Én még mindig hiszek ebben, én hiszek Jace képességében. De kezdem azt hinni, hogy te nem hiszel az enyémben.
Calomir felhorkant. – Te hiszel azokban a képtelenségekben, amiket mondott? Majdnem hogy megvádolt engem hogy elárulom a saját ligámat.
Calomir megrázta a fejét. - Én foglalkozom a biztonságoddal. Figyelj, Trostani vár rám. Én csak egy dolgot akarok tudni Jace-ről. Te megkerested, hogy segítsen nekünk. Szóval mennyit tud a… ligák közötti konfliktusról? Az Izzet titkos tervéről?
Emmara felsóhajtott. – Nos, tud… semmit sem tud, most már. Mélyen beleásta magát, látszólag, de aztán megint kiszállt belőle. Mágiát használt arra, hogy elpusztítsa a saját emlékeit erről. Ez az, amit tett, amikor a Rakdos-iak megtámadtak minket.
- És azóta semmit sem tudott meg? Semmilyen más információja nem volt?
- Semmi, amiről tudok. Elpusztított mindent a kutatásával kapcsolatban. Nem hinném, hogy segíteni tudna nekünk most.
Calomir biccentett. – Maradj itt. Pihenj egy picit. Sok mindenen mentél keresztül. Lehajolt, hogy megcsókolja. Emmara adott egy puszit Calomir ajkaira, és figyelte, ahogy elhalad az ajtajában álló őrök között.
A Gruul Klánt általában a civilizáció repedéseinek zűrzavarában lehet megtalálni. Egy olyan ligáról van szó, amely feltűnik, majd az idő szilánkokra farigcsálja a vállán, miközben a rég eltűnt vadonból való kilakoltatásuk forrasztja össze őket, tagjai, más ligák által kivetett civilizálatlanok és brutálisak által mindig megújul. Nagyon régen, Ravnica irányítása alatt jött létre a Gruul, mint ahogy a természetet, öket is a szabályok által megfélemlítették és elkerítették. De hosszú és élő az emlékezetük, és tűz lobog a szívükben.
Jace, Ruric Thar-t és a Gruul seregből álló csapatát közel az Orzhov ligakapunál találta meg. A városi park, bozóttal teli ösvényen, az Orzhov területének látószögében táboroztak, úgy látszott harcra készülnek.
Jace nem látta még Ruric Thar-t egy ilyen harci csapatot vezetni; igazából Jace még sosem látott, vagy lényegében szagolt életében Gruul harci csapatot. A páncéljuk állati bőrből és csontból készült, a fegyvereik pedig a városi törmelékek és szemetek nehéz darabjaiból álltak. A bőrük élőnek tűntek a tetoválásaik által, ezeket a tetoválásokat mágia, és tinta kombinációjával marták bele a bőrükbe, Jace úgy gondolta a nagy mennyiségű fájdalom is a kombináció része lehetett. Mindegyikőjük izomtól duzzadt, és közülük Ruric Thar volt a legnagyobb és leghatalmasabb.
Jace úgy gondolta, hogy a közvetlen út lesz a legjobb, és megjelent a csapat előtt.
- Üdv, Ruric.
Ruric Thar és a Gruul harci csapat felé fordult.
- Ő Ruric – mondta az ogre két fejéből a baloldali, a jobb oldali felé bökve. – Én vagyok Thar.
Úgy tűnik, mindkét fejnek külön-külön van neve. Jace úgy gondolt rájuk mintha testvérek lennének, de azt feltételezte, hogy ez talán nem volt egészen pontos. Nyaktól lefelé ugyanaz az élőlényhez tartoztak.
- Akkor mindkettőtöknek, - mondta Jace. – Azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem. Amióta nekem dolgoztatok, körbeutaztátok a kerületet egy bizonyos útvonalon. Egy utat követve. Kapukat látogattatok meg.
- Honnan tudod azt? – kérdezte Ruric.
- Valamilyen mintát követtetek? Elképzelhető, hogy valamilyen új információt szereztetek amióta találkoztunk? Úgy gondolom, hagyhattam valamit az elmétekben, és most szeretném visszakérni.
Thar felkuncogott, a hang úgy visszhangzott az Ogre mellkasában, mint egy hordóban. – Nem lehet, pici mágus. A miénk most már.
- Attól tartok szükségem van rá, és attól tartok, most van rá szükségem. Életbevágóan fontos.
- A válasz: nem - mondta Ruric, intett a kezével aminek a vége egy baltában végződött. – Most menj. Nekünk le kell zúzni ezeket a hitvány papokat.
- Megteszem amit akarsz, - mondta Jace.
A Gruul harcosok egymásra néztek, ahogy Ruric és Thar feje is egymásra nézett.
- Rendben van akkor – mondta Thar. – Ha kell Neked, akkor el kell venned. Húzd elő a kardodat.
Jace széttárta a tenyerét. – Hogy én – mit? Nekem nincs kardom.
Ruric és Thar megértően biccentet. – Akkor baltát.
- Úgy értem, nem hordok magamnál fegyvert.
- Kell, hogy legyen fegyvered. Te a kihívó vagy. A kihívónak jár a tisztelet, hogy először üthet. Oszika, ad neki oda a kardodat.
- Van más módja annak, hogy elintézzük ezt?
Ruric megrázta a fejét. – Ez a Gruul módja.
Egy magas troll nő Jace felé nyújtott egy hatalmas széles pengéjű kard markolatát. Jace elvette, hátratántorodott a fegyver súlyától. Megpróbálta felemelni a végét, ami épphogy csak sikerült neki.
- Suhints vele, – mondta Thar.
Jace tudta, hogy ez messze áll a szakértelmétől, de próbaképpen suhintott egyet a karddal. Nagyon nehéz volt, ezért ki kellett használnia a gravitációt, hogy körbe suhintsa a kardot, amely így túl nagy lendületet adott és ezért majdnem körbeforgott vele. A teljes testsúlyát kellett felhasználnia, hogy elnyelje a kard röppályáját és megállítsa a suhintást.
Ruric undorral köpött a földre. A Grull harcosok felnevettek.
- Mialatt én kedveskedtem, te párbajozni akartál. – mondta Jace – Én nem akarlak megütni. Nekem csak egy pillanatra van szükségem, hogy megszondázzam az elmédet, és már itt sem vagyok.
A harci csapat újra felnevetett. – Csak próbáld meg! – kiáltotta az egyik harcos.
Thar a bal kezével fogta az állát. – Varázsolj.
- Igen – mondta Jace. – Varázslatok. Csak egy varázslat, hogy mindkettőtöket átnézzem, és már békén is hagylak titeket.
- Akkor a varázslatok megteszik. – Ruric Thar visszavette a kardot és átadta a tulajdonosnak. Verekedőállásba helyezkedett Jace-el szemben és felkészült az ütésre. Üres volt a keze, de nem volt fegyvertelen: az egyik alkarja a könyökénél ért véget, és egy hatalmas baltát illesztetek a végére.
- Ahogy mondtuk, az első ütés téged illet, - mondta Ruric. – Nincs halálmágia, nincs lényidézés, nincs rothasztó varázslat. Tűz, villám rendben van. Üss meg minket.
Ez barbárság, gondolta Jace. Nem akarta mágiával megtámadni az ogrét, nem amíg ott állt. Ez csak egy ellentámadást váltana ki, és csak a harcot kezdené el, amiről Jace úgy gondolta, pontosan ezt akarja a Gruul ogre. Jace így beleegyezne egy olyan harcba, amit nem nyerhet meg. Ő csak el akarta magyarázni a helyzetét, de nem úgy nézett ki, hogy a dolgok diplomatikus eredményre vezetnének.
És volt egy még nyomasztóbb probléma. – Én nem használok olyan tipikus varázslatokat amik… megütik az embert – mondta.
- Ah, - mondta Thar biccentve. – Karmokat növeszt, megcsapod az arcomat?
- Nem, én ilyet sem tudok tenni.
- Lehívod a fény égető robbanását?
- Nem.
Felemelsz és nagy sebességgel rám dobsz egy nehéz szikladarabot?
- Nem.
- Fűrészfogas pengék szélviharát szabadítasz ránk?
- Nem
- Átváltoztatod magad óriássá? Cafatokra tépsz csipkés indákkal és levelekkel? Tombolás hangsikolya? Mit?
- Figyelj Ruric, Thar. Én nem vagyok harcos. Nem vagyok harci mágus. Ezek közül semmit sem tudok megtenni.
Ez a harcosokból morgolódást váltott ki.
- Mit csinál a mágiád? – kérdezte végül Ruric.
- Te már tudod azt. Én elmemágus vagyok. Az elmét alakítom át.
- Ruric és Thar hangosan felkacagott. – Egy álmodozó varázsló. Igen. Az vagy. Vagyis nem ütsz. Nem ütsz, nincs párbaj. Nincs párbaj, nincs díj.
Jace-nek nem volt mentsége. Kellett neki ami az ogre fejében van. Ha Ruric Thar akarja, Jace mágiájának robbanását akkor megkapja. – Rendben van, megpróbálom.
Az ogre duplán bólintott, és újra pozícióba állt, hogy elnyelje a becsapódást, erőtlen mosoly jelent meg mindkét ogre arcán. Jace megidézte az összes mentális erejét, és az elméjét lövedékké formázva, mentális erejű robbanását lőtt Ruric-ra és Thar-ra egyszerre, remélte, hogy egy pszichikus csapás a földre dönti Gruul harcost.
A visszacsapás azonnali volt és vakítóan fájdalmas. Az erő, amit mindkét ogre elméjére mért visszapattant, és a varázslatának teljes ereje visszaütött rá. Földhöz vágta a repesztő gyötrelem émelyítő hulláma, feküdt és közben megpróbálta a fejét fogni. Úgy tűnt a Gruul harcosok úgy gondolták, hogy ez volt a legviccesebb dolog, amit eddig ma láttak.
A kegyetlen fájdalom visszhangjai verődtek vissza Jace koponyájában. Nem érzett védelmi bűbájt vagy más visszaverő varázslatot, ami visszaverte volna a psziché robbanását – az ogre még csak nem is reagált. Ruric Thar lénye valahogy visszaverte a mágiáját.
- Ez volt a te ütésed? – kérdezte Thar
- Mi adunk még egy próbálkozást, ha akarod. – mondta Ruric.
- Egy pillanat, – motyogta Jace – hadd fejezzem be a lüktető fájdalmat.
Az ogrénak volt valami a lényében, ami elszívta a mágiát és visszaküldte a varázslója felé, vagy összegyűjtötte. Ez megmagyarázza, hogy az ogre hogy lehetett képes szétcsapni az útja során felbukkanó ligák által uralt kapukat, majdnem hogy egyedül. Jace megpróbálta maga elé képzelni a ligamágusok seregét, akik megpróbálják megállítani a dühöngő ogrét. Valószínűleg nem csak fejfájással ért véget a találkozásuk.
Amikor úgy érezte nem négy fejet lát a kettő helyet, Jace felállt és megigazította a köpenyét.
- Nem tudlak megverni az elmemágiámmal – mondta lassan, miközben a koponyája még mindig zúgott. – De még mindig szükségem van arra, ami az elmédben van.
- Valahogy meg kell verned minket. – mondta Ruric.
- Vagy mi csak megölünk. – ajánlotta Thar.
- Egyikőtök sem olyan jófejű, amit elvehetek – mondta Jace. – Nincs semmi, amit felajánlhatok nektek? Van valami módja, hogy bizonyítsak nektek?
- Harcolj vagy halj meg, mágus. Dönts.
A fordítás Snike és Oleeware munkája!
Egy pillanatig az egyedüli válasz a szél fütyülése volt.
Aztán egy bömbölés hallatszott felülről.
Sarkhan a tekintetét az égre szegezte és a mellkasában egy szédületes robbanás tört elő – egy seregnyi sárkány! Sárkányok köröztek a feje fölött.
- Ha ha! – kiáltotta. – Nézd! Nézd csak őket!
Nem tévedett a reményében. Megtörtént. Működött. A hedronszilánk ami megmentette Ugin életét, megmentette Tarkir sárkányait.
Könnycsepp bujt elő Sarkhan szeméből, nedves és forró. Igazi volt.
- Ezt látnod kell! – szólt Sarkhan Ugin-hoz. – Megcsináltam! Az idő lánca újrakovácsolódott!
De a Szellem Sárkány nem moccant.
Nem számít. Sarkhan itt volt. Visszahúzta a fejét és egy óriási kiáltást eresztett ki magából, ami keresztülrobbant a tájon. Ahogy a kiáltás visszhangja visszatért hozzá, üvöltéssé alakult, torokhangú üvöltésé, egy sárkányüvöltéssé. És Sarkhan Vol sárkányformájában felugrott az égbe.
Fellőtte magát, fel, egyre magasabbra, olyan gyorsan emelkedett fel, hogy a bőre az orrán visszanyomódott a szemének. Fejjel előre megdöntötte a sárkány seregletett a magasban, nekiverődött a vastag bőrüknek, körülöttük körözött, elárasztotta őket a szárnycsapásaival okozott örvényléssel.
Felismerte a sárkányokat; szarvaik voltak és széles válluk. Ahhoz az alomhoz tartoztak amit Yasova és a kardfogúja megtámadott – mikor is? Egy évezreddel ezelőtt?
Yasova. Szívós, hatalmas Yasova. Amit tett az nem az ő hibája volt. Ő csak ugyanúgy játszotta a szerepét, mint ahogy ő is tette egykor. Nem volt dühös, nem volt Yasovára dühös, senkire sem volt dühös, többé nem. Nem, minden túl tökéletesnek érződött. A feje tiszta volt, a gondolatai a sajátja voltak, és Tarkir-ja tele volt sárkányokkal.
Sárkányok!
Sarkhan meg akarta ragadni a nősténybestiát az oldalánál, meg akarta rázni és azt mondani neki – Itt vagy! Itt vagy Tarkir-on mert én megcsináltam! De a sárkány szája nem tudott szavakat formálni, ehelyett ő egy mellette lévő sárkány mellé fordult és teljes erejével felordított.
A nősténysárkány óriási szemével rápislogott.
Megértette? Képes volt megérteni, hogy milyen csodálatos, milyen nagyszerű, milyen lehetetlen volt?
Újra felüvöltött és újra, ahogy ide-oda keresztül cikkázott a seregnyi sárkány között.
Az energiája olyan volt, mint egy szikra a szénakazalban, lángra lobbantotta a többi sárkányt maga körül.
A többiek csatlakoztak Sarkhan hangjához, a hangjuk találkozva fülsüketítő üvöltésé változott. Az egyik kilégzés töltötte fel a következő belégzést, egyre nagyobb intenzitással, hanggal, és sebességgel, ahogy haladt, növekedett egy mindent elnyelő erővé, ami minden sárkányt a falkában megragadott és egységesítette őket egy pillanatba, egy kollektív leheletben. Egyként üvöltöttek fel, és egész Tarkir megremegett.
-
Ahogy Sarkhan feljebb szállt az örökbefogadott csordájával bevette Tarkir új világát. Nagyon sokat felismert, nagyon sokat tudott, de mégis minden más volt. Látott más csordákat a távolban, néhányan ugyanúgy néztek, ki mint az agancsos csorda, akikkel repült, míg mások teljesen különbözőek voltak. Ott voltak a lapos kinézetű sárkányok, akik úgy siklottak, mint a tollpihe az áramlatokban; ott voltak a vastag páncélozott pikkelyes sárkányok, amik sokkal lejjebb és közelebb repültek egymáshoz. És voltak azok, amik leginkább úgy viselkedtek, mint a kígyók, lápi, nagy templomokban töltötték az idejüket, amiket Sarkhan futólag pillantott meg alant.
A föld is megváltozott. Ahol egykor romok és sárkányok csontkupacai voltak, ott most mezők és erdők voltak. A havas tundrát egy másik korszakban végtelen fehérség takarta, most csak részben volt letakarva; nagy maroknyi része feketén elszenesedve feküdt. Sárkánytűz! Vidám merülő spirálba dobta magát Sarkhan, hagyta, hogy az elégett aljnövényzet aromája ellepje az orrlikát. A föld megváltozott, mert a sárkányok itt voltak!
Ahogy visszasietett a csordába, nem kevesebb, mint egy felszakadt sárkányvihar látványa üdvözölte. Amiből még több sárkány bukkant elő.
Sarkhan felordított az eksztázistól.
A csorda utána üvöltött.
És az új fiókák csatlakoztak a kiáltáshoz.
Dicsőséges volt.
Ez volt minden, amit csak Sarkhan akart.
Örökké tudna így élni.
Micsoda világ! Micsoda idő! Micsoda tökéletesség.
De Sarkhan tökéletes pillanata hirtelen széttört egy csikorgó harangkongástól.
Éles, fémhang vágta keresztül magát a csordán, mint valami kés, újra és újra felzengve. A sárkányok szétszóródtak, szétrebbentek és elillantak, zaklatott rikoltásokat kibocsátva. Sarkhan orrát szárnyak és vastag elrugaszkodó lábak csapkodták.
Érezte a szorongásukat, de nem tudott segíteni. De a harangnak, gondolta, nem kéne, hogy ekkora feldúltságot okozzon a hatalmas sárkányok csordájában.
Letekintett a tolakodó hang irányába. Ott a földön, ott állt annak a közepén, ami leginkább egy gyér Mardu tábornak nézett ki, egy alak, aki a harangot ütötte.
Csak egy ember. Vagy egy ork? Még így is, milyen fenyegetés képes egy ilyen jelentéktelen lény jelenteni egy olyan csordának, mint ez?
A válasz a következő pillanatban érkezett meg. Mint vulkáni magma, sárkányok folyama tört elő a táborból, felfelé az ég felé iramodva.
A haranggal egy időben verték a szárnyaikat – a harang, amit a Mardu ork vert. Még a riadalom állapotában is Sarkhan-t ez felvillanyozta. Sárkányok és klántagok ugyanabban a táborban élnek, sárkányok és klántagok együtt dolgoznak! Ez pont olyan amilyennek lennie kell.
De nem tudott sokáig örülni, ennek a Mardu sárkány csordának, ez már az ötödik egyedi alom volt, amit eddig még nem látott, gyorsabbak voltak, mint a lángoló íjvesszők sorozata.
A támadást egy ősi és hatalmas sárkány vezette, bőrszerű rojt ölelte körbe az arcát, szarvak barázdálták végig a nőies orrát és hátát. A nőstény felgyorsított, teste mozgékony és elegáns volt, a szárnyai erősek… és egyenesen Sarkhan felé száguldott.
Az idő egy pillanatra megállt. Sarkhan belenézett a nagy sárkány szemébe. Felismerte az arcát, a pofájának a formáját, az állkapcsának metszetét. Nagyon ismerős volt. De hogyan lehet ez? Sosem látta még ezt a sárkányt. Nem láthatta. És mégis… ahogy lepillantott a nőstényre, a harang kongatása előhozott egy képet az elméjéből. Egy emlék volt a régi időből. Két szívdobbanásnyi idő között Sarkhan két Tarkir-t látott, az egyik illeszkedett másikon. Ennek a most állapotának mindkettő sárkánya felé száguldott, hús, vér és pikkely, és a most sárkánya ami örökre elveszett, semmi más mint egy üres trón, egy rothadó koponya, a khán trónja. Ezért ismerte ezt a sárkányt.
Oh, hogy mennyire megváltozott a világ!
Egy brutális üvöltéssel esett össze a két történelem eggyé, és Sarkhan kirázta magát annak fogságából épp időben ahhoz, hogy kitérjen az ősi sárkány útjából. Ahogy a nősténysárkány felfelé vezette a csordáját, Sarkhan lefelé száguldott. Elég pici volt, hogy eltévesszék, elég pici hogy figyelmen kívül hagyják, és ezért hálás volt. Nem kívánt csatázni az ősi sárkánnyal.
Szíve kalapált és elméje pörgött, Sarkhan leszállt és emberformát vett fel a tábor szélén. Menedéket keresett a felszínre bukkanó sziklák védelme alatt, amíg a két sárkánycsorda összecsap az égen felette. Hallgatta testük összeverődéseinek visszhangját, megdicsőült annak eszmélésében, hogy mit is tett igazából. Ezek a sárkányok csak az ő tette miatt vannak itt. Még a legerősebb is közöttük Sarkhan Vol-nak köszönheti a létezését. Ő hozta létre ezt a Tarkir-t. Ő tette és ez nagyszerű volt.
- Betolakodó! Betolakodó!
Sarkhan a hang irányába indult. Ami inkább jött lentről, mint fentről.
- Betolakodó! Támadás! - Egy mérges goblin rohamozott ki a jobb oldali bokorból… egy goblin akit Sarkhan felismert.
- Bokaszár?
A goblin nő másképp volt felöltözve mintahogyan emlékezett rá. Nem viselt ujjatlan köpenyt, és penge helyett egy vastag üvegcsét suhogtatott, de ő volt. Pontosan ő! Sarkhan szíve felragyogott, ahogy meglátta őt – látni ebben az időben, az ő új Tarkir-jában, és élve!
- Bokaszár! - Sarkhan kifutott a földből kinyúló sziklakupac alól, és szélesre nyitotta ki karjait így az őrjöngő goblin nekivágódott ölelésének. Nem volt elragadtatva. Lelkesen megrázta a goblint.
- Itt vagy! Élsz! Mint a sárkányok.
- Tégy le! Őrült! Őrült! Tégy le!
- Egy sárkány mentett meg téged? Annak kellett lennie. Vagy a te életed sose került veszélybe ebben az időben?
- Fenyegetés! Életellenes fenyegetés! - Bokaszár leköpte Sarkhan-t, a meleg nyála elkezdett lefelé csorogni az arcán. - Az őrült élete véget fog érni! Szabadon enged Üvegcse Zúzót! Most!
- A te neved! Haha! Még a neved is megváltozott! – Sarkhan agya küzdött, hogy értelmet adjon mindennek. Milliónyi változások, különbségek, részletek. – Várjunk csak. Azt mondtad betolakodó vagyok? Nem ismersz engem?
- Behatoló! – Bokaszár, akit Üvegcse Zuzóként ismernek, megharapta őt. A goblinnő belemélyesztette lapos fogait Sarkhan csuklójába, és állkapcsával egy erőset harapott.
Sarkhan eldobta és fájdalmában felüvöltött, de a kiáltása nevetéssé, örömteli nevetésé alakult át.
- Még erősebb is vagy, mint azelőtt. Erősebb és élőbb vagy!
- Mániákus! Eszetlen! Maradj távol vagy a Zúzó zúz! Üvegcse Zúzó megcsörgette az üvegcsét amit fogott. Karján a szőrszálak égnek álltak, ahogy azok elektromosan feltöltődtek.
Sarkhanban tudatosult, hogy az üvegcsében lévő izzó folyadéktól töltődött fel. Felismerte. A goblinnő kezében egy üvegcse –
- Sárkánytűz, - suttogta Sarkhan. – Ők megosztották veletek? A sárkányok odaadták a tüzüket a klánnak? Ez tökéletes. Minden nagyon tökéletes!
- Zúzó zúzz! – felrázta.
- Állj! - mondta Sarkhan, de már késő volt.
A goblin elhajította az üvegcsét.
Ahogy széttört a földön, Sarkhan átalakult sárkánnyá és szembehajolt Üvegcse Zúzóval, széttárta a szárnyait, hogy védelmező pajzsot formázzon a goblinnő körül.
A goblin üvöltése azonnal elhallgatott és Sarkhan érezte a reszketését maga alatt. Lenézett rá, ahogy visszaváltozott emberré.
A goblinnő arcra borult, meghajolt előtte. – Sárkányember. Felpillantott rá és hátraugrott.
- Nincs zúzás. Zúzó nem zúz sárkányembert. Zúzó nem tudta. Zúzó sajnálja. Ne bántsd Zúzót. - elhátrált, a szemei menekülési útvonal után fürkésztek körbe.
- Mi történik odalent? – egy ork menydörgő hangja mindkettőjüket megfordította.
- Láttam egy sárkánytűz villanását, de úgy tudom, minden sárkány fent van az égen. Mit mondtam neked a pazarlásról… - az ork megállt, hogy Sarkhan-t szemügyre vegye.
Sarkhannak is megakadt a lélegzete. Zurgo.
Zurgo felröffent. – Nehogy azt mond, Üvegcse Törő, hogy valami szánalmas ürügy miatt erre a lovasra pazaroltad a sárkánytűzet.
- Zúzó! Üvegcse Zúzó, nem Törő! Zurgo a Harangverő tudja. – a goblin ökölbe szorította a kezét és morgott. – Zurgó Harangverő rossz ork. Rossz.
- Harangverő? – Sarkhan csalódottan kérdezte. – Zurgo, Harangverő? Zurgó-ról az Üvegcse Zúzóra nézett aztán vissza.
– Ő egy – te egy harang-kongató vagy? Ahogy a szeme ráakadt Zurgó kardjára tudta, hogy igaz. A kard tompa volt, nem harcra, hanem inkább óriási fémharangot csapkodásra volt kitalálva. Zurgo volt az az alak, akit fentről látott.
- Ha! - kiáltott fel Sarkhan.
- Ki merészelsz nevetni te nyomorult?
Sarkhan végighúzta az ujjait a haján közben pedig egybesodorta őket. – De te voltál Sisakzúzó, te voltál –
- Nem Zúzó. Ő Harangverő – szakította félbe a goblin. Magára mutatott – én Zúzó.
Sarkhan figyelmen kívül hagyta a goblint. Zurgo arcát kutatta. – Egykor te vezetted a Mardu-t.
- Elég! - ordított fel Zurgo. – Elég volt a tiszteletlenségedből.
- Mardu ki? – kérdezte Üvegcse Zúzó.
- A te klánod. A mi harcos klánunk. – mondta Sarkhan. – Ki most a khán?
- Nincs khán! Nem mond khán! – ezzel a goblin felugrott Sarkhan-ra és a kezével befogta a száját.
– Kolaghan Sárkánynagyúr öli meg a khán mondókat.
- Sárkánynagyúr – visszhangzott Üvegcse Zúzó meleg kezén keresztül. A goblin most már Sarkhan oldalán csimpaszkodott. – Sárkánynagyúrak vannak és nincsenek khánok?
- Nem mond khán! – próbálta védeni a goblin.
- Tűnj el tőle Törő – köpött egyet Zurgó, majd arrébb csapta a goblint. – Azt mondom, hagyjuk beszélni az embert, ha a halált kívánja. Gyerünk, idegen, mond ki a szavaidat az égre. Sértegesd Kolaghan-t.
Nyugtalanító érzés fészkelődött be Sarkhan beleinek mélyébe, - Te azt gondolod, hogy én is idegen vagyok? – kérdezte – Nem ismersz engem Zurgó?
- Miért ismernék egy szakadt csavargót?
- Nem vagyok csavargó. Én – hogy-hogy nem emlékszel? Hogy-hogy nem tudod? Én vagyok Sarkhan Vol!
- Nem mond khan, nem mond khan. – Üvegcse Zúzó befogta a fülét és előre hátra himbálózott.
- Vol? – Zurgó felnevetett. – Ez egy puhány Atarka név?
- Nem, ez az én nevem – Sarkhan hangja halk volt. – Egész végig nem is tudtad? –semmilyen felismerésnek a jele nem jelent meg az ork arcán. Hogyan is lehetne? A dolgok mások, igen, de mennyire mások? Hogy-hogy senki sem ismeri? Lehetséges lenne, hogy ezek voltak Sarkhan első pillanatai itt ebben a pillanatban? Amikor megcsinálta az új mostat, az ő múltja elveszett?
- Vol egy szánalmas név egy szánalmas embernek. Vol könnyedén elbukik. – mondta Zurgo.
Sarkhan Zurgo hangját mintha egy nagyon távoli helyről hallaná; az elméje túlságosan elfoglalt volt, hogy kibogozza az idő csomóját, hogy tettének következményeit kielemezze.
Zurgo felemelte a pengéjét pont akkor amikor Sarkhan gondolkodás nélkül felvette a sárkányformáját. Sarkhan gondolatai tömören megállapodtak a tompa használhatatlan ork pengéjének a szélén. Ez egy harangverő penge volt.
- De te egykor khán voltál. – mondta miközben átalakult. Vagy talán pusztán csak gondolt ezekre a szavakra, míg Üvegcse Zúzó fel nem sikoltott.
Mind az ork és a goblin nyugodtan megdermedve álltak, ahogy Sarkhan Vol kilőtte magát az égbe.
Még fel sem ért az első hegygerincre, amikor meghallotta Zurgo Harangverő harangjának kongását a messzi távolból.
-
Szétesett gondolatok kavarogtak keresztül-kasul Sarkhan elméjében, ahogy felemelkedett Tarkir égboltján. Ez volt az ő Tarkir-ja, a Tarkir amit készített, és mégis senki sem ismeri itt.
Olyan volt mintha mindezek mellett nem létezne, mintha nem lenne történelme.
A gyomra felkavarodott és egy pillanatra arra gondolt, hogy beteg lesz az égbolton. De lenyelte és megkísérelte megzabolázni az ügyetlen gondolatait.
Számít?
Számít is valójában, hogy nem ismerik?
Itt van most, nem? És Tarkir tökéletes volt. Ez az, ami számít.
Még ha senki sem ismeri itt, még ha nincs is történelme, Tarkir briliáns, mert ő megcsinálta.
A sárkányok túlélték… nem, ők harsogtak. Ahogy a klánok is; Üvegcse Zúzó volt erre a bizonyíték. Ő itt élt miközben egy másik időben meghalt. Ezzel a gondolattal Sarkhan lélegzete bennragadt és szárnycsapásai is abbamaradtak. Ha Üvegcse Zúzó sorsa megváltozott, és Zurgoé is, a nagy sárkányé is, ez hasonlóan igaz lehet másra. Ez hasonlóan igaz lehet… Narset.
Igen! Narset!
Hát persze. Egyértelmű volt. Miért nem gondolt erre korábban? Zurgo nem akarná megölni Narset-et ebben az időben, ezzel a tompa használhatatlan kardjával. Az útjaik sose kereszteződnek a szakadéknál. Sose vezette el oda Sarkhan-t. Sose kellene feláldoznia magát. Itt kell lennie. Életben kell lennie!
Sarkhan kihozta magát a megdermedt zuhanásból.
Narset! Keresztülcsaholta a nevét a vidéken.
Ez a világ, a csoda, az egyensúly, a tökéletesség, Narset ezt tudná. Narset örvendezne ezen. És elmondaná neki, hogy ezt ő is csinálta.
-
Sarkhan a Jeskai területre sietett. Úgy hitte itt megtalálja Narset-et, aki egy másik időben a folyó mellett lakók khánja volt. De amint megérkezett megtudta, hogy egy Ojutai-nak hívott sárkány uralkodik helyette. Úgy tűnt most mindenhol sárkányok uralkodtak, úgy ahogy lennie kellett volna.
Ojutai követőitől megtudta, hogy a fényes, fürge sárkány a legöregebb és legbölcsebb lény Tarkir-on. Azok akik Ojutai területén laktak, Hatalmas Tanító-nak hívták és nagy becsben tartották őt, és vágyakoztak az ő megvilágosodásáért. Cserébe a sárkány elismerte a diákjait. Megtanította őket arra, amit tudott, megosztotta éleselméjűségét és bölcsességét, hogy segítsen mindegyikőjüknek erősebbé és ravaszabbá válniuk.
Sarkhan tudta, hogy Ojutai összes tanítványai közül, Narset lenne a legjobb. A legmagasabb helyre kerülne. Természetesen igaza volt. Követte nevének szavát fel és fel, egyre közelebb Ojutai fészkéhez. A sárkány ülőrúdja a torony tetején volt, amit Sarkhan erődnek ismert, de most úgy hívták a Sárkány Szemének Szentélye.
Minél közelebb ért a csúcshoz, annál helyesebbnek érzet mindent. Ez az a hely ahol lennie kellett; Narset a terület legmagasabb ülőrúdján; Narset az égben a sárkánnyal. Sarkhan bensője megmozdult ennek a gondolatától.
Amint Sarkhan elérte a legfelső szobát, először arra gondolt, hogy üres. De a szemével apró mozgásra, minimális légzéshez szükséges mellkas emelkedésére lett figyelmes. Egy alak ült ott meditáló pozícióban, mint egy szobor a szoba távolabbi oldalában. Már majdnem keresztülfutott a szobában hogy átölelje a nőt, de aztán feltűnt, hogy az alak nem Narset. Rövidre fogta.
- Ki vagy? – gondolkodás nélkül törtek fel belőle a szavak.
Az alak a fény felé emelte a fejét, Sarkhan ki tudta venni a férfi arcvonásait. Tökéletes példánya volt a – mindannak az embernek, akit egy sárkány képez ki. Erő áradt körülötte.
- Taigam Mester vagyok. – az ember hangja olyan sima volt, mint a fején lévő bőr. – És te pedig egy diák vagy, aki tudást és bölcsességet keres. Hosszú utat tettél meg, utazó. Üdvözöllek a Sárkány Szemének Szentélyében.
- Nem, én-én nem vagyok diák. Azért jöttem, hogy megtaláljam. Ő hol van? Sarkhan másodszorra is körbenézett a szobában, de sehová sem lehetett elbújni a tiszta nyitott térben. – Valahol magasabban? – közben felnézett.
- Magasabban? – kuncogott fel Taigam Mester. – Nincs semmi magasabban Ojutai-n kívül.
- Akkor hol van Narset?
Taigam Mester szemei csíkká szűkültek össze aztán lassan becsukta. Egy pillanatig így maradtak aztán megnyugodtak.
Sarkhan izgatottsága kérdésé alakult, majd aggódássá. Addig várt, amíg tartoztatni tudta magát.
- Ismered őt? Narset-et? Meg kell találnom. Meg fogja érteni. Ő mindent meg fog érteni.
Taigam Mester a szemeit még lassabban nyitotta, ki mint ahogy becsukta majd egy picit felhajtotta a fejét, hogy Sarkhan szemeibe nézzen.
- Narset nem szívesen látott a Sárkány Szemében. Ő eretnek volt, és éppen ezért a törvény teljes szigorával meg lett büntetve. Ne keresd itt. Már régen elment.
- Elment? Hová? El kell, mond nekem.
Taigam Mester szabályozott levegőt engedett ki. - Narset nincs többé.
- Nincs többé? A vér kifutott Sarkhan fejéből, megtántorodott. – De ez nem lehet.
- Úgy van, ahogy van. - Taigam Mester ajka megrándult. – Találkozott a sorsával. És bárki, aki keresi az eretneket, hasonló sorsban osztozhat.
- Ő nem eretnek. Ő… ő minden.
- Nem hallgatom tovább. – Taigam Mester egy jelet intett a kezével, ami olyan erős volt, hogy annak ereje Sarkhan-t az ajtó felé tolta.
Sarkhan belemarkolt a falba, erőlködött, hogy ellenálljon Taigam mester erejének.
- Te ezt nem érted. Neki itt kell lennie. Ez a világ érte van. Sárkányok világa - az övé.
- Távozz eretnek. – Taigam mester egy újabb intésével Sarkhan keresztülesett az ajtón és lebukdácsolt a lépcsőn.
Sarkhan elméje megtántorodott, ahogy a lábai megindultak, vitték lefelé, lefelé,lefelé. Nem tudta, hogy melyik erő tolja most lefelé – Taigam Mesteré vagy a félelme.
Ez nem lehetséges. Narset-nek nem szabadna halottnak lennie. Ebben az időben nem. Ezen a Tarkir-on nem.
Itt sárkányok vannak.
Kirohant a fényre, keresztülbotorkált a piactéren.
Ez nem lehet.
- Nem. – megrázta a fejét, meghúzta a hajánál fogva. – Nem, nem, nem. – Futásnak eredt. Mozognia kell. El kell mennie. Meg kell ezt változtatnia. – Nem!
Egy kiáltással Sarkhan sárkányformát vett fel és felszállt.
Ha Üvegcse Zúzó él, ha a rég kihalt sárkányok még mindig repülnek az égbolton, hogyha Zurgó a khán egy harangverő, Narset-nek itt kell lennie. Itt kell, hogy legyen.
Ahogy Tarkir felett repült nem tudott rá letekinteni. A világ, ami oly tökéletesnek tűnt előtte, oly dicsőségesnek, mostanra megsérült és romossá vált. Nélküle ez a hely semmi.
Sarkhan haragjában felüvöltött. Hogyan engedhette meg ezt a sors? A láncnak újra kellett kovácsolódnia. A lehelete, ami megmentette Ugin-t annak…
Ugin.
Sarkhan reszkető elméje belekapaszkodott a Szellem Sárkány gondolatába.
Ugin tudni fogja. Ugin akinek a hangja keresztülvezette az időn Sarkhan-t. Ugin akinek az ereje mostanra visszatért. Ugin tudni fogja.
Igen.
Ugin tudni fogja, hogyan kell rendbe hozni ezt a helyzetet.
Sarkhan új elhatározással telve csapott a szárnyaival. Itt az idő hogy felkeltse a Szellem Sárkányt.
