- Kelly Digges –
Nagyon régen a világ-faló Eldrazikat három síkjáró zárta el Zendikar-on: Ugin a szellemsárkány, Sorin Markov a vámpír és a Lithomata Síkjáró Nahiri.
A mostani történet több mint 6000 évvel ezelőtt játszódik egy olyan síkon, aminek a neve elveszett a történelem számára.
-
Kősánc emelkedett ki a puszta földből, körbevette a kis tábort, ami egy nyitott és törékeny,sebezhető síkságon állt. A sánc szabályosan, elegáns csipkézetten kanyargott a tábor körül.
A Lithomatát, Nahiri-nek hívták és épp felmérte a munkáját majd a homlokát ráncolgatta. Szép lett és jó feltételek mellett akár évszázadokig is elállhat.
De nem voltak jó feltételek.
Itt már talán csak száz menekült maradt. Holnap újra tábort kell bontaniuk, vagy megkockáztatják azt, hogy lerohanják ezek… a dolgok amik, akármik is lehetnek. Ezek az undorító lények, rémálomból eljött dolgok, Nahiri-t még csak nem is utálta őket. Változna bármi is ettől?
- Válthatnék egy szót veled, Nahiri?
A csattogó száraz hang a háta mögött jobbról érkezett, elég közelről ahhoz, hogy hallania kellett volna, hogyha egy ember közel megy hozzá, továbbá a légzését is éreznie kellett volna a nyakán. De a másik úgy mozgott mint egy macska, és nem lélegzett, és annak a tudata, hogy az ajka közel van a nyakához borzongással töltötte el. Vámpír.
Tudta, hogy az illető bárhol lehet – végül is sima sziklafalon is sétált már,– de ő maga mondta neki, hogy ne engedje, hogy bárki megismerje az összes trükkjét. Még a barátainak se, de nem volt egészen biztos, hogy a vámpír az.
Megfordult, hogy szembenézzen Sorin Markov-val – a vámpírral, a síkjáró bajtársával, az Innistradnak nevezett sík védelmezőjével, a leginkább barátinak nevezhető valamivel ezen a helyen, ami nagyon távol van az ő szülővilágától.
Nagyon feltűnő párost alkottak, és a menekültek – sötét hajú, pirospozsgás arcú emberek – nagy helyet engedtek nekik. A férfi haja ugyanolyan fehér volt, mint az övé, de a bőre hamuszürke, míg az övé alabástrom. A férfi a szemei alapján félreérthetetlenül idegen volt: fekete volt ott ahol fehérnek kellett volna lennie, és fényes, erezet nélküli írisszel rendelkezett.
Útjukat a menekültek szakácstűzétől a tábor széléig vették ahol Nahiri alacsony földből előtörő sziklafallal zárta körbe a tábort. Ott álltak és néztek át a falon. A nap az előttük álló domb mögött már alacsonyan állt, és a völgyben lévő borzalmas formák kegyesen árnyékba borultak.
- Te elkészítetted a táborukat, - mondta Sorin. – Újra. Azt hittem itt az ideje, hogy a saját erejükre támaszkodva hagyjuk őket.
- Nem, - mondta Nahiri. - Azért vagyunk itt, hogy megmentsük őket.
- Te vagy azért itt, hogy megmentsd őket, - mondta Sorin. – Én azért vagyok itt, hogy megállítsam ezeket a lényeket ezen a világon, mielőtt szétterjednek a másikon – az enyémen, vagy a tiéden.
Lent a folyó völgyében sötét alakok vonaglottak. A tábori élet hangjai elnémultak.
- Nem fogom végignézni, ahogy szenvednek, - mondta Nahiri.
- Akkor fordulj el – mondta Sorin – és nézd a nagyobb képet.
Nahiri visszapillantott a táborra. Néhány menekült a két síkjárót nézte.
- És mi a nagyobb kép? – kérdezte csendben. Nyerni fogunk?
Sorin lenézett a fodrosodó sötétségbe, nyugodt volt, mint valami szobor.
- Nem, – válaszolta.
Éles alakja árnyékba borult. Ez volt a bűnük a bukásukért? Vagy megvetés a gyengeségükért? Akarta egyáltalán tudni?
- Maradhatunk és harcolhatunk – mondta Sorin. – Együtt megfordíthatjuk a hullámot. De nem tudjuk egyszerre biztonságban tudni ezeket az embereket is.
- Ez nem opció, - mondta Nahiri. - Minden, amit tudunk, hogy ők az utolsó élő emberek ezen a síkon. Meg kell mentenünk őket. Meg kell próbálnunk.
- Nos, jó – mondta Sorin, túlságosan hangosan. – Üljünk le és fogjuk meg a kezüket, amíg az enyészeté lesznek, és engedjük ezeket a szörnyeket, hogy felzabáljanak más világokat. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kényelmesnek éreznék azt a tudatot, hogy mi megpróbáltuk.
Nahiri visszanézett a menekültekre. Már nem nézték a síkjárókat, a szemük arra a pici feladatra figyelt, ami elfoglalta a remegő kezüket. Kivéve az egyiküket.
A lány tizenöt körül lehetett, a szemei hidegek voltak. Nahiri mondani akart valamit, bármit, ami vigasztaló lehet. Egy szó sem hagyta el a száját. Sem megváltást sem a győzelmet nem ígérhet – nem ígérhet neki semmit, csak azt, hogy megpróbálja. És Sorin kifakadása után, üresen csengett az érzelem.
Elfordult Sorin-tól és lesétált a sziklafalról. Megállt a kemény, hideg szemű fiatal nő előtt.
- Hogy hívnak?
- Lian – mondta a lány.
- Tudsz kardot forgatni?
Lian bólintott. Fegyvertelen volt.
Nahiri kinyúlt a közelben lévő kőhöz és egy öreg varázslatot ébresztett fel magában, egy varázslatot, amit még akkor tanult, amikor még halandó és fiatal volt. Fém volt a kőben, és ez a kő minden kőben benne van. Belemártotta a kezét az élő kőbe, amely megolvadt és tajtékozni kezdett tejfehér keze körül.
Néhány menekültnek tátva maradt a szája. Sorin felhúzta a szemöldökét. A lány csak figyelt.
Nahiri hívni kezdte a fémet a kőben és érezte, hogy a keze összezáródik a kardmarkolaton. Egy elegáns pengét húzott elő az olvadt sziklából.
Feltartotta egy pillanatra, engedte, hogy a lenyugvó nap megcsillanjon rajta, majd elhúzta a kovácsolás hőjét, hogy a pengét puszta kézzel is meglehessen fogni.
- Ez a Te világod, - mondta Nahiri. - Ez a kő, ez a föld, a tiéd hogy harcolj érte. Ha úgy gondolod, hogy nem bízhatsz meg bennünk, akkor ne tedd.
Lian elvette a kardot, a súlyát és a kiegyensúlyozottságát próbálgatta.
- Mindannyian meg fogunk halni, ugye? – kérdezte csendesen.
- Nem tudom, - mondta Nahiri – De ha igen, akkor legalább harc közben halsz meg.
Lian bólintott.
Nahiri visszafordult Sorin felé.
- Kedves – mondta Sorin, ezúttal olyan lágyan hogy csak Nahiri halhatta. – Feltételezem a hamis remény is jobb a semminél.
- Bármilyen remény jobb, a semminél – mondta Nahiri. – Mindig.
Sorin felvonta a szemöldökét, de mielőtt válaszolhatott volna a föld megremegett. Nahiri megingott, de talpon tudott maradni. A nap folyamán voltak már kisebb rengések, de egyik sem volt ekkora.
A völgy alsó szintje teljesen árnyékba borult az ellenség vonaglóan mozgó izmos testével, amik betegesen sápadt színűek és kicsavarodott formájúak voltak. A heteket visszatekintvén amióta Sorin és Nahiri harcolt velük most először furcsán nyugodtan lebuktak. Nyugat felé fordultak, a lenyugvó nap irányába, és elkezdtek himbálózni.
Aztán egy lehetetlenül magas alak emelkedett ki a hegy mögött a völgy távolabbi végénél. Súlyos, nagy tömegű, hegy magas, furcsán és rettenetesen nézett ki, végig fehér csontok és izmos csápok.
A föld újra megremegett. A masszív dolog megfordult. Elindult feléjük. Amint mozgásba lendült, a nyüzsgő massza a völgyben felemelkedett, mint a bemágnesezetett vasreszelék.
- Támadó alakzatba – kiáltotta Nahiri.
A menekültek nyugodtak maradtak. Mindannyian Nahiri mögé bámultak, abba a végtelen távolságba, amit igaznak véltek, és amit a szemük most árult el. Mi haszna van a fegyvereknek és a taktikának egy mérges és alaktalan isten ellen?
- Mozgás – üvöltötte Lian.
A menekültek mozgásba lendültek, fegyvert ragadtak, tábort bontottak, a harcra vagy a menekülésre készülődtek. Szülök felmarkolták a gyermekeiket. Egy törött lábú férfi a lándzsájára támaszkodva egyenesbe lökte magát.
A remegés mostanra állandóvá vált, a föld morajlott. A felhők a horizontra magasodó borzalmas óriási alak köré spirálisan tekeregtek, egy földdarab lebegett fel a levegőbe körülötte és törésnek indult.
A csicsergő rémségek első hulláma elérte a tábort. Visítottak, sikítottak, nyivákoltak és üvöltöttek, csattogtatták az állkapcsukat, karmukkal csapkodtak és cséphadaróként hadonásztak csápos és szemnélküli csont fehér fejükkel. A legkisebb kutyaméretű volt. A legnagyobb mérete egy épületével vetekedett, nehézkesen esetlenül haladt a hordán keresztül. A kicsik felszúrták magukat a falra, a mögöttük haladok pedig rajtuk keresztül másztak fel.
Nahiri előrántotta a kardját, az egyik oldalán Sorin, míg másik oldalán Lian foglalt állást, így fogadták a hús és őrület rájuk rontó hullámát.
Sorin intett a kezével mire szörnyetegek tucatjai porladtak hamuvá. Nahiri az elméjére koncentrált, és még egy tucatnyi süllyedt bele a sziklás talajba. De még többen voltak, mindig többen, és a legnagyobb közöttük az örvény volt odakint, ami mindent rángatott – a testüket, az elméjüket, még a mágiájukat is. Nahiri érezte, ahogy a manája a gyűjtése ellenére spirális alakban illan el előle.
A föld megbillent alattuk. Nahiri haja égnek állt. A lemenő nap sziluettet rajzolt ki az előtte lévő szörnyre – nem, ez több volt mint a nap.
Fény, rettenetes fény, olyasmi, amit egyik világnak sem lenne szabad látnia. Egy hasadék nyílt meg, felhasította Nahiri falát, másvilági fénnyel ragyogott. Nahiri az akaraterejével megpróbálta bezárni, de semmi sem történt.
Ez nem egy repedés volt a földben. Hanem egy repedés volt a világban.
A sík elkezdett szétesni.
- Mi ez? – üvöltötte Lian. Az arca tiszta vér volt, de egyenesen állt, karddal a kezében.
- Ez, – mondta Sorin különös módon, nyugodt hangon – a vég.
A fény elviselhetetlenné nőt. Halványan, mint egy gondolat a messzeségből, az emberek, akik heteket töltöttek a biztonságukban felsikítottak, aztán befejezték a sikítást és elsuhantak. Nahiri érezte, hogy a teste felemelkedik, ahogy a föld szálakra bomlik.
- Nahiri! – mondta Sorin. – Ez a vége!
Mellette Sorin eltűnt a semmibe. Nahiri megragadta Lian karját, de a lány már eltűnt, a fény árnyéka már elkapta. A kard, amit viselt, még mindig ott volt, lebegett a vakító levegőben.
Nahiri csendben elátkozta magát, megragadta a kardot és maga mögött hagyta a világot.
-
Zendikar. Otthon.
Ez volt a kölcsönösen megegyezett találkozóhelyük, egy biztonságos hely ahol semelyik másik Síkjáró nem zavarhatja őket. Ez a világ Nahiri védelme alatt áll.
Sorin nem ajánlotta fel Innistradot találkozóhelynek. Talán aggódott, hogy a szörnyek követni fognak. Túlságosan óvatos volt, de lehet, hogy az óvatosság természetes velejárója a kornak. Sorin legalább ezer éves volt, és Nahiri azon gondolkodott, hogy milyen lehetett volna fiatalon megismerni.
Csendben ültek az ideiglenes kor táborhely szélén, Akoum durva felvidékén, pihentek, helyreállították a kötéseket, amik mana-val látták el őket. Ha Sorin érzett is valamilyenfajta megbánást azért ahogy a dolgok alakultak, nem látszott az arcán. Nahiri megmarkolta a kardját, a mostanra halott világ utolsó emlékét.
- Nahiri – mondta Sorin. – Társaságunk van.
Nahiri is érezte, egyfajta nyomás volt a levegőben, ami azt jelentette, hogy valami kiemelkedik az éterből. Nahir felállt, a szíve hevesen vert.
- Ők azok…
- Nem – válaszolta Sorin. – Nem elég nagy. De nagy.
És aztán már ott is volt velük: egy hatalmas légies sárkány, kék-fehér színben ragyogott. Két lapos önmagába görbülő szarvval és a feje mögött füst kavargott fel, hosszú szárnyait elegánsan összehajtotta a nyúlánk teste mögött. Óriási volt, könnyen lehetett vagy negyven láb magas, némi távolsággal arrébb jelent meg tőlük, testtartásából békés, jó szándék sugárzott. Ettől függetlenül, Nahiri előhúzta a kardját.
- Észrevettétek, - mondta a fényes sárkány - hogy nekünk gondjaink adódtak.
- Nem „nekünk” sárkány – mondta felemelt hangnemmel Sorin. – Nekünk és neked vannak gondjaid. Továbbá Zendikar az ő védelme alatt áll.
- Hello Neked is innistradi Sorin – mondta a sárkány. – Ellenben, amikor ez a probléma eljön a „nekünk” azt jelenti mindenkinek, mindenhol.
Hatalmas fejét Nahiri felé fordította.
- Nahiri vagyok Zendikar őrzője – mondta Nahiri. Felnézett az újonnan jövő kifürkészhetetlen szemébe és próbált nem ijedtnek tűnni. – Akárki is vagy, azért vagy itt, mert eltűrlek.
- Természetesen – válaszolta meghajolva a sárkány. – Szerencsés találkozás, zendikari Nahiri, és köszönöm a vendéglátásodat.
Majd Sorin felé fordult.
Sorin mogorvábbá vált.
- Nahiri, ez Ugin akit Szellemsárkánynak hívnak. Öreg, mint az idő, és erről hasonlóan könnyű vele vitába szállni.
Hasonlóan másvalakihez, akit ismerek, gondolta Nahiri.
- Lefogadom, ismeritek egymást, - mondta Nahiri.
- A múltban már dolgoztunk együtt barátságosan, – mondta Ugin.
- Nem most volt, – mondta Sorin. – Ugin, mit akarsz?
- A segítségedet, – válaszolta Ugin.
Felemelte a kezét majd megidézett egy kicsi szellemképet arról az irdatlan nagy dologról, amit a halálra ítélt világ horizontján láttak.
- Te figyeltél minket – mondta Nahiri, felismerve a képet. - És nem segítettél.
- Egy egész Multiverzumnyi ember szorul segítségre, – mondta a sárkány. - és sokféleképpen lehet nekik segíteni. Amíg ti megpróbáltatok helyt állni a nagy csatában, én figyeltem, tanultam, szóval ezeket a lényeket hosszú távon meg lehet állítani. Ez a célja mindhármunknak.
- Ez a célom. – mondta Nahiri. - De számomra erkölcsi problémát vett fel arra nézve, aki egy egész világ pusztulását kutatási területnek tekint.
- Mit tudtál meg róluk? – kérdezte Sorin figyelmen kívül hagyva Nahiri-t.
Csodás. A felnőttek beszélgetnek. Sorin ezt már megjátszotta előtte, amikor más síkjáróval találkoztak. De bízott Sorin ítéletében, legalábbis a nagyobb részében. Azért végighallgatná a sárkányt.
- Eldraziknak hívják őket, – mondta Ugin – és egész világoknak falnak fel. Nem igazi Síkjárók, de ettől függetlenül szabadon tudnak mozogni a síkok között. Élőlények, látszólag őshonosak a Vak Örökkévalóságban – ez idáig az egyedüli ilyen lények, akiknek a létezéséről tudunk. Ha nem állítják meg őket, akkor minden világra fenyegetést fognak jelentenek.
- Nem fenyegethetik az összes világot. - mondta Sorin. – A Multiverzum végtelen.
- Ezt te sem hiheted el, - válaszolta Ugin. - ha végtelen számú világ létezik, miért kéne megmenteni bármelyiket is? Miért nem megyünk csak át egy másik világra az Eldrazik elöl? Nem. A Multiverzum határtalan, de a tartalma véges. Másban hinni azt jelenti, hogy semmi nem számit. És ha olyan öreg leszel mint én, meg fogod érteni hogy ez a nihilizmus egy olyan nagyvonalú félretekintés amit nem engedhetsz meg magadnak.
Sorin szemöldökét ráncolta, de nem szolt, semmit. Talán tényleg úgy hiszi, hogy mindezek a dolgok amit Ugin a bölcsességről mondott a korral járnak.
- Hogyan állíthatjuk meg őket? – kérdezte Nahiri.
- Ez egy jelenvaló probléma. – mondta Ugin. – Ők az Örökkévalóság lényei. Amit a síkon láttatok pusztítani az csak egy kivetülés volt, az élő Éter háromdimenziós térbe való kivetülésének árnyéka.
Nahiri megpróbálta elképzelni az élő Étert, de az elméjének szeme csak azt a dolgot látta, ami elhomályosította a napot. Az is elég tömörnek tűnt.
- Ezenfelül, a másik nagy probléma – folytatta Ugin – hogyha a Vak Örökkévalóságban találkozunk velük, akkor a teljes erejükkel fogunk találkozni a saját környezetükben, ahol mi is aligha élhetjük túl. De ha csak a fizikai kiterjesztésüket győzzük le – ahogy láttátok, ez nem valami nagy hőstett lenne,– még mindig nem értünk el semmit, amíg az igazi valójuk az éterben lakozik.
- Meg kell találnunk a módját hogy, elpusztítsuk őket, – mondta Sorin.
- Ez lehet, hogy nem lehetséges – mondta Ugin - és biztos, hogy nem egy bölcs dolog.
- Világok halnak meg – mondta Nahiri. A keze még mindig a kardja markolatán pihent. – Miért lenne bölcs dolog életben hagyni őket?
- Te tudod, hogy ők micsodák, zendikari Nahiri? – kérdezte a sárkány. Lehajtotta roppant nagy fejét, hogy Nahiri szemébe nézzen. – Tudod-e, hogyha ők egy láthatatlan ökológia lakosai, mi fog történni, ha elpusztulnak? Megérdemlik a halált? A te erkölcsi igazságtételed csak azokra az élőlényekre vonatkozik, akiket megértesz? Ezek közül a kérdések közül tudsz-e bármelyikre is válaszolni?
Ugin Sorin-ra nézett.
- És Sorin, minden ember közül neked is meg kell értened az egyensúly szükségességét.
Ez a megjegyzés megcsapta Nahiri-t ahogy célba talált, de nem tudott eleget Sorin múltjáról hogy biztosat mondjon.
- Te csak feltételezésekről beszélsz, - mondta Sorin – Nem tudlak elképzelni, hogy ennyire szenteskedően óvatosságra ösztönöznél, ha a te világod lenne veszélyben.
Úgy tűnik ez is talált. És Ugin ez eddig nem árulta még el a világának a nevét, ugye?
- Mit javasolsz? – kérdezte Nahiri. – Azt mondod meg akarod őket állítani anélkül, hogy elpusztítanád őket. Kell lennie valamilyen tervnek.
- Be tudjuk börtönözni őket – mondta Ugin.
Majd megidézett egy másik illúziót, amin több száz finoman kanyargó vonalak több ezer csomópontjának néhány lehetetlenül komplex hálózatának tervrajza volt.
Kösd őket az egyik síkhoz úgy, hogy a fizikai megtestesülésüket használod fel horgonynak, majd kényszerítsd őket alvó állapotba. A gyilkolással ellentétben ez lehet, hogy működik. És lehet, hogy időt ad nekem, hogy tanulmányozhassam őket anélkül, hogy még több világ elbukjon.
- Úgy gondolod, hogy be tudod mindegyikőjüket börtönözni? – kérdezte Nahiri.
- Mindhármukat igen – mondta Ugin.
- Három? – kérdezte Sorin. – Frissítsd fel a feljegyzéseidet, sárkány. Mi ezerrel harcoltunk.
- Kiterjesztésükkel harcoltatok, - mondta Ugin miközben kezével légies hullámmozgást végzett. – Pusztán egy nagyobb lény szervei. A Multiverzumban három igazi Eldrazi fordul elő. Hiányuktól az ivadékaik elsorvadnak, ahogy a kezek és lábak tennék. Nekünk elő kell csalogatnunk ezt a hármat egy síkra, és ott kell csapdába csalni őket.
- Azt a síkot feláldozzuk? – kérdezte Sorin.
- Kockázatos lesz az biztos – mondta Ugin. - De a lényeg, hogy az Eldrazik elzárása egyidejűleg a sztázisba helyezésüket is szolgálja. Ha sikerrel járunk, a világ, amibe bebörtönözzük őket sérülni fog, de nem pusztul el. Ha elbukunk, akkor igen, halálra lesz ítélve. De amúgy is halálra lenne ítélve.
- És melyik világot szándékozzátok… kockáztatni? – kérdezte Nahiri.
Ugin körbe nézett, a szarvas feje végigsöpört, hogy befogja Akoum sziklás látképét.
- Nagynak kell lennie – mondta. Manában gazdagnak. Gyéren lakottnak. A legjobb lenne egy olyan hely, ahol könnyen építhetnénk egy műveleti bázist, egy olyan világ, amire nem vigyázz másik Síkjáró, és ahol az egyikünk szemmel tarthatná az Eldrazikat amíg alszanak.
És itt volt. A ronda igazság. Mindazok után, hogy a helyes dolgok cselekedetéről beszéltek…
- Innistrad nem felel meg ezeknek a kritériumoknak. – mondta Sorin – Miért nem a te világodban, akárhol is van?
- Az is alkalmatlan. – mondta Ugin. Nekünk találnunk kell egy megfelelő világot, de ez időt vesz igénybe. Időt, ami alatt még több világ bukna el. A legjobb az lenne, ha egyből neki állnánk.
A két ősi síkjáró Nahiri felé fordult. Ugin érzéketlen volt. Sorin lassan pislogott a fényes narancssárga szemeivel úgy mint egy macska aki az áldozata után lopakodik.
Nahiri megmarkolta a kőből kovácsolt kardját, amit az elbukott világ földjéből húzott elő.
- Nem.
- Nahiri… - kezdte Sorin, amiről Nahiri úgy gondolta ez a bosszantó szülő hangja. – Te láttad, hogy mit csináltak azzal a hellyel. Meg tudod akadályozni, hogy újra megtörténjen. Hallottad Ugin-t. Ha sikerrel járunk Zendikar túléli.
- Kockázatos, - mondta Nahiri. – Sérülten. Mi jogosít fel engem arra, hogy itt mindenkit veszélybe sodorjak?
- Mi jogosít fel arra, hogy ne tedd meg? – kérdezte Ugin. Elmondtam neked, hogy egy világot fogunk veszélyeztetni azért, hogy megmentsük a többit. És minden világ, beleértve ezt is, már veszélyben van. A választás egyértelmű.
Ugin lehajtotta a fejét, hogy Nahiri szemébe nézzen.
Ha jobbnak látod, hogy ne veszélyeztesd a világodat, akkor nekünk időt kell szánni arra, hogy egy másik olyan világot találjunk, ami megfelel a követelményeinknek. Ha azt egy Síkjáró vigyázza, meg kell győznünk, hogy működjön velünk együtt – erővel, ha szükséges. Ha őrizetlen, akkor egyszerűen csak elkezdjük a munkát.
- És mi jogosít fel minket? – kérdezte újra Nahiri. – Igen, rendben, kockáztassunk egy világot, hogy megmentsük a többit. Ha meg tudjuk állítani ezeket az Eldrazikat, talán… talán ez azt jelenti meg kell tennünk. De mi jogosít fel minket arra, hogy kiválasszuk, melyik világ viselje ezt a terhet?
- Milyen lehetőségek vannak? – kérdezte Sorin. – Talán tartsunk népszavazást?
- Ezért választottam Zendikar-t. –mondta Ugin csendesen. Mert van védelmezője, valaki, aki már eldöntötte, hogy kezébe veszi a sorsát. Valaki, aki jó dolgokat tesz.
- És ha elutasítom? – kérdezte Nahiri. – Meg fogtok „győzni” erővel?
- Nem - mondta Ugin. – Mert szükségem van a segítségedre is.
Sorin és Nahiri felnéztek a foszforeszkáló sárkányra.
- Mindkettőtök olyan képességgel rendelkezik, amivel én nem. – mondta Ugin. És a munka egyedül egy Síkjáró számára túl nagy, lényegtelen milyen erős. Hárman közülük, hárman közülünk. Együtt, mindent meg tudunk védeni.
Nahiri letérdelt és a kezét a földre nyomta. Akoum nagyon vulkanikus volt, és a talaj a mozgó magma szívverése által lüktetett. Nahiri tovább nyúlt, az imbolygó Ondu-hoz és a folyok szelte Tazeem-hez, a forrongó kénes Guul Draz-hoz. Teljes egészében érezte Zendikar-t. De a népei rejtélyesek voltak számára, a lábnyomaik némák az élőföld morajló háttérfüggönyéhez képest.
A repedésekre gondolt abban a világban, a semmiből kifolyó fehér fényre és hogy semmi sem tud eljönni az ürességből.
Végül is el fognak jönni, ha nem állítják meg őket. Eljönnek, és amikor itt lesznek nem lesz képes megvédeni a világát. És ha Nahiri csapdába ejti őket egy másik világban, hogy megmentse a sajátját, hogyan tudna magának megbocsátani? A szeretett otthonának levegője a bűn áporodott szagától lenne örökre terhes.
Zendikar erős. Elég ideig ellen tud állni az Eldrazik-nak hogy csapdába csalják őket. Zendikar lehetne a börtönük. Nahiri pedig a börtönőrük, egy világ és egy Síkjáró fog rendületlenül őrt állni, hogy megvédjen másokat.
Nahiri felállt, és kitekintett Akoum zord szépségére.
- Mi a terv?
-
Ugin előkészületei alaposak voltak. Kidolgozott egy módszert hogy csapdába csalja az Eldrazikat úgy, hogy nagy körültekintéssel megformázott ley-vonalakat és mágikus csomópontokat használ. Amire szüksége volt, az az, hogy ezeket valaki építse meg.
Nahiri nagyon jó volt a dolgok megépítésében.
A terv végrehajtása negyvenévnyi folyamatos munkát igényelt. Egyesével kiemelte a földből az óvatosan megformázott kőalakokat – hedronokat. Ugin hívta őket így és a név rájuk ragadt. Nahiri megtöltötte Zendikar egét kövekkel, és Ugin sárkány rúnákat mart beléjük, amik az égben tartották őket és az adott helyhez kötötték az Eldrazikat.
A hedronok egyaránt voltak csalétkek és csapdák is, mágikus energiát bocsátottak ki magukból, ami úgy vonzotta az Eldrazikat mint a vér szaga vonzza a cápákat. Lassan, nehézkesen – és Sorin jelentette, figyelmen kívül hagyva más világokat az út során – az Eldrazik megjelentek Zendikar-on.
Nahiri a síkon körbehirdette a merfolk-oknak, a kor-oknak az embereknek, az elfeknek, még a vámpíroknak is hogy mik érkeznek. A kétéltű surrakarok az irtózatos istenek érkezéséről suttogtak egymásnak a buborékos mélységben, Zendikar angyalai vigyázó szemeikkel a hedronok közti égen őrjáratoztak.
Amikor az Eldrazik megékeztek, Zendikar annyira állt készen amennyire csak egy világ lehetett.
Egy Eldrazi titán a távolban szörnyen nagy, irtózatos volt. Három együtt, hihetetlennek tűnt.
Az egyiket Sorin és Nahiri már látta ezelőtt, az irdatlan nagy dolgot Ugin Ulamog-nak hívta, ami igazából a legkisebb volt a három közül. A titán akit Kozilek-nek hívnak a hedronokkal tarkított területen tört át, érzékszervnélküli nagy fekete obszidián penge lebegett azon a környéken ahol fejnek kellett volna lennie. És felettük, teljes nagyságában ott volt Emrakul, rácsos húsú markolászó csápok visszataszító tornya, amely lustán lebegett a szétzúzott föld felett.
Ugin szellemtűzet lehelt ki, felperzselve az Eldrazi ivadékokat a láthatatlan lángjával. Sorin megakadályozta az életerő szívó erejüket a sajátjával, elszívva az erejüket mielőtt túl sokat vesznek magukhoz Zendikar életerejéből. Zendikar népe a titánok ivadékaik ellen harcoltak, de nyilvánvaló volt, hogyha a mészárlás folytatódik, őket is lerohanják.
A titánok fej és elmenélküliek voltak, feltartóztathatatlanul haladtak az összekapcsolt hedron hálózatok felé, a hívás forrása felé, ami idehúzta őket, a vihar központjába.
Nahiri a földalatti csarnokban várt rájuk, amit ő és Sorin Ugin szemének neveztek el. Sorin számára valószínűleg ez csak egy gúny volt. Ugin-nak nagy valószínűséggel büszkeséget jelentett, habár nehéz lett volna ezt elmondani. Számára egy üzenet volt: Emlékezz sárkány. Ez a te ötleted volt.
Aztán hirtelen megiramodott a mana, és egyszer csak Sorin és Ugin vele voltak. A föld megremegett, a Szem kristályfala barátságos rezgéssel énekelni kezdett.
- A helyükön vannak – mondta Ugin.
A három Síkjáró egy pontba irányította iszonyú erejüket, az összekötőkőre ami minden egyes hedronhoz láthatatlan erő és mana szállakkal kapcsolódott.
Minden egyes hedron a síkon felragyogott, ahogy az új helyére mozgott. A hálózat felvette a végleges formáját. A jeges Sejiri-töl a Silundi Tengerig, Zendikar beleremegett az erőfeszítéstől
Aztán elkészült.
Lepecsételték a csarnokot egy misztikus zárral, amit csak három síkjáró együtt tud csak kinyitni, majd a félig elpusztult felszínre mentek.
Akoum hegyvidékes tája felett a lebegő hedronokkal körbevéve, feltűnt a megkövesedve három Eldrazi. Nahiri ismerte itt a földet. Ami már reagált is, a föld a három óriási Eldrazi köré nőtt, mint a var a seb fölé. Akoum foga képes elnyelni őket, és Zendikar lakosai képesek lesznek eltakarítani az ivadékaikat. Zendikar túlélte, megtépázva, de egészben maradt, a népei majd meg tanulnak élni a hedronok árnyékában.
- Szép volt Nahiri – mondta Sorin. Ez a te munkád volt. A te áldozatod.
Mindhárman leellenőrizték a zár erősségét, megbizonyosodtak arról, hogy a titánok biztonságban vannak. Talán Sorin és Ugin segíthetne neki kitakarítani a földet az Eldrazi ivadékoktól.
Reménykedett benne.
Aztán előbb vagy utóbb a két ősi Síkjáró elmegy, Nahiri – és az Eldrazik – maradnak.
Felnézett a néma, kőalakokra. A kősánc már körbeölelte őket. Talán ezer év alatt el lesznek felejtve, a pusztításuk pedig legendává fakul. De Nahiri nem fogja elfelejteni őket, ahogy a föld sem.
- Ez volt a mi munkánk- mondta Nahiri. – Az én munkám csak most kezdödik.
A fordítás Snike és Oleeware munkája!
